– Van itt valaki?

Rodneynak a hang hallatán majdnem elállt a szívverése. Tudta, mi lesz a következő fázis, hiszen annyiszor átélte már. Most majd pánikba esik, mire felfedezik, lelövik, vagy fogságba ejtik, és ismét reménykedhet egy csodálatos mentőakcióban, amiről sosem lehet tudni, elérkezik-e, és ha eljön, sikeres lesz-e.

Annyira fáradt volt… még sosem érzett ilyen fáradtságot azelőtt… és nemcsak a testi megpróbáltatások viselték meg. Ez a nap egyszerűen sok volt, és már a pánikot sem úgy élte meg, ahogy számított volna rá.

Beletörődő sóhaj hagyta el az ajkát, fejét a barlang falának vetette, és behunyta a szemét, várva az elkerülhetetlent. A többiek megint csalódhatnak benne. Ők hárman vállalták a feladat nehéz részét, mégis sikerül neki bajba kerülnie. Már rejtőzködni sem tud rendesen. Pedig szíve mélyén már-már elhitte, hogy a dolgok kezdenek jobbra fordulni, hiszen Arthurral is sikerült békét kötnie. A fiú most majd elárulja, és visszamegy az övéi közé, ahol megint megtanítják az atlantisziak gyűlöletére.

– De nem hibáztatom érte. Mi megöltük az apját, mert nem volt más választásunk. Ő most nem fedezheti az állítólagos ellenséget. Lehet, hogy már nem utáljuk egymást, de azt azért mégsem várhatom el tőle, hogy árulónak bélyegezzék, mert nekem akart segíteni. Legyen, ahogy lennie kell.

Mindez az alatt a néhány pillanat alatt futott át az agyán, hogy az első döbbenet perceit élték, az idegen pedig, bárki volt is, még egyszer elkiáltotta magát, és habozni látszott, bemenjen-e, vagy sem. És ez a habozás mentette meg Rodneyt, bár maga sem tudott róla.

Arthur első, ösztönös cselekedete, mikor a kiáltást meghallotta, szintén a döbbent ledermedés volt, és alig bírta megfékezni magát, hogy fel ne kiáltson, és ki ne adja helyzetüket Phorbasnak – a hang alapján rögtön felismerte ugyanis egyik társát, akivel régóta együtt szolgált. Szerencsére még idejében lakatot tett a nyelvére, mikor tudatosult benne, miféle látványt nyújtana a másiknak, egy állítólagos ellenség mellett térdelve a földön, és… Apropó, ellenség!

Felkapta a fejét és tekintetét a másik férfira szegezte, miközben biztosra vette, hogy annak arcán a pánik lesz úr, amiért igazából nem is hibáztatta volna… Mikor azonban tekintetével megtalálta a Mckaynek nevezett tudós pillantását, nem látott többet puszta ijedtségnél és némi beletörődésnél, s ugyanez tükröződött a cselekedetein is, amikor hátrahajtotta a fejét, és szemét lehunyva reménytelenül felsóhajtott.

A fiatal genii katona emlékezete szinte magától visszatért a mindössze néhány perce lefolytatott beszélgetéshez… vissza… a „bizalom dologhoz"…

Ki gondolta volna, hogy a sors ilyen hamar próbára teszi azt az ígéretet? És ki gondolta volna, hogy mindössze pár óra alatt így megváltozik majd a véleménye azokról, akiket reggel még az apja gyilkosainak tartott, és akik miatt a parancsmegtagadás vétségét magára véve, egyedül indult erre az őrült küldetésre?

Kezére nézett, ami még mindig a sérült férfi bokáján pihent, és abban a pillanatban valami nagy bizonyosság töltötte el… akkora, amekkorát még soha nem érzett. Mindig bizonytalan volt: sosem akart igazán katona lenni, sosem érezte úgy, hogy az életének egyáltalán van értelme. Egész életében arra készült, hogy ő is préda lesz, egyetlen, jelentéktelen lény a lidércek étlapján, ha egyszer arra kerül a sor. Most mégis bizonyosságot érzett, hogy nem akarja megszegni az ígéretét, és nem akarja, hogy ennek a fura atlantiszinak bármi bántódása essen.

A genii híres volt arról, hogy sosem akartak számítani senkire. Meg akarták védeni magukat a lidércek ellen a maguk erejéből, de Arthurnak most tetszeni kezdett az ötlet, hogy tehet valamit másvalakiért, hogy szövetezhet olyan emberekkel, akik érdemesek rá.

Hirtelen elhatározással felkapott a mellettük heverő pokróccsomóból annyit, amennyit csak fel tudott markolni (birkózásuk során szinte teljesen a barlang legvégéig hemperegtek), hogy ráterítse őket a tudósra, mikor észrevette, hogy az őt nézi. Abban a másodpercben, hogy meglátta a másik férfi kék szemében az ijedtség mellé befészkelődött remény apró szikráját, csak bátorítóan elmosolyodott, csendet intett, és tetőtől talpig beterítette Rodneyt, hogy még a haja vége se látszott ki. Felállt és kritikus szemmel megszemlélve „művét" úgy döntött, ennél jobbat nem tud összehozni jelen körülmények között. Bár, ha Phorbas véletlenül mégis a barlangnak ebbe a részébe téved, kissé átlátszó lesz a dolog… Sebaj, ezzel majd a maga idejében foglalkozik.

Dobogó szívvel kilépett a homályból, hogy üdvözölje társát. Az illető, bár jó pár évvel idősebbnek látszott, valójában szinte egyidős volt Arthurral. Arca kipirult a kinti időjárás viszontagságaitól, szabvány katonakabátját szorosan összehúzta maga körül. Egyik keze pisztolya ravaszán pihent, másikat az oldalához szorította. Arthur tudta, mi függ alakítása hitelességétől, és büszke volt magára, amiért hangja alig remegett, miközben így szólt:

– Phorbas!

