Halo, rég töltöttem már ide is egy új részt, kellemes olvasást kívánok.
Zack
Megjegyeztem magamban hogy páncélban piszkosul nehéz az úszás, de nem adtam fel, minden erőmmel a part felé irányítottam a testem és mire elértem a homokos óceán partot, teljesen kimerültem és kihánytam egy liter sós vizet. "Si…került.", örültem magamban, a hátamra fordultam és az emberek körbe álltak és úgy bámultak mintha nem láttak volna embert eddig. Többen felvételeket készítettek, de nem volt erőm megállítani őket.
- Uram, jól érzi magát?! – Az egyik bámészkodó megpróbált segíteni nekem, de fölösleges volt. Néhány kisebb égés és horzsolás volt a legkomolyabb bajom. Egyszerűen csak piszkosul kimerültem. – Hívjunk egy mentőt?
- Nem! – Nagy nehezen feltápászkodtam, elővettem az űrpisztolyom és a levegőbe lőttem néhányat amitől megijedtek és menekülni kezdtek előlem. – Csak tűnjetek az utamból.
Valahogyan rejtekhelyet kellett keresnem a parton nem volt semmilyen menedék és nem mehettem a városba sem. Szerencsére észrevettem egy kanálist ami az óceánba vezette a szennyvizet, "Tökéletes!". Nehéz, de kellően gyors tempóval, de elindultam a csatorna felé, de a bejárat ráccsal volt lezárva.
Eszembe jutott hogy az Adamantium kardomat sikerült kijuttatnom a gépemből és a hátamra volt illesztve. Elővettem és egy szempillantás alatt eltávolítottam a csatornarácsot.
A út szabad volt, a tervem az volt hogyha elég mélyre bejutok a csatornarendszerbe, kizárt hogy az ellenség rám találjon, de a társaim sem fognak tudni. Nem volt más választásom.
Miriam
Erőltetett tempóban haladtunk, minden másodperc értékes volt. A temetőből kiérve egy lépcsősoron rohantunk fel, a helyiek továbbra is csak rettegéssel figyeltek minket, de aki az utunkat állta csak félrelöktük, de nem bántottunk senkit sem.
A városon keresztül rohantunk az első célpont felé, a nap már kezdett lenyugodni amikor elértünk egy katonai zárlatot.
- Figyelem, - A katonák parancsnoka egy visszamaradott hangszóróval figyelmeztette a lakosokat. – próba gyakorlatot tartunk a lezárt területen, semmi ok a pánikra! Holnap reggelre véget ér. Ma este keressenek máshol szállást! – Egy egész városkörletet kiürítettek és lezártak. A lezárt részből érzem a két fiatal Dicloniust, a kettőnek biztos köze volt egymáshoz.
- Itt csak erővel juthatunk át. – Mondta a nagydarab társam.
- Nem tehetjük, túl sok időt vesztegetnénk és nem kívánt feltünést keltenénk. – Mindketten páncélban és sisakban voltunk és a fegyvereinket magunkkal hordtuk amitől sokan megbámultak, de nem törődtünk velük.
- Akkor mit tegyünk?
- Kerülnünk kell, de ehhez fel kell térképeznünk a lezárást.
- Azt hogyan?
- Már ki is találtam. – A sisakom alatt bekapcsoltam a Cyber-szemem.
A főkapu mögött több katonai sátrat láttam, az egyikben kellett hogy legyen egy számítógép amivel az egységeiket irányították. Óriási szerencsém volt hogy a műszemem a rendelkezésemre állt mert bekapcsoltam a röntgen üzemmódot és a sátrak felé néztem. Pár másodperc keresgélés után találtam egy nyitott számítógépet ami még csak le sem volt védve. Beállítottam a szemem hogy keresse meg a térképeket, a küldetés részletei és az ide küldött katonák számát és töltse fel őket az agyamba.
- Megvagy már?
