4. Urba sorsa egy bot „szemén" keresztül
Mazoga, az ork lovag vakmerő vállalkozásra szánta el magát azzal, hogy álomba szenderült.
Pontosan nem tudta, hogy hol fog ébredni, ő mindenesetre bízott benne, hogy legalább megtudja Urba szeretőjének kilétét, ám már úton kapta kedves, bár kissé önfejű barátnéját. A faragott sárkány szemein keresztül látta, amint távolodik tőle minden fa és bokor, no meg egyben maga az út pora is.
A várandós orkmágus gyalog baktatott az erdei ösvényen.
Mazoga abból amennyit látott a tájból képtelen volt megállapítani, hogy merre is járhat barátnéja, és még akkor sem volt szerencséje, amikor a nő megállt egy-egy irányjelző táblánál, mivel a bot a hátán volt, így Mazoga képtelen volt megnézni, hogy mit ír rajtuk.
Így mentek, mendegéltek, ki a lábán, ki egy sárkány alakot mintázó fadísz belsejében rekedve.
Az ork lovag szíve akkor szorult csak igazán össze, amikor meghallotta a barátnője hangját. Urba a szíve alatt lévő csöppségnek magyarázta lelkesen a jövőbeli terveit. Igencsak derűlátóan nézett a jövőbe. Bízott abban, hogy a gyermekét majd Skyrim területén, ahol senki sem ismeri, könnyebben fogja majd felnevelni.
A magzat apjáról egyszer sem beszélt, pedig Mazoga igencsak örült volna neki, ha megtudott volna egy nevet, dehát ez nem történt meg.
Az út nyugalomban telt, még egy kóbor vadállat sem került Urba elé. A kanyargós ösvényen aztán elért egy lakottabb területre, a messziről látszó füst legalábbis arról árulkodott.
A mágusnő egy kereszteződéshez érvén a füst irányába vette az irányt, ám amikor elért az út szélén álló irányjelző táblához, rájött, hogy rossz irányba fordult.
Mazoga közben már látni vélte a füst forrását is, egy nagyobb lakájt, amolyan major félét a puszta közepén.
Arra azért Urba is felfigyelt, és mielőtt visszafordult volna, azért még elsétált odáig, hogy megnézze közelebbről.
Közelebb érvén a biztonság kedvéért magához vette a mágusbotját, aminek köszönhetően Mazoga is végre azt láthatta, amit a barátnője.
A táj nyugodt volt. A hatalmas udvar közepén ott állt az egyszerű birodalmi stílusban épült kis házikó is, aminek a kéményén csak úgy áradt a füst.
Egy teljesen átlagos kis vidéki kúriának tünt, ám valamiért Mazogának mégis rossz előérzete támadt.
Talán a nagy csönd volt olyan furcsa, Mazoga maga sem értette, hogy pontosan mi zavarja, de bár tudta, hogy már minden megtörtént, amit csak lát, valahogy mégis azért könyörgött, hogy Urba minél hamarabb elhagyja azt a helyet.
A mágusnő azonban még nézelődött egy keveset. Még közelebb ment a házikóhoz, mire egy füttyentést hallott a házból, majd egy fülsiketítő ordítást, amit követően azt látta, hogy megremeg az emeleti ablak, majd egy pillanatra rá kitörik az üveg, és egy impériai férfi kizuhan rajta.
A nagydarab, őszhajú férfi egyszerű, gyapotból készült ruhákat viselt, kopottas, sáros talpú cipővel.
Urba odaszaladt a szerencsétlenhez, ám le sem kellett hajolnia ahhoz, hogy észrevegye a nyakán ejtett vágást, amiből folyt a vér. Felakadt szemei alapján talán már a kiesés pillanatában szörnyethalt. Urba azért még le akart hajolni hozzá, ám váratlanul a hátától nagy légmozgást érzett, amitől annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy a férfi mellé esett.
A hasára zuhant, amitől megijedt, hogy a babának baja esik. Ettől a tudattól aztán hamar talpra ugrott, igaz, mellé erősen szédült. Oldalra pillantott, ám a mágusboton keresztül őt figyelő barátnője nem látta, hogy mi az, amit észrevett.
A ház irányából közben újabb sikoly hallatszott. Ez egy jóval vékonyabb, női sikolynak hallatszott, és bár Mazoga nem látott belőle semmit, sejtette, hogy mi történhetett, a barátnője elfehéredő arcát meglátva.
Urba már szinte az emberek bőrszínével bírt, mire elfordult a ház irányából, és menekülni készült, ám hiába fordult a kijárat felé, nem nézett a lába elé, aminek meg is lett a következménye.
