A következő napom gyorsan eltelt, egész nap az egyetemen voltam, csak délben ugrottam ki egy gyors ebédre. Az ilyen napok úgy elszállnak, hogy csak azt veszem észre, megint este van. Nem bánom, ilyenkor úgy érzem, csinálok valami hasznosat is. Bár, kimondottan élveztem az életemnek azon szakaszait is, mikor egyszerűen csak jól éreztem magam, és semmi különösebbel nem foglalkoztam.

Este felhívtam Joe-t, csak hogy tudjam, minden rendben van-e vele. Nem volt kirobbanóan jó kedve, köszönhetően az elmúlt napjának, amikor is Richie temetését intézte, de stabilnak éreztem, így nem mentem át hozzá. Pedig kérte, de úgy gondoltam, hagyom, hadd szegje össze a gondolatait, mielőtt legközelebb találkozunk. Még mondta, hogy két nappal később lesz a temetés, ha úgy gondolom, menjek el. Éreztem ebben a beszólásban a ki nem mondott szemrehányást, de azért megígértem, hogy ott leszek.

Ebben a két napban még mindig MacLeod után próbáltam nyomozni, de nem jutottam semmire. Úgy gondoltam, még ezt az időt rászánom a dologra, aztán ráhagyom a sorsra, hogy alakítsa az életünket úgy, ahogy akarja. Végül, miután végigbogarásztam az összes jelentést, feltúrtam az egész adatbázist, feladtam a dolgot.

Közben felhívott Joe, és elmesélte, hogy behívatta a főnöke a központba, és újfent csúnyán összevesztek. Nehéz volt úgy kimagyaráznia az egész dolgot, hogy közben ne leplezze le magát, és azt, hogy milyen közeli viszonyba került azokkal a halhatatlanokkal, akiket tulajdonképpen csak távolról lett volna szabad megfigyelnie. Hisz a szervezet szerint komoly hibát követ el azzal, hogy feladta a távolságtartást, és közelebbi viszonyba került velünk. Sőt… nem egyszer segített nekünk. És valahol talán igazuk van, hisz, ha mindez nem így történik, most nem szenvedne ennyire. Csak megírja a jelentését, hogy egy újabb halhatatlannal kevesebb, és kész. De Joe megszegte a szabályokat, és ezzel más irányt vettek az események. Ezúttal is azzal váltak el, hogy Joe kilép a Figyelőktől.

Nem örültem annak, hogy így alakulnak a dolgai, de mivel ezúttal úgy tűnt, hogy nem viseli meg annyira ez a döntés, nem álltam le vele vitatkozni. Épp eleget veszekedhetett a főnökével.

A temetés napján elég rossz érzésekkel indultam el otthonról. Nem maga a szertartás zavart, hisz megszámlálhatatlanul sokszor vettem már részt temetésen, sokszor olyanokén, akik közel álltak hozzám. Közelebb, mint Richie, aki bár a társasághoz tartozott, Macen kívül senkivel sem ápolt szoros barátságot. Sokkal inkább valamiféle megmagyarázhatatlan baljós előérzett vett erőt rajtam, amit bár nem tudtam hova tenni, valahogy megbélyegezte az egész napomat.

Az utolsó pillanatban érkeztem, de nem tudtam feltűnés nélkül meghúzódni a hátsó sorban, hisz nem voltak sokan. Csak Richie régi barátai, még azokból az időkből, mikor nem ismert bennünket, és Joe. Angie állt Joe mellett, az a lány, aki időről időre összegabalyodott Richie-vel, de a srác túl komolytalan volt még ahhoz, hogy meg tudja tartani. Még nem tudta értékelni azt az érzést, hogy szeretik.

