A sziget békés csöndjét egy sikoly és sárkány üvöltések szelik át. Férfiak kiáltoznak. Hálók suhognak.
Ylva Szélesszárny hátán ült. Felhőugró mögöttük sétált. A sziklák mögött meglátták a túlsó partot. Ahol hatalmas hadihajók sorakoztak. Megtorpantak. Felhőugró már repült volna fel, amikor az őrt álló katonák előugrottak és egy nehéz hálót dobtak a viharszelőre. A nyökdöc hátáról lerántották a lányt és kezeit összekötözték. Sárkányára szintén hálót dobtak. Szélesszárnyat már az első altató lövedék kiütötte. Meglepő módon Felhőugrót is. Az elkábított sárkányokat felrakták egy szekér-félére. Ylva Idhunnak akart kiáltani, de csak egy sikításra volt ideje, mielőtt befogták volna a száját. Ekkor már feladta, de hirtelen eszébe jutott valami. Hé, nem szabad ilyen könnyen feladni! Legalább egy kis időt nyerek Idhunnak. És a sárkányomat is meg kell mentenem. Ezek a gondolatok cikáztak a fejében. Gyorsan lehajtotta fejét, majd ugyan ilyen gyorsan hátrarántotta. Fogva tartója fájdalmasan felkiáltott. Az orrából dőlt a vér. Reflexből odakapta kezét, így elengedte Ylvát. A kezei össze voltak kötve, de ez nem akadályozta a futásban. Sarkon perdült és rohanni kezdett. A katonák hamar utolérték. Elkapták, de már ketten is vigyáztak rá. Nem volt újabb esély a menekülésre. És Idhun nem volt sehol.
Amint Idhun meghallotta a sikítást, futni kezdett. De pár méter után megtorpant és gyorsan lehasalt, hogy ne vegyék észre.
- Ez meg hogy lehet? Most a Fenyő-szigetek környékén kéne járniuk. Ha idejöttek, az nagy kitérő az eredeti útvonaltól. Vagy… Ez is a tervük része. -suttogta. Szíve szerint ment volna segíteni nekik, de tudta jól, hogy őt is elfognák és akkor már minden veszve van. Fájt végignézie, ahogy társait elhurcolják.
- Gyerünk, gondolkozz! Valahogy ki kell szabadítanom őket. - morfondírozott. Amikor a katonák nem láthatták, felpattant és visszasietett a táborhelyükhöz. Jól emlékezett, páncélját és pajzsát otthagyta. De aztán eszébe jutott, hogy a Sárkánytolvajt csak északon látták eddig. Túl feltűnő lenne, ha itt is felbukkanna. Inkább a sötét színű köpenyét vette fel. A botot is otthagyta, inkább a kését választotta. Elindult a hajók felé, azon az úton, ahol nemrég Ylvát és a sárkányokat vitték. Egy percre megállt, hogy felmérje a viszonyokat.
-A foglyokat biztos a főhajóra viszik. De addig három hajón kell átvinniük őket. A mellékhajókon most viszonylag kevesen vannak. Ez lesz a megoldás. - mondta magának. Sokan bolondnak hitték volna, amiért magában beszél, de ő ezt már észre se vette. Rohant, hogy a lehetőleg leelőzze a menetet, mielőtt a hajóra lépnek. Ylva már teljesen feladta. Hát ilyen Idhun? Ha baj van elmenekül? Ha őérte nem is, de Felhőugróért eljöhetett volna. És talán Szélesszárnyért is. De nem volt sehol. Még neszezést se lehetett hallani. Pedig nagyon figyelt. Beletörődött a sorsába. És félni kezdett. Kik ezek? Mi lesz velem? Életben hagynak? Teljesen belefeledkezett az önsajnálatba. Felléptek az első hajóra. Amikor az árboc alá értek, egy test zuhant rá Ylva fogva tartójára. Azt meglepte a támadás és összezuhant. Mire Ylva feleszmélt már újabb két ember feküdt a földön a saját vérükben. Egy nagyon ismerős morgást és még egy tompa puffanást hallotta. Körbenézett. Egy köpönyeges alak ártalmatlanította az ellenséget. Idhun. A meglepetést az okozta, hogy sikerült észrevétlenül feljutnia a hajóra. Az álmos és unott legénységen átjutni elég könnyű volt. Az árbocra pedig gyerekjáték volt felmászni. A magasból figyelte a hajót és várta az alkalmas pillanatot. Amikor elérkezett, levetette magát leshelyéről, egyenesen Ylva őrére. Amikor már a katonák azon része, akik a sárkányokat őrizték, elmentek erősítésért. Idhun lekapta a hálókat. Felhőugró csak ezt várta. A kábaságot csak megjátszotta. Leszedte Szélesszárnyról a hálót, hogy Idhun kioldozhassa Ylva kötelékeit.