A férfi azonnal rákapta fegyvere csövét, mire a fiatal katona védekezve felkiáltott.

– Héj, héj, csak nem akarsz lelőni? Én vagyok az, meg sem ismersz?

– Csak te vagy? Miért nem szóltál, mikor az előbb kiabáltam? – kérdezte a másik katona, még mindig kissé gyanakodva pislogva a homályba.

– Nem tudhattam, ki az – vont vállat Arthur.

– Kivel beszélgettél?

Arthurnak a szeme se rebbent, mikor megszólalt.

– Megtennéd, hogy nem lobogtatod azt a pisztolyt az orrom előtt? És nem beszélgettem senkivel, esetleg magammal. Mégis ki a fenével társalognék itt a semmi közepén? Csak én lehetek olyan hülye, hogy eltévedek a hóviharban.

– Miféle viharról beszélsz? – engedte le végre a fegyvert a másik genii katona. – Itt vagyunk vagy egy hónapja, átéltünk már ennél a kis szellőnél keményebb dolgokat is. – A mondat fájdalmas nyögésbe fúlt, ahogy a férfi összegörnyedt, és Arthur akkor látta csak, hogy ami a másik kabátjáról csepeg, nem megolvadt hópelyhek maradványa, hanem valami sötétebb… vér.

– Megsérültél? – ugrott oda gyorsan, hirtelen megfeledkezve minden másról.

– Semmi baj, nem komoly. Az egyik nyomorult atlantiszi fegyvere horzsolta az oldalamat.

– Ülj le, ellátom a sebet – mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon, majd, mikor látta, hogy Phorbas engedelmeskedik, gyorsan visszatért a barlang végébe kötszerért, de egy pillantásnál többet nem mert vesztegetni a pokróchalomra. Így folytatta. – Addig elmondhatod, hogy miért vagy itt?

– És TE mért vagy itt? – kérdezett vissza kérdéssel a másik katona. Arthurnak kicsit fura volt ez a nagy érdeklődés, de végül elhessegette, mert erősen lekötötte, hogy valami hihető mesét találjon ki.

– Én kérdeztem hamarabb. De nem bánom, ha már ennyire kíváncsi vagy. Egyébként az előbb mondtam.

– Érdekelne a részletesebb változat – vigyorogott rá Phorbas, ami grimaszba váltott Arthur orvosi tapasztalatainak hála. – Már ha túlélem a kezelésedet.

– Abban a nagy kavarodásban megcsúsztam, és leszánkáztam a hegyoldalon – kezdte Arthur, ügyet sem vetve a másik viccelődésére. – Szerencsére megkapaszkodtam, így csak pár zúzódást szenvedtem, amíg meg nem állítottam az esés lendületét. Láttam, hogy két atlantiszi is ugyanerre a sorsra jutott, és…

– Értem már – mondta csendesen Phorbas, társa arcát kutatva, aki most egészen közel hajolt hozzá, miközben az oldalát kötözte. – Sejtettem, hogy erről lehet szó. Nem bírtál ellenállni a kísértésnek. A francba, tudod, hogy ezzel parancsmegtagadást követtél el, igaz?

– Nem érdekelt – feleselt vissza keményen Arthur. – Esélyem nyílt, hogy megfizessek apám gyilkosainak, és nem haboztam. Elég sokáig tartott, de lemásztam a hegyoldalon. Nem kevés időmbe telt, mire megtaláltam a lábnyomaikat. Követtem őket, de erősen havazott, így a nyomok nemsokára eltűntek. Nem tehettem mást, elindultam visszafelé, de mikor rájöttem, hogy a barlang itt van a közelben, gondoltam behúzódok, amíg kicsit le nem csendesül az idő.

– Értem.

Arthur időközben befejezte a rögtönzött elsősegélyt, és sarkára ülve Phorbasra nézett, látszólag üres arckifejezéssel. Közben persze szinte száguldoztak fejében a gondolatok, hogy hogyan távolíthatná el innen, mielőtt felfedezi az atlantiszit. Volt pár ötlete, mi lenne társa első reakciója Mckay láttán, és egyik forgatókönyv sem volt ínyére. Most már nem.

– Szóval… te hogy kerültél ide? – érdeklődött, csak hogy időt nyerjen.

– Az igazat?

– Hát persze.

– Téged kerestelek.

Arthur erre nem tudott hogy reagálni, ezért kérdőn felvonta a szemöldökét. Phorbas folytatta.

– Amikor megtudtuk, hogy az atlantisziakba botlottunk, láttam, milyen képet vágtál. Gondoltam, hogy valami meggondolatlanságot fogsz elkövetni. És nem is tévedtem. Ha nem sérülök meg, hamarabb rád találtam volna.

– Nos, rám találtál – felelte a másik, ökölbe szorítva a kezét. Felpattant és elfordult, belebámulva a barlang sötétségébe. – Nem találtam meg őket, és ez a szerencséjük. Akár indulhatunk is vissza, ha kipihented magad – mondta végül Arthur, arra jutva, hogy ha ő nem is maradhat itt, Mckay még mindig jobban jár, ha egyedül marad. Viszont erre már sosem került sor…

A háta mögött felhangzó nevetésre gyorsan megpördült, hogy újfent egy pisztoly csövével, és Phorbas immár jéghideg, dühtől izzó pillantásával találja magát szemben. A változás olyan hirtelen volt, hogy akaratlanul hátrált egy lépést, nem tudván mire vélni a dolgot. Azonnal megállapította, hogy ez az új fordulat egyáltalán nem a kedvező fajtából való. Jól ismerte Phorbast, és ismerte ezt a pillantását is. Leggyakrabban a lidérceknek tartogatta őket, és a tény, hogy most mégis ráirányult… jeges marokkal szorította össze gyomrát a rossz előérzet.

