Ebéd után együtt mentek vissza Piton lakosztályába. Szó nélkül baktattak a folyosókon, egészen az ajtóig, ahol a bájitalmester feloldotta a rajta lévő bűbájokat.

- Még mindig ennyire védi a birodalmát? – nézett rá csodálkozva Harry.

- A szokás hatalma. Idővel majd maga is rá fog szokni… elég lesz csak néhány ellenséget szereznie a ténykedésével.

- Tanít majd nekem ilyet is?

- Magán múlik, hogy belefér-e az idejébe.

- Ez célzás volt? – nézett rá egy halvány mosollyal Harry.

- Egy egészen enyhe – villant meg a bájitalmester szeme. – Lássuk mit tanult délelőtt – adta ki az utasítást, majd ahogy reggel is, elvarázsolta a dolgokat, de ezúttal Harrynek nem került többe, mint tíz perc, hogy felfedje őket.

- Akkor mehetünk tovább – mondta a tanár egy hűvös bólintással. – A könyv szerint soron következő varázslat a tárgyakon lévő sötét varázslatokat mutatja ki. Hasonló, mint amit a lépcsőnél használt, csak erősebb. A hozzá tartozó pálcamozdulat nagyon összetett, úgyhogy itt őszülnék meg, ha meg akarnám várni, míg rájön magától, ezért inkább megmutatom.

Harry elfojtott egy mosolyt. Úgy tűnt, a férfival szót lehet érteni, csak el kell találni a megfelelő pillanatot, és persze a hangnemet. Aztán inkább odafigyelt arra, amit a tanár mutatott, hisz tudta, hogy nem nagyon kérhet ismétlést, főleg, ha már az ennyit engedett neki, hogy nem kell egy órát kínlódnia.

Ezzel a módszerrel a délután hamar eltelt, és legalább haladtak is valamennyit. Viszont mindketten egyetértettek abban, hogy a tervhez képest le vannak maradva a tegnapi nap és a mai délelőtt miatt, úgyhogy még vacsora után is folytatják egy kicsit.

Még két bűbájt tanultak meg este, mikor a bájitalmester végül befejezettnek nyilvánította a mai tanulást.

- Fárasztó nap volt – jegyezte meg egy sóhajjal Harry.

- Miért, azt hitte, hogy csak úgy a fejébe fog szállni a tudás, csak azért, mert maga a híres Harry Potter?

- Nem, tanár úr… tudtam, hogy kemény munka lesz.

- Tudta a frászt… világ életében elvárta, hogy minden az ölébe hulljon… ahogy az…

- Ahogy az apám is tette? – vágott közbe Harry, mert ő már túl fáradt volt ahhoz, hogy visszafogja magát. - Én nem tudom, mit csinált az apám… és változtatni sem tudok rajta… de én nem vártam, hogy bármi az ölembe hulljon! Mindig keményen megküzdöttem mindenért!

- Valóban? Mikor is? Mikor elsőben Granger és Weasley segítségével eljutott Mógusig? Vagy mikor másodikban a szellemlány segítségével megtalálta a titkok kamráját? Vagy harmadikban, mikor sokak segítségével sikerült túlélnie Lupint? Vagy gondoljon csak a trimágus tusára… hogy hányan is segítették magát a győzelemhez?

- Mielőtt még felsorolja a fél életemet… egy: sosem állítottam, hogy ezeket a dolgokat egyedül csináltam. Mindig hálás voltam a barátaim segítségéért. Tudom, hogy sokszor csak nekik köszönhettem az életem. És sokszor magának is… ezzel is tisztában vagyok. Kettő: én ezt sosem kértem… még kevésbé vártam el akárkitől! Három: a végén mindig egyedül voltam. Egyedül néztem szembe Voldemorttal minden egyes alkalommal. Ezt maga sem tagadhatja!

- Tagadni a maga stílusa… a…

- Tanár úr, én ehhez most fáradt vagyok… elmehetek?

- Majd ha én azt mondom!

Harry sóhajtott, megforgatta a szemeit. – Mit akar még a szememre vetni?

- Itt akarja tölteni a fél éjszakát, Potter? Mert sokáig tartana felsorolni.

- Már megint túlteng magában a határozottság… ellentmondásba keveredik saját magával.

- Ne szemtelenkedjen!

- Miért, mit csinál? Megpofoz? Megátkoz? Tudom, hogy annál sokkal inkább tanár, mint hogy ilyet tegyen egy diákjával.

- Ebben ne legyen annyira biztos! El van telve magával… azt hiszi sérthetetlen… vigyázzon, lehet, hogy majd fájdalmas meglepetések fogják érni az életben. És most tűnjön el… szedje össze magát holnapig!

Harry megcsóválta a fejét, de végül megadta magát. – Jó éjt, tanár úr! – köszönt el, majd kiment a szobából.