-Köszön…- kezdte, de Idhun már megint beléfojtotta a szót.
- Ne köszönd. Ráérsz hálálkodni, ha megúsztad élve. - mondta elfojtott hangon. – Ylva, menj haza és figyelmeztesd a szigetet. Lehet, hogy Drago támadni fog. Felhő, kísérd el őket egy darabon és vidd haza a hírt a lehető leghamarabb, hogy Dragonak majdnem tejes a sereg. Készüljenek a csatára. Nekem még van egy kis dolgom.
Bár Felhő kiszabadította Szélesszárnyat, a nyökdöc még nem ébredt fel. Idhun körülnézett. Kiáltások harsantak. Ylvát felültette két tüske közé, hogy le ne essen. Már a lábdobogást is lehetett érezni, ahogy a sok ember futva közeledett. A nyökdöc már ébredezett, de a repüléshez nem volt még elég erős. A katonák kiszúrták őket.
-Ott vannak! Kapjátok el őket! De élve! - hangzottak a kiáltások innen is, onnan is. Idhun előre ment feltartóztatni őket egy kis ideig. Közben Szélesszárny erőre kapott a repüléshez. A küzdő lány sárkányhangon elüvöltötte magát. Egy pillanatra mindenki megállt. Közben a sárkányok felszálltak. Felhőugró lovasa után akart menni segíteni neki, a kérés ellenére is, de hálók és altatólövedékek röpködtek felé. Így csak fájdalmas hangon felvijjogott és követte a nyökdöcöt. Idhun meglátta a sárkányketreceket és már kész terve volt a szökésre. Kiszabadított annyit, amennyit tudott. 3 Szörnyennagy Rémséget, 10 Siklósárkányt, 5 Fanyesőt, ugyanennyi Dörgődobot, a Szárnyváltókat nem tudta megszámolni és egy egész csapat Üszkös Füstlehelőt. A sárkányok nem mozdultak a ketrecükből.