– Mi… mit művelsz? – dadogta zavartan.

– Tudod… – kezdte a másik genii katona fájdalmasan megránduló arccal lábra állva –, sok mindent feltételeztem volna rólad, de hogy áruló leszel, azt biztosan nem.

– Nem tudom…

– Ne kezd a hazudozást!– ordította vöröslő fejjel Phorbas, pisztolya ravaszán megfeszülő ujjakkal, de aztán rögtön lenyugtatta magát, és viszonylag hidegen folytatta. – Megkíméllek attól, hogy megpróbálj átverni.

– Igen? – Most már Arthur is megtalálta a hangját. – Mégis hogyan? Ha?

– Láttalak! – üvöltötte Phorbas, Arthur szeme pedig kerekre tágult. – Igen, hiába nézel ilyen meglepetten. Láttalak az atlantisziakkal. És én hülye még végig azt hittem, hogy csak trükkből hagytad magad elfogatni velük. Már tudom, hogy tévedtem. Többet hallottam az előbb, mint gondolnád. Úgy jöttem be ide, hogy ha meglátsz, nem lesz képed letagadni az igazságot, de csalódnom kellett. Lepaktáltál az ellenséggel. APÁD gyilkosaival! Egyszerűen el se tudom hinni – tajtékzott magán kívül.

– Értem. – Arthur megvonta a vállát. – Láttál valamit, de nem tudsz minden részletet. Először valóban az volt a szándékom, hogy…

– Először, mi? Akkor jobban tetted volna, ha megmaradsz annál az első szándéknál! – vágott közbe a másik, továbbra is Arthurra célozva pisztolyával.

– Jó. – A fiatal genii katonának elege lett. - És akkor most mit csinálsz? Lelősz? Megteheted, még ki is fognak tüntetni érte. Phorbas a nagy katona, aki lelőtte a gaz árulót!

– Mégis miről beszélsz? – Az idősebb genii hevesen megrázta a fejét. – Mindig is jóban voltunk. Már-már barátoknak tekintettük egymást. Hibáztál, de csak ezért nem akarlak megölni. Az első reakcióm talán kicsit vad volt, de ettől még nem vagyok vadállat.

– Nem vagyunk vadállatok– visszhangzottak Arthur fejében saját, pár órával ezelőtti szavai. Lassan maga is kezdett kételkedni bennük. Újra az apjára gondolt, és nem tudta kiűzni a szomorúságot a tekintetéből, ahogy a fegyverét lassan leeresztő Phorbasra nézett.

– Hanem mit akarsz?

– Azt szeretném, ha azt tennéd, ami helyes. Ráncigáld elő az atlantisziakat, akiket odabent rejtegetsz, és vigyük vissza őket a többiekhez. Senki más nem tud az… eltévelyedésedről. Én sem fogok szólni róla. – Phorbas pillantása bizakodóvá vált. – Visszamegyünk és ahelyett, hogy megbüntetnének, dicséretet kapunk. Mit szólsz? – Már mosolygott. Szemlátomást meg sem fordult a fejében, hogy társa esetleg nemet mondd.

Arthurnak azonban más tervei voltak. Esze ágában sem volt engedelmeskedni, persze azért ostoba sem volt. Most először verte fejbe a gondolat, hogy ha ezt tényleg végigcsinálja, soha nem mossa le többé magáról az áruló nevet. Nem akarta, hogy így legyen, de az atlantiszit sem akarta elárulni. Mégis választania kellett. Nem maradhatott hűséges mindkét félhez, de habozott, hogy kimondja az utolsó szót.

– Na, mi lesz? – sürgette Phorbas, mérgesen ráncolva a szemöldökét. – Nem érünk rá egész nap, már így is sötétedik.

– Tudom, de én…

– Tudod mit? Amíg te gondolkodsz, addig én előszedem azt a mocskot a barlang mélyéről, ahol bujkál.

– Ne, várj! – kiáltotta Arthur, végképp összezavarodva. Most mihez kezdjen? Phorbas rá se hederített, már-már elment mellette, amikor hirtelen több dolog is történt. Egy fáradt, de határozott hang – Rodneyé – szólalt meg előttük a sötétben pont akkor, amikor Arthur keze szinte magától mozdulva megindult, és megragadta a másik genii katona pisztolyt tartó kezét.

Álltak így egy pillanatig – mint egy bizarr szoborcsoport alakjai – Arthur és Phorbas meredten nézve Rodneyt, aki visszabámult rájuk. Arthur olyan közel állt társához, hogy annak sérült oldala és az övé majdnem összeért. Érezte, hogy Phorbas teste megfeszül, és tudta, nem habozhat tovább.

– Vigyázzon! – üvöltötte, Mckaynek címezve szavait, aki még épp idejében húzta be a nyakát, hogy a Phorbas fegyveréből elősüvítő golyó mellette csapódjon a falba. A mozdulattól persze elvesztette az egyensúlyát, és hadonászva elterült a küzdő felek lába előtt. Szánalmasan tudatában volt, hogy ha most céloznának rá, teljesen védtelen lenne, mégsem tehetett semmit, főleg nem azután, hogy az előbb sérült lába rendesen kifordult alóla, és egy percig csak sárga csillagokat és táncoló fekete pöttyöket látott, amiket immár ismerősként üdvözölt, az utóbbi pár órában annyiszor találkozott velük.

