4. fejezet

Piton majdnem felnyögött, amikor meglátta, hogy Madam Pomfrey éppen Neville Longbottomnak ad valamennyit abból a bájitalból, ami a bőrén lévő bíbor színű foltokat hivatott eltüntetni, amit valamilyen bűbájjal ért el magán.

- Merlin szakállára! Ezúttal mit tett magával? - kérdezte Madam Pomfrey egyszerre idegesen és aggódva. Piton óvatosan lefektette Harryt az egyik kórházi ágyra.

- Longbottom, küldje ide Weasleyt és Grangert, és ne mondja senki másnak, hogy mit látott itt! Megértette? – kérdezte Piton fenyegető pillantással, mire Neville ijedten bólintott és kiszaladt az ajtón.

Amikor a fiú elment, Piton azonnal elmagyarázta a mediboszorkánynak a gyanúját, aki elkezdett olyan kérdéseket feltenni neki, amikre nem tudta a választ, de remélte, hogy a két griffendéles tanuló – akiket ide kéretett - tudni fogja.

Hamarosan mindketten rohanva megérkeztek, némileg zihálva és rendkívül aggódónak látszottak.

- Harry? – kérdezte megindultan Hermione, meglátva a barátját sápadtan és öntudatlanul. – Mi történt vele?

- El tudná valamelyikük mondani nekem, Mr. Potter mostani evési és alvási szokásait? – kérdezte Madam Pomfrey sürgetően, miközben a hollóhajú fiút vizsgálta.

- Nos, én megpróbáltam megbizonyosodni róla, hogy alszik-e, de azt hiszem, egy ideje kitalálhatott rá valamit. Tudom, hogy inkább tanul, mint alszik – tájékoztatta a nőt Ron, nyilvánvalóan lehangoltan. – És nem jött az étkezésekre sem. Tudom, hogy néha szerzett ennivalót a konyháról, vagy az egyikünk vitt neki valamit, de nehéz megmondani, hogy mennyit eszik, amióta eléggé eltaszít minket magától. Mi történt vele?

- Úgy tűnik, túlhajtotta magát. Az egészsége megdöbbentő állapotban van. Vannak vérszegénységre utaló tünetei és a vércukor szintje rémisztően alacsony. Nagyon sok súlyt vesztett, amióta utoljára láttam, és ő már a kezdetekkor is vékonyabb volt a normálisnál. A teste a kimerültség nyilvánvaló jeleit mutatja és abból, ahogy kinéz, régóta túl sok koffeint fogyaszthatott, valószínűleg kávé formájában, semmi mást. Csak mesterséges energián élt és ez túl nagy áldozatot követelt. Miért nem mondta ezt nekem senki? Veszélyesen alultáplált és csak rá kell nézni, hogy tudják, nincs jól – mondta az asszony szemrehányóan.

Hermione csendesen sírni kezdett, Ron pedig bűnösnek érezte magát.

- Nem nézett ki így, esküszöm – tiltakozott.

- Fedőbűbájokat használt, hogy elrejtse a megjelenését – mondta Piton a nővérnek. – Akkor szűntek meg, amikor elvesztette az eszméletét.

- Minden alkalommal, amikor megpróbáltunk erről beszélni vele, dühös lett és csak még inkább eltaszított bennünket. Volt néhány vitánk és nem túl sokat láttuk őt tanításon kívül- mondta Ron üres ábrázattal és abban sem volt biztos, hogy kihez beszél. – Nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet. Azt hittem, hogy eszik és pihen is, amikor már elfárad. Próbálkoztunk, de nem hallgatta meg, bármit is mondtunk!

- Rendbe fog jönni? – kérdezte Hermione csaknem suttogva.

Madam Pomfrey felsóhajtott.

- Nos, csökkent nyiroksejtképződés és egy kisebb nyirokrendszeri mérgezés tüneteit mutatja. - Az üres pillantások, amiket kapott, emlékeztették, hogy kikhez beszél. – Ez azt jelenti, hogy az immunrendszerének a működése veszélyben van. Úgy tűnik kialakult egy kis légúti fertőzés is, ami általános tünet alváshiánynál…

- … a természetes elősejt aktivitás csökkenése miatt? – kérdezte Hermione, mire mindenki meglepetten nézett rá. – Utána olvastam az alváshiánynak és a stressznek – magyarázta. – Azt olvastam, hogy az idegesség kiválthat étkezési zavarokat. Harry nagyon vékony és sosem tűnik éhesnek, gondolja, hogy… - idegesen elhalkult.