Idhunt közben sarokba szorították a katonák. Legalábbis azt hitték. Idhun hátravetett fejjel elrikkantotta magát. A férfiak lába körül füst tekergőzött, egyenesen Idhun felé tartva. A füst hamar elrejtette a lányt, de egy gúnyos vigyorra volt ideje a kámzsa alól, mielőtt teljesen eltűnt volna szem elől. A katonák nekirontottak, ahol gondolták, de csak egy köpenyt találtak a helyén. Zavarodottan körbefordultak és ekkor kezdődött az igazi káosz. Az a néhány sárkány előjött a ketrecekből és hatalmas pusztításba fogott…
Idhunt két Füstlehelő vitte a kezeinél fogva. A lánynál lévő kést békén hagyták, hálájuk jeléül. A kis sárkányok már sokszor váltották egymást a cipelésben, kezdtek fáradni. Egy kikötőváros, Sárkányrév körvonalazódott ki előttük. A város határában a sárkányok leszálltak Idhunnal. A lány megköszönte a segítséget, majd elindult a városba. Nem véletlenül hívták a helyet Sárkányrévnek. Sok csapdász és vadász megfordult ezen a helyen, viszont itt lehetett fellelni az egyik legjobb fegyvermestert. Eladó áruknak se volt híja, a kereskedők is kedvelték ezt a helyet. Idhunnak vigyáznia kellet magára amíg nem tud magának köpenyt szerezni. Sárkányrévbe sok volt a férfi, túl sok, a tisztességes nőből viszont túl kevés volt a városban. Viszonylag hamar talált is egy árust. Nem volt éppen bőséges és díszes a kínálat, de a célnak megfelelt. Egy koromfekete, kámzsás köpenyt talált is, ami kicsit nagy volt rá, a földet súrolta, de nem bánta ezt. Gyorsan a kofa kezébe nyomott egy rézpénzt, magára kanyarította a ruhát, a kámzsát pedig az arcába húzta. Miután vásárolt még egy egykezes hosszúkardot, két különböző hosszúságú pengéjű tőrt, egy övnyi dobókést, egy nagy tegezre való nyílvesszőt és egy reflexíjat, mert a sajátja Hibbanton volt, lement a kikötőbe, hogy hajót kerítsen magának. Nagy örömére Kalmár Johann épp ott tartózkodott.
-Üdvözlet Kalmár Johann!- szólította meg Idhun halkan. A kereskedő hirtelen megpördült a hang hallatára, de nem leplezte le a lányt.
- Üdvözlet neked is. - biccentett aprót. - Mivel szolgálhatok a mesternek?- kérdezte előzékenyen.
- Johann, haza kéne jutnom. Ugye felénk mész?- kérdezte reménykedve.
- Sajnálom, de csak egy jó hónap múlva leszek a szigeten. A társad hol hagytad?- kérdezte csodálkozva.
- Hosszú történet. - legyintett csalódottan. - Nem tudsz senkit, aki Északra tart?
- Éppenséggel azon a hajón…- mutatott egy gyors, lantvitorlájú karavellára . - északiak utaznak. Cseréltem is velük néhány dolgot. Megtudtam, hogy innen egyből arra mennek. Az erőd viszonylag közel van hozzátok. Egész rendes embereknek tűnnek. Én őket javaslom. – mondta jóindulatúan a kalmár.
Idhun alaposan megnézte a hajót. Csapdász hajó. Sejtette is, melyik csapdászé. Aztán visszanézett a kirakott árukra és megakadt a szeme egy üres füzeten. Kötését egy sárkány díszítette.
- Azt mennyiért adod tintával és lúdtollal együtt?- mutatott a kiszemelt portékára.
- Neked baráti áron úgy… - gondolkodott el, miközben számolt. – Két ezüst lesz.
-Köszönöm Johann. Jó szelet. – fizette ki, majd búcsúzott el.
Idhun gyanakodva közelített a hajóhoz. A tömegben elvegyülve, óvatosan közelített a hajóhoz, de aztán rájött, hogy ők nem ismerhetik fel. A pallóra lépve egy kéz ütődött a mellkasához, elállva az utat.
-Mit akarsz?- kérdezte gyanakodva.
Idhun tudta, hogy ha nem volt teljesen érzéketlen az ember keze, tudta, hogy nővel van dolga. Ennyit arról, hogy titokban tartsam a kilétem. Gondolta, majd unottan felsóhajtott. A csapdászt megnézve viszont ismerős volt neki. A kék csíkok az állán, a két kard és az az idegesítően magabiztos arc.
- El kell jutnom valahová, ahova ez a hajó vihet. – hangjával már meg sem próbálta titkolni, hogy nem az, akinek látszik.
- Ide figyelj. Mi nem viszünk sehová egy olyan elveszett és sírdogáló kislányt, mint amilyen te vagy. – gúnyolta ki a csapdász. Ezen Idhun felhúzta magát.
- Nem vagyok kislány. – mondta tagoltan, miközben szemei veszélyesen villogtak.
- Akkor gyere a kabinomba és bizonyítsd be. – ajánlotta fel, figyelmen kívül hagyva a lány ingerültségét.
