November 19, 1830

A következő napokban Enjolras visszatért a normális dolgokhoz, részt vett az előadásokon, találkozott Courfeyrac-kal, Bahorellel és Laigle-el a Corinth-ban, és megbeszélték a stratégiát, hogy cserkésszék be a műszakisokat. Esténként Combeferre-rel ültek össze és beszéltek az eljegyzésről, és a megmentéséről, de semmire sem jutottak. Enjolras újra aggódni kezdett, de barátja nyugtatta, biztos találnak megoldást, olyan kézenfekvőt, amire nem is gondolnának. Ez sok terhet levett a válláról, nem pazarolt energiát az aggódásra.

November tizenkilencedikén este Courfeyrac társaságában sétált be a Musain kávéházba, akivel a főúton találkoztak.

- Az új fiú, Feuilly, milyen a találkozókon? – kérdezte tőle. - Még nem volt alkalmam beszélgetni vele.

- Eléggé gondterhelt voltál – bólintott Courfeyrac. – Feuilly festő, egész jók a munkái, pár képét megmutatta. Jó gyerek, azt hiszem. Széles látókörű, jobb, mint néhány egyetemista, ami meglepő.

- Miért?

- Tudod, ő árva. Minden, amit tanult, magától tanulta.

- Lenyűgöző.

- Szerintem is. Egyébként lelkes és gyorsan tanul. Múlt héten már egész Auszriát megtanulta a könyvemből. Azt hiszem, adhatna Grantairenek magánórákat, rá férne… - nevetett fel.

- Á, Grantaire, én örülnék a legjobban, ha valami értékeset is mondana – nevetett Enjolras is.

Így léptek be a kávézóba, ahol már ott ültek a többiek.

Egy órán belül a megbeszélés véget ért.

A résztvevők maroknyi csapata feloszlott, és csak a legközelebbi és legfontosabb tagok maradtak a kávézóban, az új taggal Feuilly-vel. Grantaire és Joly sakkoztak, amit Laigle nézett és szárazon kommentálta. Jean Prouvaire csak rendbe szedte magát és báját, és szíve hölgyéről mesélt Bahorelnek, aki hallgatta (vagy csak próbálta... Jehan gyakran megismételte, amikor észrevette a lankadását). Feuilly, Courfeyrac, Marius és Combeferre egy asztal körül ültek, ittak és nevettek.

Enjolras, a maga részéről egyedül ült egy asztalnál, nem messze a négyes csoporttól. Néhány könyv hevert előtte az asztalon, amiket buzgón átolvasott. Kettő egyetemi könyv volt, amiben azt remélte, talál valami megoldást az ő ügyére vonatkozólag a homályos francia törvényekben.

Gyorsan elvesztette a lelkesedését. Alaposan átvizsgált minden törvényt, ami a házzasság intézményére vonatkozik, de semmilyen kiskaput nem talált. Végső kétségbeesésében még az örökösödési törvényeket is tanulmányozta, hátha talál valami használhatót, de semmi.

Miközben olvasott, Combeferre ült oda mellé.

- Találtál valamit? – kérdezte halkan.

- Semmit. Felfedeztem, hogy van kiskapu az örökösödési adóban, amit okos házasok kihasználhatnak, de nekem nem sokat segít.

Combeferre aggodalmasan nézett rá és az előtte lévő könyvekre.

- Mennyit olvasál át?

- Az összeset – sóhajtott Enjolras. – Az összes könyvemet, a régieket is, a könyvtárba is elmentem, de semmi. Egyik könyv sem ír erről az idejétmúlt szabályról – beletúrt a hajába és az asztalra borult.

- Tényleg azt hittem, biztos van valami…- mondta Combeferre elkeseredetten.

- Mit tudsz te a jogról meg a törvényekről? – nyögött fel Enjolras, majd felkönyökölt. - Sajnálom, François. Nem úgy értettem.

- Aggódsz, ez csak természetes, de – Combeferre elmosolyodott. – nem ismerek egy férfit sem, aki ennyire küzdene azért, hogy elkerülje a házasságot Hyacinthe Guillory-vel.

Kicsit hangosan mondhatta, mert Courfeyrac, aki komoly beszélgetésben volt Mariussal, erre felnézett.

- Mit hallok? – az egész szoba zengett a hangától.

- Semmiség – válaszolt Enjolras gyorsan.