Arthur azonban nem szándékozott második lehetőséget adni a lövésre. Ahogy az előbb Rodneyval, most genii társával kellett küzdőharcba bocsátkoznia, és világosan látta a tényt, hogy Phorbas fejét jelenleg annyira elborítja a vörös köd, hogy ha esélyt ad neki, nem fog habozni, lelője-e vagy sem.

Rodney nemsokára észbe kapott, és övébe nyúlt, ahonnan elővette saját pisztolyát – amit Sheppard adott, azt nagy izgalmában a pokrócok alatt felejtette. Igyekezett csillapítani kezei remegését, amik nem is az ijedtségtől, inkább a fájdalomtól reszkettek. Megpróbálta felidézni Ronon és Sheppard jó tanácsait, akik lőni tanították.

– Tisztítsd meg a fejed minden zavaró gondolattól, és ne létezzen más, csak a célpont–ismételgette újra és újra, de nem merte meghúzni a ravaszt. Ahogy a dolgok jelenleg álltak, lehetetlen volt tiszta célpontot találni, és semmiképpen nem akarta éppen Arthurt meglőni, azok után, hogy az épp miatta verekedett egy másik genii-jal. Persze egy pillanatra sem vette le szemét a küzdő felekről… várta a pillanatot, amikor beavatkozhat.

Arthur, habár szabályosan osztotta az ütéseket, lassan érezte, hogy ereje végére ér, és ha gyorsan ki nem talál valamit, veszíteni fog. Már most csengett a füle Phorbas egyik jól elhelyezett jobbhorogjától. A férfit annyira magával ragadta a verekedés heve, hogy egyáltalán nem törődött a felszakadt sebéből szivárgó vérrel. Arthur azonban nem habozott – érezte, hogy már csak egy ilyen piszkos trükk mentheti meg –, amikor a másik férfi pár pillanatra védtelenül hagyta sérült oldalát, a fiú teljes erejéből azt a területet célozta meg, és ütött.

Phorbas fájdalmas kiáltása volt a válasz, Arthur pedig végre szabad volt. Gyorsan arrébbgurult, és pár méterrel odébb, lihegve fél térdre ereszkedett. Mellkasa vadul emelkedett-süllyedt, fél arca mintha tűzben égett volna, de nem érzett, nem látott semmit, csak azt, ahogy Phorbas elszürkült arccal, de önelégült vigyorral a képén felveszi korábban elejtett pisztolyát, s lassan felemeli, egyenesen őrá.

Hatalmas dörrenés hallatszott, és Arthur nem értette, miért nem érez semmit? Talán máris meghalt? Azt hitte, azért az ilyesmi fájdalmasabb szokott lenni.

Pislogott párat, és megpróbált koncentrálni.

Még mindig nem érez semmit! Na jó, ez már tényleg furcsa. Talán mégsem találták el? De hogy lehet ez?

– Jól vagy? – Hallotta, ahogy valaki szólítja, de egészen távolról, mintha csövön keresztül érkezett volna hozzá a hang.

Gyorsan megrázta a fejét, és megkísérelt felállni. A hirtelen szinte minden porcikájába belehasító fájdalom aztán hatékonyan visszarángatta a valóság rideg talajára, és kerekre tágult szeme a következő jelenetet vetítette elé.

Phorbas a földön feküdt, kezében a pisztollyal, amit már nem volt alkalma használni. Mögötte Rodney állt, viaszfehér arccal, kissé aggódó pillantással, és őt szólongatta, miközben a sérült genii katonához sántikált, és a biztonság kedvéért kirúgta kezei közül a fegyvert. Sajátját közben tovább szorongatta, olyan erővel, mintha az élete múlna rajta.

– Ő… meghalt? – kérdezte Arthur, mire Rodney összehúzta a szemét, úgy válaszolt.

– Nem, nem öltem meg. De elkel majd egy orvos, méghozzá nagyon hamar. Azt hiszem. Nem értek az ilyesmihez.

– Én…

– Figyelj. – Rodney sietve hadart tovább, mint mindig, ha ideges volt valamiért. – Én nem akartam bántani, de választhattam aközött, hogy…

– Köszönöm.

– …hogy hagyjam, hogy megöljön, és csak aztán lőjem le, vagy… tessék?

– Azt mondtam, köszönöm. Megmentett. Én… – Arthur lassan visszaereszkedett a földre, és két kezébe temette az arcát. Csak most rohanták meg az előző percek emlékei és a kétségek, hogy mi lesz ezután. Ha Phorbas, akit mindenképp a barátai közé sorolt, így reagált, akkor hogy fog mindenki más?

Rodney tanácstalanul állt, nem tudta ilyenkor mi a teendő. Sosem volt jó a vigasztalásban, sőt ami azt illeti ezen a téren még egy sáska is nagyobb tehetséggel büszkélkedhetett volna. Próbálkozni persze lehet.

– Én… sajnálom… – mondta ügyetlenül, de nem tudta folytatni, egyrészt, mert Arthur közbevágott, másrészt, mert úgy érezte, menten összeesik.

– Már mondtam, hogy nem haragszom, és… héj! – Arthur csak most nézte meg magának jobban a tudóst. Egyrészt falfehér volt, csak ott látszott rajta némi szín, ahol a fiú ütései korábban eltalálták, de azok is kékek voltak. Másrészt kezei úgy remegtek, hogy Arthur nem is értette, hogyan találta el a célpontot az imént. Volt egy olyan érzése, hogy a férfit csak az előbbi percek izgalma és az áldott adrenalin tartja talpon, de már az se sokáig.

Úgy döntött, önsajnálatra később is lesz ideje. Felállt, és Mckayhez sétált, aki vészesen megingott, pont, mikor odaért a közelébe, így gyorsan odaugrott, hogy segítsen neki.

– Üljön le, mert a végén még elájul nekem.