Újabbat esett, ezúttal talán nagyobbat, mint először, ám Mazoga azt is látta, hogy mi történt. Egy fekete pata került a mágus lába elé, ettől botlott meg, és került a földre. Mögötte feltünt a pata tulajdonosa is: egy szokatlanul magas, és még szokatlanabb szemszínnel büszkélkedő éjfekete paripa rúgta a földet nagy türelmetlenül.
A vakítóan vörös szemű jószág nem ment közelebb a mágusnőhöz, Urba pedig kihasználva a kínálkozó alkalmat újra talpra ugrott. Mazoga közben azt vette észre, hogy ő is elmozdul a földtől, bár a barátnője a közelében sincsen.
Mazoga nem feltételezte, hogy a bot lebegésre is képes, és valóban nem is volt rá képes, arra azonban igen, hogy egy jól irányzott suhintással kiverje Urba lába alól a talajt. Ezt a harmadik esést Urba már ügyesen hárította, ugyanis a két tenyerére támaszkodott, mielőtt teljes testével érte volna a földet, így a kezeivel tompította az esést.
Megpróbált megszólalni, de csak lihegés és rémült sóhaj jött ki a száján, a következő pillanatban pedig a kéz, mely az imént a bottal elgáncsolta, most felhúzta a földről.
Mazoga előtt annyira mozgott minden, hogy jóformán csak villanásokat látott, s mire kitisztult előtte a kép, már azon kapta magát, hogy a bot, melyben rejtőzött, Urba torkához van szorítva.
Az eget látta, és némi feketeséget. Nem tudta pontosan, hogy mi lehet ez a bizonyos feketeség, csak idővel jött rá, hogy a támadó ruhája takarja a fasárkány egyik szemét.
Addig azonban még mást is megtudott. Például, hogy valahonnan előkerült két lovas járőr is, akik mindketten íjukkal az orkra és annak támadójára céloztak.
Hamarjában az is kiderült, hogy mély hangja alapján a támadó egy férfi.
- Tegyétek el a fegyvereiteket, vagy a két betervezett áldozat mellett egy harmadik is lesz!
- Mondj le a tervedről, te söpredék – válaszolt neki az egyik katona. – Innen nem jutsz ki élve!
- De akkor ő sem! – szorította jobban a botot a mágus torkához.
- A Sötét Testvériség tagja vagy, ugye?! – kérdezte a másik katona.
- Elvégeztem, amivel megbíztak. Ha elengedtek, szabadon engedem ezt a mágust is.
- Te – nézett egyik őr a másikra. – Ezek vajon nem beszéltek össze? Láttál te már ork mágust?
- Most, hogy mondod, én csak olyat láttam, amelyik a botot a koponyák betörésére használta, egy olyat se, amelyik varázslatot idézett volna meg vele...
- Urba a nevem... – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat –, a fővárosból jöttem... A táskámban ott az igazolványom... maga Traven főmágus hitelesítette...
Az ork fogvatartója ekkor elvette a varázsbotot a lány torka elől, de csak addig, amíg levette a nyakából a tarisznyát, amit aztán egy jól irányzott dobással a közelebbi lovasnak hajított. Az elkapta a táskát még azelőtt, hogy leesett volna a földre.
Mazoga bár ebből nem látott semmit, ezidő alatt, még ha kevés ideig is, de legalább meglátta a támadót.
Egy magas, tetőtől talpig fekete gúnyába öltözött impériai volt az illető. Csuklya takarta arcát, így csak annyi látszott belőle, amennyit az nem takart, ám még így is kilátszottak a barna szemei, széles ajka és enyhén szögletes álla.
Mazoga enyhén meglepődött a látványon. Ő azt a kegyetlenséget elnézve, amivel az az illető megölte a ház lakóit, azt feltételezte, hogy az a férfi nagyjából úgy néz ki, mint egy szörnyeteg, erre kapott egy jóképű pszichopatát.
Míg Mazoga a Sötét Testvériség tagján elmélkedett, a két katona megbizonyosodott Urba állításának igazában. Bár utána sem igazán akarták hinni, de a főmágus pecsétjét és aláírását ismerték.
- Nos, elengedtek? – kérdezte a gyilkos. – Vagy inkább vesszen egy ártatlan?
A két férfi egymásra nézett, majd az út két oldalára terelték lovaikat.
- Elszámolunk ötvenig – szólalt meg az a katona, amelyiknél Urba tarisznyája volt, amit közben visszadobott a jogos tulajdonosának –, ti közben olyan messze mentek, amennyire tudtok!
