Jara

A Doktor a TARDIS bejáratához sétált, és óriási hibát követett el.

Egy határozott mozdulattal kitárta az ajtót a vendég előtt.

- Jó estét, miben segíthetek?

Az ajtóban egy férfi állt. Éppen a földig érő fekete köpenyt viselt, elöl két sor óezüst gombbal díszítve. Barna haja és világos szemei voltak, amikkel most megvetően méregette a Doktort. A köpenyhez illő fekete bőrcsizmát és kesztyűt viselt, amit most komótosan, az ujjakat egyenként meghúzogatva elkezdett lefejteni a jobb kezéről. Közben egy szót sem szólt, és nem vette le a szemét a a Doktorról, aki nem igazán értette a helyzetet.

- Elnézést...? Helló...? Maga kopogott, vagy nem?

- Ó igen - mondta az idegen, és egy mozdulattal levette és a zsebébe gyűrte a kesztyűt, majd felemelte ökölbe szorított jobbját és szétnyitotta az ujjait.

Rose lélegzete elakadt.

A férfi nyitott tenyeréből kékes fény tört elő. Ott, ahol a tenyér közepén bőrnek kellett volna lennie, egy fém ágyazatba foglalt kerek lencse domborodott ki, és ebből sugárzott a fény. Az idegen követte a Doktor döbbent pillantását, és saját maga felé fordította tenyerét, mintha csak most látná először: óvatosan megmozgatta az ujjait, árnyékokat vetve az arcára.

- Mi vagy te...? - suttogta a Doktor.

Az idegen egyszerűen elengedte a füle mellett a kérést, és félig hátat is fordított nekik.

- Nem humanoid? - kérdezte, szavait olyasvalakinek címezve, akit eddig eltakart Rose és a Doktor elől.

- Hím egyed ellenőrzése - jelentette be egy rideg gépi hang, amit mind a Doktor, mind útitársa túl jól ismertek.

Dalek!

- Nos...? - kérdezte a rejtélyes idegen, immár teljesen hátat fordítva a TARDIS-nak és utasainak.

- Időlord - jelentette be a dalek - Megsemmisíteni!

- Nem! - mondta határozottan a férfi - Az enyém.

Elvigyorodott, és ez az arckifejezés egészen rémisztő élt kölcsönzött az arcának. Úgy festett, mint egy hatalmas fekete macska, aminek végre sikerült sarokba szorítania két védtelen egérkét.

- Ah, az Idő Urai... Ti aztán sosem pusztultok ki, igaz? Ilyen a természetetek - sóhajtotta színpadiasan - De lássuk, mit tehetek én!

Azzal a Doktorra szegezte feltartott jobb tenyerét, derengő kékes fénybe borítva annak arcát. Még mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna, a férfi tenyerében a fény hirtelen felizzott, és egy vékony sugár formájában kitört. Pontosan olyan volt, mintha egy dalek lőtte volna, és a mellkasa közepén találta el a Doktort, aki hanyatt vágódott a TARDIS üvegpadlóján.

Rose, aki eddig úgy állt az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába, most felsikoltott és térdre esett a Doktor teste mellett.

A következő pillanatban egyszerre több dolog is történt. A Doktor megpróbált felülni, ami félig sikerült is, mielőtt görcsösen elkezdett volna köhögni. Úgy tűnt, fuldoklik, és mintha minden kilégzéssel némi aranylóan csillogó gázt köhögött volna fel a tüdejéből. Rose tudta, hogy ez azt jelenti, elkezdett regenerálódni.

- Ugyan már, elég lesz, szedd össze magad! - mondta az idegen gúnyosan - egy ilyen lövés után még minimum negyed órád kell legyen amíg meghalsz.

Ezalatt öles léptekkel megindult felé, és félretaszította Rose-t az útjából, aki több métert csúszott az üvegpadlón a lendületes lökéstől. Arcán elégedett mosollyal letérdelt a Doktor mellett, és szépen lassan lehúzta a kesztyűt a bal kezéről is.

- Ki... Ki vagy te? - kérdezte a Doktor két köhögés közt levegő után kapkodva.

- Azt hiszem, képesnek kellene lenned rá, hogy érzékelj, Idő Ura - mondta megvetően, és a Doktor szemébe nézve fölé hajolt, majd két tenyerébe fogta annak arcát.

A Doktor érezte, hogy ahol az ujjai megérintik, a telepatikus energia forró hullámai áramlanak át a bőrén és öntik el az elméjét. Az idegen behatolt az agyába, és a saját gondolataival árasztotta el azt. Az élmény sokkoló volt, de az, amit az idegen mutatott neki, méginkább elborzasztotta.

A Doktor felüvöltött fájdalmában, és arrébb vonszolta magát a padlón, menekülve a férfi érintése elől.

Az idegen hagyta, hogy néhány méterrel távolabb kússzon, és mosolyogva figyelte a szenvedését. Egyértelmű volt, hogy remekül szórakozik.