Hála az égnek, Madam Pomfrey megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy ebben az esetben erről lenne szó. Néhány ember úgy reagál a stresszre, hogy többet eszik, míg mások úgy, hogy kevesebbet. A feszültség elfojthatja a pszichés éhségérzetet, így ő valószínűleg tényleg csak túlhajtott és valójában ténylegesen nem érez éhséget. Az éhség elfojtása még intenzívebbnek látszik, mint normál esetben, ezért úgy gondolom, hogy ez valószínűleg összefüggésben van azzal, hogy hogyan nőtt fel, talán?

- A családja gyakorlatilag éheztetni szokta őt büntetésként – bökte ki Ron vonakodva. Nem akarta elárulni Harry bizalmát, de azt akarta, hogy Madam Pomfrey megtudjon annyi információt, ami talán segíthet neki, hogy meggyógyítsa Harryt. – Másodéves korunkban, a bátyáim és én szabadítottuk ki őt, mert be volt zárva a szobájába és csak egy csésze hideg levest kapott naponta, de azt is megosztotta a baglyával.

Piton hitetlenkedve bámult Ronra. Úgy tűnt, Harry jobb volt okklumenciában, mint ahogy azt ő gondolta, mert soha nem látott olyan emléket, ami ilyen dolgokra engedett volna következtetni. Hirtelen rájött, hogy Harry nehézsége, hogy nem bírja őt kizárni bizonyos emlékekből, abból eredt, hogy már eleve megpróbált más emlékeket védeni és még nem tanulta meg, hogyan ossza meg a figyelmét.

Madam Pomfrey szomorúan bólintott.

- Nem csodálom, ha így állt a dolog.

A mediboszorkány visszavonult az irodájába, amikor meghallották, hogy valaki szólítja a kandallón keresztül. Harry két legjobb barátja leült az ágy egy-egy oldalára, Hermione megfogta Harry kezét, miközben nézte az eszméletlen tinédzsert.

- Ez nem igazságos - mondta elérzékenyülve, a hüvelykujjával Harry kézfejét simogatva. – Látszólag mindenki azt gondolja, hogy azért mert Harry állítólag valamilyen megmentő, nincs is annyira szüksége valakire, mint nekünk, többieknek. A pokolba! Azzal az egész moslékkal, amin keresztül kell mennie, valószínűleg neki nagyobb szüksége van egy apafigurára, mint a legtöbbünknek. – Letörölt egy elszabadult könnycseppet, miközben a többit igyekezett pislogással visszatartani. – Mégsem számít, hogy mit tesz, képtelen szerezni egyet. Bármit megtesz érte, de soha nem elég jó.

Piton ismerte ezt az érzést. Az apja sosem ismerte őt el, nem számított, hogy mennyit próbálkozott, hogy örömet szerezzen neki. Ez volt az egyik a számtalan ok közül, amiért utálta James Pottert, akinek a szülei egyszerűen szerették őt, nem számított, hogy mit tett. Ez nem volt igazságos. Ironikus, hogy mindaz, amiről beszéltek, éppen James Potter fiának életéből hiányzott.

- Ott van neki az én családom – szólt közbe Ron. – Az anyám imádja őt, Fred és George pedig úgy gondolnak rá, mint az öccsükre…

- Az nem elég – vágott közbe Hermione egy sóhajjal. – Megtanulta, hogy úgy érezze kényszer Dursleyéknek, és ezért majdnem lehetetlen, hogy valaha is úgy érezze, hogy a családodhoz tartozik, Ron, akármennyire is szeretitek őt. Nem tudom mit kéne tenni. Ezt nem tudjuk megadni neki. Mi lesz, ha folytatni fogja mindezt? El fogjuk őt veszíteni.

Madam Pomfrey kisietett az irodájából, és meglehetősen nyugtalannak látszott.

- Lupin a kastélyban van – közölte komolyan.

- Micsoda? Nem engedheti Harry közelébe! – mondta Ron dühösen.

- Köszönöm, Mr. Weasley – csattant a boszorkány gúnyosan. – A tudatában vagyok ennek. Korlátozom Harry látogatóinak a bejárását. Ezért, nektek kettőtöknek, idő van. Láthatjátok majd a barátotokat később.

