Már megint esik az eső. Pont, mint egy hete. Te jó ég, már egy hete volt? Ma van az idejövetelem hétfordulója. Azt hiszem, ez a nap megérdemli, hogy 100%-osan ki legyen használva. Megcsörrent az óra, ami azt jelenti, hogy hajnali 5 van.
- Elkéstél! - mondtam neki és kikapcsoltam az ébresztőjét. Ez a hétforduló nagyon felturbózott. Kipattantam az ágyból, gyorsan le akartam zuhanyozni, de a meleg víznek nem tudtam ellenállni. Mikor végeztem, megtörölköztem és magamra kaptam ama egyenruhát és megnéztem magam a tükörben. A sebem már nagyjából meggyógyult, már csak a heg maradt ott. Elég fura alakja volt, annyi szent, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Ha nem én lettem volna a tükörben, akkor most elámultam volna. De mivel én voltam, ezért csak egy egyszerű 'jó lesz' hagyta el a számat. Nem, mintha nem tetszettem volna magamnak, de milyen az már, hogy magadat isteníted?
Mikor nyúltam a kilincsért, rossz érzés fogott el. Eszembe jutottak a vendégek. Azaz, csak a vendégek egy kis része. Olyanok voltak, mintha valami szekta tagjai lettek volna. Mind egyforma ruhát hordtak. Fekete alapon, vörös felhők és a fejükön bamboo kalap, így nem láttam még az arcukat sem. Nagyon nem szerettem odamenni hozzájuk... Ó, ne már! Csak nem hagyom, hogy pár gyökér felhőmániás elrontsa a napom! Ígyhát feltéptem az ajtót és leszáguldottam a földszintre. Leérvén láttam, hogy a többiek már nagyban készülődnek a nyitásra. Mikor megláttak, köszöntünk egymásnak, kivéve Mizukit, akivel egymásnak ugrottunk. Persze jó értelemben. Annyira megszerettük egymást, hogy már szinte a nővérem lehetett volna.

Nyitás után a rossz érzés megint erőt vett rajtam és nem tudtam lenyugtatni magam. De még így is törekedtem a 100%-ra, ami többé-kevésbé sikerült. Egész nap nem jöttek, és én megnyugodtam. Itsuma már épp zárni akart, mikor kinyílt az ajtó és... Hát ez nem igaz! Az egyik szektás volt! De szerencsére már vége volt a napnak, úgyhogy majd visszajön holnap, addig is békén hagy, gondoltam magamban.
- Nagyon sajnálom, de ma már nem áll módunkban ételt felszolgálni, mert már bezá... - kezdte Itsumo és már fordultam meg, hogy felmegyek a szobámba, mikor megszólalt.
- Nem is azért jöttünk, hanem érte. - felé fordultam és láttam, hogy rám mutat. Miii? De én nem is csináltam semmit!
- Mit akarsz tőle? - kérdezte Mizuki, aki végig a közelemben volt.
- Semmi közöd hozzá. Elvisszük és kész. - lehet, hogy kicsit furán fog hangzani, de végig azon gondolkoztam, hogy vajon miért beszél többesszámban. Hát, nemsokára megkaptam rá a választ.
- Meg egy nagy fenét viszed el! - mondta Itsuma, megfogta az ajtót és rávágta a szektásra. Ha nem féltem volna ennyire, most szétröhögtem volna magam. Hirtelen kinyílt a konyha ajtaja és kilépett rajta még egy szektás, vagy ugyanaz, nem tudom.
- Hol vagy, Danna, hm? Úgy volt, hogy itt találkozunk. - Ha ez lehetséges, akkor még jobban féltem, mert Kiyoshi a konyhában mosogatott és nem tudtam mi történt vele. A szektás levette a kalapját. Hosszú szőke haja volt, egyik oldalt felfogva, másik oldalt meg belelógott a szemébe. Körbenézett, majd találkozott a tekintetünk.
- Készen állsz, kicsi Madoushi ? - erre elkezdett vigyorogni. Én azt sem tudtam, mit csináljak magammal, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak, annyira féltem. Ekkor kivágódott az ajtó, de olyan erővel, hogy ki is szakadt, ezzel Itsumát a falnak csapva, aki eszméletét vesztette, és belépett a másik szektás.
- Ő nem is az! Csak egy átlagos...! - kezdte Mizuki, könnyes szemmel.
- Fogd be, vagy meghalsz! - üvöltött rá az imént bejövő ember.
- Engem az sem érdekel, csak hagyd őt békén! - kiáltotta és elém lépett. Az ordibálós elővett egy kés szerű valamit és elhajította Mizuki felé, egy szép mély vágást ejtve a karján.
- Mizuki... - csak ennyit voltam képes kipréselni magamból.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz! - mondta mosollyal az arcán.
- Hát persze... - monda egy hang a hátam mögött, megragadta a vállam és hátra rántott, én meg a földön kötöttem ki. Mozdulatát nem fejezve be, leütötte Mizukit.
- Ezt direkt csinálod, Deidara? Tudod, hogy utálok várni, de te mindig csak húzod az időt! Ezért meg kéne, hogy öljelek.
- Nyugi, Danna. Végülis megvan, amiért jöttünk, nem, hm?
- Meg, meg. Fogd és gyere. - mondta, azzal megfordult és kiment. Én a földön ültem lehajtott fejjel és folytak a könnyeim. 0dajött hozzám és megállt előttem.