A Doktor újabb adag sárgán ragyogó gázt köhögött fel, és amikor levegőhöz jutott, Rose felé fordult, hogy figyelmeztesse:

- Dalek!... - suttogta - Ez egy... dalek. Menekülj!

Az idegen erre felnevetett.

- Ó korántsem! - legyintett - Én nem pusztán dalek vagyok. A nevem Jara. És igazán, nagyon örvendek - tette hozzá gúnyosan - Ja, és kérlek, ne fáradj! Mármint a meneküléssel. A népem néhány tagja odakint vár, hogy visszakísérjenek a celládba. Nem venném a szíveimre, ha le kellene lőniük, mert futni próbálsz - tekintete a padlón heverő bilincsekre tévedt - És azokat is hozd magaddal, ha lehet. Máskülönben hogy találunk meg, ha újra elkószálnál? - tette hozzá, és még kacsintott is egyet Rose-ra a hatás kedvéért.

Rose az ajtó felé nézett, és látta, hogy a TARDIS bejárata előtt három dalek várakozik, a hagyományos, páncélban rejtőző változatból. Mit tegyen? A regenerációs ciklus hamarosan kezdetét veszi, és a Doktor méginkább védtelenné válik, és akkor a dalekok, vagy Jara biztosan végleg végeznek vele.

Rose kétségbeesett lépésre szánta el magát. Csak remélhette, hogy képes uralni ezt a testet annyira, hogy sikerüljön amit tervez, mert az egyetlen ötlete arra hogy megmentse a Doktort hatalmas őrültségnek tűnt, de meg kellett próbálnia. Tudta, hogy nagyon kicsi az esély rá, hogy sikerüljön, és valószínűleg belehal, ha rosszul mérte fel a helyzetet, vagy nem elég gyors, de cselekednie kellett, méghozzá gyorsan.

Feltápászkodott a padlóról, és megindult a földön heverő Doktor és Jara felé, aki a félelem legkisebb jele nélkül, kíváncsian figyelte mire készül.

Amikor elég közel ért hozzájuk, gondolatban még egyszer végigfutott a tervén, és ellenőrizte a részelteket. Úgy helyezkedett, hogy éppen egy vonalba kerüljön az ajtó túloldalán várakozó tüzelésre kész dalekokkal, és a testével kitakarja a látóterükből a Doktor felett térdelő Jarát.

Lenézett a földön fekvő Doktorra és a tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott. Szavak nélkül próbálta közölni vele mindazt amit érez, még egyszer, utoljára ha a terv kudarcot vallana.

Majd vett egy mély levegőt, sarkon fordult, és futásnak eredt - egyenesen az ajtóban álló három dalek felé.

- Szökési kísérlet! Szökési kísérlet! - kántálták egymást túlharsogva fémes hangjukon a dalekok, és azonnal tüzet nyitottak rá.

Rose csak erre a jelre várt. Amint az első dalek fegyver célba vette, felkészült, hogy hasra vesse magát, és mire az első lövést leadták, ő már a TARDIS padlóján hevert. Az izzó fehér sugarak átszelték fölötte a levegőt, egy a fotelbe csapódott, amiben nem sokkal ezelőtt ült, kettő viszont célba talált. Az egyik a lábán, a másik a mellkasán találta el Jarát, aki azonnal a földre zuhant.

A dalekok ezt látva megpróbáltak benyomulni az ajtón, és tovább tüzeltek Rose-ra, aki most már tényleg nem tudta, mitévő legyen. Jarától megszabadult ugyan, de még mindig három dalekkal kellett volna egyedül szembenéznie.

Ekkor a TARDIS ajtaja hirtelen magától bevágódott, a vezérlőpult pedig mintha önálló életre kelt volna: a karok és fogantyúk magukat állították be, és Rose hallotta, hogy felszállnak. Úgy tűnt, maga a TARDIS sietett a segítségére és mentette meg őket.

Rose letérdelt az erősen köhögő Doktor mellé.

- Jól vagy? - kérdezte tőle, majd rögtön meg is bánta, hiszen ennél egyértelműbb nem is lehetett volna, hogy nem. A halálán volt.

- Rose - suttogta, amint egy kis levegőhöz jutott - ... szép volt.

Rose rámosolygott, és kisimította a szeméből az arcába hulló haját. Mintha a puszta érintése erőt adhatott volna neki, a Doktor nehézkesen felült, és a zakója zsebéből előkotorta a szonikus csavarhúzót, majd a TARDIS konzoljára szegezte.

- Leszállunk - mondta - valahogy meg kell szabadulnunk tőle is.

Fejével Jara felé biccentett.

- Úgy érted, életben van? - kérdezte Rose döbbenten - Ketten is eltalálták, biztosan halott.

- Nem, nem hinném - mondta a Doktor szomorúan -, nézd csak meg közelebbről!