Hermione és Ron tiltakozva felálltak, de nem szállhattak szembe Madam Pomfrey rendelkezésével.

Ahogy a páros kiért, Piton odafordult az idősebb nőhöz, aki éppen a függönyöket húzta össze Harry ágya körül.

- Poppy, tudod, hogy meglehetősen nehéz lesz távol tartani Lupint Pottertől, ha tényleg elszántan látni akarja a fiút. És nem zárhatod be a gyengélkedőt mindenki más elől, ha esetleg megsérülne valaki.

- Igen, Perselus, de mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdezte Madam Pomfrey ingerülten.

- Had vigyem magammal! – mondta Piton gyorsan, mielőtt még meggondolhatná magát.

- A jóváhagyásomat kéred, hogy párbajozhass Remus Lupinnal? – kérdezte a javasasszony zavarodottan.

- Nem, te átkozott nőszemély! – mondta Piton hitetlenkedve.

- Sajnálom, Perselus, de biztosan emlékszel rá, mennyi tinédzser-vita áldozatával foglalkozom, akik csak be akarnak vinni egy utolsó ütést, bizonygatva, hogy „megadják neki, ami jár" – mondta rosszallóan.

Mielőtt tovább tudta volna folytatni a panaszkodást a mai gyerekek miatt, Piton tisztázta, hogyan értette korábban.

- Pottere gondoltam. Maradhat a vendégszobámban addig, amíg meggyógyul – mondta annyi méltósággal, amennyi csak lehetséges volt, miközben figyelte a nő zavart ábrázatát.

- Te akarsz gondoskodni Harryről? – kérdezte a javasasszony olyan kutató pillantással, mintha próbálta volna meghatározni, hogy Piton gyógyszer vagy varázslat hatása alatt áll-e.

- A lakosztályomban biztonságban lenne Lupintól, és a jelenlegi állapotában jobb lenne elrejteni őt a többiek elől. Nem lenne túl jó, ha kiderülne, hogy a Fiú Aki Túlélte összeomlott – érvelt, kissé kikerülve a kérdést.

Madam Pomfrey óvatosan nézett rá.

- Törődésre van szüksége. Beteg, és ez figyelmet igényel.

Piton dühösen nézett vissza a nőre.

- Poppy, az a benyomásod, hogy elhanyagolnék egy beteg gyereket? Tényleg azt hiszed, hogy azt tervezem, hogy belököm őt egy tároló szekrénybe, és ott hagyom egy hétig felügyelet nélkül, vagy mi? Mint szakképzett bájitalmester, elég gyakorlatom van a gyógyítás terén, és tökéletesen képes vagyok követni bármilyen utasítást, amit adsz. Sosem tudnék elhanyagolni egy olyan gyereket, aki az én törődésemre van bízva. Megköszönném, ha emlékeznél erre a következő alkalommal, amikor arra utalnál, hogy alkalmatlan felügyelő vagyok – mondta nyersen.

Madam Pomfrey úgy nézett ki, mint aki magában még nincs teljesen meggyőzve, de akkor az ajtó kinyílt és megjelent Remus Lupin.

- Beszélnem kell Harryvel – mondta hűvösen.

- Ezúttal nem engedélyezem a látogatást - mondta Madam Pomfrey.

- Én vagyok a legközelebb ahhoz, hogy a gyámja legyek, ezért muszáj beszélnem vele - erősködött Lupin, haragos pillantásokkal méregetve a Harry ágya körüli összehúzott függönyt. Ránézett Pitonra, valószínűleg együttérzéséért, mivel bizonyára, emlékezett rá, hogy a tanár közismerten mennyire utálja a fiút, de Piton a leghalálosabb pillantásával nézett rá vissza.

- De azt mondtam nem. Pihen, és nagyon nehéz időszakon ment keresztül az utóbbi időben…

- Harry önző és hatásvadász – vágott közbe Remus dühösen. – Háború van, és ő abban a helyzetben van, hogy életeket menthet meg, vagy pusztíthat el. Harry azt hiszi, az utóbbi időben nehéz volt az élete? Miért nem kérdezte meg Siriust, mi az a nehéz időszak? Vagy Cedric Diggoryt? Vagy a szüleit, akik meghaltak érte? Még több ember fog meghalni, ha nem tesz valamit azért, hogy ezt megállítsa, mert nem törődik vele.