- Tápászkodj, indulunk, hm.
- Miért... Miért kellett ezt tenni...?
- Gyere már. Sasori no Danna mérges lesz. - mondta és kinyújtotta felém a kezét, hogy majd felránt.
- Hozzám ne érj! - kiáltottam és elütöttem a kezét. Erre morcos képet vágott és eltűnt a szemem elől. Aztán már csak egy nyomást éreztem a tarkómon és elterültem.

367. 368. 369. 370...
Jó, na még 30.
397. 398. 399. éssss 400.
- Hé... - szólaltam meg. Az előttem baktató 2 szerzet nem is vett tudomást rólam. Megint. - Hé... tényleg muszáj ez? - makacskodtam. Már kicsit kezdett kényelmetlen lenni a kötél, amivel megkötöztek. De voltak olyan kedvesek, és a lábaimat szabadon hagyták, hogy ne kelljen cipekedni.
- Igen. Nem akarjuk, hogy elszökj. Mert ha véletlenül elszöknél, utánad megyünk és ha megtaláltunk, annak rossz vége lesz. - mondta a Danna fickó.
- De... de én nem fogok elszökni. Megígérem! - mondtam elvékonyított hangon.
- Nem érdekel. Így maradsz.
Próbáltam elterelni a gondolataimat az incidensről. Hát, több-kevesebb sikerrel. A számolást meguntam már, ezzel a barommal meg nem lehet elütni az időt. A földet fixíroztam éppen, mikor a fogva tartóm, nevezetesen... őőő... szóval a szőke, megállt, én meg nekimentem.
- Figyelj oda, mit csinálsz. - szólt hátra.
- Talán, ha nem szűnne meg az agyadból kiadott parancs, talán nem ütköztem volna beléd! - vágtam vissza. Muszáj volt valakit szekálni. A másikat nem lehet, most kiderül, hogy őt lehet-e.
- Azért álltam meg, mert meg akartam állni. - fordult most már teljesen felém.
- Na persze... - mondtam flegmán. Erre ő elővett egy kunait. Egy kicsit nagyon megijedtem. - Hé... izé, én nem úgy értettem!
Először furán nézett rám, aztán elkezdett nevetni.
- De betoji vagy! - már a hasát fogta a röhögéstől. Én csak forgattam a szemeimet és megvártam, míg befejezi. Nem kellett sokat várnom, ugyanis a társa közbeszólt.
- Fejezd már be, Deidara. - mondta neki és nézzenek oda, abbahagyta. Diadal ittasan vigyorogtam rá, miközben szedte le a kötelet.
- Végre már! - kiáltottam, aztán megfordultam, hogy nekem ebből ennyi, kösz, de elkapták a karom és lehúztak a földre. - Hé!
- Nem mész sehová.
Erre nem tudtam mit felelni, ezért tereltem a témát.
- Éhes vagyok.
- Majd Kakuzuék megoldják. Mindjárt itt lesznek.
- Az meg ki?
- Ő is tag.
- Milyen tag?
- Akatsuki tag.
- Az micsoda? - mind a ketten rám néztek, de aztán hagyták a dolgot. Végül Deidara mondta el. Nyílván élvezte, hogy játszhatja az okost.
- Ez egy erős ninjákból álló szervezet, ami arra specializálódott, hogy... - és innen már nem figyeltem, mert ahogy magyarázott észrevettem valami furát a tenyerén. Nagyban mondta, aztán észrevette, hogy nem figyelek. Aztán én is észrevettem, hogy észrevette, hogy nem figyelek. - Mit bámulsz? - kérdezte.
- A kezedet.
- Ezt? - és a képembe tolta a kezét. Kiszedtem az arcomból és elkezdtem nézegetni.
- Mi ez? - kiszedte a kezét a kezeimből és az arcom elé tartotta. Aztán kinyílt a száj a kezén. Micsoda? Száj? Megdöbbenésemet egy képen nyalás szakította félbe.
- Te jó ég! - estem hátra. Erre megint elkezdett röhögni. Felvettem egy kavicsot és felé hajítottam, persze simán kitért előle. Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, aztán meguntam és visszafeküdtem a földre. Megint elöntöttek az emlékek.
- Miért... kellett elhozni onnan? Nem voltam ott jó helyen? - kérdeztem szomorúan.
- Nem az én dolgom, hogy ezt elmondjam neked, de legyen annyi, hogy nem voltál ott jó helyen.
- De mié...
- Megjöttek. - szakított félbe Dannácska. Felültem és tényleg. A távolban 2 alak közeledett felénk. Miközben közeledtek, szemügyre tudtam venni őket. Mint ezeken, rajtuk is ugyanaz a köpeny volt. Meglepődve tapasztaltam, hogy ők nem viseltek kalapot. Helyette az egyiken maszk volt, így csak a szemét láttam. A másik nem hordott semmi fejfedőt, szürke haja volt és lilás szeme és öltözködni sem tudott. Viszont, ami ijesztő volt benne, hogy egy háromágú kasza volt nála. Mikor odaértek, Deidara felállt.
- Mostmár a ti felelősségetek. Nekünk dolgunk van. - mondta Dannácska, Deidara intett, aztán egy puffanással eltűntek. Én meg ott maradtam egyes egyedül két akatsukissal.