Ahogy a pincelépcsőn ballagott fel, Harry azon gondolkodott, hogy mire volt jó ez a vita. Akármelyiküknek. De végül arra jutott, hogy semmire. Csak felbosszantották egymást feleslegesen. Rá kellene hagynia Pitonra a hülyeségét, de mindig beletenyerel valami olyasmibe, amit nem tud szó nélkül hagyni. Hisz a férfi ismeri a legkényesebb pontjait… a szülei… és a háború. És mindig ezeket hozza elő.

Lassan visszaért a klubhelyiségbe, fogott egy könyvet, hisz Piton egy könyvtárnyit adott neki, amiből tanulhat, és megint hajnalig olvasott.

Perselus mindeközben kissé lehiggadt, és ő is hasonlón gondolkodott, mint Harry. Nevezetesen, hogy mi a fenéért hagyja mindig felhúzni magát. Potter nem ér annyit, hogy miatta dühöngjön. És mégis… nem múlik el úgy nap, hogy ne kapjanak össze. Persze a kölyök tehet róla… a szemtelen viselkedése, a túlzott önbizalma… hát majd letörik mindez, ha kikerül az életbe… ha a saját kárán akar tanulni, az az ő gondja, gondolta a tanár, majd egy gyors fürdés után lefeküdt aludni. Aztán egy idő után, mikor belátta, hogy úgysem fog tudni aludni, inkább felkelt. Volt mit csinálnia, hisz Potter miatt neki is csak halmozódtak a dolgok, amiket napközben nem tudott elvégezni.

Most például nekiállt sebhegesztő bájitalt főzni. Reggel ugyanis megkapta Madam Pomfreytól a listát, hogy mit kell pótolnia a gyengélkedő készletéből. Hajnali három volt már, mire végzett, így reménykedett abban, hogy már elég fáradt, hogy elnyomja az álom, és újra ágyba bújt.

~~ o ~~

A következő napok szakasztott úgy teltek, mint a második. Sokat tanultak, még többet vitáztak, és veszekedtek. Szinte már kialakult menetrend szerint. Reggel összekaptak egy kicsit a tanulás miatt, amit egyikük sem bánt igazán. Aztán ebéd előtt Perselus jól leteremtette Harryt, hogy meglehetősen szánalmas a teljesítménye, és hogy jó lenne, ha összeszedné magát. Ebbe a vitába néha már vegyül némi személyes ellentét, de még annyira nem volt vészes… mint a vacsora előtti összecsapás, amiben már rendszerint előrángattak néhány régi dolgot, amit persze egymás szemére is vetettek rendesen. Arról pedig jobb, ha nem is beszélünk, hogy ha esetleg még késő estig is folytatták a tanulást, általában a végén kő kövön nem maradt. Perselus ott kötött bele a fiúba, ahol éppen tudott, de a végén mindig a személyes ellentéteiknél lyukadtak ki. A háborúban betöltött szerepüknél, vagy éppen Harry szüleinél. Ez egyiküknek sem volt kellemes téma, mégis újra és újra előkerült. Ezen tudták igazán felbosszantani magukat.

Utólag magukban persze belátták, hogy teljesen felesleges, amit csináltak, de ott és akkor nem tudták kordában tartani a feszültségüket. Mindketten tudták, hogy azért az esti veszekedéseik a legdurvábbak, mert addigra már kimerültek, fáradtak, ingerlékenyek. Éppen ezért másnap reggelre legtöbbször elfelejtették őket, vagy még némi morgással túljutottak rajtuk.

Mindeközben szépen haladtak a tananyaggal. Mióta Piton is változtatott a módszerén, nem pazaroltak el felesleges órákat meddő kísérletezésekre, hanem lényegretörően csak az anyagra koncentráltak. Időnként még egy-egy bájital is belefért. Harrynek ugyan ehhez fűlött legkevésbé a foga, de Piton ilyenkor olyan szikrázó szemekkel nézett rá, hogy egy szó nélkül vonult be a laborba. És mindkettejük meglepetésére egész jól teljesített. Nem volt ugyan teljesen hibátlan, amit kotyvasztott, de messze meghaladta az órai szokásos teljesítményét.

Perselus maga sem vette észre, mikor kezdett némi elismeréssel nézni a fiúra. Hiszen eleinte meg volt győződve róla, hogy ő akár a feje tetejére is állhat, de Potter nem lesz képes olyan ütemben fejlődni, mint amire szüksége lenne. Egy idő után azonban kénytelen volt belátni, hogy tévedett. Néhány nap alatt behozták az első két nap lemaradását, és bár így is szoros volt a dolog, legalább képesek voltak a terv szerint haladni. Bár a tanár tudta, hogy Harry az után is sokat tanul, hogy késő este visszamegy a szobájába, úgy gondolta, hogy a kölyök is belátta, hogy ez csak így fog menni. Emberfeletti erőfeszítéssel. Időnként még sajnálta is… ahogy a szeme alatt egyre mélyültek a sötét árkok… látta rajta, hogy milyen kimerült, hogy mennyire küzd.