- De ígérd meg, hogy nem bántod! – kiáltotta a másik.
- Ha ezt a botot korábban meglátjátok, mint a nőt, az azt jelenti, hogy szavahihetőek vagytok!
A támadó azzal a lova nyeregtáskájába nyomta a mágusbotot, amit követően felemelte a nyeregbe a reszkető nőt, majd ő maga is felszállt mögé.
A ló szinte táncolva indult el. Kilépdelt az ösvényre, majd jobbra fordulva megindult a kereszteződés felé. Onnan balra vette az irányt. A vicces az volt, hogy Urba abba az irányba kellett volna folytassa az útját, és ha nem fut össze azzal a fickóval gyalog tette volna meg a távot. Így bár gyorsabban haladt, a szíve majd kiugrott a helyéből.
Ugyanúgy érzett Mazoga is, főleg mivel látta a barátnője csípőjének nyomott tőrt is.
A fekete paripa közben szélsebesen vágtatott az ismeretlen tájon. Egyre mélyebbre értek az erdőben, mire a sötétben Mazoga azt tapasztalta, hogy a férfi megragadja a botot, majd egy határozott mozdulattal a földhöz vágja.
Mazoga egész testét fájdalom járta át, és bár érezte, nem tehetett ellene semmit. Csak feküdt ott, abban a varázsbotban rekedve, és várt.
A patkódobogás egyre jobban távolodott, majd egy idő után végleg elhalkult. Csigalassan telő percek következtek. Percek, melyek szinte óráknak tüntek. Mazoga egyre idegesebbé vált. Úgy érezte, hogy jóval több idő eltelt, mint ötven másodperc, de a segítség nem jön.
Hiába tudta, hogy ez már a múlt, amit ő tapasztal, mégis minden erejét megpróbálta arra felhasználni, hogy felkeljen, és a barátnője után menjen.
Persze erre nem volt képes, épp csak lefoglalta magát addig, amíg valaki a kezébe nem vette a botot. Ahogy a sárkányfej szembekerült az illetővel, Mazoga ráeszmélt, hogy a két katona közül az egyik volt az a bizonyos illető.
Mint az hamar kiderült, egyedül volt a páncélos figura, de az orknőt azért már ez is valamennyire megnyugtatta.
A járőr megnézte a botot, azután jól megszorította, s visszament az út szélén hagyott lovához, felszállt rá, majd folytatta útját az erdő sötétjében.
A legelső kanyaron túl megrántotta a kantárszárat, Mazoga pedig közben fellélegezhetett, meghallotta ugyanis a férfi hangját, de közben érezte is, ahogy felemeli a botot, majd átnyújtja azt a ló másik oldalán álló gondterhelt arcú nőnek.
- Mágus, hogy vagy? – kérdezte a férfi. – Nem esett bántódásod?
- Nem... – jött a kurta válasz.
- Mondd, merre ment az a gyilkos söpredék?
- Egyenesen tovább... – előre mutatott, be az erdő fái közé.
- Ha nincs komoly bajod, akkor ha nem baj, magadra hagylak. A közelben, túl azon a kis dombon, van egy fogadó. Végy ki egy szobát, és pihenj le. De, ha túl gyengének érzed magad, elvihetlek odáig.
- Nem kell, akkor csak még messzebbre jutna az az alak! Majdnem kitörte a nyakamat!
- Elkapom azt a nyomorultat. Senki nem menekülhet a törvény keze elől!
Mondandója végéhez érve vágtára fogta lovát, abba az irányba indulva tovább, amerre a mágus mutatta. Urba a botra támaszkodva nézett utána, ám a lovast hamar elnyelte a sötétség.
Nem bánta egyáltalán, hogy a helyes irányba küldte a katonát, sőt bízott benne, hogy elfogja, vagy ha kell, végez azzal a gyilkossal.
Igaz, még akkor is reszketett, de azért tudta, hogy jobb lesz, ha nem marad ott tovább. Ki tudja, mi történhet még, ha ott marad.
Megsímogatta a hasát, de úgy érezte, hogy a benne lévő gyermek nem sérült, legalábbis nem fájt egyáltalán és nem is émelygett. A biztonság kedvéért azért mondott magára egy gyógyító varázst, majd ahogy a katona javasolta neki, elindult az úton. A domboldal egyre jobban közeledett és egyben magasodott, azon túl pedig füstöt látott felszállni a közelből.
Sejtette, hogy a fogadó is a közelben lehet, ahogy sejtette azt Mazoga is, és meg is ijedt, hisz tudta jól, hogy egy hasonló épület romjai alatt akadtak rá a varázsbotra, melynek sárkányszemén keresztül látta most az eseményeket.