- Ő egy gyerek, Remus – mondta Madam Pomfrey szigorúan.

- Egy gyerek, aki embereket öl meg a nemtörődömségével – morogta Remus. – Ő a Fiú, Aki Túlélte, tetszik vagy sem, az emberek meg fognak halni körülötte, ha nem működik velük együtt. Perselus, te egyetértesz velem, igaz?

- Undorítasz, Lupin! Ezt tenni egy gyerekkel?! Szánalmas vagy – válaszolt Piton sötéten.

Lupin felbőszülve nézett rá.

- Boldog vagy, hogy Harry megölte Siriust, nem igaz? Mindig is utáltad őt, ezért fogod végül Harry pártját.

- Harry csak egy fiú, és nem tehető felelőssé a tavalyi év eseményei miatt, te gyengeelméjű. Hibáztatni akarsz valakit? Hibáztasd Bellatrix Lestrange-et. Hibáztasd Voldemortot! De ne vádolj egy gyereket, aki ugyanannyira feldúlt a veszteség miatt, mint te – morogta neki Piton.

- Harry egy önző kölyök, aki nem gondol senki másra, csak saját magára. Ha egy kicsit is erőlködött és gondolkodott volna tavaly, akkor Sirius még most is élne! - kiabált Remus vadul.

- KIFELÉ! – ordította Madam Pomfrey dühösen.

- Nem megyek el addig, amíg meg nem mondtam Harrynek a véleményemet.

- Ezt majd megbeszéljük a folyosón – mondta a javasasszony veszedelmesen, kitolva Remust az ajtón. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, hogy a férfivel foglalkozzon, odafordult Piton felé, és jelentőségteljesen bólintott.

- Perselus, tedd meg, amiről beszéltünk. Használd az irodámban lévő kandallót, később küldök majd neked további utasításokat.

Ahogy az ajtó becsukódott, Piton összeszedte a bájitalos üvegeket Harry ágya mellől és a zsebébe tette őket. Az egyik karját Harry térde alá, a másikat a háta mögé csúsztatva, a karjaiba emelte a kis tinédzsert és a mellkasának támasztotta az erőtlen fiút. Miközben a folyosói kiabálás egyre hevesebb lett, odasietett a kandallóhoz, csendesen a pokolba átkozva Remus Lupint.

oOoOoOoOoOoOoOoOoOoO

Amikor Harry felébredt, az első dolog, amit észrevett, hogy milyen kényelemben van. Fájt a gyomra és minden lélegzetvétel éles szúrást okozott a tüdejében, de az ágy, amiben feküdt, puha volt és meleg. A párna tökéletes vastagságú volt és a lepedő mennyei érzést nyújtott a bőrének. Érezte magán a takaró megnyugtató súlyát és ahelyett, hogy azon aggódott volna, hogy hol van, remélte, hogy nem kell elmennie.

Megpróbált emlékezni a dátumra, miközben azon imádkozott, hogy hétvége legyen, bár tudta, hogy nincs az.

Szerda, úszott be a nap az elméjébe. Dupla átváltoztatástan: nincs beadnivaló, nincs teszt. Mágikus lények gondozása: nincs beadnivaló, nincs teszt. Bájitaltan: nincs beadnivaló…

Harry szemei kipattantak és úgy ült fel, minta karót nyelt volna. Nem emlékezett rá, hogy tanult-e a bájital tesztre!

Épp csak feleszmélt rá, hogy mennyire szédül és zavaros az elméje, mikor egy kezet érzett a vállán. Megugrott, aztán meglepődött, amikor rájött, hogy a kéz kihez tartozik.

-Pitn prfeszor – mondta alig érthetően, bizonytalanul. – Hiányztam bájiltanról?

Piton összeráncolt szemöldökkel megrázta a fejét.

- Nem, Potter. Egy ideig nem fogsz bájitaltanra menni. Aludj még! Nem kellett volna felébredned az altató bájitallal a szerveze…

- Nem számít – tiltakozott Harry, miközben a szemei lecsukódtak, majd hirtelen újra kinyíltak. – Lesz egy teszt az ….uh… ötszáz…hatezer…kétezer harmadik fejezetből – mondta meggyőződéssel, miközben észrevette, hogy milyen furcsa, hogy minden annyira homályos.