- Teee…! – már azon volt, hogy pofon vágja az illetőt a szemtelenségért, de jobb ötlete támat. – Párbaj. – fonta össze karjait a mellkasán. – Ha nyerek, veletek mehetek és ti, de legfőképp te, egy ujjal sem értek hozzám. Ha veszítek… - mondta a feltételeit felszegett fejjel, de a csapdász félbe szakította.
- Akkor is velünk jössz, de szabad préda vagy? – találgatott és Idhunnak nem kis önfegyelemre volt szüksége, hogy ne vágja ki a férfi nyelvét.
- Nem. Akkor pedig máshogy fogok innen elmenni. – mondta, jól átgondolva a szavait.
- Nem szokásom kiállni ilyen magukról túl sokat gondoló leányokkal, de legyen. Legalább elmegy a kedved a további próbálkozástól. – nézett le rá, gúnyosan vigyorogva és elkezdett lesétálni a pallóról, hátrálásra kényszerítve Idhunt. Amikor a lány a kikötő kövezett útját érezte a lába alatt, hátraugrott, tisztes távolba a csapdásztól.
- Mi a neved? Csak hogy tudjam, kit győzök le. – húzta elő az egyik kardot. – Látod, még előnyt is adok. – dobta a földre a másik kardot nagyképűen. Idhun csak átdobta válla fölött a köpenyt, hogy az ne akadályozza a mozgásban, de egyúttal termetét is felfedte, teljes alakjával együtt és ő is előhúzta a kardját. Most jó hasznát veheti a hibbanti vívó,- és kardforgató leckéknek.
- Holdfény. – csak ennyit mondott, szinte suttogva, de vissza nem kérdezett. Párszor megpörgette a kardját a levegőben, majd lazán maga elé engedte.
A csapdász végig rá szegezte a fegyvert, majd amikor látta, hogy a lány leengedi a kardot, ő is kiegyenesedett.
-Ugyan már! Felesleges hősködnöd. - felé lépve lazán félrelökte a kardot, abban a hitben, hogy talán a lány, aki magát Holdfénynek hívja, feladta és inkább mégse küzd. De mekkorát tévedett. Amint egy kicsit odébb mozdult az újnak látszó kard, a lány határozottan taszította el és támadó állásba helyezkedett. Ez meglepte ugyan a csapdászt, de hamar reagálva a hárításra egyből a lábát próbálta megvágni, de Idhun gyorsan odakapta a kardot, ezért irányt váltott és inkább a fejét vette célba. A kardok szikrázva egymásnak feszültek, szétváltak, majd újra összecsókolóztak. A testi erő fölénye a csapdásznál volt, a fürgeség és a gyorsaság viszont a lányt pártolta. A férfi sehogy sem tudott kárt tenni a lányban, viszont ő maga azért kapta az ütéseket . Egészen addig, amíg Idhun el nem vétette a lépést, és nem a sima talajra, hanem a göröngybe lépett és megingott. Ezt kihasználva a csapdász a keresztvassal kicsavarta a kardot a lány kezéből és a földre taszította. Amikor megpróbált felkelni, két kard szegeződött a torkához. Az egyik a sajátja volt.
- Elismered a vereséged, lány? – kérdezte fölényesen, de egy csepp elismerés is volt a hangjában. Időközben közönséget is kaptak, akik feszülten figyelték az eseményeket.
-N… Igen. – mondta ki nehezen a szót. Erre a csapdász engedte felkelni, de a kardját még magánál tartotta.
- Most pedig hadd vessek egy pillantást az arcodra. – nyúlt felé, hogy lehúzza fejéről a kámzsát és a csuklyát, de Idhun elhajolt a mozdulat elől és a kardját kikapva a férfi kezéből eltűnt a körülöttük kavargó tömegben.