- Igen. Tudom, miért vannak itt. Egy szökevényt Dicloniust akarnak megtalálni és élve elfogni, akinek a neve… Lucy?! – Ledöbbentem a név hallatán.
- A nővéred?
- Az lehetetlen, hiszen nem érzem a jelenlétét sehol.
- Talán csak egy másik Diclonius akinek ugyanez a neve. – Érdekes véletlen lett volna.
- Lehet.
- Kitaláltad merre jutunk be?
- Igen, de jóval délebre kell mennünk. Zack űrhajójához. – Igen, a két Dicloniust akartam elérni, de a zárlat az utunkat állta. – A part felé.
Így is tettünk, dél felé vettük az irányt. Mire megláttuk az óceánt, észrevettünk egy füstölgő roncsot benne. Zack űrhajója kellett legyen.
- Remélem életben maradt.
Át verekedtük magunkat a bámészkodó tömegen és láttuk, hogy Zack űrvadászgépét mindjárt elnyeli a víz. A műszememmel rá tudtam közelíteni, bekapcsoltam rajta az életjel szkennelőt ami mutatja a hajón lévő élőlényeket vagy holttesteit. Egyiket sem talált, ami végett egyszerre örültem és csalódtam. Örültem, hogy Zack nem halt meg, de csalódott voltam, amiért nem találtuk meg.
- Miriam, tovább kell mennünk.
- Igen. Át kell jutnunk a lezáráson.
- Találtam egy jó helyet.
- Mit? - Egy szennyvíz kivezető csatornafedőhöz vezetett. – Hát persze hogy a csatornákban kell mászkálnunk. – Jegyeztem meg letörve, utáltam a csatornákat.
Carley
Már órák óta előkészítettük Lord Zion leszállógépét és a Fekete Gárda, a küldetésben résztvevők közül mindannyian teljes felszerelésben és készenlétben álltunk. Több órán keresztül álltunk vigyázban, de közben egyikük sem mondott semmit, küldetés közben szigorúan tilos beszélgetni egymással, mert eltereli a figyelmet.
Két osztag várakozott, az enyém, az 1-es osztag, akik részt vettek az átszállást követő csatában és a 2-es, akik leváltanak minket, hogy később pihenhessünk.
Legalább két órát vártunk a nagyúrra aki a hosszú késés miatt ismét elnézést kért, de vele tartott Russel kapitány és Mordred is.
- Kezdjék meg a felszállást! Minél előbb a bolygón akarok lenni!
- Igenis, Lord Zion! – A szakaszvezetőnk, BGO-1-es válaszolt.
Amint minden elkészült, a nagytestű szállító hajó és 2 tucatnyi kísérő vadászgép biztosította az utunkat a Föld nevű bolygóra.
Miriam
A csatornarendszer bejáratát egy hatalmas rács védte le, nem csoda hogy nem őrizték, de valaki nem rég levágta őket, méghozzá egy karddal.
- Csak Zack lehetett, az apja kardjával. – Állapította meg Atom.
- Miért nem próbált kapcsolatba lépni velünk?
- Talán megsérült a rádiója a zuhanáskor. – Akármi megtörténhetett, de még nem veszett el minden remény.
- Tud ő vigyázni magára, meg kell találnunk azt a két… - Ismét egy különös dolgot éreztem. – Hárman vannak.
- Hogy?
- Három Dicloniust érzek! – Az új Diclonius jelenléte megrémített, nagyon hasonlított a nővéremre, Lucyre, de mégis más volt. – A harmadik idősebb, legalább 20 éves, de a középső, a 15 éves nagyon legyengült és már alig érzem, a legkisebbik pedig nem bírja használni a Vectorait.
- A célunkon ez nem változat, tovább kell mennünk.
Így is tettünk, szerencsére a sisakjainkban volt beépítve szagszűrő és nem kellett a csatornában lévő sz*rt szagolnunk. Amint elértük a megfelelő pontot megállítottam Atomot.
- Itt jó lesz, innen érzem őket.