Piton úgy nézett ki, mint aki valóban jól szórakozik, ami még jobban összezavarta Harryt.

- Még nem értünk el ahhoz a fejezethez – biztosította Pottert. – És ne aggódj a teszt miatt! Mostanra már mind rendben van.

Hirtelen, Harry egy poharat érzett a szájánál és egy gyengéd kezet a feje hátulján.

- Igyál egy kicsit ebből… Ez az, Potter! Szép munka!

Harry erre elmosolyodott, amikor a pohár eltűnt.

- Szép munka? – kérdezte, szinte könnyekig meghatódva. – Köszönöm. Annyira keményen próbálkoztam egész évben.

- Igen, és több mint elég, amit tettél.

Harry szeme nehézkesen lecsukódott, és hagyta magát hátradönteni a párnára.

- Mivel, jól dolgoztam, akkor most már elvinnél Dursleyéktől? Élhetnénk együtt, Remy, és én annyira, annyira, annyira nagyon jó leszek – morogta álmosan.

- Beszélünk majd róla, ha felébredtél – mondta Piton bizonytalanul.

Harry kimerülten bólintott.

- Megmondaná ennek a szálloda tulajdonosainak, hogy pénteken nem rabolhatnak el? Esedékes addigra egy ötbillió láb hosszú esszé – motyogta.

Piton felhúzta a takarót Harry álláig.

- Tudatni fogom velük.

oOoOoOoOoOoOoOoOoO

Legközelebb, amikor Harry fölébredt, teljesen a tudatában volt a környezetének, és azon gondolkozott, hogy hol a pokolban van. Egy tisztességes méretű szobában volt, és az ágy, amiben feküdt, hihetetlenül kényelmes volt. A díszítés leginkább Piton lakosztályára emlékeztette, de nem lehetséges, hogy ott legyen…

Az ajtó kinyílt, és belépett Piton, egy tálca étellel.

- Hogy érzed magad? – kérdezte. Harry hitetlenkedve nézte, ahogy a férfi felé sétált. – Potter, ülj fel és válaszolj! – utasította, de különös módon egyáltalán nem hangzott félelmetesnek.

Harry ülő helyzetbe tornázta magát, Piton pedig fél kézzel megigazította mögötte a párnát.

- Én… öhm… Mi történt? A hálószobájában vagyok? – kérdezte zavarodottan.

- A vendégszobámban – mondta Piton a tálcát Harry ölébe helyezve. – És arról, hogy mi történt, összeestél a szobámban a kimerültségtől, éhezéstől és a légúti fertőzéstől.

- Miért nem a gyengélkedőn vagyok? – kérdezte zavartan.

- Számos okból kifolyólag, Madam Pomfrey és én megbeszéltük a dolgot, majd úgy döntöttünk, hogy jobb lesz neked, ha itt maradsz lent egy időre – mondta Piton homályosan és Harry tudta, hogy jobb, ha nem erőlteti a dolgot.

- Milyen nap van? – kérdezte Harry aggódva, és sikertelenül próbált keresni egy órát.

- Csütörtök. A szerdát végig alvással töltötted, néha felébredve, habár kétlem, hogy emlékszel az ébren töltött időre. Meglehetősen ki voltál a bájitaloknak köszönhetően, amiket kaptál.

Úgy tűnt, csak egy szó jutott el Harryhez.

- Csütörtök! Tegnap volt egy bájital tesztem, és holnapra esedékes egy bűbájtan dolgozat. Nem hiszem, hogy befejeztem.

- Ne légy nevetséges, Potter! Valakinek, aki annyi időt tölt a gyengélkedőn, mint te, annak tudnia kéne, hogy a betegségek és sérülések lehetővé teszik a később beadott munkát és a pótdolgozatokat.

- Le fogok maradni – nyögött Harry. – Fel fog halmozódni és nem leszek képes majd bepótolni. Mennyi az idő? – kérdezte kétségbeesetten. - Még tudok csatlakozni néhány órához ma, igaz?

- Nem, Potter, nem tudsz – mondta Piton határozottan. – Nem látogathatod az órákat legalább egy hétig, talán tovább.

Harry szemei rémülten kitágultak.

- Mi? Miért? Jól vagyok.