Viszont ennek ellenére… vagy tán éppen ezért?... az összekapásaik egyre keményebbek lettek. Főleg este. Nap közben már egészen emberi hangnemben voltak képesek együtt dolgozni. Piton rájött arra, hogy Harrynek szüksége van némi magyarázatra, háttérinformációra is. Sokkal könnyebben megtanul dolgokat, ha érti, hogy mi van mögötte… hogy mitől és hogyan működik.

Lassan kiismerték egymás hangulatait… a másik tekintetéből tudták olvasni, hogy milyen kedve van, és hogy olyankor mit lehet szóba hozni és mit nem. Bár ezzel leginkább csak Harry törődött. Kezdett odafigyelni arra, hogy ne akassza ki a tanárt, mert tudta, hogy amikor viszonylag nyugodt hangulatban van, olyankor normálisan és érthetően tud magyarázni, anélkül, hogy a képességeit ócsárolná minden második mondatban.

A mindkettejük számára kimerítő munka azonban minden este egy vérre menő összeveszéshez vezetett.

Ezt úgy két hétig bírták, mikor egyik este nagyon csúnyán összekaptak. Harry aznap már nagyon kimerült volt, és az utolsó varázslat sehogy nem akart neki összejönni.

- Csak tudnám minek pazarlom magára az időmet! – mondta gúnyosan Perselus. – Teljesen reménytelen. Sosem fogja komolyan venni a feladatát.

- Nagyon jól tudja, hogy komolyan veszem – nézett fel Harry, majd újra megpróbálta a bűbájt, de még mindig sikertelenül.

- Hát persze… de ha azt hiszi, hogy egy sötét mágus majd egy ilyen silány varázslattól hasra esik csak azért, mert maga a híres Harry Potter, akkor nagyot téved. Amíg maga szerencsétlenkedik, simán megölik! Ez eljut a csökevényes agyáig, vagy még mindig csak játéknak tekinti az egészet?

- Mégis mit vár tőlem? Nagyon jól tudja, hogy ez már a mágia magasiskolája, amit mások éveken keresztül tanulnak…

- Maga akart gyorstalpalót!

- És meg is fogom csinálni! De ha óránként földbe döngöli az önérzetem, úgy nehezen fog menni!

- Úgy… szóval azt szeretné, hogy pátyolgassam az érzékeny kis lelkét… Minek néz maga engem?

- Pontosan annak, ami – vágott vissza a fiú, és el akart menni, de a tanár egy alig látható pálcamozdulattal bezárta az ajtót. – Engedjen ki! – nézett rá dühösen Harry.

- Nem megy sehova, Potter, amíg nem tanul egy kis tiszteletet!

Harry egy sóhajjal lenyugodott valamennyire. – Tudja, hogy tisztelem magát…

- Magának fogalma sincs a szó jelentéséről… sosem tanulhatta meg senkitől… az apja nem…

- Az apámnak nem volt lehetősége megtanítani rá. Ezt akarta mondani? Ugyanis, ha nem tudná, azért halt meg, anyámmal együtt, hogy én élhessek! Ha…

- Az apja akkor sem taníthatta volna tiszteletre, ha túléli Voldemortot! Ugyanis magához hasonlóan soha életében nem tisztelt senkit, csak saját magát! Ez meg úgyis a vérében van… örökölte… nem kellett tanulnia.

Harry agyát egy pillanatra elöntötte a lila köd, de pont ez volt az a jel, ami azt mutatta neki, hogy le kell nyugodnia. Egy pillanat alatt előszedte az okklumencia tudását, és nyugalmat erőltetett magára.

- Miért gyűlöl még mindig ennyire, tanár úr? – kérdezte halkan a fiú, de mielőtt Piton reagálhatott volna valamit, folytatta. – Nem… azt még megértem, hogy miért gyűlöl. Ezt már tudom… Azt nem értem, hogy akkor miért akart tanítani?

- Nem gyűlölöm – nézett rá higgadtan a férfi is, aki pontosan észrevette a Harryben lezajló változást. - Csupán szeretném rábírni, hogy vegye komolyan az életet! Hogy tanuljon végre, ha valóra akarja váltani az álmait!

- Pedig megérteném. Megérteném, ha gyűlölne. Apám miatt… amit magával tett… és azért is, hogy folyton anyámra emlékeztetem. Bár rohadtul nem tehetek róla, de még akkor is megértem. De akkor miért akarta, hogy itt maradjak? Miért ajánlotta fel, hogy segít? Miért nekem akarja átadni a tudását?