Tűnődésemből a pap hangja rántott vissza a jelenbe. Ha Joe akkor rám nézett volna, megint megkaphattam volna tőle a szemrehányást, hogy milyen egy érzéketlen alak vagyok. Látszólag közönyösen hallgattam, ahogy a tiszteletes arról beszélt, milyen lelkierővel és szorgalommal kapaszkodott ki Richie az utcagyerekek reménytelen sorsából, és önerőből milyen sokra jutott volna, ha ez a szerencsétlen tragédia nem jön közbe. A közönyösségem nem a szavaknak szólt, csupán azt nem szerettem, hogy egy olyan ember beszél Richie-ről, aki soha nem látta, sosem találkozott vele, nem csinálta végig vele ezt a bizonyos kikapaszkodást, fogalma sincs, hogy milyen ember volt, csupán a Joe-tól hallott néhány szó alapján kialakított egy képet, és most leginkább a levegőbe beszél, hogy minél inkább elkápráztassa az egybegyűlteket. Mintha bármi köze lett volna Richie életéhez...

Richie jó srác volt, ez való igaz, és ha lett volna ideje, valószínűleg tényleg megkomolyodott volna... Mac mellett biztosan. És MacLeodot is tovább komolyította volna a felelősség ezért a fiúért, ha nem jön közbe ez az átkozott tragédia. De közbejött, és mi nem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk szembenézni a veszteséggel. Mindannyian a magunk módján.

Angie egy ideje már Joe vállán sírt, mikor véget ért a szertartás, majd a többiek magukkal cipelték. Joe-nak adni akartam egy kis időt, így egy közeli fa törzsének állva figyeltem, ahogy mozdulatlanul áll a sír mellett, csak egy jó negyed órával később mentem oda hozzá.

- Joe, gyere, menjünk – fogtam meg a karját, mire felnézett rám. A tekintete egy pillanatig még homályos volt, biztos a Richie-vel kapcsolatos emlékeit idézte fel, míg meg nem zavartam, hogy visszarángassam a sivár valóságba. Aztán lassan a tekintete is kitisztult, fejcsóválva nézett rám.

- Nem hittem volna, hogy eljössz.

- Megígértem, hogy itt leszek.

- Tudom. De azt hittem, nem szeretsz ilyen közelről szembenézni a halállal.

- Hidd el, Joe, legalább olyan sűrűn szembenézünk a halállal, mint ti.

Tűnődve nézett rám, de nem bírtam olvasni a szeméből. Egy lépést hátrébb lépett tőlem, majd vett egy nagy levegőt, és egy bosszús sóhajjal megrázta a fejét.

- Tényleg nem érted, Methos? Tényleg nem érted, vagy csak nem akarod felfogni? Hamarosan én is ide fogok kerülni! Lehet, hogy ide, a szomszéd parcellába!

- Tudom, Joe – mondtam a szemébe a könyörtelen igazságot, ha már ezt akarta hallani tőlem. – De a kérdés az, hogy a hátralévő időt… ami lehet néhány nap, vagy ötven év… egyikünk sem tudhatja… hogy ezt az időt hogy akarod tölteni.

- Te rohadtul könnyen filozofálsz!

- Miért, Joe? – néztem rá komolyan. – Honnan tudod, hogy holnap nem futok bele valakibe, aki a fejemet veszi? Bármelyik nap, bármelyik percben belefuthatok egy erősebb halhatatlanba, és vége! Lehet, hogy sokkal előbb idekerülök, mint te! Azt hiszed, én nem ugyanúgy a halál tudatában élek, ahogy a halandók? Ne légy naiv! Én sem vagyok az.

- Jössz nekem folyton a magasröptű dumáddal az életről… de hogy én mit gondolok… még sosem kérdezted meg.

- Igazad van – láttam be sóhajtva. – Mit gondolsz?

- Az egész életem arról szólt, hogy titeket figyellek… halhatatlanokat… és közben elsuhant mellettem a saját életem. Fel tudod ezt fogni, Methos? Dehogy tudod... – nézett rám, de képtelen voltam eldönteni, mire akar kilyukadni. - Húsz évem ment el arra, hogy olyanok után koslatok, akiknek húsz év semmit sem jelent, és közben nem éltem. És most azt várod tőlem, hogy mindezen túllépve az embert lássam benned? Nem akarom úgy feldobni a talpam, hogy folyton azt látom, jlehetne másképp is!