- Nem vagy jól. Légúti fertőzésed van, veszélyeztetett immunrendszered, egészségtelenül alultáplált vagy, és kimerült. Nem fogom engedni, hogy visszaess az önpusztító viselkedéshez, ezért nem fogsz órára járni, amíg meg nem szabadulsz attól az abszurd elképzeléstől, hogy a jegyeidtől függ, hogy mennyit érsz. – Lenyugtatta magát egy kicsit és úgy folytatta. – Beszéltem a tanáraiddal és mindannyian egyetértettek abban, hogy jó lenne, ha pihennél egy ideig.

- Ezt nem teheti! – tiltakozott Harry, aztán elakadt a lélegzete. – Remus tudja, hogy kihagytam órákat?

- Nem kihagytál órákat, hanem beteg vagy – kiáltott fel Piton hitetlenkedve. – Ami pedig Remus Lupint illeti, nem kell aggódnod miatta egy ideig.

Harry a rémülettől elborzadva nézett rá.

- Megölte őt? – kérdezte majdnem suttogva.

- Mi? Nem! Milyen embernek nézel engem? - Megállt, hogy kitöltse a megfelelő adagot valamilyen gyógyító bájitalból. – Csak le van láncolva a pincében, amíg meg nem tanulja a leckét.

Harry álla leesett.

Piton önelégülten rámosolygott és a kezébe adta a bájitalt.

- Szedd össze magad, Potter! Csak vicc volt.

Harry meglepetten pislogott.

- Maga tud viccelni? – kérdezte zavartan.

Piton felháborodottan nézett rá, és nem tudott vele mit tenni, de némiképp szórakoztatta a dolog.

- Idd meg a bájitalodat, és edd meg a reggelid! Semmit nem kell tenned a nap hátralévő részében, úgyhogy meg se próbáld behabzsolni az ételeket. Nem fogsz hozzáférni semmilyen iskolai dologhoz: iskolai könyvek, házi feladat, és a barátaidnak meg lett tiltva, hogy elmondják mit tanultak az órákon, bármilyen határidővel és vizsgával együtt, amikor lejönnek meglátogatni.

- Látogatni? – kérdezte Harry bambán.

- Igen, ugyanis itt fogsz maradni addig, amíg úgy nem ítélem, hogy kész vagy újra órákra járni – tájékoztatta őt Piton.

- Ez nem óriási kényelmetlenség Önnek? Mi van azzal a bájitallal, amin dolgozik? – kérdezte Harry, aztán egy megértő pillantással rájött. – Ó, Dumbledore vette rá, hogy megtegye?

Piton megemelte az egyik szemöldökét.

- Senki sem tud rávenni, hogy bármit is megtegyek, Potter. Most edd meg a reggelidet!

oOoOoOoOoOoOoOoOoOoO

Néhány órával később Harry idegesen járkált a nappaliban. Piton elment tanítani a bájitaltanterembe, ott hagyva Harryt, aki semmit nem tudott tenni, csak a kétségbeesett gondolatok kavarogtak a fejében. A gondolatai Remus reakciójáról a mostani helyzetre vándoroltak, hogy Ron és Hermione tényleg meglátogatják-e és ha igen, mit fognak mondani, aztán megjelent egy kép, ahogy Harry a következő Családi Estet teljesen elhagyottan és mellőzve tölti. Megpróbálta elképzelni, hogy ezzel töltsön egy hetet, de az ötlet túlságosan rémisztő volt és gyorsan tovább lépve azon gondolkodott, valami titkos módon tudna-e teszteket írni és házi feladatot csinálni, de aztán végül be kellett ismernie, hogy ez nem működne, mert a tanárai nyilvánvalóan mindannyian benne vannak ebben az őrült ötletben, együtt.

Már írt egy hosszú levelet Remusnak, amiben elmagyarázza a helyzetet, és bocsánatért könyörög, de mivel úgy tűnt, hogy be van zárva Piton lakosztályába, nem tudta elküldeni.

Amikor Piton végül kilépett a kandallóból, meglepődött, amikor Harryt tükörfényesítés közben találta.

- Potter, észrevetted, hogy a házimanók néhány naponta kitakarítják a lakosztályomat? – kérdezte nyugodtan, miközben a papírokat letette az asztalára.

- Nos, kis híján megőrültem! Mi mást kellene tennem, amikor tilos bármilyen iskolai dolgot csinálnom? – kiáltott, a kezével a levegőben hadonászva.

