Reggel, mikor felébredek, tudom, hogy odakint már nagy a nyüzsgés a kastélyban.

Dracónak igaza volt. Bármi történik is odakint, ide nem hatol be a világ zaja. Itt mindig csend van és béke. Mintha nem is az elutazás napja lenne.

Mindig tudtam, hogy Piton szereti ezt a komor és hideg pincét, és most már azt is sejtem, hogy miért. Mindig zaklatott lelke itt egy-egy pillanatnyi békére találhatott. Ahogy most talán én is. Míg Draco fel nem ébred, és felkönyököl mellettem.

- Nem gondoltad meg magad? – kérdezi köszönés nélkül.

- Nem – rázom meg a fejem. – És különben sincs kedvem felkelni. Inkább még ágyban maradnék egy kicsit. Míg mindenki el nem húz az ótvarba.

- Elbújsz, Potter? Ez nem jellemző rád.

- Ja, mert eddig nem volt lehetőségem. De most már ne szóljon bele senki, ha el akarok bújni. Elég nyilvánosságot kaptam egész mostanáig… még sokat is… elegem van. Akinek nem tetszik, tehet egy szívességet.

Egy kiismerhetetlen mosoly jelenik meg a szőke arcán, de lassan megértem miért. Úgy tűnik, kezdek kiállni magamért, vagy mi. A francba, Draco, egy hét alatt mennyire megváltoztattad a gondolkodásom. Nem voltam én ilyen 'mindenki kapja be, és hagyjon békén' típus.

De tulajdonképpen jó érzés ilyennek lenni. Nem azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak rólam. Egész életemben ezen rágódtam, és nem volt egyszerű úgy élni. Ideje változtatni rajta.

- Rendben, akkor maradjunk. De… az nem zavar, hogy így McGalagony fog furcsán nézni ránk? – kérdezi végül a szőke.

- Hullára nem érdekel, hogy McGalagony hogy néz. Foglalkozzon saját magával. Egész életében magába fojtotta az érzéseit, a dühét, a félelmét, még a szerelmét is, úgyhogy nekem csak ne dumáljon.

- Potter, meglepsz. Gyorsan tanulsz.

- Igyekszem. Mindig ez volt az elvárás. És most jó tanárom is van – vigyorgok kihívóan a szőkére, aki veszi a lapot, és visszamosolyog.

Végül a Roxfort Expressz indulása után negyed órával hagyjuk el Piton szobáját. Miután Draco visszateszi az ajtóra az összes védelmet, felmegyünk a nagyterembe.

Amilyen nyomorult szerencsénk van, hát nem McGalagony jön velünk szembe?

- Mr. Potter, Mr. Malfoy! Maguk mit keresnek még itt? A vonat már elment…

- Nem akartunk a vonaton tolakodni, igazgatónő – mondom viszonylag nyugodtan, pedig el tudnám küldeni valahova, hogy még most is velem kötekszik. Úgy vélem, ennyit igazán megengedhetek magamnak, hogy ne a nyomorult vonattal kelljen elhagynom a kastélyt.

- És különben sem Londonba megyünk – mondja Draco, némileg kihívóbb hangon, mint amit én megütöttem. – Fél órán belül elhagyjuk a kastélyt, ne aggódjon - teszi még hozzá, majd otthagyjuk a boszorkányt, had gondolkozzon, hogy most mi van.

Pár perc alatt megreggelizünk, ezúttal fütyülve arra, hogy melyik ház asztalához ülünk le. Mármint én. Minden előzetes kérdés nélkül letelepszem Draco mellé a mardekár asztalához, és mivel a szőke nem tiltakozik, nem foglalkozom tovább a dologgal. Miután egyeztetjük, hogy mindketten szinte teljesen össze vagyunk csomagolva, megállapodunk, hogy pontosan fél óra múlva találkozunk útra készen a bejárati csarnokban.

Felmegyek a szobámba, és tulajdonképpen öt perc alatt végzek a maradék csomagolással. Aztán ahogy leülök az ágyam szélére, megértem, hogy Draco tegnap miért volt olyan melankolikus hangulatban. Teljesen igaza volt abban, hogy az életünknek ez a szakasza lezárult. Tulajdonképpen a gyerekkorunk. Ami bár egyikünk esetében sem volt sem rózsaszín, sem felhőtlen, mégsem kellett teljes mértékben gondoskodni önmagunkról. Mindig álltak mellettünk, akik bár mindig megszabták, hogy mit tehetünk és mit nem, és utáltuk őket, és lázadtunk ellenük, de azért segítettek talpon maradni. Hát ennek most annyi.

