Egyszer volt

Korhatár: 12 év
Jogok: A szereplők, helyszínek, varázslatok J. K. Rowling tulajdonai. Én csak kölcsön vettem őket egy kis játszadozásra. A fejezetcím Katona Klári Mozi című dalából származik.

4. fejezet – Láttam a hazugság roskatag oszlopát

Hermione fázósan sétált végig a roxmortsi főutcán. Nem volt kedve sietősebbre fogni a lépést, így csak összébb húzta magán a köpenyt, és élvezte a szabad délutánt. Hideg november eleji nap volt, szikrázó napsütéssel, felhőtlen kék éggel és olyan faggyal, hogy Hermione lélegzete fehér ködként keringett az arca előtt. Amikor odaért a mellékutcába, és meglátta a régies, üstöt ábrázoló cégért, elmosolyodott. A kis megbúvó patika éppen olyan hangulatosnak tűnt kívülről, mint amilyennek képzelte. Két idősebb boszorkány lépett ki az ajtaján, és Hermione félrehúzódott, hogy helyet adjon nekik.
– Fantasztikus ez a főzet, majd meglátod! – mondta az egyik a másiknak. – Semmi sem tudta elmulasztani a derékfájásomat, de aztán Mr Zambini megmutatta ezt a különleges, saját fejlesztésű főzetet, és huss! – Kezével intett, mintha mutatná a tovatűnő fájdalom útját.
– És milyen jó modorú, jóképű fiatalember! – kontrázott a másik boszorkány. – Most aztán tényleg nagyon bánom, hogy az unokám hozzáment ahhoz a fajankóhoz, amikor itt ilyen parti bukkant fel…
Elmentek a főutca felé, s további lelkendezésüket elsodorta a szél. Hermione mosolyogva lépett be a patikába. Az ajtón túl kellemes meleg és gyógynövényillat fogadta. A helyiség Hermione ízlésének kissé sötét, de kétségtelenül barátságos hangulatú volt. A földtől a plafonig sötétbarna fából ácsolt polcok szegélyezték a falakat, s rajtuk kis üvegekben bájitalok, dobozokban szárított vagy porított hozzávalók. Az egyik oldalon még különböző, bájitalfőzésnél használatos eszközök – üstök, kések, mérőeszközök – is sorakoztak.
A zöldre festett pult előtt egy varázsló állt, s éppen a nyavalyáit sorolta Blaise-nek.
– Na mármost, fiatalember, én nem szeretek össze-vissza nyelegetni tízféle löttyöt. Akármit is mondanak maguk, mindegyiknek keserű, gyomorforgató íze van. Legszívesebben visszaköpné az ember. Egyet vagy kettőt, maximum hármat szeretnék, ami mindezen segít. Képes maga erre?
– Menni fog, de nem most azonnal – felelt Blaise mosolyogva. – Gondolkozom, kísérletezgetek kicsit, és a jövő héten várom vissza.

– De nehogy kísérleti nyúlnak nézzen engem! Semmi kedvem idő előtt elpatkolni, mert maga valamit félrekísértett! – morgott az öregúr. Blaise megrázta a fejét.
– Ne tessék aggódni, nem lesz semmi hiba. Én magam mindent kipróbálok.
– Hát jól van, akkor jól van… Jövő héten jövök. Addig csak ügyesen, fiatalember!
A varázsló kibicegett, s az ajtón azon nyomban bejött egy fiatal nő karján egy gyerekkel. Hermione úgy tett, mintha a mérlegeket tanulmányozná, s a pulthoz engedte az asszonyt, aki a gyerek kezét mutogatta.
– Az apja pálcájával játszott. Egyszerűen nem lehet elégszer rászólni, mindig a saját kárából akar tanulni…!
Hermione nem foglalkozott tovább velük, inkább a polcok tartalmára fordította a figyelmét. Az ajtó nyílt és csukódott, hideg levegő áramlott be minden egyes új vevő érkezésekor, vagy amikor valaki elégedetten távozott. Hermione talált egy könyvet, amely arról szólt, hogy hogyan lehet felgyorsítani az egyes, otthon gyakran elkészített bájitalok főzési idejét. Lapozgatta, nézegette a recepteket.
– Annyira leköt a kínálat, hogy szegény eladó már egyetlen mosolyt sem remélhet? – szólalt meg mögötte halkan Blaise. Hermione mosolyogva fordult hátra.
– Nagy volt a forgalom. Nem akartam zavarni.
– Igen, jó napunk van – bólintott Blaise, és sütött róla az elégedettség. – De rád bármikor szakítok időt. Már napok óta arra várok, hogy meglátogass…