- Tinédzser vagy, és az unalom első jelére, úgy döntesz, hogy nekiállsz tükröket tisztítani? – kérdezte Piton megemelve az egyik szemöldökét. A dohányzóasztal felé mutatott, ahol egy csomó kviddicskönyv feküdt. – Miért nem olvasod a könyveket, amiket a barátaid hoztak tegnap?

- Kit érdekel a kviddics? – kérdezte Harry dühösen, miközben visszafordult, hogy befejezze a tükör tisztítását.

- Kit érdekel a tükröm takarítása? – kérdezett vissza Piton, mire Harry mogorván rápillantott. – Ezt csinálod szórakozásképpen?

- Nem. Ez az, amit otthon csinálok – morogta Harry.

- Értem. Takarítasz, hogy elnyerd a rokonaid elismerését, Lupinéért pedig tanulsz – jegyezte meg Piton.

- Nem, Dursleyék sosem ismernének el engem, nem számít, mit csinálok – morgott Harry.

- Akkor minek ennyire erőlködni?

- Ó, nem is tudom. Talán azért, hogy kapjak enni és ne legyek bezárva? – vágott vissza Harry gúnyosan.

Piton meghökkenve összeráncolta a homlokát.

- Ez undorító eljárás egy gyerekkel szemben.

- Nem vagyok gyerek – mondta Harry felháborodottan. – De nem érti? Ha Remus engedné, hogy vele éljek, akkor nem kellene foglalkoznom ezzel az egésszel.

- Igen, és pusztán csak a szóbeli bántalmazást kéne elviselned, valamint a manipulálást, ami arra késztet, hogy megbetegítsd magad, miközben megpróbálsz a kedvében járni – mondta Piton sötéten.

Harry rábámult.

- Ő nem manipulál engem, és nem bántalmaz szóban.

- Kihasználja a magányosságodat…- tartott ki Piton dühösen.

- Nem vagyok magányos!

- … és, hogy szükséged van egy apafigurára…

- Nincs szükségem senkire!

- … és az elkeseredettségedet, amiért megtennél bármit, amivel jóvá teheted, a nem létező bűnöket…

- Azok nem nem létezőek!

- … csakhogy legyen valaki, akit vádolni tud, és akin levezetheti a dühét.

- Ő NEM VÁDOL ENGEM – sikított Harry. Gyorsan letörölt néhány árulkodó könnycseppet a kezében lévő ronggyal, véletlenül az arcára kenve egy csíkot a fényesítőből. – Az én hibám volt – mondta boldogtalanul.

- Nem volt az – válaszolt Piton.

- De igen – mondta Harry lesüllyedve a székre, amire azért állt, hogy elérje a tükröt. – Tudnia kéne! Nem gyakoroltam az okklumenciát. Meg sem próbáltam. Túl ostoba voltam hozzá, hogy rájöjjek, hogyan ürítsem ki a hülye fejem és ez Sirius halálához vezetett. És megölhettem volna bárki mást is. Azt hittem egy pillanatra, hogy Hermione meghalt és Neville Cruciátus alatt volt és olyan sok ember megsérült, mind miattam. Azért mert még csak meg sem próbáltam azt a hülye okklumenciát, így elveszítettem az egyetlen felnőttet, aki valaha egy kicsit is törődött velem, az egyetlent, aki egyáltalán valaha felajánlotta, hogy elvisz Dursleyéktől. Mindenki más hagyta, hogy ott rohadjak, de Sirius akart engem! Azt akarta, hogy vele éljek. És hogy viszonoztam ezt? Megöltem őt. Remus jogosan utál engem. Nem utálna ok nélkül.

Piton rémületére, könnyek gyűltek Harry szemébe. A fiú felugrott és elindult a szobája felé, de Piton – meggondolatlanul – kinyúlt és megfogta a karját, hogy megállítsa.

Harry megpróbálta elfordítani előle a fejét, hogy elrejtse a könnyeit, és próbált elhúzódni.

- Elég! Csak egyedül akarok lenni – sírta.

- Nincs rá oka, hogy utáljon, és ne vádold magad a keresztapád haláláért. Te megpróbáltad megmenteni őt, nem pedig veszélyeztetni az életét. Tudod ezt, Potter! – bizonygatta Piton dühösen, de Harry továbbra is elrejtette az arcát az egyik karja könyökhajlatába, elkeseredetten próbálva, hogy a férfi ne lássa, ahogy sír. – Ó, Merlin szerelmére! – morogta Piton durván magához húzva a tinédzsert egy ölelésbe. A saját szemei is kikerekedtek a döbbenettől, attól, amit tett, amikor Harry megmerevedett.