Mostantól magunkra leszünk utalva. Neki sincs senkije, hisz az idegösszeomlással kórházban kezelt anyjára nem igazán számíthat, nekem meg még annyi sincs. Boldogulunk a nyomorult életünkkel, ahogy tudunk. Vagy ahogy nem tudunk.

Mielőtt túlságosan maga alá temetne ez a hangulat, inkább összezsugorítom a ládámat, és elindulok vissza. Furcsa érzés úgy végigmenni a folyosókon, hogy talán utoljára vagyok a kastélyban. Egy kicsit még sírhatnékom is támad. Olyan ez, mintha egy szeretett személytől kellene elbúcsúznom. Hisz ez a hely hét éven keresztül az otthonom volt. Az első, és ez idáig egyetlen otthonom.

Csak az tart vissza attól, hogy előtörjenek a könnyeim, hogy tudom, Draco milyen lekicsinylő fintorral reagálna. Bár ahogy meglátom a bejárati csarnokban, látom, hogy neki sincs kirobbanó jókedve.

- Furcsa érzés elmenni innen – mondom, mikor odaérek mellé.

- Ugyanezt éreztem tegnap este is. Szeretném most újra, még egyszer bejárni a kastély minden zugát, végigsétálni a parkon…

- Tegyük meg!

- McGalagony kitér a maradék hitéből… de a tóhoz leugorhatnánk még egy percre.

- Oké, mehetünk.

A cuccunkat kivisszük, és otthagyjuk a bejárat előtt. Draco felém nyújtja a kezét, és mivel tudom, hogy a kastély olyan kihalt, hogy McGalagonyon kívül talán csak a szellemek vannak itt, minden további szívfájdalom nélkül megfogom. Szótlanul sétálunk le a tóhoz, mindketten a saját gondolatainkba merülve. Amikor leérünk, Draco mögém lép, és átölel. Egy pillanatra hátrahajtom a fejem a vállára, majd a tekintetem újra a tóra szegeződik. Annyi szép és kevésbé szép napot töltöttem itt… tudom, Draco ugyanerre gondol. Egyszer csak mosolyogva megszólal.

– Emlékszel, mikor Weasleynek sikerült megátkoznia saját magát helyettem? Valahol ott állhattunk – mutat nem is olyan messzire attól a helytől, ahol vagyunk.

- Emlékszem – mondom félig komolyan, félig mosolyogva, ahogy felidéződik előttem, hogy Ron egész este csigákat köpködött egy vödörbe. – De azért te is megérdemelted volna, amit neked szánt.

- Tudom. De akkor is muris volt.

- Az – mondom még mosolyogva, majd egy kis ideig újra csendben emlékezünk a régi dolgokra. Végül úgy tíz perc múlva Draco sóhajt mögöttem, és megszólal.

– Ideje mennünk, Harry. Gyere!

Én is sóhajtok, majd bólintok.

– Menjünk.

Visszasétálunk, összeszedjük a cuccainkat, majd elhagyjuk a birtokot.

Én ezt nem értem… a szőke előtt nincsenek csukott ajtók… jó, mondjuk a Roxforti birtokról jó ideje már én is ki tudok jutni, de azt hiszem, rajtunk kívül csak tanárok képesek erre.

Ahogy bezáródik mögöttünk a birtok kapuja, Draco újra a kezemet kéri, és tudom, arra készül, hogy ő vigyen haza, magához. Megfogom a kezét, és máris érzem a hoppanálással járó kellemetlen érzést, majd pár másodperccel később már a Malfoy kúria előtt állunk.

Egy pillanatra megborzongok, és Draco, aki még mindig fogja a kezem, észreveszi.

- Mi a baj?