Az orkmágus szapora léptekkel igyekezett a füst irányába. Hitte, hogy ott biztonságban lesz. Épp csak arra nem gondolt, hogy azt a fogadót el is kell érni, és hát ami késik az nem múlik... Eddig szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem találkozott vadállattal, de Fortuna nagyasszony már korábban cserbenhagyta, így most talán nem is számított akkora meglepetésnek, amikor a fák sűrűjéből előlépett egy hegyi oroszlán. A kiéhezett pára zörgő csontokkal, de annál nagyobb étvággyal csorgatta nyálát a megtorpant utazóra.
Urba rendesen megijedt, elvégre tudta, hogy a mágiája nagy részét elhasználta a gyógyító varázs elmondásakor. Egyetlen fegyvere a kezében lévő bot volt, ami pedig csupán a vízen járásra volt alkalmas.
Nyelt egyet az ork, mert tudta, hogy csak a fajtája alapösztönére, a puszta erejére számíthat. Megmozdította kezében a botot, mire az éhes fenevad azt támadásnak nézte, és megindult felé. Urba maga elé kapta fegyverét, s már készült lecsapni vele, ám mielőtt megtette volna, a jobb válla fölött elsüvített egy harci bárd, ami egyenest az oroszlán koponyájában állt meg.
A mágusnő megnyugvóan sóhajtott egyet. Annyira elhagyta az ereje, hogy még a fejét is képtelen volt visszafordítani, hogy megnézze, ki segítette ki. A botjára támaszkodott, miközben a hátától hangos léptek zaját hallotta.
- Jól vagy, mágus?! – hallotta hátától a jellegzetesen öblös férfi hangot, olyat amilyen csak az orkoknak van.
- Huh... Köszönöm a segítséged... – fordult nagy nehezen hátra, mire egy nyakig páncélba öltözött orkot pillantott meg.
A férfi megtorpant egy pillanatra, amikor meglátta a kék mágusruha alatt rejtőző nőt.
- Orkmágus... – szólalt meg végül a rejtélyes megmentő.
- Tudom... – fordult vissza a nő. – Ilyet nem mindennap látni... De mindenesetre köszönöm, hogy megmentettél.
- Rossz bőrben vagy, kedves húgom...
- Csak a közeli fogadóba szeretnék eljutni.
- Elkísérhetlek?
- Ha arra visz az utad... A társaságnak mindig örülök.
- Örülök, hogy beléd botlottam – mosolyodott el a férfi. – Varázslással foglalkozó orkot még valóban nem láttam. De megkérdezhetem, hogy mi lelt, téged? Láthatóan nem a hosszú vándorlástól készültél ki ennyire. Mert a ruháidon látszik, hogy nem most indultál útnak. No, meg erre nem találni egy máguscéhet sem...
- Igen, hosszú út áll mögöttem, de még több előttem. Winterholdba tartok.
- Skyrim az úticél? Ó, jaj, no akkor még tényleg van mit menned. De az elkövetkezőkben jobban fel kell, készülnöd. Az itteni vadak igencsak kezesek a zord Skyrim fenevadjaihoz viszonyítva.
- Tudom, hogy ez kicsit nagyképűen hangzik, de ha előtte nem történtént volna velem, ami történt, azt az oroszlánt könnyű szerrel hatástalanítottam volna.
- És mégis mi történt veled?
- Találkoztam a Sötét Testvériség egyik tagjával.
- Ó...
- Csak annyi volt a szerencsém, hogy nem rám vadászott, és talán jó napja is volt... Beérte két áldozattal.
- A Sötét Tesvériség egyik tagjáról beszélsz? És mondd, hogy nézett ki?
- Végig a hátamnál volt, nem láttam. Csak annyit tudok, hogy férfi, de még abban sem vagyok biztos, hogy ember volt. Orknak túl vékony hangja volt, khajiit vagy argóniai akcentusa nem volt, de mer attól még lehetett nyugodtan. De mondd, nem láttál egy katonát az utolsó kereszteződés közelében?
- Nem... – nézett félre a páncélt viselő ork. – De úgy látom, hogy az már ott a fogadó, amit keresel.
A domb mögött, ahogy azt előre megmondták, ott húzódott egy emeletes faház. Annak kéményéből áradt a füst, amit már a domb túloldaláról is látni lehetett.
Urba újabb sóhajt eresztett levegőbe. Örült, hogy végre megpihenhet. Ahogy teszem most én is, és a történet befejező részét már csak a következő fejezetben olvashatjátok.