Közel hajolt a nőhöz, volt a hangjában valami borzongató lágyság, amitől Hermione libabőrös lett. Blaise könnyedén átkarolta, és a helyiség közepe felé vezette, hogy jobban körül tudjon nézni.
– Szép lett a bolt – bólintott Hermione a kimondatlan kérdésre. – És tényleg érdekes a kínálat – intett a polcok felé.
– Ó, ez csak a kirakat! – legyintett Blaise. – Az igazén érdekes dolgok hátul vannak. – Megfogta Hermione kezét, és elindult a pult felé. A lány hagyta, hogy magával húzza a pult mögötti, zöld anyaggal rejtett ajtó felé, be a raktárba. Odabent egy húsz év körüli fiú hosszúkás ládák fölé hajolt, és tartalmukat pakolta ki. – Helyettesítenél kicsit? – kérdezte tőle Blaise, mert az ajtó nyikordulása alapján újabb vevő érkezett. A fiú kisietett, s ők kettesben maradtak a fáklyafényben.
– Olyan jól megy az üzlet, hogy segédre van szükséged? – mosolygott Hermione.
– A szomszédban lakik. Kvibli, nem nagyon talál munkát itt Roxmortsban – magyarázta a férfi. – Gondoltam, ha kellően elővigyázatos, itt nem eshet baja, és mégiscsak úgy érzi, hogy csinál valamit…
Hermione elfordult. Blaise egyszerűen hihetetlen volt. Ha megkérdezik, hogy el tud-e képzelni olyan mardekárost az évfolyamukról, aki észreveszi, hogy egy kviblinek nehéz és nyomasztó otthon üldögélni, s munkát ajánl neki, gondolkozás nélkül rávágja, hogy nem. Az elmúlt évek, a külföldi út, az idő alaposan megváltoztatta Blaise-t, s Hermione különös boldogságot érzett emiatt a változás miatt. Úgy tett, mintha lekötné a raktár tartalma, mert félt, hogy elpirulna, ha találkozna a pillantásuk.

Blaise készségesen magyarázni és mutogatni kezdett neki. Hátul volt egy kis labor is, most is főtt ott néhány könnyebben elkészíthető bájital. Blaise a készletekről, a roxmortsi és környékbeli lakosokról mesélt. Arról, hogy mennyire gyorsan híre ment az üzletnek, és mennyire könnyű volt beindítani. Néhány növényt maga termesztett roxmortsi házának kertjében, másokat Neville-től kapott meg, s olyan is akadt, amit külföldről rendelt. Különleges hozzávalók, amelyeknek a titkait francia és spanyol tanulmányai alatt leste el.
Hermionét leginkább a régi kötetek érdekelték, amelyeket Blaise az utazgatások során gyűjtött össze. Mint kiderült, a férfi csaknem ugyanolyan szenvedélyes antikvárium-járó, mint a nő, csak éppen egyedül a gyógynövényekkel és a bájitalokkal kapcsolatos kiadványok érdeklik, nem minden régi könyv. Amíg Hermione elmélyült az egyik, 1400-as évekből származó kötetben, addig Blaise áttöltött egy frissen elkészült bájitalt kis fiolákba, és elrendezte őket a raktárban. Hermione egy lemondó sóhajjal zárta össze a könyvet, amikor a férfi újra mellé lépett.
– Sokkal több időre lenne szükségem ahhoz, hogy ebbe belemélyedjek.
– Ha szeretnéd, kölcsönadom. De ha továbbra is csak ez köt le, féltékeny leszek rá…