- Miért? Mert voltam olyan ostoba, hogy azt hittem, felfogja a jelentőségét, és ehhez mérten tanul majd. Úgy tűnik, tévedtem. Nem először, de magával kapcsolatban utoljára! És most menjen, hagyjon békén! – mondta, feloldva az ajtón lévő bűbájt, ezzel elengedve a fiút, aki most, hogy némileg sikerült mérsékelni a vita hevét, már annyira nem is akart lelépni. Piton volt az egyetlen, akivel lehetett beszélni ezekről a dolgokról… aki bár kegyetlenül kiosztotta mindig, ha a múlt került szóba, legalább nem söpörte szőnyeg alá, mint mások. Mások, akiknek az volt a legjobb megoldásuk a dolgokra, hogy próbálja meg elfelejteni.

- De… tanár úr… tényleg még mindig apám miatt gyűlöl? Én… tudnom kéne… akkor talán nem úgy venném magamra, mint most…

- Potter, maga mondta az előbb, hogy a múlton nem tud változtatni. Ne hátrafele nézzen!

- Ezt pont maga mondja?

- Már megint szemtelen!

- Ötpercenként veti a szememre, hogy nem vagyok hibátlan. De jó lenne, ha beletörődne, hogy maga sem! Igen, vannak hibáim… apámnak is voltak, minden bizonnyal… és magának is vannak. Emberek vagyunk, az ég áldja meg! Nem vagyunk, és nem is lehetünk tökéletesek. Még ha azt várja is tőlem, hogy olyan legyek, mint egy robot, aki csak magol… közben vannak érzéseim… és ha folyton belegázol, attól csak rosszabb lesz. Legalább azt a szívességet megtehetné, hogy nem nehezíti… annál előbb szabadulhatna tőlem – mondta végül Harry, és ezúttal tényleg magára hagyta a tanárt, aki elgondolkodva nézett utána.

Igaza volt… olyan batár sok mindenben igaza volt. Perselus belátta ezt, miközben visszaroskadt a kanapéra. Még akkor is igaza volt a kölyöknek, ha neki nehezére esett ezt belátni. Az jutott eszébe, hogy vajon Potter is így érzi magát, mikor az orra alá dörgöli a dolgokat? Mert őt most valahogy bántotta ez az egész… nem is az, hogy most Harry volt, aki kiosztotta őt, sokkal inkább az, amiket mondott, és az, ahogy mondta… az a végtelen szomorúság… fásultság… ő is pontosan ismerte ezt az állapotot. Nem volt jellemző rá, de most egy kicsit átérezte a fiú helyzetét. Mindig tudta, hogy nem könnyű neki, de eddig nem gondolt bele igazán, hogy lelkileg mennyire megviselheti mindez. A háború alatt sem volt könnyű dolga… egyáltalán nem. De most, hogy lassan belátja, hogy a múlt, az emlékek vele maradnak, amíg csak él… igen… ez ad valami szomorú csillogást a szemének. És mégis… a mai napig elszántan küzd a gonosz ellen… pedig már megtette, amit tennie kellett. Nyugodtan ülhetne ölbe tett kézzel, és megélhetne a hírnevéből. De ő nem akar. Továbbra is küzdeni akar… tenni valamit… valamit, amivel megválthatja a világot…

Reménytelenül naiv a kölyök. A gonoszt sosem lehet gyökerestől kiirtani… kihúzni egy-egy méregfogát… azt talán… de az emberekben mélyen belül benne van a rossz… és néha előtör.

Mindenesetre nem akarta Pottert megingatni a hitében… hisz a hit a legfelsőbb jóban, amit Dumbledore nevelt bele olyan mélyen, hogy az szinte kiirthatatlan, tartotta benne a lelket a legnehezebb időkben is, és most is.

Aztán, amikor Perselus rájött, hogy már vagy másfél órája Potteren gondolkodik, jól leteremtette magát. Nincs neked jobb dolgod, mint ilyen hülyeségen töprengeni? – kérdezte magától, majd ahogy az elmúlt napokban minden este, ma is bevette magát a laborba, és inkább a munkába temetkezett.

De ma még a bájitalfőzés sem tudta kizökkenteni a gondolataiból. Persze pontosan, precízen dolgozott, mint mindig, de mégis újra és újra előbukkant a semmiből a kölyök szomorú tekintete.

Nem lesz ez így jó, gondolta magában a férfi, majd miután végzett a munkájával, némileg bosszús hangulatban ment lefeküdni.

A következő nap valahogy furcsa hangulatban telt Perselusnak. Bár ugyanúgy keményen dolgoztak, és szigorúan bánt Harryvel, de közben valahogy elkezdte figyelni a fiú viselkedését. Azt az elszánt csillogást a szemében… a kitartását… azt, hogy hogyan reagál az egyes beszólásokra. Most, hogy így figyelte, rájött, mi az, amivel igazán a lelkébe tapos, és mi az, amire csak megcsóválja a fejét, és inkább nem törődik vele.