Rodney bosszús képet vágott az „elájul" hallatán, de már nem volt elég ereje hozzá, hogy panaszkodjon miatta. Arthur segítségével visszabotorkált a barlang végébe, a következő pillanatban meg csak annyit érzékelt, hogy a földön fekszik, a jó szolgálatot tett pokrócokkal betakarva. Hogy hogyan került oda, mikor az előbb még állt, azt nem tudta, de máris sokkal jobban érezte magát, így megelégedett sóhajjal összegömbölyödött a takarók alatt, és lehunyta a szemét, vakon és süketen a kinti világra.

Arthur, miután úgy-ahogy kényelembe helyezte újdonsült barátját, Phorbast vette kezelésbe. Rodney igazat mondott, a másik genii katona sebe nem volt halálos ugyan, de tudta, hogy ha sokáig marad itt, akkor mindenképpen elvérzik. Megismételte korábbi tevékenységét az elsősegéllyel, magában megjegyezve, hogy egész életében nem látott el annyi sebesültet, mint ezalatt az egy nap alatt. Közben megpróbálta megérteni, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Néhány napja még ő, és ez az ember, aki most miatta fekszik itt a vérében fürödve, a legjobb haverok voltak. Ezek után csoda, ha még szóba állnak majd egymással. Ennyit a híres barátságról.

– Na hiszen, barátság. Egy barátnak nem az lett volna az első dolga, hogy fegyvert fog rám és lelő, még akkor sem, ha ilyen tetten kap.

Tudta, hogy Phorbas bármelyik pillanatban magához térhet, ezért igyekezni próbált. Őt is megfogta, és amilyen óvatosan csak tudta a barlang végéhez vonszolta, lehető legtávolabb az atlantiszitól. Majd a halomnyi kötéltekercs közül kiválasztva egyet, erélyesen, de nem fájdalmasan megkötözte Phorbast, nehogy bajt csináljon, ha esetleg tényleg magához térne.

Mire végzett, alaposan leizzadt, és úgy döntött, ideje magával is foglalkoznia. A számtalan kék-zöld folt, zúzódás, ami mostanra a testén éktelenkedett, igen színes kollekciója és emlékeztetője volt a nap eseményeinek. Sebekben elmondott történet. És milyen fájdalmas!

Ápolói képességeit azonban magán már nem volt alkalma kipróbálni, mert ismét beszéd szűrődött be hozzá odakintről. Megdermedt… tudta, hogy képtelen lenne még egyszer megismételni azt, amit az előbb Phorbas ellen elkövetett. A hangok ismerősnek tűntek, és mikor Teyla is megszólalt, már biztosra vette, hogy a tudós barátai érkeztek vissza. Megkönnyebbülés öntötte el a testét, és bele sem gondolt, hogy a többi idegennek sejtelme sem lehet a barlangban történtekről. Fel sem merült benne, hogy bármi baja eshet, amikor meggondolatlanul kilépett a Rodney feltételezett halála miatt a végletekig felbőszített Sheppard, Ronon és Teyla szeme elé.

– Te szemét!

John kiáltása hatalmasat visszahangzott a sötét falak között, Arthur pedig csak ekkorra értette meg, mekkora hibát követett el. Mégis miféle látványt prezentálhatnak a visszatérő atlantisziaknak? Mckay a földön fekszik, és esetleg egy ágyúlövés felriasztaná, de még az se biztos. Mellette ott áll az az ember aki, amikor a többiek elmentek, még fogolynak számított, Phorbas vére pedig szinte nyomvonalként vezet a helyszínre: utóbbit Arthur a legtávolabbi sarokba vonszolta, így az emberek még nem vehették észre.

Behunyta a szemét, és várta Sheppard ütéseit.

Ebből nem fogja kimagyarázni magát, és kizárt, hogy birokra keljen még ezzel a hárommal is. Nemcsak ereje nincs hozzá, de oka és értelme sem lenne a dolognak.

Elfojtott kiáltásokat hallott. Dühöseket, kihívóakat, aggódókat, kétségbeesetteket. Ha tudta volna, mi az a „deja vu", akkor nevén tudta volna nevezni, amit érez abban a pillanatban: várja az ütéseket, a fájdalmat, a halált… de az csak nem jön el érte… pont úgy, ahogy az előbb, mikor Phorbas majdnem agyonlőtte. Miért nem? Mi történik megint? Nem vette észre, hogy minden ízében remeg, amikor határozott, de nem durva kezek lenyomták a földre.

Mikor felnézett, csak Ronont látta maga előtt, aki fegyverét készenlétben tartva vigyázott rá, de figyelme egészen másfelé irányult.

Már nem kiáltásokat hallott… megkönnyebbült szavakat, nevetést… nevetés?

Sheppard és Teyla Rodney mellett térdeltek, aki álmosan pislogott fel rájuk, kék-zöld arcából zavart szemek hunyorogtak megkönnyebbüléstől majdnem nevető társaira.

– Mi… mi van? – nyögte és halántékát masszírozva megpróbált felülni. – Kimaradtam valamiből?

– Dr. Mckay, jól van? – kérdezte Teyla aggódva, a tudós színpompás arcát tanulmányozva. Biztos volt benne, hogy nincs komolyabb baja, és Arthur szerencséjére az előbb ezt sikerült Ronon tudtára adnia, még idejében ahhoz, hogy a satedai megakadályozhassa Sheppardot valami meggondolatlan elkövetésében.

Mikor John füléig végre elhatoltak a nő szavai, miszerint: „Őrnagy, nyugodjon meg, Rodneynak semmi baja. Azt hiszem, csak alszik", addigra tényleg csupán Ronon izmos karjai tartották vissza valami nagyon csúnya dologtól. Hitetlenkedve bámult Teylára, aztán Rodneyra, aki a hangzavarra végül mégis mocorogni kezdett. Lerázva magáról Ronont, egy másodperc alatt a tudós mellett termett, és még most, öt perc után is alig hitte el, hogy viszonylag épen és egészségesen látja viszont.