Hermione elmosolyodott. Blaise olyan közel lépett hozzá, hogy érezte az illatát, a gyógynövények, mentol és arcszesz szagának keverékét, amelyet kifejezetten kellemesnek talált. Egymás szemébe néztek, s egy pillanatra dermedten álltak, és furcsán komolyan méregeték egymást. Hermione úgy érezte, ha továbbra is ittmarad, és így néz a férfira, valami visszavonhatatlan kezdődik el. Blaise elmosolyodott, és lassú óvatos mozdulattal simított ki egy hajtincset a nő arcából. Hermione nyelt egyet. Az érintés mintha lavinát indított volna el benne: hirtelen mérhetetlenül vágyott a férfi csókjára. Blaise szeme csillogott, úgy tűnt, neki is ugyanaz jár az eszében.
– Mr Zambini! Jöjjön egy pillanatra! – hallatszott a kvibli fiú hangja. Blaise megrezdült. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán egyetlen szó nélkül megfordult, és visszasietett a bolt felé.
Hermione úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Egy pillanatra elfelejtette, hogy hol van, és mit csinál, csak az a gondolat töltötte ki az elméjét, hogy Blaise pillantása mennyire simogató. Most viszont észbekapott, és visszafordult a könyvespolchoz, és a többi könyvet nézegette. Blaise sokáig távolmaradt, s Hermione már azon gondolkozott, hogy talán távoznia kellene, és hagyni a férfit dolgozni, amikor Blaise végre visszatért.
– Ne haragudj… Problémás vevő, sokféle panasszal.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek. – Hermione szomorúan mosolyodott el. – Most dolgozol, nem akarlak zavarni.
Blaise beharapta az ajkát. Legszívesebben rávágta volna, hogy „Nem zavarsz!", de valójában azonnal el kellett volna kezdenie egy bájitalt. Közelebb lépett Hermionéhez, de nem érintette meg újra. Bár egészen biztos volt benne, hogy Hermione akkor ugyanúgy kívánta a csókot, mint ő, a pillanat elszállt. Blaise pillantása idegesen siklott körbe a helyiségben. Szívesen marasztalta volna a lányt, de úgy érezte, illetlenség megkérni, hogy segítsen a munkájában.
– Nagyon sajnálom – mondta végül. – Tényleg dolgoznom kell. Persze, nem zavarsz, de elvonod a figyelmem, az tény.
Hermione elmosolyodott. – A világért se akarnám, ha híre menne, hogy mégsem vagy olyan megbízható patikus, mint mondják…
– Annak mondanak? – Blaise arcán csibészes mosoly terült el.
– Hallottam ezt-azt… Biztos minden túlzás volt – legyintett a nő. Blaise felvonta a szemöldökét, s Hermione vigyorogva folytatta. – Azt még elhiszem, hogy kiváló főzetet dolgoztál ki derékfájásra. De hogy jó modorú, jóképű férfi lennél…! Nem is tudom…
– Szívesen adnék alkalmat arra, hogy teszteld kicsit a modoromat – ajánlotta Blaise.
– Volna hozzá bátorságod?
– Megpróbálom – bólintott a férfi. – Mondjuk kezdhetnénk egy vacsorával. Választok egy kellemes éttermet, ahol elbűvölhetlek.
– Vonzó ajánlat…

– Akkor mit szólnál a szombat estéhez?
Hermione bólintott. – Nagyszerű.
– Szívesen visszakísérnélek a kastélyhoz, de sajnos most muszáj főznöm…
– Elég lesz, ha szombaton hazakísérsz… – jegyezte meg Hermione. Blaise elmosolyodott.
– Ebben biztos lehetsz.
Kikísérte a nőt, összecsomagolta neki azt a néhány bájital alapanyagot, amelyet meg akart venni – és nem hagyta, hogy fizessen értük – aztán figyelte, ahogy bezáródik mögötte az ajtó, és elindul vissza a főutca felé. Lemondó sóhajjal tért vissza a laborba. Még soha nem fordult elő, hogy ennyire kedvetlenül lásson a bájitalfőzéshez.

