10 perccel később Clary is kilépett a csónakház ajtaján. A fiú természetesen sehol sem volt. Forrt a dühtől, még hogy ővele – így. „Na várj csak Jonathan Christopher Morgenstern, ez volt az utolsó húzásod, te szívtelen..."- fortyogott, s nagy lendülettel belerúgott a tóba egy közepes méretű követ. A lány figyelte ahogy az halk csobbanással merült el a vízben, majd leguggolt és lemosta az arcát és a nyakát. Mintha a szégyenfoltját is lemoshatná, de persze ez nem ment ilyen könnyen. A friss hidegvíz azonban jó hatással volt rá, már nem lángolt annyira az arca, mint néhány perccel ezelőtt. A gondolatait nyilván nem tudta fékezni, de azt nem is bánta. Szórakozottan vágta zsebre a kezét, miközben a legkülönbözőbb módszereken gondolkodott, hogy hogyan fog elbánni a bátyjával - a megkötözés és a cserbenhagyás viszont nagyjából mindegyik változatban szerepelt. Megborzongott, most vette csak észre, hogy a nap lemenőben volt, neki pedig még sötétedés előtt vissza kellett érnie a házba. Visszafelé is hasonlóan rohant, mint ahogy eljött. A legkevésbé az hiányzott neki, hogy még egy újabb évet kelljen várnia, amíg kiteheti a lábát az intézetből, azt ugyanis egészen biztosan nem élné túl.
Akkora lendülettel vágta ki az ajtót, hogy az előszobában beszélgető árnyvadászok kérdőn néztek rá. Clary valahogy arra számított, hogy Valentine majd összefont karokkal fogja az ajtó mögött várni, de nem így lett. Ezek szerint ennél jobban megbízik benne. A megkönnyebbülés kis léggömbként emelkedett a lányban, majd nyugodtan felsóhajtott és becsukta maga mögött az ajtót. Egészen más volt ez az intézet, mint a New yorki, míg az magasra nyúlt és kőhomlokzatával úgy festett, mint egy gótikus templom, addig ez merő ellentéte volt annak. Egy magasabb dombon feküdt havas, alpesi háttérrel, és messzebb lent a tóval. Az épület sokkal szélesebb volt, barátságos és modern benyomást keltett a fa és kő kompozíció. Bent sötétre pácolt fapadló vezette a belépő szemét egészen a hatalmas, padlótól plafonig érő ablakokig, ami a ház két falát is elfoglalta. Clary tudta, hogy a ház egyik oldala nem ablak, hanem elhúzható ajtó a télikertre. Itt vészelte át azt az időszakot, amikor megunta a szobájának 4 falát és szabadságra vágyott, viszont kimenetelről szó sem lehetett. A télikertből a ház teraszára lehetett kijutni, ami akkora volt, hogy a lány városi bérházának alapját egész biztosan elnyelte volna. Hófehér kültéri díványok asztalokkal és egész fák méteres kaspókban törték meg a hatalmas teret, amik nyáron kellemes árnyékot adtak a kint ülőknek. A terasz jobb végében pedig egy nem túl széles, de annál hosszabb medence kéklett - jelenleg üresen, de biztos volt benne, hogy néhány hét múlva feltöltik, ahogy melegszik az idő – Valentine imádott úszni. Clary csak egyszer ment bele a vízbe, akkor is jobbára apja unszolására. A kilátás innen azonban páratlan volt, a ház stratégiai ponton feküdt és rá lehetett látni a télen-nyáron havas csúcsokra. Bent az egész alsó szint mennyezetét ugyanolyan színű faragott fa domborművek díszítették, mint a padlót. Minden darabra más került, volt, amelyiken az angyal háborús jeleneteit örökítették meg, míg más lapok békességről szóltak. Clary órákig tudta volna tanulmányozni a mennyezetet, ha a nyaka nem tiltakozott volna ellene fél óra után. Bár így legalább még egy év után is fedezett fel új jeleneteket. Ebben a pillanatban viszont hidegen hagyta a mennyezet, ugyanis aznap még csak 2 pirítóst evett. Élesen balra fordult a konyha irányába. Henriett persze megint ott volt a barátnőivel. Felkapták a fejüket amint belépett és mindhárman elhallgattak. Clarynek az volt az érzése, hogy ő volt a csevej tárgya.
- Szia Clary – szólalt meg végül, miután a csend kínosan hosszúra nyúlt.