- Az élelmet rakodjátok fel a hajóra és indulunk!- adta ki a parancsot a csapdász, mintha mi sem történt volna, majd elment az egyik közeli fegyvermesterhez kardot éleztetni. Egy jó óra múlva visszatért, a hajó vitorlát bontott és a jó szél révén hamar maga mögött hagyta Sárkányrévet. Miután mindent rendben talált a fedélzeten, visszavonult a kabinjába. Amikor a lépcsőn leérve kinyitotta az ajtót furcsa meglepetés várt rá. Holdfény háttal állt neki és épp a holmijait vette szemügyre.
- Nézzenek oda! Ez hihetetlen… Ez biztos nem igazi. Túl törékeny lenne. –ért hozzá egy ritka, de annál kisebb tengeri sárkány több évtizedes csontvázához, mire letört belőle egy darab. -Hssz, upsz.- kapta vissza kezét és inkább odébb lépett. – Ez viszont igazi. Biztos Tengerszemből szerezte, ezt meg Holdárnyékból. Ezt meg egy sárkányrévi bordélyból.
- Talált. - hajolt át a lány válla felett. Idhun erre megpördült. –Te meg mit keresel itt? Volt egy megállapodás, nemde?- szegezte neki a kérdést a csapdász. Idhun nemtörődöm módon megint hátracsapta köpenyt, a kámzsát visszatolta nyakára, a csuklyát pedig levette a fejéről. A csapdász alaposan megnézte. Csinos teremtés, annyi biztos. De a rózsának tövisei is vannak. Emlékeztette magát.
-Azt mondtam, máshogy fogok eltűnni a kikötőből. Tessék, nem nyíltan jutottam fel a hajóra. Ez azért egész más, mint a tiszta párbaj, nem? – kérdezett vissza győzedelmesen. A férfi idegesen kifújta a levegőt, de igazat adott neki, bár ezt a világ minden sárkányáért se vallotta volna be.
-És most ki vele, mi az igazi neved? – terelte a szót.
- Legyen elég annyi, hogy Idhun vagyok. – nézett fel rá . – És te ki vagy?- kérdezett vissza.
-Eret, Eret fia. – mondta miközben újra a lány arcát kezdte nézni. – Még mindig haza akarsz jutni, igaz?
- Igen. - mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Igen és mégis hogy tervezted ezt?- kérdezte gúnyosan.
- Bevetek mindent, amit csak kell. – fonta össze karjait a mellkasán.
- Van legénységed?
- Nincs.
- Tudsz egyedül kormányozni?- dőlt neki hanyagul a falnak.
- Igen. – kapta fel a fejét.
- Remek!- lökte el magát a faltól és elsétált mellette. – Akkor kiteszlek egy csónakba és szépen visszaevezhetsz Sárkányrévbe. – fordult vissza. – Mert én nem utazó hajón vagyok kapitány.
- Te nem vagy valami bonyolult fickó. Csak el kell képzelni a számodra legkedvezőbb lehetőséget és te azt fogod tenni. – állt a háta mögé, majd odébb sétált.
Eret erre idegesen felmordult, Idhun után eredt.
-Nem miattam van ez az egész. - fordította magával szembe a vállánál fogva. – Nem viszlek el és kész.
- Hát, azt tudtam, hogy a becsületedre nem apellálhatok. – tette csípőre egyik kezét enyhén előre dőlve. – De van más módja is, hogy meggyőzzelek. – húzta ki magát és oldalról, a szembe sarkából nézte Eretet.
-Tényleg? És hogy képzeled a dolgot?- nézett rá enyhén zavartan, mert elég kétértelműen fogalmazott a lány.
- Beszélek a nyelveden. - jelentette ki és olyan közel lépett, hogy már fél méter se választotta el őket. Idhun egy kristály darabot mutatott fel. Gyanakodva a lányra nézett és kikapta kezéből, majd a tenyerébe zárta.
- Mondd tovább. – gondolta meg magát.