Harrynek persze ebből nem tűnt fel sok minden, csupán annyit állapított meg, hogy a férfi némileg hallgatagabb, mint szokott, talán még nem is csipkelődik annyit, mint az előző napokban. Mindezt betudta annak, hogy a tanár is fáradt, egyre inkább az ő arcára is kiült a kimerültség. Harry gyanította, hogy a férfi sem alszik többet, mint ő, hiszen neki is el kell végeznie valamikor a napi munkáját, ami miatta mindig elmarad. Így ezt az alig feltűnő hangulatváltozást betudta annak, hogy Piton is fél éjjel dolgozik. Azon fennakadt ugyan, hogy ő ezt észreveszi… nem, nem is azon… inkább azon, hogy a férfi engedi neki, hogy észrevegye. Ez furcsa volt. Eddig semmit nem engedett neki látni magából. Sem egy gondolatot, sem egy érzést… mindig olyan volt, mint egy rendíthetetlen kőszobor. Érzések nélkül, szigorúan nézett a világra, és most valahogy más. Harry nem tudta volna megfogalmazni, hogy mi az, ami most más… egyszerűen csak furcsa volt.

Persze nem sok ideje maradt ezen töprengeni, hisz a bájitalmester minden másodpercét lekötötte, csak néha, egy-egy pillanatra feledkezett a férfira, aki időnként mintha a gondolataiba merült volna.

Mikor este is csak egy egészen apró vitával váltak el, Harry nem tudta hova tenni a dolgot. Arra tippelt, hogy a tanár gondolatait valami teljesen más foglalja le, de hát ezzel nem tudott mit kezdeni. De jelentős könnyebbséget jelentett neki, hogy nem kellett az energiája nagy részét a veszekedésre fordítani. Gyanította azonban, hogy ennek még meg lesz a böjtje. És akkor jaj neki…

Perselus, amikor késő este belemerült az éppen aktuális bájital készítésébe, továbbra is a fiún töprengett. Azon gondolkodott, amit Harry is kérdezett tőle múlt este… hogy vajon miért van az, hogy még mindig olyan erős indulatokat kelt benne, ha csak meglátja. Tényleg még mindig az apja és Lily miatt? Lehet, hogy ez tényleg nem fair vele szemben. De hát ezt könnyebb megállapítani, mint megváltoztatni az érzéseit. Azokat az érzéseket, amik már több mint húsz éve vele vannak. Talán annyira hozzá is nőttek már, hogy nem is akarja elengedni őket. Még akkor sem, ha racionálisan gondolkodva céltalannak tűnnek. Hisz ezek az érzések adtak neki erőt mindig. Mihez kezdhetne nélkülük? Talán nem is lenne önmaga.

Mindenesetre ez a töprengés kitöltötte az estéjét, míg elkészített egy adag fájdalomcsillapító bájitalt, aztán gyorsan ágyba bújt. Gondolkodott volna még egy kicsit, de most valahogy ő is épp eléggé elfáradt, így gyorsabban elaludt, mint gondolta.

~~ o ~~

Mikor a bájitalmester másnap délelőtt is azon kapta magát, hogy Harryt fürkészi, úgy döntött elég. Elég az irracionális gondolkodásból. Elege van abból, hogy Harry viselkedését fürkészi, elege van abból, hogy magyarázatot keres a saját viselkedésére. Hisz mindenre van magyarázat… azok a dolgok, amik régen történtek. Elég racionális, és elég kézzelfogható, ami akkor történt. És ez a fiú bármennyire is igyekszik, nem tud változtatni a múlton. Pedig tudta, hogy igyekszik. Hogy Harry azt szeretné, ha mindketten túllépnének végre az emlékeiken. De ő nem akart… nem akart, mert nem tudta, hogy ha elengedi azokat a régi érzéseket, azok vajon minek adják át a helyüket. Bárminek is, már így elöljáróban félelmet keltettek a mindig bátor és elszánt férfi szívében.

Miközben Harry egy elég nehéz varázslatot gyakorolt, Perselusnak még volt egy kis ideje töprengeni a dolgon. Végül úgy döntött, az egyetlen lehetséges megoldás, hogy néhány napra megszabadul a kölyöktől, így ő maga is visszatalálhat önmagához, visszaterelheti a gondolatait a régi kerékvágásba, a megszokott keretek közé.

Nem akarta elzavarni Harryt, és azt sem akarta, hogy bármit is észrevegyen a szándékaiból, de tudta, hogy most egy kicsit szüksége van a magányára, ami húsz évig úgy zárult köré, mint egy börtön rácsai. Egy olyan börtön rácsai, amibe saját akaratából sétált be, és most sem lelkesedett volna az ötletért, hogy elhagyja ezeket a falakat, amik bár elzárták a világtól, de ugyanakkor biztonságot is jelentettek neki.

Mielőtt elzavarta volta a fiút ebédelni, megszólalt.

- Potter, délután nem lesz időm magával szórakozni… viszont maga sem engedheti meg magának, hogy lazsáljon…

- Mit kell tennem?

- Ha a terv szerint akar tovább haladni, akkor fogja azt a könyvet, és a következő három fejezetet megtanulja belőle.