Felmásztunk a létrán, kinyitottam a csatorna fedelet és egy híd előtt lyukadtam ki.
- Mit látsz? – Kérdezte a társam.
- Öhm… látom az egyik Dicloniust. De… - Egy halom halott katonát is, a 20 éves elkezdte mészárolni a helyi lakosokat, egy civil kölyök ott kuporodott mellette sokkosan és sértetlenül. - Nem hibáztattam, hogy megrémült, ha a földiek nem láttak még Dicloniust akkor el tudom képzelni milyen ijesztő is lehet. – egy komoly vérfürdőt rendezett.
- Mit csináljunk? – Kimásztam a csatornából, de Atomnak a kijárat túl kicsi és keskeny volt.
- Te keress egy másik kiutat. – A számítógépemmel átmásoltam a környék térképét egy másik Diclonius helyzetéig az övére majd lecsuktam a csatorna fedőt és egyedül folytattam az utam. "Hogy én mit fogok csinálni, azt még nem tudom."
Lassan elkezdtem közeledni, feltett kezekkel hogy jelezzem, nem akarok bajt. Ahogy közeledtem az egyre több és több embert ölő Diclonius felé, éreztem benne a félelmet, a haragot, a kétségbeesést és a veszteséget. A katonák és a velük lévő tudósok már elmenekültek, csak mi ketten voltunk és az a kölyök, aki még mindig sokkos állapotban volt. Amint észrevett, nem fárasztotta magát, hogy beszélni próbáljon velem, két Vectorát felém indította. Az enyém gyorsabb volt és erősebb, elkaptam őket, mind a négyet. Rászegeztem az űrpisztolyom és megpróbáltam megnyugtatni.
- Állj le! Vége van.
- Te is olyan vagy, mint én. Hiába rejted magad sisak mögé, érezlek. – Válaszolt hidegen és megvetően.
- Tudod, én nem azért hordom ezt a sisakot, hogy elrejthessem az arcom, hanem hogy megvédjem a fejem. – Nem tűnt jókedvűnek és nem is értékelte a beszólásom.
- Mit akarsz tőlem?
- Nem akarlak bántani! – Szögeztem le és elraktam az űrpisztolyom és elengedtem a Vectorait.
- Téged is a laboratóriumból küldtek? Hogy visszavigyél?
- Nem. Felteszem, te ezen a bolygón születtél és éltél. Ha szépen velem jössz, elmagyarázok mindent. – Kinyújtottam a kezem hogy megnyugtassam, de a legrosszabbkor, egy pisztolylövés zavart félbe minket.
- AZT HITTED ELBÚJHATSZ ELŐLEM, TE KIS K*RVA! – Egy napszemüveges, bőrdzsekis őrült fickó lövöldözött és kiabált rá. – TE AZ ÉN PRÉDÁM VAGY! – Megpróbáltam megvédeni, de azonnal ellökte magát és ezzel maga után vonzva a támadóját is.
- Kérlek, vigyázz rá és megteszek bármit! – A földön kuporgó tinédzserre mutatott mielőtt még eltűnt, ahogy leugrott a hídról, az őrült támadó követte.
Nem tudtam mihez kezdjek a kölyökkel, alig lehetett, 18 éves, civil és valószínűleg csak véletlenül keveredhetett bele.
- Hé, kölyök! – Megpaskoltam az arcát, de csak remegve ült és a földet nézte. – Hallasz?! – Végre, erőt vett magán és felnézett rám.
- Ki maga?! Mit akarsz Nyutól?! – "Ki az a Nyu?", nem volt időm a zagyvaságaira, ha magammal viszem, az a Diclonius talán végig hallgat. Csak sajnos nem ismert és a sisakom miatt, nem látta az arcom. Ezért levettem.
- Ne aggódj. Annak a lánynak a barátja vagyok. – Egy kicsit meghökkent az arcom láttán, de nem a vörös hajam és a szarvaim miatt, hanem az arcomat tarkító hegek és az egynegyed részére szerelt fémlemez láttán. – Tudom, bájos pofim van. – Szarkasztikusan rá kacsintottam a vörös, igazi szememmel.