– Mckay! – szólalt meg hirtelen Ronon mély hangja. – Elárulnád, ki a fene ez?

A jelenlevők pillantása a sarokban heverő, még mindig eszméletlen Phorbasra tévedt, Rodney pedig kimerülten felsóhajtva vette tudomásul, hogy egy hosszú történetet kell elmesélnie.

Mire befejezte, a barlangra tényleg az éjszaka sötétsége borult, Arthur pedig szinte sütkérezett a barátságos-hálás pillantások kereszttüzében.

Sheppard, bár az előző események intenzitása és a megkönnyebbülés erősen próbára tették, jobban megnézte magának a tudóst, aki lihegve szünetet tartott a beszédben. Világosan látta, hogy a férfi az összeomlás határán van, és érezte reszketését is, amikor korábban segített neki felülni, hogy ne feküdjön tovább a barlang rücskös padlóján.

– A segítség nemsokára itt lesz, ebben biztos vagyok. Működött a dolog, elküldtük az üzenetet. Minden rendben lesz – mondta, reményei szerint megnyugtató hangon. Máskor Mckay az ilyesmire gúnyos megjegyzésekkel reagált, hangoztatva, hogy a túlzott optimizmus csak arra jó, hogy megfeküdje az ember gyomrát, most azonban egyszerűen bólintott egyet, ahogy elértek tudatáig az elhangzottak, és megnyugodva újra behunyta a szemét.

Sheppard Teylára nézett tanácsért, hogy ilyenkor mi legyen, de a nő csak mosolygott és megrázta a fejét, John pedig megértette, hogy nincs miért aggódnia, egyszerűen mindannyian kimerültek, Rodneynak pedig különösen kijutott erre a napra a jóból. Sajnálta ugyan, de tudta egyelőre nem adhatja meg neki, amire annyira vágyik. Igaz a fagyhalál veszélye nem fenyegette őket, de jobban szerette volna, ha Mckay még kicsit ébren marad – talán a saját maga megnyugtatására is.

– Rodney, nyisd ki a szemed! Gyerünk, még később is alhatsz, ha Carson azt mondja, megteheted.

– Carson itt van? – nyílt ki azonnal a tudós szeme, majd csalódottan újra visszacsukódott, mikor John megrázta a fejét.

– Akkor ébressz fel, ha megérkezett.

– Nem, Rodney, ha eljöttek értünk, nekünk kell elmenni hozzá, de addig is maradj ébren, rendben?

– Ugyan minek! Már az előbb is aludtam, és nem lett semmi bajom tőle.

– Tudom, de nyugodtabb vagyok, ha nem teszed, különben is, azt hittem élvezni akarod a társaságunkat, ha már így újra együtt a csapat. – John tudta, hogy ha húzza kicsit az agyát, akkor úgyse állja meg, hogy vissza ne feleseljen.

– Egy forró fürdőt sokkal jobban élveznék.

– Akkor álmodozz róla, de nyitott szemmel rendben?

– Hm.

– Rodney!

– Jó, jó, ébren vagyok, ébren! – morogta a tudós, még mindig csukott szemmel.

John megbökdöste a lábát.

– Akkor tarts TE ébren, ha már annyira élvezed a társaságomat! – csattant fel irritáltan a fizikus, de Sheppard csak vigyorgott, mivel pont ez volt a célja. – Ezért még számolunk, ha hazaértünk.

John vállat vont, aztán szétnézett a barlangban szétszóródott társaságon. Mind fáradtak, éhesek voltak, dideregtek a hidegtől és másra sem vágytak, mint Atlantisz látványára. Teyla Arthur mellett ült és halkan beszélgetett vele, a másik genii katona, aki azóta magához tért, morcosan, de egyben bágyadtan a vérveszteségtől nézett maga elé. Ellátták, amennyire tudták, de ennél sokkal többet nem tehettek érte. Ronon a bejáratnál állt, és őrködött. Ő vállalta az első szakaszt, egyrészt, mert mindük közül a legfittebb maradt a történtek után is, egyébként sem volt híve a genii katonával való haverkodásnak.

– Szóval, pontosan hogyan is sikerült így összebarátkoznotok Arthurral? – vackolta be testét Rodney mellé Sheppard, a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezve magát. Szó, ami szó, igen kíváncsi volt a részletekre, de nem tudta, Mckay mennyire lesz közlékeny e téren. Sandán a tudósra nézett a szeme sarkából, és próbálta leszűrni a kérdése kiváltotta reakciót. Rodney mereven bámult maga elé pár pillanatig, mielőtt megszólalt volna.

– Rájöttünk, hogy sok… hasonló érzésünk… megítélésünk van azzal a Kolya-féle atlantiszi akcióval kapcsolatban.

– Amennyiben?

– Ugyanolyan helytelennek tartjuk az egészet. Ugyanolyan nehéz volt feldolgozni az… utóhatásokat. Ugyanúgy voltak… veszteségek. – Célzott pillantást vetett Sheppardra, aki Arthurra nézett, és megszólalt:

– Szóval neki…

– Igen…

– Értem.

Hallgattak egy sort.

– Még mindig… – kezdte Rodney, de mondat közben rájött, hogy nem is akarja befejezni. Ez elég kényes téma volt Sheppardnak, és különben is, mi a csudát művel? Annyira beverte a fejét, hogy magától kezd el itt lelkizni? A fene egye meg, legyen már vége a napnak!