- És mellettem minden percben ezt látnád – hajtottam le a fejem.

- Élni szeretnék, Methos! Nézd meg ezt a fiút! – mutatott Richie sírjára. – Azt hitte, hogy előtte az örökkévalóság, és most tessék. Itt fekszik a föld alatt. Ha egy halhatatlan is egyik pillanatról a másikra meghalhat, én nem akarom…

- Nem akarod olyasmivel tölteni az életedet, amit mások erőltetnek rád. A Figyelők, vagy én…

- Ez nem személy szerint rólad szól! Csak… nem tudom, hogy viselném… Amiről a múltkor beszéltünk… beleőrülnék. Hogy várod azt tőlem, hogy ezt emberi ésszel felfogjam? – fordult el tőlem.

Csak néztem, ahogy lehajtotta a fejét, és megszakadt a szívem érte. Segíthettem volna neki, ha ad elég időt magának, hogy külön-külön feldolgozza a történteket, és nem egyben akar túl lenni mindenen, de úgy tűnik, nem volt elég türelme hozzá. Így nem tehettem semmit. Az elmúlt két hét eseményeit képtelenség egyben feldolgozni. A halál tényét, egy barát halálát, és a halhatatlanságot sosem lehetett egyszerre felfogni. Csak szétszakadna bele, amit nem szerettem volna. Így viszont csak egyetlen drasztikus lehetőséget hagyott nekem, hogy kiléphessek ebből a sehova sem vezető, de annál több fájdalmat hordozó helyzetből.

Odaléptem mögé, és gyengéden megfogtam a karját.

- Elmegyek, Joe – mondtam halkan, mire megpördült. – Ne, ne szólj közbe! Így talán lesz lehetősége a lelkednek megnyugodni. Már csak én vagyok, aki ehhez a világhoz köt. A halhatatlanok világához.

- Methos… - nézett rám ijedten.

- Igazad volt. A saját életedet kell élned – fogtam meg a kezét. – Ne foglalkozz velünk, felejtsd el ezt az egészet! Keress magadnak egy kedves, hozzád illő nőt, és légy boldog!

Megszorítottam a kezét, majd még futólag megcirógattam az arcát, és elindultam.

- Methos! – szólt utánam. – Methos, kérlek, várj! Ne menj el!

Csábító volt a lehetőség, hogy visszafussak hozzá, de beláttam, hogy így a legjobb. Odébbállok, már úgyis aktuális volt, őt pedig tényleg hagyom, hogy a saját életét élje. Kicsit talán kiborul, de talpra áll. Ebből is. És végre megszabadul ettől az egész őrülettől, ami húsz éven keresztül elrabolta tőle a saját életét. A lehetőséget, hogy úgy éljen, ahogy ő szeretne.

Hogy velem mi lesz… idővel majd én is magamhoz térek. Nekem van időm lassan, fokozatosan túljutni az érzéseimen. Ahogy kisétáltam a temetőből, összeszorult a szívem. Éreztem Joe pillantását a hátamban, és éreztem a kétségeit, a kétségbeesését. Beültem a kocsiba, és elhajtottam.

~~ o ~~

Nem akartam hazamenni, hisz Joe valószínűleg utánam jön, és én már nem akartam tovább ragozni ezt az egészet. És amúgy is… otthon összenyomtak volna a falak. Némi levegőre volt szükségem, végtelen térre, és arra, hogy kissé kiszellőztessem a fejem. A város másik felére hajtottam, és egy park mellett álltam meg. Hosszú időn keresztül sétálgattam, Joe-n törtem a fejem. Úgy éreztem, ideje felszabadítani húsz év nyomás alól, és hagyni, hogy fellélegezzen. Nekem már kellő rutinom van abban, hogy egy új helyen új életet kezdjek, de neki csak ez az egy élete van, nincs jogom még ezt is elvenni tőle.