- Sajnálom, nem… akartalak megbántani.
- Most nincs időnk sajnálkozni! – Talpra állítottam. – Ki kell juttassalak innen. – Erre kirántotta a kezét az én páncélkesztyűs kezemből.
- Nem! Segítenem kell Nyunak! – Vettem egy mély, lefáradt levegőt. Nem tudom milyen kapcsolatban van azzal a Dicloniussal, de ha ő meghal, ki tudja hogyan fog reagálni.
- Értem. Van fegyvered?
- Nincs.
- Harci kiképzésed?
- Nincs.
- Valami terved azzal kapcsolatban hogy kitérj az ide küldött katonák elől?
- Mire akarsz célozni?!
- Arra, b*szdmeg, hogy nem engedek egy fegyvertelen, képzetlen és ostoba, taknyos kölyköt a biztos halálba.
- Ha az utamba állsz, - Felkészült arra, hogy most verekedni fog velem. – kénytelen leszek… - A bal, húsvér öklöm is elég volt hogy kiüssem és biztonságos helyre vigyem, "Hülye kölyök."
Zack
Már órák óta bolyongtam a csatornákban, a birodalmi katonák nem követtek, de a csatornafedőkön keresztül rengeteg lövést, robbanást és kiabálást hallottam, "Mégis, mi folyik odafent?! A Birodalom, legyen akármilyen kegyetlen, tudják hogy így csak könnyebben eltűnhetünk a zűrzavarban!".
Nem bírtam tovább a találgatásokat, ki kellett másznom abból a bűzbarlangból, a páncélom már teljesen átvette a szennyvíz szagát. Felmásztam egy csatornafedőn keresztül a felszínre és láttam hogy már besötétedett.
Ismét lövéseket hallottam, egy gépfegyver, de a hangja alapján, elavult darab lehetett, "Ez nem a Birodalom és nincs aki visszalőtt volna.", állapítottam meg. Kimásztam teljesen a csatornából és a lövések irányába mentem.
Eljutottam egy sarokig, tudtam hogy azon túl lesz a hang forrása, lassan oda lopakodtam és előhúztam az űrpisztolyomat, felkészülve hogy vért kell ontsak.
Kinéztem a sarok mögül és egy nagyobb csapatnyi, helybéli katonai csapatot láttam. Állig fel voltak fegyverezve és még egy tankot is hoztak magukkal. Megnéztem az ellenfelüket. Egy lány volt az.
Nem közönséges lány volt, egy Diclonius volt.
- CÉLRA TARTS! – Kiáltotta a szakaszparancsnok. – TŰZ!
Éreztem, a lány élet ereje fogytán volt, a Lovagoknak, akik engem is tanítottak, van egy különleges képességük hogy érezhessék a Dicloniusokak és hogy milyen erősek és annak a lánynak az ereje a végét járta.
A katonák teljes erejüket beleadták hogy végezhessenek a lánnyal, de láttam hogy az egyik szarva letört és csak két vectora maradt amivel védekezett, "Meg kell mentenem! Ez a lány csatlakozhatna a lázadókhoz!".
Egy zöld löttyel teli injekciós tűt vettem elő az övemre szerelt kis táskából és beadtam a jobbkaromba ami már tele volt szúrás nyomokkal. Éreztem hogy a teljes testemet elönti az energia, a világ le lassult és úgy éreztem, egy hadsereggel is le tudnék számolni, egymagaman.
Olyan sebességgel rohantam a lány felé hogy a katonák azt sem tudták mi történt, amikor a szer hatása alatt vagyok, sokkal gyorsabb vagyok az átlagembernél és a reakció időm is a többszörösére csökken. Egyszerűen csak felkaptam a két karomba és rohantam vele, de a katonák tovább tüzeltek.