- Ne haragudj, de… nekem eddig csak rossz emlékeim vannak erről a helyről. Tudom, hogy neked az otthonod, meg itt nőttél fel, meg minden, de… – mondom, és megint régi képek elevenednek meg a szemem előtt. Ahogy a pincében ketrecbe zárt oroszlán módjára járkálok fel-alá, miközben odafent Hermionét kínozzák… majd beleőrültem, és most is szörnyű rossz érzéssel tölt el. A tehetetlenség érzésével… hogy valaki miattam szenved. Olyan sokszor volt már ilyen, és én mindig tehetetlen voltam. Azóta is gyűlölöm ezt az érzést. Néha a mai napig ébredek sikolyokra, amik utánam szólnak a múltból, csak hogy megkeserítsék az életem

- Hidd el – lép közelebb Draco -, nekem is több rossz emlékem van, mint jó. Nem volt olyan felhőtlen a gyerekkorom, ahogy azt sokan gondolják. Csak azért, mert mindent megvettek nekem, még sok fontos dolgot nem kaptam meg, és ez nem tölt el kitörő boldogsággal. De ezen változtathatunk. Gyere… szedd össze magad – mondja, és végül maga után húz, be a házba.

Ahogy belépünk, mintha semmi sem változott volna azóta, hogy utoljára itt jártam. A berendezés sértetlennek tűnik, pedáns rend van, a túlzásba vitt hivalkodás sznob lakókra utal. Szinte visszataszít a ragyogás, a csillogás mindenhol. Úgy érzem magam, mint valami hülye múzeumban, ahol nem szabad hozzáérni semmihez.

- Azon gondolkodtam – néz rám Draco -, hogy egy szobában lakjunk, vagy szeretnél egy sajátot?

- Jó lenne egy saját kis zug – nézek rá félénken, mert nem akarom megbántani, de úgy tűnik, nem veszi a szívére. Nem is tudom, miért érzem így. Mindig volt egy saját kis kuckóm. Még akkor is, ha az csak a lépcső alatti gardrób volt. De akkor is, csak az enyém.

- Sejtettem – lép újra oda hozzám. – De azért velem alszol, ugye?

- Persze. Ez nem kérdés – mondom mosolyogva, és adok neki egy játékos puszit. Valahogy el sem tudom képzelni, hogy magányosan töltsem az éjszakáimat, nélküle.

- Hát akkor kerítsünk neked egy szobát. Mondjuk az enyémmel szemben?

- Az tökéletes lenne. Nem engedlek látótávolságból.

Elmosolyodik, de inkább nem szól. Elégedettséget látok megvillanni a szemében, és ez jóleső érzéssel tölt el. Végül felmegyünk az emeletre, és megmutatja a szobámat. Pont nekem való, és tudom, azért ezt ajánlotta, mert tudta, hogy be fog jönni nekem. Nem túl nagy, sőt inkább kicsi, de pont ez tetszik benne. Meg az, hogy az ajtónk tényleg egymással szemben van.

Nyitva hagyom az ajtót, ahogy behúzom a ládámat, és hallom, hogy ő is becuccol a saját szobájába. Valahogy nincs kedvem most kipakolni… még nem érzem úgy, hogy… hogy kéne. Valahogy idegennek érzem magam, és ez irritál. Nem tudom, hogy meg fogom-e szokni ezt a helyet. Azt hiszem, nem. Soha. A múlt itt kísért, nem csak az enyém, hanem sokaké. Talán olyanoké is, akik sosem hagyták el élve a birtokot. Ez megborzongat. De Draco kedvéért ezt is elviselem. Próbálom elfelejteni, figyelmen kívül hagyni.

Leülök az ágyam szélére, kicsit körülnézek, majd inkább félig hanyatt dőlök az ágyon, és bámulom a plafont. Egy tíz perc múlva Draco átjön hozzám.

- Képes leszel megszokni? – kérdezi tényleg aggódva, ahogy félig felém fordulva mellém dől az ágyra.

- Persze – nyugtatom meg több magabiztossággal a hangomban, mint amit valójában érzek.

- Ha bármivel megkönnyíthetem…

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Mit csinálunk ma?

- Arra gondoltam, kicsit elterelném a figyelmed, és ezzel talán a beilleszkedésed is segíthetem – mondja, és szenvedélyesen megcsókol.

Mikor egy pillanatra levegőhöz jutok, rávigyorgok. – Mondd, nem vagy te egy kicsit nimfomániás? – nem mintha ellenemre lenne a dolog, mosolygok magamban. Úgy tesz, mintha elgondolkodna, amitől csak kitör belőlem a nevetés.

– Nem – mondja végül. – Csak non-stop tudnék veled szeretkezni.

- Vagyis akkor igen?

Vállat von. – Ha ettől könnyebb a lelkednek – mondja, újra megcsókol, majd miután elhúzódik, megint vigyorogva megszólal. – Viszont, ha így gondolod, készülj fel arra, hogy a ház minden helyiségét ki kell próbálnunk.

