Megint az egyetlen helyre megyek, ami eszembe jut, ahova mehetek. Julianhez. Ahogy a háza elé hoppanálok, már látom, hogy valami nem stimmel. Az eddig mindig nagy gonddal ápolt kertjében felütötte fejét a gaz, a virágok elvadultak. Valahogy az egész ház elhagyatottnak, végtelenül magányosnak tűnik. Megmagyarázhatatlan baljós sejtelem lesz úrrá rajtam, így összeszorult szívvel lépek oda az ajtóhoz, hogy bekopogjak. Odabentről azonban csak néma csend a válasz, nem mozdul semmi, még csak élő ember közelségét sem érzem a falakon túlról. Mikor a sokadszori kopogásomra sem érkezik semmiféle válasz, feladom, és csüggedten lépegetek le azon a néhány lépcsőn, ami a teraszra vezetett. A lépcsőfokok megnyikordulnak a súlyom alatt, és ezek a szomorú hangok megborzongatják a hátam. Mintha a túlvilágról szólnának.
Még egyszer körülnézek, de a ház így távolabbról még inkább elhanyagoltnak, magára hagyottnak tűnik.
Egy idős bácsi jön az utcán, sajnálkozó képpel áll meg mellettem.
- Ne keresse Writlyt aranyoskám… - mondja, miközben félrebillentett fejjel tűnődve fürkészi az arcom.
- Mi történt vele?
- Letartóztatták… megkapta a dementorcsókot… már vagy három hónapja.
Megtántorodom, meg kell kapaszkodnom a lépcsőkorlátban, ha nem akarok összeesni. Minden erő kifut a lábamból, és hiába próbálom magam összeszedni, nem akar sikerülni.
- Jól van, kisasszony? - kérdezi a bácsi. - Ne vegye ennyire a szívére. Nem volt egy olyan ember, aki megérdemli a sajnálatot. Amúgy sem hiszem, hogy egy ilyen bájos kislánynak bármi dolga lenne egy olyan emberrel…
Igen, minden bizonnyal igaza van, de nekem most akkor is szükségem lett volna rá. A józanságára, a hűvös logikájára, a megnyugtató közelségére. Arra, hogy azon a bársonyos, gerincet simogató hangján szelíden, de határozottan leteremtsen. És mindez már nincs többé. Képtelen vagyok elhinni… Öntudatlanul köszönöm meg a bácsinak az információt, de ahogy elporoszkálok, az értetlen pillantását érzem a hátamban. Nem tudok mit kezdeni a hirtelen rám támadt ürességgel. Ő lett volna az utolsó szalmaszál, akibe kapaszkodhatok, és így végtelenül elveszettnek érzem magam.
Hirtelen jut eszembe az ötlet, ami őrültségnek tűnik, de legalább kapaszkodót nyújt az őrület ellen. Meg kell keresnem Juliant. Ha már életében nem találhattam meg, meg kell keresnem a sírját.
Miért lett hirtelen ilyen fontos? Nem tudom. Ebben a pillanatban meg vagyok győződve róla, hogy ő mindezt előre látta. A két óriási fájdalmat, amit megjósolt nekem… a szakításomat Ronnal, és a halálát… és talán a saját halálát nevezte a kisebb fájdalomnak… bár most ez ugyanúgy fáj. Sőt, pillanatnyilag ez az érzés az, ami kis híján megőrjít. Nehéz, elmondhatatlanul nehéz elfogadnom, hogy már nincs többé. El kell mennem hozzá… el kell búcsúznom tőle.
Nem kerül sokba, csak néhány kérdésbe megfelelő helyeken, hogy kiderítsem hova temetik a halálra ítélteket, akiknek általában nincs senkijük. És akik olyan dolgokra vetemednek, ami kiérdemli a dementorcsókot, általában nincs senkijük. Kingsley először úgy néz rám, mintha államtitkot akarnék kicsikarni belőle, de mikor már kis híján hisztérikusan teszem fel neki a kérdést, megadja magát, és elmondja.
Kies terület, valahol a senki földjén… ennyit érdemelnek. Igen, tudom, hogy ez jogos a legtöbbjüknél… tudom, hogy Julian is megérdemelte, amit kapott, de nekem most mégis fáj. Sok gonosz dolgot követhetett el élete során, hisz utolsó találkozásunkkor sem a munka öröméért kevert mérget, de mégis… mindig mellettem állt.
Ahogy az elhanyagolt temető szélére hoppanálok, végtelen súllyal nehezedik a vállamra a fájdalom.
Könnyen megtalálom Julian sírját, hisz az övé az utolsó a sorban. Egyszerű földkupac, egy léccel, amin a neve áll. Összeszorul a szívem… nekem mindig csak segített, még akkor is, ha ő nem volt egy feddhetetlen ember. Korán sem volt az, tudom… de tőlem akkor is többet érdemel. Előveszem a pálcámat, és néhány mozdulattal aprócska, egyszerű síremléket varázsolok a sáros földkupac fölé. Szívesen tennék rá virágokat is, de ezen a kietlen helyen csak halálra ítélném őket, így inkább lemondok róla. Miért szenvednének ők is feleslegesen? Elég, ha én szenvedek, és még jó néhányan a környezetemben.
