4. fejezet: James dán unokatestvére

Harry kényelmetlenül fészkelődött az aszta elé állított fotelben. Nem mintha nem lett volna pont olyan kényelmes, mint amihez „otthon" hozzászokott, csak épp az ismerős, mégis idegen iroda – és beszélgetőpartner -, az egész nyavalyás, nyakatekert helyzet rettenetesen feszélyezte.

- Befejeznéd? – Tom felpillantott az aznapi levéltermés böngészéséből. – Rosszabb vagy, mint egy… - Bevillant neki egy kép két szemtelenül vigyorgó, és még véletlenül se megilletődött vagy ideges kölyökről. – Mint némely elsős.

Harry lejjebb csúszott ültében, és dacosan fonta össze a karját, de összességében azért eleget tett a kérésnek. Tom végül félretolta a rá várakozó, tekintélyes paksamétát. - Ha jól értettem, az utolsó évedet ellógtad.

- Ha így fogalmaz, nem értette jól – vágott vissza Harry. – Nem teljesítettem maradéktalanul, de megtanultam, amit fontosnak tartottam.

- Az iskolai oktatás lényege éppen az, hogy a nálad felkészültebbek és megfontoltabbak által összeállított tananyagot sajátítsd el. Hogy tudnád eldönteni tizennyolc éves fejjel, mire lehet szükséged – akár egy háborúban is -, és mire nem…

- Leszállna végre a koromról? – szakította félbe Harry. – Különben is, mihez kezdhettem volna például akkor, ha azok a „felkészültebb és megfontoltabb" személyek, teszem azt, A defenzív mágia elméletéből akarnak SVK-t tanítani?

Tom gúnyosan felhorkant. – Azt a szemetet nálatok is rég ki kellett volna vonni a forgalomból.

Harry felindultan fújt egyet. – Amúgy se fért a programomba, hogy órákon ücsörögjek.

- Hát most belefér – felelte Tom diadalittasan.

- Tessék? – kapott a fiú levegő után.

Tom felállt, és a mahagóni-szekrényhez sétált. – Ne is próbálj vitatkozni! – figyelmeztette Harryt. – Ezt már az első eszmecserénk után eldöntöttem. Időbe fog telni, hogy rájöjjek, hogyan juttathatunk vissza a saját világodba. Addig pótolhatod a lemaradásod. Vagy más terveid voltak? Láblógatás? – tippelt vigyorogva.

- Jól van, jól van – morogta Harry. – Elfogadom az „ajánlatát".

- Kedves gesztus, de úgysincs választásod.

- Akkor most?

- Kell egy fedőtörténet. Aztán beosztunk. Itt az irodámban. De, persze, ha ragaszkodsz a nagyközönséghez…

Harry megadóan emelte fel a kezét. – Kösz, inkább nem kérek belőle. – Rövid hallgatás után - Tom időközben ledobott valamit (a szekrényből elővett tárgyat) az asztal mellé tornyozott pergamenekre – rákérdezett: - Halljuk ki vagyok, és honnan érkeztem!

Az igazgató egy üres képkerethez lépett, és rákoppintott a pálcájával. – Rögtön megtudjuk. – Közelebb hajolt a fekete vászonhoz, majd mintha az mikrofon lenne, beszélni kezdett.


- Pofátlanság, ahogy Yan színészkedik – ingatta a fejét Peter Pettigrew fülig érő vigyorral.

Mióta a harmadévesek gyógynövénytani szereplésének „köszönhetően" a Griffendél negyvenpontnyi előnyt szerzett a Mardekárral szemben, megint a hét eleji eset volt terítéken.

James ragadozó madár tekintettel leste, mikor ér a fiú a méteres pergamen végére, hogy amint ez az örvendetes esemény bekövetkezik, késlekedés nélkül lecsaphasson a kész dolgozatra. – nem hiszem, hogy végiggondolta, mit mond – motyogta. – Tulajdonképpen, burkoltan arra szólította fel Denemet, hogy nekünk kedvezzen.

- Vagy arra célzott – vetette fel Sirius -, hogy még hátrányból indulva is könnyedén legyőznek minket.

- Vagy – Remus tűnődve simogatta az állát a pennája végével – megint túlzásba estek, és hülye elméleteket gyártotok semmiségek magyarázatára.

- Lebecsülöd a mardekárosokat? – ciccegett James, továbbra is a sebesen gyarapodó esszére tapadva.

- Nem is kell általánosítani – javította ki Sirius. – Nem akárkit vádolsz „egyszerűséggel", Remus. Több tiszteletet Mardekár utódjának! – rótta meg a barátját álkomolyan.

A fiú – tökéletesen figyelmen kívül hagyva a másik intelmét – elnevette magát. – A vén Malazár kitagadná, ha a fülébe jutna, mit művel.

- Szerintetek Denem még nem árulkodott? – tűnődött James. (Peter időközben elfordult tőle, így most a fiú válla felett próbált kisilabizálni valamit az irományból.)