Idhun megforgatta szemeit, majd megragadva a másik kezét az egész szütyő tartalmát a nyitott tenyérbe borította, majd unott arccal a háta mögé dobta és karba tett kézzel figyelte a reakciót. Eret hitetlenkedve nézett a tenyerébe, majd összehúzott szemmel Idhunra, majd megint a kristályokra.
-Jó. – jelentette ki hirtelen összezárva tenyerét. – Elég lesz. De… nem első osztályra. - emelte meg szemöldökét, miközben gonoszul elvigyorodott. Idhun arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a fölényes kifejezés.
A vállára kapta a lányt és elindult vele a fedélzetre. Kiérve átdobta a másik vállára.
-Amint látod, hajónkon ki tudjuk elégíteni a legkifinomultabb igényeket is. Lásd tengerre néző szobád…- hirtelen elakadt, mert Idhun hátrafeszítette a fejét, de hamar kiszabadította magát és folytatta. – És fényűző lakosztályod, napi három lakomával. - dobta le a lépcső tetejéről az egyik üresen maradt raktérbe. – Érezd magad otthon a Sárkány Vész fedélzetén.
-Ha azt hiszed…- pattant fel a lány, hogy Eretnek ugorjon, de az rácsapta az ajtót, a reteszt pedig rátolta a biztonság kedvéért. Idhun dühödten és sértetten az ajtóba rúgott, morgott és dühében tombolni kezdett. Eret a hangokra visszafordult, majd magában nyugtázta, hogy a lány őrült, tovább ment.
-De hogy jutott fel a hajóra?- nézegette a kristálydarabot, amikor felért a lépcső tetejére és megtorpant, amikor embereire nézett. Mindegyiküknél volt egy-egy kristály és éppen azokat vizsgálták. Amikor meglátták a kapitányukat sietve igyekeztek elrejteni azokat a szeme elől. A hajókormányhoz érve ott találta Tyrkert, aki kérdőn nézett rá. A másodtiszt csak pár évvel lehetett idősebb Idhunnál.
-Most mi van? Csak a pénzért csinálom. – tette karba kezeit.
-Aham… persze.- mondta, egyértelművé téve, hogy nem hisz neki. – És mégis hogy tervezed elvinni gond nélkül az erődbe? És ugye nem terveztél vele semmi meggondolatlanságot? Láttam a párbajt. Az a lány veszélyesnek tűnik. És őrültnek. Hallod?- még a csukott faajtón keresztül is hallatszott a tombolás és a fékevesztett lány morgása és üvöltése. - Azt legalább tudod, hogy hívják?
- Úgy beszélsz, mintha anyámat hallanám. Igen tudom a nevét. Vagyis félig. Valamilyen Idhun. De először Holdfényként mutatkozott be. – vont vállat, mintha hidegen hagyná a dolog.
- Igen. Holdfényes Idhun. - bólintott. - Ismerem.
- A Holdfényes nem egy fattyúnév? És mégis honnan ismered? - lepődött meg. A kérdésre Tyrker csak vállat vont.
- Hallod? Csönd. Ezek szerint lenyugodott.
Igen, Idhun lenyugodott. De csak azért, hogy még jobban felbosszantsa Eretet és a bosszút későbbre halasztotta. Először elrendezte a fegyvereit. A kardot lazán és enyhén srégen kötötte az oldalára, így az minden lépésnél a combjához ütődött. Egy kést a csizmájába rejtett, a másikat a derekára kötötte. A dobókéseket egyenlőre csak a köpenyébe csavarta. A tőrét elővéve elkezdte kiszedni a csavarokat az ajtó pántjaiból. Amikor az utolsó csavar is a földre hullott, vállával kicsit meglökte az ajtót, mire az hangos puffanással eldőlt. Fellépett a fedélzetre és körülnézett. Látta Eretet – akinek küldött egy fölényes pillantást - és mellette egy türknek kinéző férfit, akit felismert, mert amikor épp nem rabolt, akkor sárkány ereklyékkel kereskedett és ő gyakran vásárolt tőle. Néha még sajtot és kenyeret is kapott tőle. Ugyanis Tyrker termete ellenére nem szeretett sárkányt ölni, ezért mindig pikkelyeket vett bizonyíték gyanánt.