*

Hermione jókedvű volt. A hideg ellenére is hazáig gyalogolt, és egészen felfrissítette ez a túra. Blaise egy dobozba csomagolta össze neki a bájital hozzávalókat, és az új, modern mérleget, amelyet végül kiválasztott. Hermione tudta, hogy könnyebb és gyorsabb megoldás is volna, ha átvarázsolná őket magához, de jólesett fogni a csomagot, amit a férfi a kezébe nyomott. Kicsit olyan volt, mintha egy karácsonyi ajándékot szorongatna még azelőtt, hogy kibontaná. Hiába tudta pontosan, hogy mit rejt a doboz, jólesett magához szorítani. Gyerekesen ostobának érezte magát, mégis végtelenül örült, hogy így alakultak a dolgok, hogy Blaise ideköltözött, és ők találkoztak.
Harryt a nappalijában találta. A férfi diadalmas arccal üldögélt a kanapéján, és félretolta a Reggeli Prófétát, amelyet idáig olvasgatott. Hermione megtorpant, amikor a lakosztályába lépve észrevette, hogy nincs egyedül; Harry váratlan látogatása meglepő volt. Korábban persze mi sem lett volna természetesebb annál, hogy Harrynek eszébe jutott valami, s nem tudta kivárni a vacsorát, így azonnal átszaladt, hogy elmondja. Csakhogy az elmúlt napokon Hermione szinte alig látta a férfit. Több mint egy hete különösen viselkedett, s mostanában úgy tűnt, minden szabad percét valahol a Roxforton kívül tölti.

– Merre jártál? – kérdezte Harry.
– Vettem néhány bájital alapanyagot. – Hermione letette a dobozt, és leült Harry mellé a kanapéra. – És te?
– Én itt ültem, és vártam rád – vont Harry vigyorogva vállat.
– Nem ma… – Hermione játékosan meglökte a férfit. Harry úgy tett, mintha a lökés ereje leterítené, aztán visszaült, szorosan a nő mellé. Hermione folytatta: – Szóval mit csináltál az elmúlt héten? Jó, ha az óráidra visszaértél!
– Nyomoztál utánam? – kérdezte Harry tetetett sértettséggel.
– Ugyan! Az egész iskolának feltűnik, ha nem vagy itt! – nevetett Hermione. – Tudod jól, hogy mindenki csak rád a figyel…!
– Az a legrosszabb, hogy részben igazad van – morogta Harry. Hermione felhúzta a lábát, Harrynek támasztotta a hátát, és végtelen nyugalom járta át. Hirtelen minden visszazökkent a megszokott kerékvágásába. Sikerült Harryvel ugyanabban a könnyed, viccelődős hangnemben beszélniük, ami a Grimmauld téri kaland előtt jellemezte őket, és ráadásul a hét végén még egy randevú is várt rá, aminek a gondolata külön megborzongatta.
– Máskor ne tedd meg velem azt, hogy lemondod a folyosói ügyelet! – morogta. Kissé hátrahajtotta, és Harry arcának támasztotta a fejét.

A férfi mélyen magába szívta az illatát, és jóleső elégedettség töltötte el Hermione közelségétől. Rég volt ennyire nyugodt és magabiztos a lány közelében. Biztos volt benne, hogy egyszer s mindenkorra rendezheti a vitáikat, és utána bizonyára a viszonyuk is újra rendbejön. Hermione testének érintése, hajának és bőrének illata még mindig megborzongatta, de Harry már ezt se bánta. Egyszerűen csak jó volt a nő közelében lenni, s az elmúlt napok éppen alkalmasak voltak arra, hogy rádöbbenjen: Hermione nélkül nem elég vidám az élete.
– Kit osztott be melléd Minerva? – kérdezte kárörvendő hangon. – Flitwicket, mi?
– Állítólag folyton ezzel nyaggatja – sóhajtott Hermione.
– Igazán jó parti lenne – gúnyolódott Harry. – Rendben, nem valami magas, de az intelligenciája ezt kiválóan ellensúlyozza. És tényleg valamivel idősebb nálad, de ezt meg a te intelligenciád tudná ellensúlyozni…
– Azt hiszed, ha hízelgés mögé bújtatod, nem veszem észre a gúnyolódást? – kérdezte Hermione fenyegetően. Harry néhány másodperces késéssel válaszolt:
– Elnézést, nem figyeltem, mert éppen azon törtem a fejem, hogy mi lenne számotokra az ideális nászajándék. Egy különleges ágyra gondoltam, ami áthidalhatja a méretbeli különbségek okozta prob… – Harry nem tudta befejezni a mondatot, mert Hermione felkapott egy díszpárnát, és fejbe ütötte vele. – Hé! Ez nem volt valami kedves!
– Nem? – Hermione szembefordult a fiúval, kezében a párnával. – Pedig ha folytatni szeretnéd, jobb ha felkészülsz még több ilyen csapásra.

