4. rész
A bájitalmester nem ellenkezett, hagyta, hogy a másik kirepítse a fejéből az előbbi gondolatokat. Mikor szétváltak, vágytól égő szemekkel néztek egymásra, és az ennivalót feledve engedték át magukat a testi élvezeteknek. Perselus nyelvének és ujjainak játékával hamar az őrületbe kergette Harryt. De a fiatalabb férfi sem maradt adósa, így hamarosan nyögéseik és zihálásuk töltötte be a kis nappalit. A gyönyör elmúltával csak feküdtek egymás karjaiban. Harry Perselus mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta az idősebb férfi nyugodt szívverését.
– Vajon a többiek jól vannak? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés.
– Hogy jutott ez most eszedbe?
– Nem tudom. Aggódom értük. Voldemort bármikor megtámadhatja őket.
– Nem lesz semmi baj. Mindannyian tudnak vigyázni magukra – próbálta megnyugtatni Perselus.
De belül ő is hasonlóan érzett. Eszébe jutott a pár órával ezelőtti rossz előérzete, de most ezt nem oszthatta meg Harryvel. A gyógyuláshoz nyugalomra volt szüksége, és nem felesleges aggódásra, mert innen úgysem tehettek semmit, bármi történjék is. Ülő helyzetbe tornázta magukat, tisztító bűbájt bocsájtott mindkettejükre, és felmelegítette a Harry által készített melegszendvicseket.
– Egyél! Megyek, és behozom a bájitalaidat – hagyta ott a fiatal férfit Perselus.
Párja megfogadta a tanácsát, és enni kezdett, de az aggodalma cseppet sem múlt el. A feszültség az arcára is kiülhetett, mert a bájitalmester leült mellé, és átkarolta a vállát.
– Van, hogy nem tehetünk semmit, nem szabhatunk gátat a dolgoknak. Történt már velem ilyesmi. Nem tudtam megakadályozni egy bekövetkező tragédiát, amit pedig nagyon szerettem volna. Nagyon nehéz, de néha el kell ezt fogadnunk.
– Most a szüleim haláláról beszélsz, ugye?
– Túl jól ismersz, Harry. Túl jól – cirógatta meg az arcát Perselus.
– Szeretnék velük lenni.
– Azt elhiszem. Én is. De lesz még rá alkalom, hidd el! – szorította magához Perselus. – De addig is, meg kell gyógyulnod. Mit kapok én Mollytól és Miss Grangertől, ha lesoványodva látnak viszont?
Ez hatott. Harry elnevette magát, és folytatta a vacsorát.
Miután végzett, egy darabig elgondolkozva ült Perselus karjaiban. A bájitalmester érezte, hogy megborzong a karjaiban.
– Öltözz fel, még a végén megfázol – szólt Perselus, és segített felvenni a ruháit, majd ő maga is felöltözött, és összebújtak a kanapén.
Pillanatok múlva mindkettőjüket elragadta az álom. Léptek zajára riadtak fel. Felkapták a pálcáikat az asztalról, és a helyzethez mérten gyorsan felpattantak. Még mielőtt bármit is tehettek volna, fény gyúlt a helyiségben, és az a személy jelent meg a szoba ajtajában, akire a legkevésbé számítottak.
– Jó estét! Remélem, jól aludtatok – nyitott Voldemort csevegő hangon.
– Hogy lehetséges ez? – bukott ki Harryből a kérdés.
Perselus fél szemmel a leggyorsabb menekülési lehetőséget kereste, miközben a másikat a halálfalókon tartotta, akik gyanúsan nyugodtan álltak uruk mögött. Végül arra jutott, hogy az ablak az egyetlen lehetőségük, így egy nonverbális varázslatot szórt ki rá, hogy kitörje azt. Azonban semmi se történt, az üveg ép maradt. Halk taps szakította félbe a szitkozódását.
– Ügyes próbálkozás, Perselus, de nem fog menni – közölte jókedvűen a Nagyúr. – Dumbledore gondoskodott róla, hogy ne jussatok ki innen élve.
– Hazudsz! Soha nem árulna el minket! – kiáltotta Harry.
– Nem is árult el. A bolond szeretete fog a sírba vinni, Harry. De megmutatom, ha nem hiszitek el. – A sötét mágus egy pálcaintéssel láthatóvá tette az erős védelmi burkot, ami láthatatlanul mindent átszőtt a házban.
– Ez nem lehet… – suttogta Perselus, aki felismerte a varázslatot.
– De igen, Perselus, a vén bolond azt hitte, hogy ezzel megvédhet titeket, de hatalmasat tévedett. A szeretete zárt be és öl meg benneteket.