– Még mindig magamat hibáztatom-e az akkor történtekért? Nos…

Rodney nem tudta, Sheppard észrevette-e, hogy gyanúsan nagy lett a csend maguk körül, mintha maga a szél is lejjebb vett volna egy fokkal a hangerőből odakint, várva a választ. Nemkülönben Arthur, aki merev derékkal és szomorú, de már nem bosszúszomjas szemmel bámulta az őrnagyot. Teyla meg akart szólalni, hogy elterelje a fiú figyelmét a másik két férfi szavairól, de belátta, már késő. Sőt Arthurnak talán joga van hozzá, hogy tudja, mit gondol az a férfi, aki ha nem is közvetlenül, de apja halálát okozta.

– Tudom, hogy nincs értelme rágódnom rajta. És száz százalékig tisztában vagyok azzal is, hogy nem volt más választásom, és helyesen cselekedtem. Csak így védhettem meg Atlantiszt, a saját embereimet, Elizabethet, és mindenki mást. Nem kéne hibásnak éreznem magam. De aközött, hogy mit kellene tenni, és mi a valóság, sokszor nagyon nagy távolságok vannak. Még máig is sokszor eszembe jut.

Az ezt követő csend szinte ordított a fülükbe, egészen addig, amíg Sheppard rádiója meg nem reccsent.

– Sheppard őrnagy. Itt Lorne. Hallanak engem?

A csapat boldogan összemosolygott, John pedig már kapott is a rádió után.

– Halljuk, tisztán és érthetően. Hogy sikerült átjutniuk a kapun?

– Csak a szokásos módon. Rögtön álcáztuk az ugrót, amint megjöttünk. Vaktában ugyan lövöldöztek ránk, de nem sok esélyük volt.

– Értem.

– Bemérjük a rádiójuk jelét, és nemsokára ott leszünk.

– Értettem. Vége. – A készülék utolsót sercegett, aztán elhallgatott. – Hát úgy tűnik… végre hazamegyünk.

– Épp itt lenne az ideje – motyogta Rodney bágyadtan, csukott szemmel, de rögtön felélénkült, mikor valaki a lábába csípett. – Elment az esze! Szegény lábam már így is teljesen kész van, még az is lehet, hogy amputálni kell, erre maga…

– Nyugi Rodney, előfordulhat, hogy meg lehet menteni.

A tudós szörnyülködő pillantására még hozzátette.

– Bár nem valószínű.

Ronon horkantva felnevetett, még Arthur száján is mosoly játszadozott, mikor odakintről lámpák fénye és kurta parancsok zaja szűrődött be, kisvártatva pedig Lorne őrnagy csapata masírozott a barlangba, élükön Carson Beckettel.

– Carson! Hát te mit keresel itt? Az üzenetben nem volt benne, hogy bárki megsérült volna – csodálkozott Sheppard, alig titkolt örömmel.

– Nem is volt rá szükség – térdelt le a férfi azonnal Rodney mellé, csalhatatlan orvosi érzékkel kitalálva, kinek van rá a legnagyobb szüksége (Phorbast leszámítva persze). – Ha a maga csapatáról van szó őrnagy, az lenne a legjobb, ha egész rohammentőosztag állna készenlétben a nap huszonnégy órájában.

A megszokott skót akcentust annyira jó, olyan megnyugtató volt hallani, hogy John nem is állt meg egy megkönnyebbült mosolyt, még Rodney is felnyitotta a szemét, miközben Carson a csuklóját fogva mérte a pulzusát.

– Carson? – motyogta álmos hangon. – Már haza is értünk? Hol van Linda?

Sheppard és Carson váltottak egy meglepett pillantást, mielőtt az utóbbi halkan megkérdezte volna.

– Miféle Linda, Rodney?

– Hát a nővérke, aki mindig olyan kedves. Bár lehet, hogy Leila volt…

– Laura, de mindegy – vigyorogott Sheppard. – Pedig még nem is kaptál fájdalomcsillapítót, máris félrebeszélsz.

– Ennek ahhoz semmi köze – szólt közbe Carson is, befejezve a rögtönzött vizsgálatot, és Rodney bokáját úgy-ahogy felkészítve az útra, intett a katonáknak, hogy vihetik befelé az ugróba. – Nem láttam még embert, akinek ennyire ne lett volna névmemóriája, mint neki.

– Hát ők? – bökött aztán a két genii felé bizonytalanul.

– Hosszú történet. Azt hiszem, jobb lesz, ha vet egy pillantást egyikükre. Lőtt seb.

Carson bólintott, és szinte azonnal a sebesült mellett termett. Ez alatt Arthur tanácstalanul álldogált mellettük, John pedig, megérezve, mire gondol, odalépett hozzá és megkérdezte.

– Most mihez kezdesz?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a fiú. – Ha visszatértünk, Phorbas így is, úgy is beszélni fog. Gondolom, megbüntetnek. Nem tudom.

Sheppard egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt újra megszólalt volna.

– Akár velünk is jöhetnél?

– Tessék? – nézett nagyot a fiú. – Most viccel.

– Nem szoktam ilyesmikkel tréfálkozni – felelte John meggyőzően. – Végül is miattunk kerültél bajba. Sokat segítettél Mckaynek. Nem venném a szívemre, ha miattunk…

Arthur kutató pillantására gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, nem ezzel akarok törleszteni azoknak az embereknek a haláláért. Mint mondtam, sajnálom, de úgy történt, ahogy történnie kellett. Szóval, hogy döntesz?

Arthur sokáig nem válaszolt, de közben végig magán érezte a katona tekintetét.

– Nem lehet – felelte végül csendesen, Sheppard szemébe nézve. – Genii vagyok, és itt a családom is. Talán megbüntetnek, de ha így lesz is, majd kibírom. Legalább abban a tudatban mehetek vissza, hogy ÉN helyesnek érzem, amit tettem. Ha Phorbas, vagy bárki más ezzel nem ért egyet, az az ő bajuk.