Harry maga mellé rántott egy másik díszpárnát. – Felkészültem – jelentette be. – Akkor elmesélhetem az ágy különlegességét…?
Hermione párnája az arcába nyomódott, s a következő pillanatban már Harry eltekintett attól, hogy beszéljen, és inkább arra koncentrált, hogy a nőt püfölje. Az egyik párna elrepült valahova a távolba, így kénytelen voltak az egyetlen megmaradt fegyveren osztozkodni, s egymás kezéből tépték ki, hogy a másikat fejbe vághassák vele. Hermione annyira nevetett, hogy lecsúszott a kanapéról, és amikor Harry követte, hogy elcsépelhesse, elkapta a fiú karját, és maga mellé rántotta. Arrébb gurultak, a párnát már rég elhagyták valahol. Harry a lány fölött feküdt, mindkét csuklóját leszorította, és a szemébe nézett.
Hermione arca kipirult, szemei vidáman csillogtak, és Harry annyira szerette volna megcsókolni, hogy a vágy már szinte fájt. Némán, dermedten néztek egymás szemébe, Harry érezte a tenyere alatt, hogy Hermione szíve milyen gyorsan ver, csuklóján hogy lüktetnek az erek. Szeretett volna mondani valamit, szerette volna megfogalmazni, hogy mit érez, hogy mitől van benne ez a felszabadult boldogság, és közben a szívét összefacsaró sóvárgás. De persze megint Hermione szólalt meg először. Ő volt az, aki egyetlen szóval is meg tudta fogalmazni mindazt, ami Harryben kavargott.
– Hiányoztál – mondta a nő halkan.
– Te is nekem – suttogta Harry, és úgy érezte, ha most nem csókolja meg Hermionét, akkor soha.
– El kell mondanom valamit – szólalt meg Hermione. Harry alig érezhetően felsóhajtott. – Nem fogsz neki örülni, de nekem fontos. Szeretném, ha tudnád.
Harry felült, visszacsúszott a kanapéhoz, és hátát a lábának támasztotta. Hermione arca kissé aggodalmas volt, és a pillantása semmi jót nem ígért a férfinak.

– Flitwick megkérte a kezed, és te igent mondtál? – kérdezte lemondóan.
– Azt hittem, annak örülnél… – Úgy tűnt, Hermione kapva kap az alkalmon, hogy kicsit még elodázza vallomást.
– Több időre van szükségem az ágy kidolgozásához. Ha máris házasodtok, valami átlagos nászajándékot kell vennem. Gólyalábat, vagy ilyesmit…
– Harry! – Hermione megcsóválta a fejét, Harry vigyorgott. A nő lassan komolyodott el. – Szóval… az a helyzet, hogy Roxmortsban voltam, és megnéztem Blaise patikáját.
– Milyen volt? – Harry flegma hangja meglepte Hermionét. Azt hitte, a férfi dühös lesz, amiért Blaise-ről hall. Ez a nyugalom azonban biztatónak tűnt.
– Igazán kellemes hely… Blaise körbevezetett, vettem néhány dolgot. És szombatra elhívott vacsorázni. – Az utolsó mondatot már csak suttogni merte. Nem akart újra veszekedni, de annyira boldog volt Blaise miatt, hogy úgy érezte, mindenképp meg kell osztania ezt Harryvel.
– De nem fogsz elmenni – jelentette ki Harry. Hermione összevonta a szemöldökét.
– Hogy micsoda? Miért ne mennék?!
– Az elmúlt napokban utánanéztem néhány dolognak. Nyomozgattam kicsit, felelevenítettem néhány kapcsolatot – magyarázta Harry. – És megtudtam ezt-azt Zambiniről.
Hermione megdermedt. – Mit tudtál meg?