- Hány szoba is van? – kérdezem némi tettetett ledöbbenéssel, miközben ő tovább vigyorog.

- Minden napra egy – mondja némi elgondolkodás után, majd lassan elkezdi kigombolni az ingem, és közben halkan duruzsol tovább. – Na jó, szeptemberig talán kétszer is sorra kerül minden helyiség. De gondolom nem bánod? – csak nemet intek a fejemmel, mire halványan elmosolyodik. – Helyes – mondja, és megcsókol.

Innentől kezdve nincs megállás, csak egy perc, és máris magával sodor a szenvedélybe. Ha így próbáljuk ki a ház összes helyiségét, előbb-utóbb magát a házat is lángra lobbantjuk, az tuti. Hisz ez a hevesen égő szenvedély eléggé tűzveszélyesnek tűnik. És minél többször vagyunk együtt, csak olyan, mintha olajat öntenénk arra a bizonyos tűzre. Csak még jobban kívánjuk egymást, még kevésbé tudunk betelni a másik ízével, érintésével. És most már arra sem lehet panasza, hogy bátortalan vagy tapasztalatlan vagyok. Jó tanítványának bizonyultam ebben is, legalábbis az elhaló sóhajai erről tanúskodnak.

Jócskán elhúzódik a beilleszkedésem elősegítése, mire totál kimerülten és persze kielégülten egymás karjába zuhanunk, már jócskán benne járunk a délutánban. Csak elnyúlunk az ágyban, és arra gondolok, hogy talán mégsem lesz olyan szörnyű itt. Elvégre Draco itt van velem, hogy szebbé tegye. Mikor késő délután kimászunk az ágyból, körbevezet a házban, megmutogatja, hogy mit hol találok. Szinte kínosan ügyel arra, hogy elkerüljük azokat a helyeket, amikhez kellemetlen emlékeink fűződnek. A szülei szobáját messziről elkerüli, még a környékét is, csak messziről mutat rá, hogy valamerre arra van.

Végül kimegyünk a kertbe egy időre, ahol valamivel jobban érezzük magunkat mindketten, olyan, mint amikor egy fuldoklót felengednek a víz alól. Ami nagyon meglep, hogy nem csak én reagálok így, hanem a szőke is. A kertben mindenesetre természetesebben viselkedik. Bent a házban mintha még mindig kötné a neveltetése, egyfajta ariszto krata udvariasságot érzek benne, amit azonnal levetkőzött, mikor kilépett az ajtón.

Mindenféléről beszélgetünk, a múltról, a Roxfortról, a gyerekkorunkról. Felidézünk kellemes, és kevésbé kellemes emlékeket is. Draco nem is tagadja, hogy mindvégig genyó mardekáros módjára viselkedett velünk, de sosem kérne bocsánatot, és ez őt ismerve így is van rendjén.

Csak estefelé az éhség tud bekergetni minket, hisz tulajdonképpen a Roxfortban elköltött gyors reggeli óta nem ettünk semmit. Vacsora közben nem sokat beszélgetünk, csak mikor már felfele megyünk a lépcsőn.

- Holnap már dolgozni akarsz? – kérdezem a szőkét.

- Nem lenne könnyebb, ha elhalasztanám holnaputánra. Vagy tovább. Úgyis nehéz időszak lesz az elején. Minél előbb túl akarok jutni rajta.

- Tudom. De akkor kipihentnek kéne lenned holnap. Ideje ágyba tennünk magunkat.

Egy sanda pillantással néz rám, majd mindkettőnkből kitör a röhögés.

- Mondtam én neked, hogy nimfomániás vagy – nézek rá továbbra is nevetve.

- Én meg beláttam, hogy igazad van. De most tényleg inkább fürödjünk, és próbáljunk aludni. Úgyis furcsa lesz mindkettőnknek.

- Eléggé. Gyorsan letusolunk mindketten, majd ágyba bújunk, persze Dracónál.

Mielőtt a szőke kioltaná a fényeket, körülnézek. A szobája szépen, de egyszerűen van berendezve, egyáltalán nem jellemző rá az egész házat belengő hivalkodó légkör. Ez tetszik. Végül elhelyezkedünk, és megpróbálunk aludni. Nem egyszerű. A múlt kísért… mindkettőnket. De azért egymás karjaiban találunk némi megnyugvást, és ez segít. Végül már majdnem éjfél, mire mindketten el tudunk aludni.