Harry még mindig nem értette, mi folyik itt, de mikor Perselus fekete szemeibe nézett, elméjéből kiolvasta a megoldást. Meg fognak halni a pártfogójuk utolsó jó cselekedete miatt egy csapat vérre nyáladzó kutya által. De nem adják meg nekik azt az örömet, hogy könnyen adják magukat.
Váratlanul indítottak támadást, amivel meglepték a Nagyurat és a szolgáikat is. Kezdetben sikeresen küzdöttek a többszörös túlerő ellen, leterítve több halálfalót is, de a siker átmenetinek bizonyult. Perselus látta, hogy Harry egyre kevésbé tud megállni a lábán. Csak fáradt és fáradt. Az idősebb férfi próbált közelebb menni hozzá, hogy ha kell, elkaphassa, de Greyback megelőzte. Fogai belemélyedtek Harry lábába, és a padlóra rántották.
– Hagyd békén, te rühes kutya! – ordította Perselus, miközben hatalmadat rúgott a vérfarkasba.
Ezzel azonban kiesett a ritmusból, így Bellatrix átka eltalálta. Harry mellett kötött ki a földön. Elgyötörten néztek egymásra. Karjaik egymás köré fonódtak, és várták a további átkokat, amik nem maradtak el. Válaszképpen csak még erősebben ölelték egymást, egymásban keresve utolsó mentsvárat. De ez sem adatott meg nekik. Szétválasztották őket. Lucius megkapta a Nagyúrtól a kegyet, hogy Perselust kínozhassa, Harryt pedig maga Voldemort vette kezelésbe. Körülöttük a halálfalók mohón itták magukba a két földön vonagló férfi látványát, lázasan éltetve urukat közben.
Aztán megszűntek az átkok, de nem jószándékból. A Sötét Úr hagyta, hogy elinduljanak kúszva egymás felé a földön, de már soha nem érhették el egymást, mert a mozdulatukat elvágta Lucius és Voldemort halálos átka.
A két férfi üres tekintettel esett a földre. A fájdalom a retinájukba égett, a fájdalom a másik elvesztése iránt.
– Mi legyen velük, Nagyúr? – kérdezte Lucius.
– Tegyük ki őket Roxmortsba, a főtérre, hadd tudja meg mindenki, mi történt – javasolta Bellatrix, de Voldemort másként gondolta.
– Nem érdemlik meg azt a kegyet, hogy eltemethessék a megmentőjüket. Az reményt adna nekik a folytatáshoz. Itt maradnak. Egyedül, elhagyatottan. Senki nem fogja megtudni, hogy hol haltak meg. Bár Potter haláláról máris tudnak, hisz a halálával az Aurorparancsnokságon kialudt a boszorkánygyertyája, ami soha többé nem gyullad ki.
– Ez remek büntetés lesz nekik, Nagyuram – értett egyet Lucius.
– Mindenki megkapja a büntetését, és méltó jutalmát is – folytatta Voldemort jelentőségteljesen Luciusra nézve közben.
– Igen, Nagyúr – zengte a szolgasereg.
– Most menjünk, barátaim, hagyjuk itt ezt a szánalmas helyet, és ünnepeljünk!
Hamarosan mindannyian elhagyták a rozoga kis házat, ami két megtépázott férfi nyughelye lett.
Most még csak mérsékelt ünneplést tartottak, mert a végső cél, a varázsvilág teljes uralma még hátra volt. Így Voldemort hamar berekesztette a vigadalmat és mindenkit a szobájába küldött, hogy másnap újult erővel folytathassák a feladat végrehajtását.
– Miért nem hagytad őket egy kicsit tovább mulatni? – kérdezte Bella, miközben kimasszírozta a görcsöt szeretője vállából.
– Még nincs itt az ideje, kedvesem. Majd ha a Minisztérium is a miénk lesz.
– Okos, mint mindig.
– Csak gyakorlatias.
– Luciusnak tett ígéretedet mikor kívánod teljesíteni? Még a végén ellened fordul.
– Holnap. Annyi szenvedést még megérdemel a sorozatos baklövéseiért, nem gondolod? Egyébként nem hiszem, hogy megpróbálná. Tudja, hogy mire vagyok képes.
– Igazad van.
– Na de elég a kérdezősködésből, asszony – fogta meg Bella csuklóit.
Megfordult, és egyetlen mozdulattal lenyomta az ágyra. Elvette tőle győzelmének jutalmát, amit leghűbb szolgája készséggel adott meg neki.
Másnap délután ígéretéhez híven megadta Lucius jutalmát. A trónterembe hívatta a férfit. A díszes trónusa mellett két legyengült alak kuporgott a köveken, de ezt a belépő Lucius először észre sem vette.