– Nemes hozzáállás. Ámbár kissé botor – sóhajtott fel John, bár előre sejtette, hogy ilyen választ fog kapni. – Azért azt remélem, belátod, hogy te és az… öhm… barátod, nem maradhattok itt. Elviszünk titeket valameddig, ahonnan könnyebben rátok találnak.

– Nem kockázatos ez kicsit maguknak?

– Nem, ha mutatsz egy helyet, ahol biztonságosan leszállhatunk.

– Rendben – mosolyodott el a fiú. – Ezt megtehetem. Phorbas hogy van? – fordult Carson felé, aki éppen a cuccait pakolta vissza orvosi táskájába.

– Megmarad. Mármint, ha gondosan ápolják – mosolygott fel Arthurra guggoló helyzetéből.

– Úgy lesz – bólintott komolyan a fiú.

Pár perccel később már mind az ugróban tömörültek – szó szerint – hiszen Carsont is számítva a vártnál hárommal többen voltak. Azért senki sem panaszkodott, kivéve persze…

– Abbahagynád ezt? – csattant fel Rodney, eltolva az orvos kezét lámpástul, amivel a férfi a szemébe világított.

– Csak ellenőrzöm, nem verted-e be túlságosan azt a kemény fejedet. Hogy érzed magad?

– Fáradtan. Persze sokkal jobban lennék, ha egyesek nem szándékoznának megvakítani.

– Rodney! Ha abbahagynád a panaszkodást, esetleg megnézném a másik páciensemet is.

Rodney és a közelében ülő Arthur pillantása Phorbasra tévedt, Carson pedig, nem várva válaszra, a sebesült mellé húzódott, fájdalomcsillapítós fecskendővel a kezében.

– Őrnagy, segítene egy kicsit? – szólt vissza Sheppardnak, aki bólintott, így Rodney meg Arthur pár percre ismét magukra maradtak.

– Szóval… hallottam, hogy itt maradsz – döntött úgy Mckay, hogy kezd kínos lenni a csend.

– Igen - felelte Arthur.

– Öhm… akkor már nem is gyűlölsz minket annyira?

– Nos… – dőlt neki a fiú az ugró falának. – A nézetem erről némileg módosult. De attól tartok, ez nem változtat azon, hogy továbbra is jobban teszik, ha menekülnek, amikor genii-t látnak.

– Ez nem teljesen igaz. – Rodney egyre nehezebben bírta nyitva tartani a szemét.

– Hogy érti?

– Ha egy bizonyos genii-t látok, már nem kell menekülnöm. Igaz?

Arthur elmosolyodott. – Na igen, öröm az ürömben.

– Ez tényleg így van, azonban… nem békíthet meg több millió embert a népemből úgy, hogy…

– Hogy fogságba ejtem, egy barlangban rekedek vele és összeverekszünk?

– Igen, nagyjából erre gondoltam – érintett meg Arthur egy fájdalmasan lila pontot a bal arcán.

– Ki tudja? Bármi megeshet – ásított Mckay akkorát, hogy majd kifordult az állkapcsa.

– Jobb lenne, ha aludnál egyet, Rodney, mert látom, visszatért a kötekedő hangulatod – jelent meg mellette ismét Carson és John.

– Eddig az volt a baj, hogy alszok, most meg az, hogy nem. Már így is elég fájdalmas ponton érzem a csípéseket, köszönöm szépen! – hepciáskodott, de John csak legyintett egyet Beckett értetlen pillantására. Az orvos úgy döntött, nem forszírozza a dolgot, inkább gyengéden megpaskolta a tudós karját.

– Most már aludhatsz, amennyit akarsz. Vissza kell nyerned az erődet.

Rodney szeme már azelőtt lecsukódott, hogy Carson befejezte volna a mondatot. A két férfi összemosolygott.

– Őrnagy – szólt hátra Lorne a vezetőfülkéből. – Megérkeztünk a kijelölt helyre.

– Valami mozgás? – termett mellette Sheppard egy szempillantás alatt.

– Semmi.

– Egyelőre. Hát… – fordult vissza újra Arthur felé. – Azt hiszem, eljött a búcsú pillanata.

– Úgy van – bólintott a fiú, az ugró ajtaja pedig már nyílt is kifelé. Carson irányításával két markos katona kicipelte Phorbas hordágyát, és letették egy viszonylag szélcsendes helyre, pár kopár fa alatt.

John a kezét nyújtotta.

– Ez egy szokás mifelénk – magyarázta a másik értetlen pillantására. – A barátság jele.

A fiú keze habozva kinyúlt, John pedig félmosollyal a szája szélén megragadta és megrázta, majd elengedte.

– Érdekes szokás – húzta vissza a genii katona a karját, majd biccentett egy utolsót Ronon és Teyla felé, mielőtt Phorbas mellé állt volna. A katonák, Carson és Sheppard csapatának három tagja pedig újra visszaszálltak az ugróba, készen állva a hazatérésre.

– Várjon!

John meglepve fordult vissza a kiáltásra, de azért intett Lorne-nak, hogy várjon még egy kicsit. „Arthur" lihegve állt meg megint Sheppard előtt, majd így szólt.

– Valamiről elfeledkeztem. A barlangban… öhm… Dr. Mckay kérdezett valamit, amire már nem volt alkalmam felelni. Most szeretnék. Átadná neki, ha felébred?

– Hát persze. – Johnnak elképzelése sem volt, miről érdeklődhetett Mckay, amit a fiú ennyire fontosnak talált, de mikor meghallotta a következő mondatot, mindent értően elvigyorodott.

– Az igazi nevem Lantos.

VÉGE