Amíg a szer kitartott és a fegyvereik elavultak voltak, könnyedén kitértem előlük, de jónéhány elkapott és megkarcolta a páncél nélküli testrészeimet, mint a karomat és a lábamat, de a főbb testrészeim, a mellkasom, a hátam azok sértetlenül maradtak és megmenekültünk.
Hiába követtek, túl gyors voltam hozzájuk.
Nincs mesélő
Atom követte a Miriamtől kapott jelet és talált is egy kijáratot a csatornából ami egyenesen a tengerbe ömlött. Vasrácsokkal volt lezárva, de az emberfeletti erejével sikerült megfeszíteni őket és könnyedén kijutott.
Óvatosan a betonfal szélén egyensúlyozva felmászott a kikötőbe, elővette a nehéz forgótárasát mert a számítógépe riadót fújt, "Bombák vannak a közelben!". Atom hiába kereste a forrást, nem találta, de a jel az egyik mólóról jött.
A Dicloniusból jött, akit ő keresett, de alig volt hat éves és az apja karjában volt.
- Sajnálom hogy nem voltam ott veled és hogy nem tudtalak megvédeni, Mariko. – A férfi magához ölelte a lányt, mert tudta hogy mindketten mindjárt meghalnak. - De most itt vagyok. És örökké együtt maradunk.
A számítógép jelzett hogy a bombák mindjárt robbannak, de Atom gyorsan kiküldött egy zavaró jelet ami meggátolta a detonációt, "Ez közel volt.".
- Mi… történt? – A férfi, feketehajú, szemüveges és láthatóan meglepődött. – Mariko, itt vagy?
- Itt vagyok, apu.
- Nem fog felrobbanni. Egy zavaró jelet indítottam el ami meggátolta a robbanást. Amíg a közelemben maradtok, biztonságos. – Atom gyorsan elmagyarázta a helyzetet.
- Ki maga?
- A segítség, jókor és jóhelyen.
Miriam
Nagy ötlet volt a kölyköt biztonságba helyezni, most a Diclonius is eltűnt és késő este, settenkedtem a városban, reménykedve hogy belefutok az egyik barátomba vagy egy Dicloniusba, egyik sem történt meg egy darabig.
Már épp feladtam a keresést amikor meghallottam a sötét utca végén hogy jön valaki. Bebújtam egy postadoboz mögé, elővettem a pisztolyom és célra tartottam.
Amit megláttam egy másik Diclonius volt, nem éreztem mert nagyon le volt gyengülve, leeresztettem a fegyverem.
- Mi történte veled?! – Gyorsan odarohantam, tudtam hogy nem jelent fenyegetést, de az igen aki ezt tette vele, teljesen össze volt verve, meztelen volt, csak egy kék, öltöny zakó fedte a testét amin több verés és injekciós tű nyom volt, "Nyílván egy labor szökevény.".
- Haza… - Rebegte erőtlenül. – kell… - Az ereje teljesen elhagyta és összeesett, de én elkaptam. Még egy rövid időre kinyitotta a szemét hogy rám nézzen. – Lucy… te vagy az? – Ez a nővérem neve, aki feláldozta magát hogy mi megmenekülhessünk, az a másik lány miért hasonlított rá és ő honnan tudja a nevét. Kikérdeztem volna, de elájult.
Biztos helyre kellett vigyem, de nem volt ilyen a közelben, a Birodalom és a helyiek teljes erővel ránk vadásznak és sehol egy biztonságos hely. Kénytelen voltam a földalatti, elhagyott metró állomáson elbújni vele.
Reméltem, hogy megéri ezt a sok macerát.
Carley
A Föld egy egész szép bolygó volt, rengeteg víz készlet volt rajta, kiváló növény és állatvilággal, nem mellékesen gazdag kultúrával. Mindannyian felsorakoztunk a közelgő leszállásra. Amint a komp leszállt, megszólalt a figyelmeztető riasztó hogy a rámpa mindjárt ki fog nyílni. Amint ez megtörtént, kimenetelünk és felsorakozunk hogy a nagyúr lejöhessen.