-Ezt nem hiszem el. –emelte az égre a tekintetét Eret.
- Te, Eret! Azt hiszem, valami baj van az ajtóval. Talán a vasalat nincs rendesen rögzítve. – vigyorodott el Tyrker, miközben intett a lánynak, mert felismerte. Idhun visszaintett neki és elfordult tőlük. Mivel egyenlőre nem talált semmi érdemlegeset és zavarta a legénység kíváncsi pillantásai, ezért egy félreeső helyen leült és figyelni kezdte az embereket. Hallgatózott és leírt mindent, amit hasznosnak talált. Később, egy támadás során még jól jöhet. Jó két órán át figyelt, mire azt vette észre, hogy a fedélzet lecsendesedett és a Napnak már az utolsó negyede is lemenőben van. Ásítva és nyújtózkodva kelt fel a helyéről, elindult a számára kijelölt alvóhelyre. Meglepetten tapasztalta, hogy az ajtó a helyére került és a retesz már belül volt. Miután bezárta maga mögött az ajtót, nekidőlt és sóhajtva lecsúszott a földre. Utált itt lenni, de legalább információszerzés szempontjából hasznos volt. És nem mellesleg így juthat haza a leggyorsabban. Egy hangra felkapta a fejét. A köpenye alatt valami motoszkált.
- Ha ezek egy patkányt tettek ide, én esküszöm… - rántotta fel az anyagot, de csak egy megszeppent kis Szörnyennagy Rémséget talált alatta. Alig lehetett több pár hetesnél. Valószínűleg Sárkányrévben menekült fel a hajóra.
- Te meg hogy kerülsz ide?- lett lágyabb a hangja és odanyújtotta a fiókának a karját. Az óvatosan megszaglászta, majd amikor úgy gondolta nem veszélyes, kicsit meg is nyalogatta, harapdálta foghíjas ínyével és felkapaszkodott a lány kezére. A vállára telepedve meleg levegőt szuszogott a fülébe.
- Hékás, ez csikis. – kuncogott és a fióka felé fordulva alaposabban megszemlélte. Amennyire meg tudta állapítani a kis ablakon beszűrődő kevés fénytől, fehér pikkelyei voltak, arany csíkokkal. Még soha nem látott ilyen színűt. – Nem szabadna itt lennünk. Veszélyes hely ez… kelt fel és elkezdett körbe-körbe járkálni. – De nem vagyunk egyedül a bajunkban. – vakarta meg a sárkány állát. – És valahogy hívnom is kéne téged, addig amíg itt vagyunk… - gondolkodott, de a fióka hangosan vinnyogni kezdett. –Sssh, te! Nem szabad hangoskodnod! – fogta össze a pofáját finoman, de határozottan. – Mindjárt hozok halat. – vette le a válláról és kiosont a fedélzetre. Néhány emberen kívül senkit sem talált ott. Szerencsére nem vették észre és odaosont, ahol a halakat sejtette. Amint kerített egy ízletesnek tűnőt, rögtön sietett is vissza a kamrájába, az éhes fiókához.
- Tessék! – dobta oda neki. A kicsi megszaglászta és pillanatokon belül eltüntette, de olyan mohón, hogy Idhunt mosolygásra késztette. Amikor végzett az evéssel, megint felkapaszkodott Idhun vállára. Kicsit játszott vele, de a fióka játék közben megkarcolta. Az apró vágást megnézve azt juttatta eszébe, amikor egy csontdarabbal megvágta magát. Elkezdte elrendezni fekhelyét. Vagyis inkább csak a köpenyt hajtotta a feje alá, párna gyanánt. Még nem volt olyan hűvös, hogy takarózni kelljen. Amikor elhelyezkedett, a fióka a nyakára hajtotta a fejét.
- Jó éjt, Csontszilánk. – ásította Idhun, majd nem sokkal később elaludt.