A saját érzéseimmel akkor még nem akartam foglalkozni, úgy éreztem, ha belekezdek a boncolgatásukba, semmi perc alatt maguk alá temetnek, és akkor végem van. Hisz ha most elmegyek, egy kis ideig még olyan lehetne, mintha csak egy újabb feladat sodort volna minket távol egymástól, ahogy az idők során már nem egyszer megtörtént.

Észrevétlenül szállt el az idő, egyszer csak azt vettem észre, hogy besötétedett. Hosszú órák teltek már el azóta, hogy Joe-t magára hagytam.

Sokadszor jutott eszembe a gondolat, mennyire gyűlölöm az idő fogalmát, de ugyanúgy nem tehettem ellene, mint a többi millió alkalommal. Végül visszasétáltam a kocsimhoz, és elindultam haza. Reméltem, hogy ha Joe arra járt is, már feladta a várakozást, és szépen hazament.

Ennek ellenére néhány utcával arrébb letettem a kocsit, és gyalog mentem tovább. Az utolsó sarkon óvatosan kémleltem ki, és nagyot sóhajtottam, ahogy megláttam Joe kocsiját a ház előtt. Ezek szerint kitartóbb, mint gondoltam. Úgy döntöttem, ha már nem hajlandó hazamenni, megvárom, míg hajnaltájt elalszik. Tudom, csúnya dolog, de nem akartam újabb kínos perceket szerezni mindkettőnknek, sem győzködéssel, sem búcsúzkodással. Visszamentem a kocsimhoz, és ott vártam néhány órát.

Hiába próbáltam gondolatban előre tekinteni, hogy hova kellene mennem, és mit kellene kezdenem magammal, a gondolataim újra és újra visszatértek a jelenbe, és az elmúlt néhány napra.

Hajnali kettőt ütött a közeli templom harangja, mikor kiszálltam a kocsiból, és visszamentem a házhoz. Ahogy sejtettem, Joe elbóbiskolt a kocsiban, így volt esélyem észrevétlenül beosonni a házba. Besurrantam az ajtón, de odabent sem gyújtottam fényt.

Nem akartam túl sok holmimat összeszedni, arról nem is beszélve, hogy sosem gyűjtöttem össze olyan dolgokat, amiket cipelnem kellene magammal. Tudom, hogy sokan ezzel nem így voltak, többek között Mac is megszállott gyűjtögető volt. Hosszú életének minden szakaszából megőrzött néhány dolgot, amit folyton cipelt magával az új helyszínekre. Én nem voltam ilyen. Egyrészt pontosan tudtam, hogy időnként le kell tennünk a múlt terheit, hogy a jelent a vállunkra tudjuk venni, másrészt, ha minden emlékemet magammal akartam volna hurcolni, egy tankhajó nem lett volna elég hozzá. Amúgy pedig… az emlékeim nem a tárgyakban vannak, hanem a szívemben.

Most sem akartam mást összeszedni, mint egy sporttáskányi ruhát és a papírjaimat. Mindez elég ahhoz, hogy valahol új életet kezdjek, a többi pedig jól meglesz itt, míg vissza nem térhetek feltűnés nélkül elvinni a többit.

Alig egy óra kellett ahhoz, hogy mindent összeszedjek, amire úgy gondoltam, hogy feltétlenül szükségem van, majd leültem az ágyam szélére. Minden alkalommal, mikor rászántam magam a váltásra, szükségem volt egy rövid számvetésre, így most is. De tudtam, nincs időm rá, talán majd útközben.

Kiléptem a nappaliba, és búcsúzóul még egyszer körülnéztem, majd az ajtóhoz sétáltam.

Kinyitottam, és csüggedten sóhajtottam. A terasz korlátjának támaszkodva ott állt Joe. Fogalmam sem volt, hogy vett észre, de ott volt, és már nem kerülhettem el.

- Tényleg búcsú nélkül akartál elmenni? – nézett rám.

- Úgy lett volna a legjobb – dobtam le a táskámat a földre, hisz gyanítottam, hogy ha már belekezdtünk, ez nem lesz egy rövid beszélgetés.

- Kinek? – csóválta meg a fejét szomorúan.

- Neked – mondtam sóhajtva.