– A háború idején a halálfalóknak voltak külföldi kapcsolataik. Információkat, tiltott vagy korlátozott számú növényeket, hop-port és a minisztérium könyvtárában alaposan védett könyveket szereztek be tőlük. – Hermione bólintott. Emlékezett arra, hogy a háború után néhány auror külföldön is nyomozott. Harry folytatta: – Zambini egy francia összekötő volt.
Hermione kinyitotta a száját, de képtelen volt egyetlen hangot is kiadni. Harry eddig csak a diadallal foglalkozott, de most rájött, hogy ez a győzelem Hermionének nagyon is fáj. Közelebb csúszott a nőhöz, és magához ölelte. Hermione hagyta, hogy a férfi átkarolja, lehunyta a szemét, és próbálta megérteni, hogy miért fáj ez az egész annyira. Olyan rövid ideje ismerte Blaise-t, és mégis sikerült teljesen beleélnie magát abba, hogy lehet köztük valami. Hogy végre megjelent a Roxfort közelében egy férfi, egy olyan férfi, akitől várhat valamit.
– Elmeséled, hogy mit tudtál meg? – kérdezte halkan, s kicsit hátrébb húzódott, hogy lássa Harry arcát.
– Ron kikért nekem néhány régi jegyzőkönyvet, azokkal kezdtem. – Harry továbbra is a kezében tartotta, és ráérősen cirógatta a nő kezét. Sajnálta Hermionét, de úgy gondolta, jobb, ha már most tud mindent, azelőtt, hogy még jobban belemélyedne ebbe a kapcsolatba. – Sok halálfaló beszélt a külföldi összekötőkről. Aztán utánanéztem annak, hogy Zambini pontosan hol volt a háború ideje alatt. Végig Franciaországban volt, és onnan sok gyógynövényt is kaptak a halálfalók. A francia összekötő sose lett meg, csak annyit sikerült megtudni, hogy beszélte mindkét nyelvet, és egyszer valaki azt mondta, hogy angol akcentusa van.
– És aztán mit csináltál? – kérdezte Hermione. Harry értetlenül meredt rá.
– Mit csináltam volna?

– Hogyan bizonyosodtál meg róla, hogy tényleg Blaise volt az összekötő? Odautaztál? Találtál valamit? Beszéltél volt halálfalókkal vagy ottaniakkal?
– Nem, természetesen nem utaztam oda. Elítéltekkel pedig nem beszélhetek, mert már nem vagyok auror.
– Akkor?
– Akkor mi? Mindent elmondtam neked, amit megtudtam. Ebből bárki összerakhatja a dolgokat…
Hermione elhúzta a kezét. – Mit rakhat össze? Eddig is tudtuk, hogy Blaise Franciaországban volt, és azt is, hogy létezett francia összekötő. Valójában a hatalmas nyomozásod nem szolgáltatott új információkat!
– Még mindig neki akarsz hinni? – kérdezte Harry hitetlenkedve. – Hermione, legalább próbálj meg gondolkozni! Angol ember Franciaországban! Ráadásul Zambini egy volt mardekáros!
– Rendben, gondolkozom. – Hermione felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Nyilvánvaló, hogy több angol is volt akkor Franciaországban. Én, ha titkos összekötőt keresnék, biztosan nem azt választanám, aki amúgy is mardekáros volt, és elsőként gyanús lehet.
– Gyógynövényeket küldött! – érvelt tovább Harry.
– Na és aztán?! – csattant fel Hermione. – A francia varázstudók híresek a gyógynövényeikről! Nem meglepő, hogy onnan kaptak a halálfalók.
– Ha nem ő volt, akkor magyarázd már meg, hogy miért ment utána át Spanyolországba?

– Mert befejezte az egyetemet, és ott akart kutatni. Harry, hiába próbálkozol, nem tudod ráhúzni a vizes lepedőt!
– Hogy lehetsz ennyire beszűkült? Miért hagyod, hogy átverjen? Mégis mi a fenét csinált veled? Megitatott valamivel?
– Te vagy beszűkült. Valamiért kitaláltad, hogy nem bírod Blaise-t, és azóta más se hajtogatsz, csak azt, hogy biztosan köze volt a halálfalókhoz. Semmit sem tudtál meg, semmit sem bizonyított ez a kis nyomozásod, csak azt, hogy nem vagy normális!
– Neked akarok jót, te ostoba! – veszítette el a türelmét Harry. – Egy volt halálfalóval akarsz járni?
– Blaise nem volt halálfaló – sziszegte Hermione a férfi arcába. – És azt csinálok, amit akarok. Ne akarj parancsolgatni nekem, Harry. Tűnj innen. Most látni se akarlak. – Harry mély levegőt vett, hogy válaszoljon, de Hermione megrázta a fejét. – Komolyan mondtam. Menj, mielőtt megátkozlak.
Az ajtó dühösen csapódott be Harry mögött. A férfi visszafordult, és hitetlenkedve méregette a falapot. Nem értette, hogy lehet Hermione ennyire naiv, és egyre jobban dühítette, hogy a nő napról napra jobban kötődik Zambinihez.