A „préda" igyekezett arrébb lökdösni őt, és miután kis híján orrba vágta a vállával, James végre visszavonulót fújt, hogy aztán csalódott sóhajjal kotorja elő a saját bűbájtankönyvét.

- Éppúgy élvezi, hogy bosszankodhat Yan miatt, mint ő, hogy hergelheti – érvelt Peter.

James már rászánta volna magát, hogy a pennáját a tintába mártsa, de ismét elodázta a pillanatot, mivel ezt muszáj volt kommentálnia.

- Ezért is értek mélységesen egyet az ősömmel, Sir Herolddal…

- De… - döbbent meg Sirius – ő azt mondta, Mardekár leszármazottai undorító, élhetetlen kígyók, akik a mérgükkel egymást pusztítják el.

- Hogy? – bámult rá a másik. – Ja – csapott a homlokára, mikor felfogta a mondat értelmét -, igen, de fiatalabb korában nem volt ennyire radikális. Később is csak azért, mert Rosemary, a menyasszonya, elhagyta egy Mardekár vérvonalából származó férfiért… Tehát, ő mondta, hogy az összes Mardekár-ivadék lobbanékony, kiismerhetetlen, nyakas és teljesen lökött…

- JAMES POTTER!

Behúzta a nyakát, és ijedten pislogott körbe, a többiek őszinte derültségére.

- AZONNAL GYERE AZ IRODÁMBA!

Kifújta a bennrekedt levegőt, és visszadobálta a holmiját a táskájába. – Vajon mit akarhat?

- Gőzöm sincs, de ha teheted, vonass le pár pontot – javasolta Sirius. – Rémes, milyen stréber harmadéveseink vannak.


Harry a fotelbe süppedve, félénken sandított a tizenkét éves fiúra. James előzőleg nagy lendülettel nyitott be az irodába, de a harmadik fél jelenléte váratlanul érte, és jócskán el is bizonytalanította. Nem nézett se Tomra, se Harryre, helyette a régi igazgatók és igazgatónők portréival szemezett.

Harry szíve őrülten dübörgött, ugyanakkor furcsa bágyadtság telepedett rá. Ormótlannak, nevetségesnek és ostobának érezte magát. Az apja karnyújtásnyira volt tőle. „Annyira, de annyira közel…" Elhessegette a furcsa, szúró-égető gondolatfoszlányt. Nem, nem az apja. Csak egy gyerek, aki esetleg az apja lehet egy - vélhetően - boldogabb életre születő Harrynek.

- Bizonyára rengeteg kérdésed van. – Tom az asztalon nyugtatva a kezeit, közelebb hajolt a megszeppent fiúcskához.

James, most hogy végre szóltak hozzá, sőt, beszédre ösztökélték, visszanyert valamennyit a magabiztosságából. – Nem szeretnék udvariatlan lenni, uram – vágott bele, amit Tom szkeptikus, amolyan „Nocsak, mi ütött beléd?" – pillantással honorált. – De ki ő? – mutatott Harryre. – És miért hasonlít rám ennyire?

- Remek, James – dicsérte az igazgató. – Harry?

A fiú köhintett, és kihúzta magát. – Finoman közöljem vele vagy…

- A mondandód ismeretében, nem hiszem, hogy lenne értelme kímélni.

James haragosan méregette Harryt. Nyilván nem volt ínyére, hogy ilyen stílusban emlegetik, és a titokzatos varázslót hibáztatta érte.

- A fiad vagyok – a gyerek eltátotta a száját –, egy másik világban.

James arcán a zavart és töprengést reprezentálni hivatott gesztusok sora vonult át, gyors egymásutánban. – Hűha! – nyögte végül, és életében először, segélykérően meredt az igazgatóra.

- Ő Harry James Potter – erősítette meg Tom. – Egy, a miénkkel párhuzamos dimenzióból, 1998-ból. Ne ragadj le ennél! – tanácsolta. – Ismételgetheted akármeddig, akkor is ostobán fog hangzani. Rejtély, hogyan került ide, és az még inkább, mi módon juthat haza. A téged érintő rész…

- A Roxfortba fogok járni – vette át a szót Harry. – De valamivel meg kell magyaráznunk a felbukkanásomat, ezért… - Itt megakadt, mivel az igazgató elmulasztotta a részletekbe menő terv-ismertetést.

- Hol élnek rokonaid? – szegezte Tom Jamesnek a kérdést.

A fiú egyik ujjával az ajkán dobolva gondolkodott. – Mindenfelé… Franciaország, Izland, Dánia, Japán, a Fülöp-szigetek…

- Elég! – Tom Harryhez fordult, hogy ünnepélyes főhajtással „üdvözölje". – Isten hozta a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolában, Mr. Potter, Dániából. Hogy tetszik? – érdeklődött.

A fiú megrántotta a vállát. - Megteszi. Bár, előre szólok, semmit nem tudok arról az országról.

- Nem számít – legyintett Tom. – James, hajlandó vagy elhitetni a többiekkel, hogy Harry egy távoli unokatestvéred?