- Ne menj el! – lépett oda elém.

- Ha maradok, sosem élheted azt az életet, amit szeretnél.

- Honnan tudod, hogy én mit szeretnék?

- Egy olyan életet, ami végre mentes a halhatatlanoktól.

- És ha ebben tévedsz? Ha mondjuk, téged nem akarlak kizárni az életemből?

- Ha csak egy szál is köt ehhez a világhoz, nem tudsz megszabadulni a múltadtól, bármennyire szeretnél. Joe… tudom, hogy… ez most ijesztő… hogy pillanatnyilag úgy érzed, egyedül maradsz. Richie meghalt… Mac lelépett… és ha én is elmegyek, úgy tűnhet, hogy… nem marad melletted senki. De ne ez a félelem hajtson hozzám, Joe! Rengeteg barátod van rajtunk kívül. Ha csak emiatt sodródsz hozzám, csak rövid úton meggyűlölnél… Ezt nem szeretném.

- Nem gyűlölnélek… bárhogy is alakul…

- Talán. Most ezt mondod. De néhány órája még hallani sem akartál rólam. Mi változott volna?

- Elgondolkodtam dolgokon.

- Joe…

- Nem tudom, mit tépem a számat – nézett rám. – Egyszerűen nem engedlek el – sétált közém és a lépcső közé.

Csak a pillantásommal követtem, és egy felvont szemöldökkel kérdőn néztem rá, mire elhúzta a száját.

- Nem mondod komolyan, hogy képes lennél félrelökni, és itt hagyni?

- Sosem bántanálak, Joe. Ezért akarok elmenni.

- És ha épp ezzel bántanál? Methos… maradj! Csak egy kicsit! Csak néhány hétig! Addig lenne időnk tényleg higgadtan mindent végiggondolni! Most mindketten indulatból cselekedtünk. Én sajnálom, amiket délután mondtam, tényleg. Butaság volt.

- Joe...

- Csak néhány hetet kérek, Methos! Mi az neked? Elsuhan, mint egy szempillantás!

Láthatta rajtam a tűnődést, mert tovább ütötte a vasat, igaz, olyan módszerrel, amit nem igazán tartottam fairnek.

- Mégis mit érezhetsz irántam, ha ilyen könnyen félredobsz?

- Hogy mit érzek irántad? - kaptam fel a fejem a provokatív kérdésre. - Igazán tudni akarod? Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá? - léptem közelebb hozzá. - Szeretlek... Éppen ezért tudom, hogy az lenne a helyes, ha eltűnnék az életedből.

- És mióta érdekel téged az, hogy mi lenne a helyes? Tedd most is azt, ami neked a legjobb!

- Joe... - csóváltam meg a fejem sóhajtva.

- Kérlek! - könyörgött, de továbbra is csak csóváltam a fejem.

A két énem élethalál harcot vívott a lelkem mélyén, és minden attól függött, melyik győz. Igen, viselkedhetek ezúttal is önző módon, csak azt figyelembe véve, hogy nekem mi a jó, de dönthetek úgy is, hogy csak az ő érdekeit veszem figyelembe. Ami elbizonytalanított az az volt, hogy ha ezúttal is a saját pártomra állok és maradok, az talán neki is jó lehetne. Ha ő is úgy akarná.

- De ha három hónap múlva is csak gondot és kínlódást okozok neked, akkor lelépek. És nem fog érdekelni, akárhogy kérsz is - néztem rá szigorúan.

Egy pillanatig hitetlenkedve nézett rám, majd megkönnyebbülten sóhajtott. - Köszönöm, Methos!

Bosszúsan fújtam egyet. - Majd akkor köszönd, ha holnap is így gondolod! Gyere be! - léptem be az ajtón, miután felkaptam a táskám, és mikor ő is belépett, becsuktam.

- Kérsz egy sört? - kérdeztem, miközben a táskámat lazán bedobtam a sarokba.

- Kérek - bólintott rá. - Elárulod, hol jártál egész délután?