- De egyedül nehezebb…

- Nem érdekelnek a kifogásai, Potter! – csattant fel a bájitalmester. - Azt hiszi, hogy nekem nincs dolgom? Annyira nem vagyok időmilliomos, hogy minden percemet magára pazaroljam!

- Tudom, tanár úr. Tanulni fogok délután. De… ha valami nagyon nem megy… megkereshetem?

- Mintegy beismerve vele a bénaságát?

- Akár.

- Nocsak… - húzodott egy gúnyos félmosolyra a tanár szája. – Csak akkor jön, ha élet-halál kérdés, megértette?

- Meg, tanár úr!

- Akkor most menjen ebédelni!

Harry inkább nem szólt egy szót sem, csak kijött a szobából. Eltöprengett, hogy Pitonnak vajon tényleg dolga lehet, vagy szimplán csak szerette volna lerázni. Végül aztán kiegyezett magával abban, hogy valószínűleg mindkettőnek van valóságalapja.

Viszont ebéd után Harry úgy döntött, hogy nem hagyhatja magát befolyásolni Piton szeszélyei által, így keményebben vetette magát a tanulásba, mintha a férfi mellette lett volna. Főleg, ha belegondolt abba, hogy következő nap valószínűleg számot kell adnia arról, mit végzett. És nem volt szándékában csalódást okozni a bájitalmesternek.

Annyira belefeledkezett a gyakorlásba, hogy még vacsorázni menni is elfelejtett. Már csak egyetlen rész volt hátra, de ezzel nagyon megszenvedett.

Harry, egy órányi meddő kísérletezés után belátta, hogy ezzel a varázslattal esélye sincs egyedül, végül úgy döntött, lesz, ami lesz, bepróbálkozik Pitonnál. Végül is, a legrosszabb, ami történhet, hogy elhajtja a fenébe. És akkor mi van? Eddig nap mint nap megtette. Általában nem is egyszer. Mégis túlélte…

Egy sóhajjal feltápászkodott a kanapéról, majd a könyvvel a kezében a pince felé indult. Piton ajtaja előtt még megtorpant egy percre, de aztán arra gondolt, hogy ha egy kis kiabálás után segít neki a tanár, akkor mégis előbbre van, mint a hiábavaló próbálkozással. A kiabálást meg úgyis kibírja, ahogy eddig is. Végül bekopogott.

Mikor a férfi ajtót nyitott, szinte azonnal leolvasta Harry arcáról a sikertelenséget, és már nyitotta volna a száját, hogy jól leteremtse, de a fiú megelőzte.

- Tanár úr, nem ugorhatnánk át azt a részt, hogy mennyire egy semmirekellő, béna, nagyképű hülye vagyok, aki még arra sem képes, hogy megfogjon egy varázspálcát? Annyira tudom kívülről… majd este lejátszom magamban, ha ragaszkodik hozzá… most csak megy vele az időnk. Nem kezdhetnénk inkább ott, hogy megmutatja, amit nem értek? Annál előbb szabadul tőlem.

Perselus egy kis ideig nézett rá, nagyon kikívánkozott volna belőle valami epés beszólás, de Harry fáradt arcára nézve inkább meggondolta magát. Tulajdonképpen nem az volt a célja, hogy kikészítse… azt megtette a fiú magától. Csak egy kicsit szerette volna, ha távolabb van tőle… csak amíg rendezi a gondolatait, és visszatalál a normális kerékvágásba.

- Jöjjön be! – állt félre az ajtóból, és beengedte Harryt, aki egy megkönnyebbült sóhajjal belépett. – Mivel nem boldogul? – kérdezte egy grimasszal a férfi.

Mikor Harry megmutatta neki, egy sóhajjal belátta, hogy ehhez tényleg kell neki a segítség. Együtt azonban nagyon hamar átvették a bűbájt, és már Harrynek sem esett nehezére végrehajtani. Perselus azonban minél előbb meg akart szabadulni tőle.

- Holnap legalább fél délelőtt békén hagyna? – kérdezte morcosan.

- De miért tanár úr?

- Mert dolgom van, Potter! Nem kell magának mindent tudni! – csattant fel a bájitalmester ingerülten, mire Harry kénytelen volt megadni magát.

- Rendben. Mikor jöjjek?

- Tíz körül.

- Itt leszek. És… köszönöm, hogy segített.

- Menjen!

Perselus kissé megkönnyebbült, mikor magára maradt. Délután egészen jól tudott a saját dolgaira koncentrálni. Bájitalokat készített, elkezdett olvasni egy könyvet, amit már régóta szeretett volna. Egyszóval élte a megszokott életét. Amikor azonban meghallotta a fiú kopogását az ajtaján, felkapta a fejét, és maga sem tudta miért, örült a felbukkanásának. De csak egy pillanatig… de az a pillanatig tartó jó érzés elég árulkodó jel volt a számára, hogy jól tette, hogy egy kicsit eltávolította a közeléből a fiút.