– Hívatott, Nagyuram – hajtotta meg magát Malfoy.
– Nem kell ilyen hivatalosnak lenned, drága barátom – állt fel Voldemort és lépett Lucius elé. – Nézd, kik jöttek vissza hozzád – mutatott a padlón térdeplő alakokra, akik erre felemelték a fejüket.
– Lucius – suttogta Narcissa könnyek között.
– A… apám – mondta akadozva Draco is.
Lucius a Malfoy-méltóságot feledve egyszerűen odarohant hozzájuk, és magához szorította őket. Felocsúdva a viszontlátás öröméből, Voldemort lábához vetették magukat, és megcsókolták a talárja szélét.
– Ne butáskodjatok, erre semmi szükség! Álljatok fel, kérlek! – mondta nagy kegyesen a Nagyúr.
– Köszönjük – álltak fel.
Voldemort feléjük tartotta bal kezét, melynek gyűrűsujján Mardekár öröksége, Gomold gyűrűje volt. A három Malfoy lehajolt és megcsókolta a hideg fémet, ezzel halálig tartó hűséget fogadva neki.
– Most menjetek, bizonyára kimerültek vagytok. Lucius, két nap múlva rád is számítok a Minisztérium elleni támadáson.
– Igenis, Nagyúr.
A Sötét Úr egy intéssel elbocsátotta őket.
A Minisztérium elleni támadás elsöprő sikert aratott. A létesítményt védő aurorok és rendtagok elbuktak a többszörös túlerővel szemben. A Roxfort ugyanígy járt, az új rend uralma alá került.
Dumbledore és Harry Potter híveit összegyűjtötték, és nyilvánosan kivégezték őket. Csak néhányuknak sikerült megmenekülniük. Köztük Hermione Grangernek és Nymphadora Tonksnak, akiket még sikerült kimenekíteni. Előbbi Ron, utóbbi Remus gyermekét hordta a szíve alatt. De az egész Weasley család, Kingsley, Luna, Neville és még sokan a Kiválasztott támogatói közül. Voldemort módszeresen végzett minden ellenségével, akit csak el tudott érni. Rettegéssel érte el a békét. Mindenki félt tőle, de ez hosszú évek harca után békét hozott az angliai varázsló népre.
Hosszú évek teltek el, míg az Angliából elmenekült varázslók közül egyesek visszamerészkedtek a Voldemort uralta országba. Hermione Granger és Nymphadora Tonks erős álcázóvarázslatok takarásában, határozott léptekkel haladt a deani erdő egy meghatározott tisztása felé. Pontosan tudták, mit keresnek. Az utat egy Dumbledore által jövőbe küldött levél mutatta meg, amit Hermionénak küldött még a halála napján, és amit a nő későn kapott meg. De most itt voltak. A ház látható volt ugyan, de a két boszorkány érezte a körülötte lévő védelmet. Összeszoruló torokkal lépték át a bejárat küszöbét. Ott azonban meg is álltak, nem vitte őket tovább a lábuk. Aztán Tonks szólalt meg:
– Induljunk! Meg kell ezt tennünk értük! Ők haltak meg először értünk. - Bátorítóan szorította meg Hermione kezét.
Így haladtak végig a kis nappaliig, ahol a két halott barátjuk feküdt. Fel voltak rá készülve, mit találnak ott, de erre, amit végül találtak, nem. A két férfi teste szinte ugyanabban az állapotban volt, mint húsz évvel ezelőtti halálukkor. Nem oszlottak el, mintha valami szándékosan tartotta volna össze őket.
Hermione térdre rogyott barátja teste mellett, és zokogni kezdett. Harryt eddig nem tudta igazán meggyászolni, nem úgy, mint Ront, aki a kezei közt vesztette életét. Így most elemi erővel tört ki belőle a gyász, ahogy magához szorította a húsz éve halott testet. Tonks közben egy lepedőbe csomagolta, és lekicsinyítette Perselus testét, hogy elvihessék innen. Türelmesen várt, míg Hermione valamelyest megnyugodott, majd egy leplet nyújtott a nő felé. Tonkshoz hasonlóan bebugyolálta Harryt, majd lekicsinyítette és egy kis dobozkába tette, hogy méltóképpen szállíthassa. Ezután összegyűjtötték a két férfi holmijait, és elhagyták az elhagyatott kis házat, ahogy Angliát is örökre.
A két férfi végül ausztrál földön talált örök nyughelyet, ahol meggyászolhatták őket a szeretteik, és végre nem kellett teljes elhagyatottságban nyugodniuk.
Vége
*Infinitum Amor jelentése: végtelen szeretet
** Ara Culpa jelentése: védelem megtörése