- Jártam a várost, és próbáltam magam meggyőzni arról, hogy helyesen döntöttem - vallottam be, miközben kiléptem a konyhába, a hűtőhöz.

- És sikerült?

- Egyik részemet igen. Ez a részem továbbra is azt ordítja, hogy hülyeséget csinálok, és meg fogjuk bánni.

- Ez a részed butaságot ordít - vette át a felé nyújtott sört. - Fogd be a száját.

- Majd megpróbálom - mosolyodtam el, majd ledobtam magam a fotelba, és én is belekortyoltam a sörömbe. - És te? A temetés után egyből idejöttél?

- Igen. Meg voltam győződve róla, hogy amilyen gyorsan csak lehet, le fogsz lépni.

- Tulajdonképpen ez volt a terv.

- Valld be, hogy te sem akartál annyira elmenni! – mosolyodott el végre ő is.

- Joe, ebbe nem kellene belemenni - kértem.

- Miért?

- Mert bár valóban nem akartam elmenni, elmentem volna.

- Tudom. Methos...

- Igen?

- Amit kint mondtál... komolyan gondoltad?

Egy pillanatra lesütöttem a szemem, de aztán a szemébe néztem. - A legkomolyabban - biztosítottam. - De téged még ez sem kötelez semmire. Nem szeretném, hogy úgy érezd, ezzel bele akarlak kényszeríteni valamibe. Tudod, mit? Kössünk üzletet.

- Veled? Jó ég, már érzem is a vesztem - mosolyodott el halványan.

- Most kivételesen olyat ajánlok, amiben te vagy nyerő pozícióban.

- Hallgatlak.

- Te már tudod, hogy én mit érzek. Innentől kezdve átadom neked a kezdeményezést. Minden úgy lesz, ahogy te akarod.

Homlokráncolva nézett rám, így halványan elmosolyodva folytattam.

- Dönthetsz úgy, hogy ott maradsz a fotelban, és dönthetsz úgy, hogy idejössz mellém. Dönthetsz úgy, hogy ma éjjel itt maradsz, és úgy is, hogy hazamész. Dönthetsz úgy, hogy lassan közelebb engedsz magadhoz, de akár úgy is, hogy megelégszel a barátságommal. Bármikor, bárhogy döntesz, el fogom fogadni.

- Azt értem, hogy nekem ebben mi az üzlet. De neked?

- Csupán hosszabb távon gondolkodom. Ha nem így tennék, lehet, hogy belehajszolnálak valamibe, amit egy cseppet sem kívánsz. Egy ideig még talán jól meg is lennénk, de annál csúnyább vége lenne. Gondolj erre, és mindig csak azt tedd, amit igazán szeretnél.

- Rendben – bólintott rá, majd lassan felállt, odasétált hozzám, és bár nem túl közel, de leült mellém. Felé fordultam, és alig érintve megcirógattam a kezét.

- Neked volt már kapcsolatod férfival? – kérdeztem szelíden, mire megrázta a fejét.

- Nem. Mikor rájöttem, hogy…

- Nyugodtan beszélhetsz MacLeodról, Joe – fogtam meg a kezét. – Nem zavar.

- Mikor rájöttem, hogy amit érzek iránta, az már jóval túl van a barátságon… elég ijesztő volt.

- El tudom képzelni – nevettem el magam. – Tudom milyen, mikor szembe találod magad a társadalmi normákkal. Időről időre megtörténik velem is, és ez mindig konfliktusokat szül. Pedig csupán kellő türelem kellene mindenhez.

- Methos, az emberek nem érnek rá türelmesnek lenni. Sietnek mindennel. Sietnek élni, sietnek mindent megtenni…

- Tudom, de a türelem nem ezen múlik. Neked is meg kellene tanulnod türelmesnek lenni. Főleg saját magadhoz. Bár inkább csak fel kellene idézned ezt a képességet.

- Idővel menni fog. Azt nem kérdezed meg, hogy nővel volt-e komoly kapcsolatom?

- Hiába szeretnéd aszkétának beállítani magad, nem hinném, hogy világéletedben az voltál – mosolyogtam rá, mire lehajtott fejjel mosolygott.