- Igazán? Mert valaki határozottan házasságról beszélt. Ez az, amiért az utóbbi időben ilyen morcos voltál? Végül találtál egy nőt, aki beköti a fejedet?

Enjolras egy kitörni készülő vulkánná kezdett alakulni, ezért Combeferre gyorsan magyarázni kezdett.

- Nem ő. Az apja akarja belekényszeríteni egy házasságba, egy gyerekkori ismerősünkkel, Enjolrasnak egyáltalán semmi köze az ötlethez.

- Ez mindent megmagyaráz – bólintott Courfeyrac.

Mindenki, (kivéve a zavarodott Feuillyt), óvatosan néztek rá, tapasztalatból vagy pletykából, de ismerték az Enjolrasok közti kapcsolatot.

Pillanatokon belül az egész csapat összeült, kivéve Laigle, aki gyorsan elmagyarázta az új fiúnak, mi a helyzet és miért kínos ez egész ügy.

- Hogy értsem – gondolkodott Bahorel. – Ez az újabb ötletük támadt, hogy eltérítsenek forradalmi szándékodtól?

- Nagyon úgy tűnik – válaszolt maga elé Enjolras, akinek kényelmetlen volt a helyzet.

- De te Antoine Enjolras vagy – tette hozzá Joly. – És megtagadod.

- Még jó!

- És itt a bökkenő - Combeferre folytatta a magyarázatot. – Sürgősen kiutat kell találnunk.

A levegő azonnal megtelt javaslatokkal, mindenki egyszerre beszélt, dobálták az ötleteiket. Enjolras az ajkába harapott, néha még el is mosolyodott egy-egy ötleten, és azt hitte, sosem lesz vége, és nem hitte azt sem, hogy bármelyik javaslat megmenthetné, mégis melegséggel töltötte el, hogy ilyen barátai vannak.

Pár perccel később a vitatkozás alábbhagyott, de csoportosították a terveiket, ahogy szokták, hogy mi a legjobb módja egy esküvő elkerülésének.

Egyszer csak Grantaire hangja csendült fel a tömegből.

– Az lenne a megoldás, ha már házas lennél, akkor nem kéne mégegyszer megnősülnöd, nem?

Combeferre, aki mindig türelmesen meghallgatta Grantaire-t, nyíltan felnevetett.

- Őrült vagy! – képedt el. - Egy kamu esküvő? Mire nem gondolsz…!

- Nem, nem kamu házasság - makacskodott Grantaire. – Tényleg megnősülne, de egy olyan valakit venne el, aki kevésbé készíti ki, mint a drága Hyacinthe.

- Sok szerencsét kívánok a hölgy megtalálásához – vigyorodottel Bahorel. Enjolras a fejét rázta.

- Grantaire, mint mindig, nem tud józanul gondolkodni.

Az ital-imádó azonban teljesen elégedett volt az ötletével, és nem akarta föladni.

- Nem, te az egész házassági ceremóniát elveted, szóval mit csinálsz? Olyan csajt veszel el, aki tudja ezt. Törvényes házasság lenne, de mivel a lány tudná, hogy miért kell, mégsem lenne igazi, ha érted mire gondolok… - kacsintott Enjolrasra, akinek elkerekedett a szeme. – Így kikerülsz apád alól, és ő nem tud tenni ellened semmit. Megkapod az örökséged is. Majd azt mondod nekik, hogy titokban történt pár hónapja. Bosszankodnak majd, de bizonyos szempontból megkapják amit akarnak. Ez a tökéletes terv!

Jehan a fejét rázta.

- De gondoljatok szegény lányra. Milyen nő menne bele hamis érzelmekkel egy kamu házasságba?

- Ó, hidd el, az öröksége elég vonzó. Képzeld csak el – mondta Joly.

- Távol álljon tőlem, hogy ezzel kössem magamhoz a lányt – mutatott rá Enolras.

- Ettől lenne az egész üres – fejezte be Jehan.

-Igazából… - csendült egy új hang. – Grantaire mond valamit.

Eddig Marius csendben ült hátul, gondolataiba merülve az egész beszélgetés alatt, de most minden szem rá szegeződött.

- Hogy érted, Pontmercy?- kérdezte Enjolras.

Marius összeszedte a gondolatait.

- Nos, nyilvánvalóan a legideálisabb megoldás, hogy ne vedd el ezt a Guillory lányt az, ha már nős vagy, de a tökéletes lány megtalálása a gond. Majdnem lehetetlen, egyet értesz?

