Most tényleg gonosznak érzem magam. Mielőtt bárki is elolvasná, tudnia kell, hogy ez NEM szerves része a történetnek. Istenigazából egyáltalán nem függ össze vele, de valahogy úgy éreztem meg kell írnom.

Egy csütörtök délután minden nyugodt volt a CBI központ első (?) emeleti irodájában. Már csak Grace Van Pelt és Wayne Rigsby dolgozott bent, de ők ketten nagyon szorgosan. Az óra elütötte a mágikus négy órát. Minden épelméjű ember tudta, hogy ez mit jelent. Rigsby gyorsan be is fejezte a jelentését, és elindult kifelé. Aztán az ajtónál mintha meggondolta volna magát a következő lépést illetően. Megfordult és lassan kolléganője asztalához lépkedett.

- Grace?

A nevén nevezett illető felnézett a nagyon fontos papírokból, amiket egy pillanattal korábban még nagyon elmélyülten tanulmányozott.

- Azt akartam kérdezni, hogy… nincs-e kedved… eljönni, velem… valahová…

Grace kedvesen mosolygott. Nagyon aranyosnak találta, ahogy a férfi akadozik a beszédben, ahogyan ingoványos talajra lép.

- Természetesen van. Azt tudod már, hogy hová?

Grace telibe talált, ahogy igent mondott a férfi még bizonytalanabb lett. Mintha arra számított volna, hogy a lány nemet mond, és épp emiatt, nem is választott helyet ahová elhívja.

- Nos… van egy park, nem messze a lakásomtól… és van ott egy szabadtéri-mozi… régi filmeket játszanak… és szombat este vetítik a Van, aki forrón szereti-t és arra gondoltam, hogy te… talán szívesen elkísérnél…

Rigsby ugyan nem mondta ki hangosan, de mindketten tudták, hogy a mondat befejezése az lett volna, hogy „mert különben a nővéremmel kell mennem". Vagy valami hasonlóan kevéssé romantikus. Tehát Grace csak mosolygott és bólogatott.

- Nagyon szívesen!

Rigsby szinte összerogyott megkönnyebbülésében. És természetesen a megbeszélt randevú lelki súlya alatt. De az arcára kiült bugyuta vigyor azt mutatta, hogy nem nagyon bánja a történteket. Végül, kocsonyaszerű lábakkal és fülig érő szájjal elindult kifelé az irodából.

Pár perccel később Grace, nem kisebb mosollyal, elhagyta az irodát, de ő nem hazafelé ment, neki ruhát kellett vennie. De ennek unalmas részleteivel nem untatlak titeket.

A következő nap, név szerint péntek, nagyon gyorsan telt mindkettejüknek. Egyikük sem bánta. Grace még megkérte a férfit, hogy menjen érte a lakására este fél hétre, mivel ő is csak egy félórányira lakott a parktól, a filmet pedig hétkor kezdték.

Másnap a férfi a megbeszélt időben csöngetett. Nem tudta bizonyosan mennyi idő telt el, amíg a lány ajtót nyitott, de szinte biztos volt benne hogy kevesebb, mint tizenöt másodperc. Mintha az ajtó mellett egy széken várta volna az érkezését. De amikor az ajtó kinyílt a férfinek nem sok ideje maradt arra, hogy ezen gondolkodjon, mivel az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudott az az volt, hogy Grace mennyire gyönyörű, ha nem azokat a – khm... – érdekes szabású kosztümjeit viseli.

Grace ugyan majd' meghalt a vágytól hogy egy nyári ruhát vegyen fel, de azzal megölte volna a szabadtéri mozi lelkét. Tehát egyszerű lila pólót és farmert vett. Szerencsére nem fogott mellé, mivel Rigsby is hasonló ruhadarabokat választott. Tehát ha netán eltévesztették volna az etikettet, akkor legalább egymással harmonizálva fognak kitűnni.

Grace belekarolt a férfi szabad karjába.

- Mehetünk?

Rigsby bólintott és már indultak is.

A parkban nem voltak sokan, körülbelül húszan lehettek rajtuk kívül. Így legalább sikerült jó helyen leteríteniük a pokrócukat. Alighogy megérkeztek, már kezdték is a filmet. Grace ugyan látta már korábban ezt a filmet, de a hangulata még mindig magával ragadta. Szinte észre sem vette, ahogy elrepült az majdnem két óra.

Eljött minden jól sikerült randi legrosszabb pillanata: az elköszönés. A férfi egészen a lakása ajtajáig kísérte Grace-t.

- Szóval…

- Szóval.

Mielőtt bármelyikük is valami többet mondott volna szó szerint beestek a lány apartmanjába. Rigsby keresztülesett egy széken, ami az ajtó mellett volt – egyáltalán ki tart széket az előszobájában? – de nem zavartatta magát különösebben. Mire a hálószobáig tántorogtak valamiért egyikük sem viselt túl sok ruhát.

Igen, ez talán választ ad az előző fejezetekben tapasztalt érdekes vigyorokra. Most megfordulhat a fejetekben az, hogy miért szentelek én ennek egy teljes fejezetet? Több okból is. Első, igen fontos indokom mindössze annyi hogy minden egyes spanyol/mexikói/török szappanoperában így csinálják. Amikor az ember azt várná, hogy elmondom, mi történik szegény Jane-el, akkor valami sokkal kevésbé fontos dolgot veszek elő. Másrészt pedig tényleg elkezdtem sajnálni Grace-t, mivel az utóbbi időben – mit beszélek, mióta sztorikat írok – alig szerepeltettem. Ami nem túl igazságos, mivel nem gonosz. Semmit sem tett ellenem. Ezért ezt most megpróbálom jóvátenni. És harmadrészt: ez a válaszom arra a gusztustalan izére, amit a forgatókönyv-írók 'Sarah'-nak neveznek.