- Hát igen, megboldogult ifjúkoromban azért ennyire nem zárkóztam el az ilyen dolgok elől, de… igazán hosszú kapcsolatom nem sok volt. Egyszer lehetett volna… de a hölgy már foglalt volt… és mindketten beláttuk, hogy a férje mellett a helye. Lemondtam róla.

- Egy hős voltál, hogy képes voltál erre. Nem sokan tették volna meg.

- Nem tudom. Akkor ilyesmin nem gondolkodtam – vont vállat. - Elárulod nekem… ki volt az a halhatatlan, akivel…

- Ez már nagyon rég volt, Joe… hogy is mondtad? Még megboldogult ifjúkoromban.

- Mikor?

- Úgy kétezer éve.

Elmosolyodtam, ahogy kattogtak a fogaskerekek a fejében, és próbált rájönni, vajon ki lehetett az a valaki.

- Nem fogsz rájönni – néztem rá pimaszul. – Egyszerűen azért, mert nem is gondolnál rá, hogy… más ember lehetett régen, mint amilyen mostanában.

- Ezt úgy érted, hogy ismerem? – nézett rám döbbenten.

- Nem hinném, hogy találkoztatok… de ismerhetted volna.

- Meghalt?

- Nemrég – fordultam el Joe-tól. – Ezért nem akartam erről beszélni… nem akartam, hogy ez a része eszembe jusson.

- Sajnálom – szorította meg a kezem.

- Azóta is jó barátom volt – vettem egy nagy levegőt. - És bár ritkán találkoztunk, de mindig örültünk egymásnak. Még akkor is, ha ő egy másik életet választott.

- Áruld el! – kérte.

- Nem – ráztam meg a fejem egy halvány mosollyal visszatérve a jelenbe.

- Úgyis kitalálom – hunyorított rám. – Hm… legalább kétezer éves… nem sokan vagytok ilyen régi évjáratból. És homlokegyenest más ember lett, mint akkor volt?

- Joe, nem beszélhetnénk inkább magunkról? Vagy legalább a máról? – kérdeztem, és bár rábólintott, a gondolatai máshol jártak. Egy perccel később elnyomott egy ásítást, mire megpaskoltam a vállát. – Odakint lassan kel a nap. Ideje nyugovóra térnünk. Maradsz?

- Nem, azt hiszem most nem – nézett rám bocsánatkérő szemekkel.

- Rendben – bólintottam rá, így felkeltünk, és az ajtó fele indultunk.

Egyszer csak váratlanul megállt, és fürkészőn nézett rám.

- Joe… - forgattam meg a szemem, ahogy láttam, még mindig azon töpreng, ki lehetett, akivel együtt voltam.

- Azt hiszem, rájöttem – hunyorított.

- Gratulálok – indultam el újra az ajtó felé.

- Darius volt? – szólt utánam.

- Provokatív kérdésre nem válaszolok – nyitottam ki az ajtót.

- Ez bőven elég beismerésnek. De miért szakítottatok? Az előtt, hogy Darius papnak állt?

- Joe – fordultam vissza felé -, ne egy este akard megismerni az egész életemet. Az emberek változnak. Még a halhatatlanok is. Ami pedig Dariust illeti… nála jobb barátot senki sem kívánhatott volna magának. És most… jó éjt! Illetve… - pillantottam ki az ajtón, ahol már pirkadt az ég alja -, jó reggelt! Menj, és pihend ki magad! Este benézek a bárba.

- Rendben – adta meg magát sóhajtva. – Este találkozunk.

Megvártam, míg leballagott a lépcsőn és beült a kocsijába, csak az után léptem vissza a házba. Ahogy egyedül maradtam, rajtam is erőt vett a fáradtság, elvégre már eleve éjfél után jöttem haza, és azóta beszélgettünk. Gyorsan átöltöztem, és bebújtam az ágyamba. Fura érzés volt, pár órája még azt hittem többé nem fogok itt aludni. Csak megcsóváltam a fejem, és hamarosan elaludtam.