- Igen.

- Azt hiszem, tudok egy lányt.

- Csak viccelsz! – rázta a fejét Laigle.

- Kétlem – csatlakozott Joly.

- Ki? – érdeklődött Combeferre.

Marius elmosolyodott.

- Mit szóltok Éponine-hoz?

Egy percig csönd lett, aztán kitört a nevetés, csak Enjolras nem nevetett és Marius.

Csak nézték egymást.

- Pontmercy, te képzelődsz. Láttad már Éponine-t? A szüleim soha nem hinnék el, hogy olyan erős benyomást tett rám, hogy szembeszálljak velük!

Marius tiltakozott.

- Nem, gondold csak meg! Éponine egész csinos, hisz láttátok. Évek óta az utcán él, de képzeljétek el, ha szépen felöltözik, milyen szép kishölgy lenne! És még… talán így kárpótolhatom.

- Kárpótolni? Miért? – kérdezte Feuilly.

- Miután elmentem nagyapámtól, és mielőtt Courfeyrac befogadott volna, nagyon szegény voltam. Éponine és a családja a szomszédom volt, és ő gondoskodott rólam, segített nekem, megvédett, amikor ki akartak rabolni, gondolkodás nélkül elém vetette magát! Sokkal tartozom neki, de pénzem nincsen, és nem tudom, hogy segíthetnék rajta. De ha hozzád menne… Lenne esélye felemelkedni! Értelmes lány, okos, talpraesett, csak a családja… és tudod mit? – Marius sokatmondón nézett rá. – Éponine pont úgy áll a házassághoz, mint te! Mondta is nekem, hogy soha nem akar férjhez menni!

Igen, gondolta Enjolras, és mindenki más is a teremben, mert vakon szerelmes beléd, és máshoz soha nem menne hozzá.

- Tökéletes – mondta Marius. – megment téged a kényszerházasságtól, és Éponine megmenekül az utcáról, az apjától. Mindketten nyertek.

Enjolras a fejét rázta.

-Őrültség, egyet értetek, nem? Pontmercy-nek elment az esze.

Mindenki némán maga alé nézett.

- François? - kérdezte Enjolras reményledve.

- Igazából – kezde lassan Combeferre. – nem rossz ötlet. Nem tökéletes, de működhet. Nem azt mondtad, hogy apád fő indoka az, hogy anyád fél, hogy örökké agglegény maradsz?

- Igen.

- Na, akkor ők nem bíztak abban, hogy találsz feleséget magadnak, ezért ők jelölték ki. Ha Délen lennénk, joguk lenne hozá, de ez Párizs! Furcsább dolgok is történnek. És Mariusnak igaza van, a rongyok alatt gyémánt van, biztosan szépen mutat melletted. Még csak egy gamin, de ha kicsinosítjuk, ki tudja?

Enjolras a fejét rázta.

- De a családja! Nevetséges…

- Majd azt monduk, árva. Nem lesz nehéz elintézni, az apja mindig valami álnevet használ, a rendőrség se találja, és Ponine szabad – lelkesült Marius.

- Ráadásul – vigyorgottCombeferre. – Egész Lyonban nem volt még ekkora botrány 14 éves korunk óta!

- El tudom képzelni – somolygott Bahorel. – Soha nem várták volna tőle ezt…

- Ez nevetséges – mondta Enjolras, de már nem ő irányított. Marius ötlete volt az egyetlen kiút, ami ellen még mindig tiltakozott, de nem volt más. Ennek az őrületnek soha nem lesz vége. – Nem is ismerem a lányt!

- Ez még senkit nem állított meg – mutatott rá Courfeyrac.

- Ami rengeteg boldogtalan házassághoz vezetett – vitatkozott az érintett. – Ez, végül így végződik, ezt mindenki tudja.

Marius lecsapott.

– Na, végül meggondolod?

Grantaire csatlakozott.

- Igen, Enjolras, mutasd meg, hogy igazi jó barát és férfi vagy – ezzel elégedetten dőlt hátra.

Enjolras mogorván nézte őket, és vissza akart vágni valahogy. Végül csak annyit mondott.

- Rendben. Legközelebb, ha Éponine itt lesz, beszélek vele. De biztos vagyok benne, hogy nem megy bele egy ilyen őrült tervbe.