Egy pillanatig mindketten csak dermedten álltak ott, kényelmetlenül meglepődve. Piton nem volt benne biztos, hogy eleressze-e, vagy az még rosszabbá tenné-e a dolgokat. Most az egyszer képtelen volt kitalálni egy gyors módszert, hogy megoldja a helyzetet. Ez ismeretlen terület volt és nem tudta, hogyan kezelje.

Harry kiadott egy félig nevető, félig zokogó hangot és az egyik karjával határozatlanul átölelte Pitont. Próbálta összeszedni magát, de végül a bájitalmester mellkasán, sírva találta magát.

- Nem a te hibád, Potter! – bizonygatta Piton ügyetlenül, engedve, hogy a fiú átölelje. – Nem irányíthattad.

- Nem akartam, hogy meghaljon – zokogott Harry halkan, megmarkolva Piton hátán a talárt, mintha attól félne, hogy a férfi egyedül hagyja őt, ha nem fogja. – Remus azt mondja, az én hibám.

- Ne légy idióta, persze, hogy nem akartad, hogy meghaljon. Black sosem gondolná ezt. Lupin egy tökkelütött, aki rajtad vezeti le a dühét.

- De egyedül csak ő van nekem – nyöszörgött Harry.

- Nem, nem csak ő – mondta Piton csendesen, védelmezőn szorosabbra húzva a karjait a fiún.

oOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoO

Habár az, hogy Harry kiengedte az elfojtott érzelmeit, jót tett a lelkének, de nem tett jót a légúti fertőzésének. Amikor a zokogása szipogássá csendesedett, ami érdes köhögésbe fordult, Piton kényszerítette, hogy üljön le a díványra, betakarta takarókkal és berakott egy lázmérőt a nyelve alá.

Harry látta, hogy Piton szemöldök ráncolva ellenőrzi a lázmérőt.

- Lázas vagy. Pihenni fogsz és tartózkodsz a szükségtelen ténykedéstől. Nincs tovább ez a tisztogatási badarság! Ne akard, hogy reumás lázzá fokozódjon.

- Mi az a reumás láz? – kérdezte Harry fáradtan.

- Valami, amit nem akarsz elkapni. Kárt tehet a szerveidben, főleg a szívedben.

Harry szemei kitágultak.

- És ez mind a stressz miatt? – kérdezte hitetlenkedve.

- Nos, a stressz, és ha valaki kiteszi magát a hidegnek és hasonlóknak. A feszültség sebezhetővé tesz és ettől még nehezebbé válik, hogy meggyógyulj – tájékoztatta Piton.

- Csak az idegességtől? – kérdezte Harry szkeptikusan.

- Igen. Belemehetnék a szervezet működésébe, hogy miként is reagál a stresszre, de azt hiszem, az az izgalom már túl sok lenne.

Harry nem tudta megállni, felkuncogott, hiszen nem volt megszokott, hogy Pitonnak valahol humora is van.

- Fogadd csak el a tényt, hogy igen, elnyomhatja az immunrendszered működését. Meggátolhatja a növekedést, és felteszem, ezt nem akarod, mivel hamarosan esedékes a tested hirtelen megnyúlása.

Harry szemei erre kitágultak.

- Viccel? Már így is én vagyok az egyik legalacsonyabb fiú az évfolyamomban.

- Pontosan – mondta Piton figyelmeztetően. – Megfelelő diétával és normális mennyiségű étel fogyasztásával, biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben a korodnak megfelelően hirtelen növekedésnek indulsz, de ha folytatod ezt a szintű idegeskedést, valószínűleg ilyen magas maradsz.

Harry összeráncolt szemöldökkel dőlt hátra a párnára, amit Piton odatett neki.

- Különben sem számít. Amikor nyárra visszamegyek Dursleyékhez, akkor a megfelelő diéta és normális ételfogyasztás dolog nem fog működni, így aztán nem fogok semmit sem nőni.

Piton kiadott egy semmitmondó hangot és gyorsan kimentette magát, hogy a konyhában rendeljen egy kis csirkelevest a fiúnak.