Rose az idegen teste fölé hajolt, és azonnal látta, mire gondolt a Doktor. Jara nem mozdult, de egyértelmű volt, hogy lassan, de mélyen lélegzik. A levegő, amit kifújt, aranylóan csillogott, és mintha önálló életet élt volna.

- Hogy lehet...? - suttogta.

- Időlord - magyarázta a Doktor - vagy legalábbis az volt. Már akkor tudtam, amikor hozzám ért, vagyis abból, ahogyan tette. Mi képesek vagyunk érintés útján képekkel, gondolatokkal kommunikálni. A mi alatt az Idő Urait értem. Bárki legyen is Jara, az én fajomból származik. És dalek. Meg kell szabadulnunk tőle, mielőtt regenerálódna, mert felteszem képes rá.

Rose komoran bólintott, és a kezét nyújtotta a Doktor felé, majd talpra segítette, amint a TARDIS landolt és újra biztos talajon állt, bárhol is legyen az. Óvatosan felnyalábolták Jara testét, aki szerencsére egyáltalán nem reagált erre, és a bejárathoz vonszolták. Rose kinyitotta az ajtót, majd közös erővel kitaszították rajta a testet, és gyorsan újra becsapták.

A Doktor nehézkes léptekkel visszasétált a vezérlőpulthoz, hogy újra felszálljanak.

- Várj! - kiáltotta Rose.

Odasietett a padlón heverő bilincsekhez, összeszedte őket, majd azokat is kihajította az ajtón, a biztonság kedvéért.

A Doktor helyeslően bólintott, majd megtántorodott, és újabb adag aranyszínű gázfelhőt köhögött fel. Rose visszaszaladt mellé, és próbálta támogatni őt, amíg a konzolon levő karokat állítgatta.

- Már nem sok időm maradt - suttogta - de most már biztonságban vagy.

Egy utolsó rántás, és a TARDIS maga mögött hagyta Jarát, a Földet, és belépett az időörvénybe.

Rose valami hideget érzett az arcán, és hirtelen rádöbbent, hogy egy ideje eleredtek a könnyei.

- Doktor... - a hangja elcsuklott - ez biztos? Nem tehetsz semmit, ugye? Regenerálódni fogsz.

- Igen.

- Fájni fog?

- Nem. Igen. Nem tudom - mondta, és félig elmosolyodott - elég nehéz ezt elmagyarázni. Számunkra ez... bizonyos mértékig természetes. Meghalni nem jó érzés, nagyon nem. Viszont utána újjászületni...! És ha már meg kell halnom, legalább tudom, hogy előtte láthattalak.

Rose átölelte, és a Doktor a dereka köré fonta a karjait.

- Köszönöm - suttogta.

Sokáig álltak így, szótlanul, egymás karjaiban, és közben Rose arcán csendben peregtek a könnyek, ahogyan félig ölelte, félig támogatta a Doktort, amikor a pillanatot megtörte egy újabb köhögési roham, ami az eddigieknél erősebben rázta meg a Doktor testét.

Amint véget ért, a Doktor vett néhány mély lélegzetet, hogy úrrá legyen a fájdalmán, de szemlátomást egyre kevésbé sikerült. Rose érezte, hogy egész testében remegett.

- Itt az idő - mondta halkan, de határozottan, annak ellenére, hogy alig állt a lábán.

Rose tudta, hogy el kellene engednie, de képtelen volt megmozdulni.

- Rose... el kell engedned - suttogta a Doktor, miközben gyengéden próbálta lefejteni magáról a lány karjait - Lépj hátra, kérlek.

- Ne! Nem akarom hogy meghalj, ne!

Rose olyan kétségbeesett erővel szorította magához a Doktort, hogy az nem bírt kitörni a karjai közül.

- Nem veszíthetlek el megint - suttogta könnyek között - Bármi legyen is, többé nem engedlek el.

- Ennek őszintén és nagyon örülök - nyögte a Doktor, egyre hevesebben reszketve - de most hátra kell lépned!

Rose továbbra is változatlan erővel szorította.

- Rose! Kérlek! - a hangjában most már őszinte rémület volt - Meg fog történni, érzem! Nem tehetek ellene semmit. Lépj hátra!

Rose mintha meg se hallotta volna, és nem vett tudomást róla, hogy egyre kétségbeesetten próbál kitörni a karjai közül.

- Ne aggódj - suttogta - többé nem veszítelek el.

- Rose...

De a mondatot már nem tudta befejezni. A Doktor felüvöltött, részben a fájdalomtól, részben pedig a rémülettől, hogy útitársát közvetlen közelről találja el a regenerációs energia - ezt nem fogja túlélni, ebben biztos volt.

Rose lehunyta a szemét, de a hirtelen minden elborító fény még a szemhéjain keresztül is elvakította. Arcát a Doktor nyakába temette, miközben annak háta ívbe feszült és kitárta karjait ahogy regeneráció hullámai végigsöpörtek rajta.