~~ o ~~

Harry másnap valóban tíz óra után jelent meg, de a kialvatlan tekintete arról árulkodott, hogy nem pihenéssel töltötte az idejét. Perselus időnként jól kiosztotta volna, hogy néha nem ártana az sem, ha kipiheni magát, de tudta, hogy ez most nem fér bele a fiú idejébe.

Gyorsan átvették azt, amit Harry előző délután egyedül tanult, és már haladtak is tovább.

Mivel aznap délutánra a bájitalmester nem zavarta el, Harry visszatért vele együtt a pincébe. Keményen dolgoztak egész délután, majd még vacsora után is. Harry időnként magán érezte a tanár fürkésző tekintetét, amit ugyan nem tudott hova tenni, de ezúttal egyáltalán nem érezte ellenségesnek. Inkább kíváncsinak… Egyik ilyen alkalommal éppen felnézett, és a tekintetük egy pillanatra összefonódott.

- Nincs jobb dolga, mint engem fixírozni, Potter? – kérdezte mogorván a férfi, és hogy megtörhesse a szemkontaktust, Harry pálcát tartó kezére nézett.

- Bocsánat… - mondta a fiú, és ő is lesütötte a szemét.

- Akart valamit kérdezni?

- Nem… csak éreztem, hogy figyel…

- Persze, hogy figyelem… bő két hete mást sem csinálok, csak figyelem… hogy még időben megakadályozhassam, hogy szétátkozza az otthonomat.

- Tudja, hogy nem tennék ilyet…

- Tudom? Talán szándékosan nem… de amilyen szerencsétlen…

- Ne kezdjük most ezt! – sóhajtott fáradtan Harry. – Néhány napig nem estünk egymásnak…

- Mert néhány napig úgy tűnt tanul…

- Akkor mi a fenéért hagyott magamra két napig?

- Mert nekem is van saját életem, Potter, még ha maga ezt nem is tudja elképzelni!

- Képzelje, el tudom! Egy rossz szót nem szóltam volna, ha most nem kezd el kötekedni.

- Kötekedni maga szokott, akárcsak az apja. Csak tudja mit nem értek? Maga mindent csak az apjától örökölt? Minden rosszat? Miért nincs magában semmi az anyja jó tulajdonságaiból?

- Mi van anyámmal? – nézett rá bosszúsan Harry, akit pont az hozott ki a sodrából, hogy az édesanyja emlegetése mindig fájdalmas sebeket tépett fel a lelkében.

- Az anyja tehetséges boszorkány volt, szorgalmas… nem úgy, mint maga! – Perselus maga sem tudta miért hozta fel Lilyt. Tudta, hogy mindkettejük számára ő a legfájóbb pont. De most túl későn kezdett el ezen gondolkodni. Ha Lily eszébe jutott, sosem volt ura a gondolatainak, vagy a tetteinek.

- Lassan tizenkilenc éves vagyok, anyám már tizennyolc éve halott! – fakadt ki Harry, és bár mindkettejük lelkét égették ezek a szavak, most kikívánkoztak belőle. - Engedje már el! Csak akkor tud túllépni rajta! És csak akkor tud engem is tőle függetlenül látni! Utálom, hogy nem képes annak látni, aki vagyok! Lehet, hogy a szemem anyámé, de akkor sem vagyok ő! Lásson már végre engem! Édesanyámért már nem tehetünk semmit. Se maga… se én. – kérte a fiú, akinek semmi más vágya nem volt, mint hogy kapjon a férfitól egy elismerő szót, egy bíztató pillantást. És mélységesen fájt neki a tudat, hogy valószínűleg sosem kaphatja meg, amire vágyik.

- Ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, Potter! – mondta jéghidegen a férfi, és a szavai úgy metszettek, int a késpenge. Harry tudta, hogy ezúttal tényleg túl messzire ment. Már bánta, de tudta, ilyenkor Pitonnál felesleges mindenfajta bocsánatkérés. Önérzetében sértve érzi magát, és nála ez a legkeményebb… ilyen esetben nincs bocsánat. – Sok mindent eltűrtem magától, de ezt már nem fogom. Én felajánlottam a segítségem, és mindent megtettem, hogy szeptemberre elérje azt a szintet, amire szüksége van, de úgy tűnik, magát ez cseppet sem érdekli. Csináljon, amit akar!

- Ez nem igaz, tanár úr! – próbált visszakozni Harry, de tudta, hogy úgysincs értelme. – Én mindent megtettem!

- Ha ez magának a minden, akkor nem való magának az aurori pálya. Menjen el inkább zöldséget árulni, ahhoz elég a tudása! De mindenesetre rám ne számítson a továbbiakban. Feleslegesen nem strapálom magam, főleg ha még úgy hálálja meg, hogy tiszteletlen cserében.

- Sajnálom, tanár úr!