Harry magában konstatálta, hogy a barátságos szavak lefordítva nagyjából azt jelenthetik: „Potter, mától köteles vagy mindenki előtt a kuzinodként kezelni Harryt. Megértetted?"

A gyerek lassan bólintott. - Rendben, de… úgyis le fog bukni. Az aranyvérű diákok utánanéznek van-e Harry Potter nevű rokonuk. A mardekárosok ösztönből, a hugrabugosok „testvéri" lelkesedéstől fűtve, a hollóhátasok tudásmániából, a griffendélesek meg…

-… hogy nehogy valamiből kimaradjanak – fejezte be Tom jóindulatúan. – Ráadásul te se bírsz sokáig lakatot tenni a szádra.

- Úgy van – helyeselt James. – Néhány napon belül kikotyogom.

Tom elismerően csapta össze párszor a tenyerét. - Tanúi lehettünk a legkisebb Griffendél egy őszinte megnyilatkozásának – jegyezte meg.

James szája pimasz vigyorra húzódott. - Bóknak vegyem vagy sértésnek?

- Szerinted melyiknek szántam?

- Nem tudom, de legyen inkább bók, és akkor tárgyalhatunk.

- Ugyan miről?

James kissé előredőlt, mintha bizalmas információt készülne megosztani a férfival. – Maga is említette a múltkor, professzor, mennyi büntetőmunkát gyűjtöttünk össze. Cserébe a segítségemért elintézhetné, hogy ez a hétvégénk szabad legyen. Tudja…

- Potter – sóhajtott Tom fáradtan. – Tisztázzuk! Nem nekem teszel szívességet, hanem Harrynek…

- Igen, de a maga kérésére – szúrta közbe James.

- Akkor felejtsd el az egészet! De figyelmeztetlek: csak az ő gondjait szaporítod vele.

A gyerek fancsali képpel dobta hátra magát a fotelben.

- A büntetés pedig nem váltható ki ilyesmivel – oktatta ki Tom. - A lényege különben is a nevelés, és az jócskán rád fér.

Harry enyhe részvéttel nézte a duzzogó kisfiút. Sajnálta a tönkretett hétvége miatt, ugyanakkor belátta, hogy ha az itteni James Potter, magatartását tekintve, kicsit is hasonlít az ő apjára – úgy tűnt, így van -, akkor kénytelen az igazgatónak igazat adni.

- Az utolsó simítás. - Tom kopott fejfedőt tolt elé. – Csak a formalitás kedvéért, hisz úgyis griffendéles leszel.

- Vagy mardekáros – nyúlt a fiú a Teszlek Süveg után.

- Kizárt – bukott ki Tomból.

- Az én világomban oda akart küldeni – bizonygatta Harry.

- Nevetséges! – A férfi hessegető mozdulatot tett a kezével. - Egy Griffendél-leszármazott – vagy bármely másik – csakis az őse házába kerülhet.

- Én nem vagyok Griffendél-leszármazott – jelentette ki Harry.

- Az itteni Potterek azok, és kétlem, hogy a történelmünk ezen a ponton eltérne.

- Dumbledore mondta volna – makacskodott Harry, miközben próbálta kevésbé nyíltan és megrökönyödve bámulni a meglepően közönyös Jameset. „Persze, neki ez természetes."

- Kivéve, ha nem volt tudomása róla – mutatott rá Tom. – Végül is mellékes. Essük túl ezen, aztán James mesélhet neked a tündöklő Griffendél-klánról.

Harry a fejébe nyomta a Süveget. A fülét vékonyka, még az emlékezetében élőnél is idegborzolóbb hang ütötte meg.

- Nahát, nahát! Ilyennel se volt dolgom idáig. Te aztán furcsa szerzet vagy, fiacskám.

- Szerzet?

- Griffendél vére… És az ő lelke is ez kétségtelen, de összefonódva Mardekáréval. Viszont egyéb tekintetben nem vagy Malazár. Hm, hm… Bonyolultabb, mint ha ő is az ősöd volna. Ej, de nagyszerű fejtörő! - kiáltotta boldogan, Harry pedig megrázkódott a kellemetlen ingertől.

- Igazán örülök, hogy elnyerte a tetszésed, de az igazgató kissé türelmetlen, és…


- Á, Tom!
- sipította a Süveg. - Mindig furdalt a kíváncsiság, mit lépne egy ilyen döntésre… De mind Yannál, mind Jamesnél túl egyértelmű volt, túl egyértelmű… - mondta szomorúan. Harry esküdni mert volna rá, hogy ha képes lenne ilyesmire, a fejét csóválná.

- Elnézést, de ha lehet…

- Üzenem neki…

A fiú képzeletében élesen rajzolódott ki egy gonosz fénnyel ragyogó szempár.

-… hogy csakazértis.

Majd mintha az ítélet egyetlen célja valóban az igazgató állításának megcáfolása volna, felkiáltott: - MARDEKÁR!