- Sziasztok – legyintette oda, a legkevésbé sem érdekelte a kínos csend. A hűtőben talált hideg sültet, ami megmaradt a legutóbbi étkezésből – némán hálát adott Becker asszonynak – a szakácsnőnek - hogy gondolt őrá is, miután kihagyta az ebédet. Kivette a tálat, aztán néhány paradicsomot és más zöldséget is a tányérjára halmozott. Na igen, ezt Valentine-nak köszönhette. A férfi nem szívlelte, amikor meglátta Clary rendszertelen étkezési szokásait. Neki is és a bátyjának is kötelező volt az egészséges életvitel, aminek alapját a rendszeres testmozgás és a kiegyensúlyozott diéta adta, ezért a szakácsnak is kínosan kellett ügyelnie, hogy az asztalra csak a legjobb falatok kerüljenek. Mindig azt hangoztatta, hogy „ép testben ép lélek". Clary sóvárogva gondolt a Taki's kókuszos palacsintájára, miközben mechanikusan rágta a zöldséges pulykamell szeletet. Azért akárhogy is, a lánynak el kellett ismernie, hogy nem teljesen ostobaság, amit az apja mond. Clary napról napra jobban hasonlított a tipikus árnyvadászokra; karjai és combjai megerősödtek, hasa olyan lapos lett, mint még soha életében, járása pedig ruganyossá vált a sok edzéstől.
- Öhm Clary…, - Henriett hangja kizökkentette a mélázásból. „Hova ment a bátyád?" Majdnem félrenyelte a falatot a kérdés hallatán. Miért őt kérdezik? Hagyják már békén…
- Honnan tudjam?! Nem szokott mindent elmondani – kicsit morcosabbra sikerült a válasz, mint kellett volna. Henriett szégyenlősen maga elé nézett. „Ja, jó, bocsi, csak úgy rohant el, mint akit üldöznek" – mondta színtelen hangon az asztallapnak. Végre lenyelte a húst a szájából.
- Ne haragudj – szólt barátságosabban, - „nem tudom, tényleg. Csak annyit mondott, hogy siet." Clary maga előtt látta, ahogy Jonathan kompromittáló pózban, helybenhagyta őt a csónakházban. Érezte, hogy enyhe pír szökik az arcába, ezért maga elé emelte az ásványvizet és nagyokat kortyolt belőle. Elment az étvágya. „Estére biztos visszaér, megkérdezheted tőle." Clary tudta, hogy a bátyja az életben sem válaszolna erre a kérdésre, még neki sem, nemhogy másnak, de le akarta zárni ezt a témát.
- Aha, jó … Na és hogy megy a latin? – kérdezte Henriett. Próbált kicsit barátságosabb vizekre evezni, miután holnaptól együtt fognak edzeni a lánnyal.
- Hát jobban, az egyszerűbb nyelvű könyvekkel már simán megbirkózom – válaszolt mosolyogva, miközben összepakolt maga után. Kifelé menet azért még hátraszólt: „Holnap találkozunk Henriett, Sziasztok!" A három lány kórusban köszönt el tőle.
Csak egy fürdőre vágyott. Lassan caplatott fel a lépcsőn a szobája felé, kicsit lassított a bátyja szobája előtt, de bent néma csend honolt. A bútorok összetörése nem tűnt túl jó ötletnek a bosszúra, talán kidobálhatná a méregdrága ruháit... a lány elmosolyodott a kósza ötleten, végül bement a saját szobájába és levettette magát az ágyra. Az emeleti szobáknak gerendás mennyezetük volt. Clary, az elmúlt hetek álmatlanságának köszönhetően a mennyezet minden repedését ismerte, szinte barátként köszöntek neki. Clary felhorkant erre a gondolatra, nyilván az ember már teljesen becsavarodott, ha a mennyezetet a barátjának nevezi. Kezdj már magaddal valamit, úgy viselkedsz mint egy szerencsétlen – mondta magának. Megrázta magát és bevonult a fürdőbe. Jonathan azt mondta, hogy rossz őt így látni. A cinikus hang a fejében ismét megszólalt – És helyben is vagyunk Clarissa, nem veszed észre, hogy körbe-körbe jársz? – Lassan megnyitotta a csapot és hagyta, hogy elöntsék a gondolatok az elméjét. Belefáradt, hogy hetek óta minden erejével azon volt, hogy elhessegesse a gondolatait, eddig sikertelenül. Ezen a délutánon viszont olyan történt vele, aminek az elnyomása a lehetetlen kategóriába tartozott. Miért hagyta így magát, elment az esze? Tudta, hogy nem bízhat meg a testvérében, tudta, és mégis. Képes volt elaltatni az ösztöneit, és teljesen átadni magát a pillanatnak. Hogy lehetett ennyire ostoba? Ennél még tán Henriettnek is több esze van, pedig ő 3-4 évvel fiatalabb volt nála. Aztán Jonathanra gondolt, bármennyire is szégyellte beismerni, soha életében nem vágyott még ennyire az érintésére. Mintha pontosan tudta volna, hogy mit hova kell tenni, mihez hogy kell nyúlni, hogy az neki jó legyen. A fehér bőre, amin a rúnák ezüstös mintát hagytak, a széles válla, ahogy eltakarja Claryt és felfogja a hideget, a kulcscsontja kiálló íve, a keskeny csípője, amin enyhén