A tengerpartnál, egy magányos létesítménynél szálltunk partra. Az eligazítás szerint, ez egy Diclonius kutató intézet ahol a szarvasok erejének a titkára próbálnak rájönni és elintézni hogy minél előbb a Birodalom hasznára válhassanak.
Egyenletes léptekkel haladtunk, BGO-1-es vezette a felvonulást, habár vele együtt, alig voltunk nyolcan. BGO-1 és BGT-1 egymással szemben állt meg, BGT-2-es és 3-assal együtt, 4-es és 5-ös és végül BGT-6-os és én voltunk a legvégén. Miután felsorakoztunk, a nagyúr követett minket és határozott léptekkel menetelt el közöttünk, az oldalán Russel kapitánnyal és Mordreddel.
- Nézzétek, Jézus leszállt a Földre és hozta a kommandós osztagát. – A jelenlegi őrség és rendfenttartó erők a helyi lakosokból lett kiválasztva akiknek még arról sem volt fogalmuk hogy van élet más bolygókon.
- Haver, szerintem ezek űrlények. - Szólt neki egy másik őr.
- Ne legyél már ilyen hülye, űrlények nem is léteznek!
- Most ez komoly, itt egy kib*szott űrhajó és egy űrkommandós osztag, állig felfegyverkezve és te még mindig a Bibliát fújod?!
Azonnal abbahagyták a beszélgetést amin Lord Zion feléjük tornyosult.
- A vezetőjükkel kell beszélnem, Kakuzawa igazgatóval. – A két őr teljesen beijedt a nagyúrtól és engedelmeskedtek neki.
- Természetesen… fura, földönkívüli… robotizé.
- Most mondom, hogy ő Isten! – Súgta oda a másik, de elvezettek minket az igazgatóhoz, Mordred, Russel és a teljes gárda követte őket.
Ahogy haladatunk az intézet belsejébe, a többi őr és még a munkások is megbámultak minket, sosem láttak idegen életformát ezelőtt, erre mi itt parádéztunk előttük, mintha ez olyan természetes lenne.
Végre, elértük az igazgató irodáját, az őr, aki eddig vezetett minket, kopogott.
- Mit akarsz? – Egy szigorú, erős férfi hang szólt ki egy mikrofonon keresztül.
- Elnézést a zavarásért, igazgató úr, de Isten önnel akar beszélni. – Egy darabig kínos csend lépett életbe.
- Hogy érti hogy Isten?! – A másik őr vette át a mikrofont.
- Valami űrlény robot önt keresi! Egy egész kommandós osztagot hozott magával! – Egyszerűen nem bírtam ki mosolygás nélkül, szerencsére sisak volt rajtunk mert biztos vagyok benne hogy ezen egy kicsit mindenki elvigyorodott, Mordreden kívül. Habár van benne valami, a nagyűr tetőtől talpig, nehéz, Adamantium vértben volt és a hangja is olyan akár egy robotnak.
- Küldje be.
- Igenis. Bemehetnek.
- Köszönöm. – Ezután a nagyúr kinyitotta az ajtót és bemeneteltünk az irodába.
Odabent csak Kakuzawa volt és egy nő, tudós köpenyben, hosszú, fekete, összefogott hajjal, tudós köpenyben és vastag, keretes szemüveggel, Kakuzawa egy idős, mogorva külsejű kissé pocakos férfi volt, öltönyben.
Az igazgató felállt.
- Lord Zion, már vártam hogy mikor bukkan fel. – Egyáltalán nem volt meglepett sem a mi sem a nagyúr láttán.
- Kakuzawa, rég találkoztunk.
Egyértelműen ismerték egymást, mindannyian kíváncsiak voltunk mi sül ki ebből a találkozóból, miért irányított ide minket a nagyúr?
Köszönö hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:
- Egy történet Myrtanából
- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika
- Fable: A szükséges rossz
- Megas XLR: MI-k nyomában