- Sajnálhatja! És most tűnjön a szemem elől! Reggel már nem akarom itt látni! Szedje a cókmókját, és hagyja el a kastélyt!

Harry egy fájdalmas sóhajjal kisétált a szobából, és csak akkor engedett meg magának egy forró könnycseppet, mikor bezárult mögötte az ajtó. Egy kis időre égő homlokát a pince hűvös falának döntötte, és a kellemes hűvöstől egy kicsit lecsillapodott. Tudta, hogy ezt most nagyon elszúrta, de nem csak saját magát tartotta hibásnak.

És persze elgondolkodott, hogy hogyan tovább. Ilyen könnyen nem adhatja fel. Nem, még akkor sem, ha a továbbiakban nem számíthat a bájitalmester segítségére, aki pedig roppant sokat segített neki. Tudta, hogy egyedül nagyságrendekkel nehezebb lesz, hisz segítséggel is csak nagyon nehezen tudta tartani az előre megszabott menetrendet, de ha mindenre saját magának kell rájönnie, holtbiztos, hogy ki fog csúszni az időből. Mindegy… akkor is megpróbálja.

Viszont akkor is itt kell maradnia addig, hisz hova a fenébe mehetne, ahol nyugodtan gyakorolhat bármit feltűnés nélkül? Beszélnie kellene McGalagonnyal… hisz az ő engedélye kéne, hogy továbbra is maradhasson… sőt, ahhoz is, hogy Piton ne tudja kidobni másnap reggel.

Tudta, hogy késő van, de gondolta talán még ébren találja az igazgatónőt, így felment hozzá.

- Harry! Jöjjön be! Mit tehetek önért? – nézett rá egy halvány mosollyal a boszorkány.

- Van egy kis gondom, igazgatónő…

- Összekaptak a professzorral? – kérdezte a nő egy „annyira tudtam előre" típusú nézéssel.

- Hát így is mondhatjuk…

- Én azon is rettenetesen csodálkozom, hogy eddig bírták. Azt hittem, három nap alatt kiborítják egymást annyira, hogy feladják. Beszéljek vele?

- Ne! Eszébe ne jusson, tanárnő… így is épp elég mérges.

- Mennyire?

- Annyira, hogy simán kidobott. Úgy tűnik végleg.

- Sajnálom, Harry!

- Hát még én – sóhajtott a fiú egy fintorral. - De vele ilyenkor nem lehet mit kezdeni. Én csak… tulajdonképpen azt akartam kérni, igazgatónő, hogy had maradjak továbbra is a kastélyban. Szeretném így is megpróbálni a dolgot. Bár nem lenne egyszerű…

- Természetesen maradhat, Harry… én sajnos csak ennyit tehetek önért. Ha bármiben segíthetnék, megtenném… de én nem vagyok auror… hát, mindenesetre, ha olyan problémája lenne, amiben úgy gondolja, hogy segíthetek, bármikor keressen meg.

- Köszönöm, tanárnő. És… ha Piton professzor mérges lenne miatta… hagyja rá… lehet, hogy tényleg megbántottam annyira, amennyire mutatja. Talán majd elfogadja, hogy itt maradok.

- Makacs egy öszvér, ezt én is tudom… de majd megbékél.

- Ő? Húsz éve képtelen megbékélni.

- Harry… ha ilyeneket vág a fejéhez, ne csodálkozzon, ha kidobja… Ez a téma a leggyengébb pontja.

- Tudom. Hülyeség volt. De provokált, szokás szerint. És ilyenkor nem figyelem, hogy mit mondok. Nem számít, ezen már nem tudok változtatni.

- Nem lenne jobb, ha mégis beszélnék vele?

- Nem. Úgysem változtatná meg a véleményét, csak legfeljebb kapnék még egy alapos fejmosást tőle. De azért köszönöm, hogy felajánlotta.

- Nincs mit, Harry. Most menjen és pihenjen, úgy látom alaposan kimerítette ez a dolog.

- Nincs nekem időm pihenni. Most még annyi sem, mint eddig. Minden percemre szükségem van, ha nélküle is jutni akarok valamire. De megyek, tanárnő, nem rabolom tovább az idejét. Jó éjt!

A nő is egy halvány mosollyal elköszönt, majd Harry kijött az irodájából. Nagyot sóhajtott, és elindult vissza a klubhelyiségbe.

Amikor leült a kanapéra, elgondolkodott, hogy valójában mit jelent neki, hogy a bájitalmester elküldte. Úgy érezte magát, mintha egyedül maradt volna egy teljesen idegen világban. Elveszítve egy biztos támaszt… ijesztő volt… egy kicsit mintha a talaj is kicsúszott volna a lába alól. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de máris hiányzott neki a férfi… a csipkelődő, szarkasztikus stílusa… az örök elégedetlensége, ami mindig jobb és jobb teljesítményre sarkallta… egyszerűen csak a jelenléte, az ereje, ami mindig erőt öntött belé is.