kiáll a csípőcsontja, az oldalsó alsó hasizmok, amik háromszögként mutatnak lefelé és a sötétebb árnyalatú szőrök amikor a köldökből kiindulva lefelé erősödnek és kicsit sötétednek. Mintha minden egy irányba mutatna… és amit sajnálatosan eltakart a lazán csípőjére eső nadrágja. Clary annyira elszégyellte magát a gondolattól, hogy lejjebb csúszott a fürdőkádban, csak az orra hegyétől lógott ki a vízből a feje. A következő pillanatban már legszívesebben felpofozta volna magát - tudod mit csinált veled nem? Szórakozott velem, eljátszott rajtam, mint egy kisgyerek az új hangszerén, amit ha megkap, elhajít – az utolsó mondatot már hangosan mondta ki magának. Ez volt az utolsó, hogy így elengedte magát. Nem lesz senkinek a játék babája, amit találomra előkaphat a szabadidejében, elszórakozik rajta, majd visszateszi a polcra. – Ha már Valentine kienged, akkor talán hamarosan hosszabb időre is elenged innen. Csak jól kell tanulnom, és rá kell feküdni a harci edzésekre. Ez a kilépőm ebből a nyavalyás börtönből –. Clary kicsit jobban érezte magát, életkedve mintha visszaszivárgott volna a végtagjaiba. Kicsit túl nagy lendülettel lépett ki a kádból, mire a víz egy része hangos csobbanással loccsant a padlón. – A francba – viszont amikor a törölközőért nyúlt hallotta, hogy nyílik az ajtó. – Te rohadék, elkövetted az első hibádat, meghallottalak –, honnan veszi egyáltalán a bátorságot, hogy kérdés nélkül járkál ki és be a szobájába? – Clary a legnagyobb méretű fürdőlepedőjét tekerte szorosan maga köré a biztonság kedvéért. Úgy fest a dühe nem sokat csitult a délután óta. Szemei összeszűkültek, jobb kezét kemény ökölbe szorította, ahogy tanulta. Lenyomta a kilincset és kivágta az ajtót, ő pedig szinte kirepült a fürdőből. A világos hajú alaknak földbe gyökerezett a lába, csakhogy ő nem Jonathan volt, hanem a lány apja. A lendület amivel kilépett viszont túl nagy volt ahhoz, hogy leplezni lehessen bármivel is, ezért álcázás gyanánt a lány az apja karjaiba vetné magát. Kínosan megölelte, ahogy azt utoljára valószínűleg kislány korában tette – vagy még akkor sem. Clary nem tudta eldönteni, hogy ki lehet nagyobb zavarban. Valentine a lánya vállára tette a kezét is kicsit eltolta magától,
- „Hát, látom hazaértél és jót tett, hogy kiengedtelek" –recsegte. Még egy kis mosoly is ott bujkált valahol a szája szegletében.
- Miért nem kopogtál? – buggyant ki a kérdés a lányból.
- Kopogtam. Nem hallottad? Igaz elég nagy csobogás volt bent. - Mintha most vette volna észre, hogy a lánya törülközőben áll előtte. A fejét elfordította, és már az ajtó felé pillantott – Gyere majd le hozzám, ha végeztél – mondta Clarynek anélkül, hogy ránézne.
- Mi történt? – a lány hangjából kis aggodalom érződött. A vészharangok megszólaltak és elözönlötték a gondolatait. - Biztos soha többet nem mehetek ki, mert túl későn értem vissza, vagy Jonathannal történt valami, vagy kitört a háború, vagy valaki meglátott bennünket a tónál … - Clary agyát lassan elöntötte a pánik. Apja csak néhány pillanattal később szólalt meg.
- Miért minek kellett volna történnie? – kérdőn nézett a lányára.
- Semminek, csak általában közösen beszélsz velünk. Clary nyelt egyet, remélte, hogy legalább most nem hagyja cserben a színészi képessége. Az apja tekintete megenyhült.
- Igen, de a mondandóm csak rád vonatkozik - hangja komoly volt mint általában, de a lánynak ennyi is elég volt ahhoz, hogy fellélegezzen. – „Holnaptól fordíts komolyabb figyelmet a harci képzésedbe, mert 2 hét múlva személyesen foglak leellenőrizni, hogy mennyit fejlődtél az elmúlt egy év alatt". A gombóc visszakerült a lány torkába.
- Vizsgázom?! – a kérdés kicsit magasabb hangon szaladt a száján ki, mint szerette volna.
- Hát felfoghatod annak is, ha úgy tetszik. Addig a gyakorló párod Henriett lesz, két hét múlva pedig a bátyáddal leszel párban. Meglátjuk mire mentek egymással, mennyire vagytok jók közösen a harcban. Javaslom, hogy tanulmányozd a rúnákat is, elképzelhető, hogy a testvérednek szüksége lesz néhányra, viszont de az irónodat csak az én vagy az ő felügyeletében használhatod. – A gombóc görögdinnye méretű lett.
- Szuper - nyögte ki végül. Az apja vagy nem vette észre, vagy hidegen hagyta a cinizmus, mert nem reagált rá. Mosolyogva bólintott, "Rendben, hát akkor ezt meg is beszéltük. Aludj jól." Ezzel kilépett a folyosóra. Clary még néhány pillanatig az ajtót bámulta.