Furcsa érzés lesz úrrá rajtam, de csak egy perc után tudatosodik bennem, hogy azt érzem, nem vagyok egyedül. Lassan megfordulok, és Juliannal találom szemben magam. Első pillanatban feltűnik, hogy nem igazi, hisz félig áttetsző, mint a kastély szellemei. A szája sarkában azonban ugyanaz a kedves mosoly játszik, amit életében is úgy szerettem. Szelíd, szomorú mosoly.
- Már vártam önt, kisasszony - szólal meg halkan.
- Tudta? Tudta, hogy ide fogok jönni? - csodálkozom.
- Igen, tudtam.
- Az egészet tudta előre, ugye? Mindent… - mondom fásultan, és ő bólint. - Azt is tudta, hogy hiába mentjük meg Ront, meg fog halni?
- A barátjának talán az volt a sorsa, hogy fiatalon veszítse el az életét.
- De… miért tette meg mégis? Miért hozta vissza?
- Mert ön ezt kérte tőlem.
- De nem volt semmi értelme… az a pár hónap, amit adhattunk neki, csak fájdalmat és haragot hozott.
- Ha ezt akkor elmondom önnek, elhitte volna?
- Nem, azt hiszem nem - mondom sóhajtva, majd elgondolkozom. - De ha látta előre a történéseket, azt is tudnia kellett, hogy önre mi vár - töprengek félhangosan.
- Igen, tudtam.
Értetlenül kapom fel a fejem. - De akkor miért? Miért nem tett semmit? Megakadályozhatta volna…
- Talán már nem volt miért… talán már ez a világ elveszítette a varázsát a számomra. Talán már belefáradtam az életbe.
- De hisz még fiatal…
- Ne tévessze meg a látszat, kisasszony. Sokkal-sokkal öregebb vagyok, mint gondolná… talán sokkal ősibb, mint a legősibb fehér mágus, akit valaha is ismert.
Megborzongok. Valóban mindig éreztem a belőle áradó ősi erőt, de akkor ezt még nem tudtam hova tenni. A hűvös fuvallatot, ami akkor érintett meg, mikor először beléptem a házába, azt a hatalmas, megmozduló erőt, amit a kórházban keltett… éreztem, de nem tudtam hova tenni. Hát most már értem.
- Merlin… olyan sokszor éreztem valami hasonlót tudat alatt… én… éreztem az erejét…
- Igen… ön egy rendkívül tehetséges boszorkány, kisasszony. Elhiszem, hogy érezte…
- De tényleg… el akart menni? Tényleg nem volt már semmi, ami…
- Talán ha előbb találkozom önnel… De aznap este, mikor megláttam önt az ajtóban… én már ismertem a végzetem… és elfogadtam. Belefáradtam az állandó pusztításba, ami körülvett…
- De ezen változtathattunk volna… segíthettem volna neked - váltok át észrevétlenül tegezésbe, majd amikor rádöbbenek, meg is szeppenek a merészségemtől, de Julian csak újra elmosolyodik.
- Nem, Hermione, nem tudtál volna. Évszázadok óta ebben éltem, és, még ha meg is bírtam volna változni, a múltam súlyát nem bírtad volna elviselni. De igazából nem is akartam megváltozni. Ez volt az életem… a halállal kézenfogva járni a világot… mérget kevertem, és öltem, ha kellett… uraltam az elemeket… a tüzet, a vizet, és a viharokat… az árnyakat, akik engem szolgáltak… ez volt a létem értelme. Tökélyre fejleszteni a sötét erőket.
- De te nem vagy gonosz - mondom könnyekkel a szememben.
- Talán tényleg nem - gondolkodik el. - Csupán érzéketlen az engem körülvevő pusztulás és fájdalom iránt. Nézd kislány… tudnod kell… soha egy pillanatra sem bántam meg, amiket tettem… és ha lenne lehetőségem újrakezdeni, mindent ugyanúgy tennék, ahogy most tettem. Ne képzelj el másnak, mint amilyen vagyok!
- Magamra hagytál… ez volt a leggonoszabb dolog, amit elkövettél!
- Bárcsak így lenne - hajtja le a fejét egy pillanatra, az arcán valami olvashatatlan kifejezéssel, de aztán újra rám néz. - Hermione… ne bennem, vagy az emlékemben keresd a boldogságod… én megígértem neked, hogy boldog leszel. Nézz előre, és felejtsd el, hogy én a világon voltam. Ezt érdemlem, legalábbis a te világnézeted szerint.
- Hogy lehetnék boldog? Ron halott, és te is…
- De van valaki, aki hónapok óta csak arra vár, hogy észrevedd… csendben… észrevétlenül segít, ahol csak tud… nem vár cserébe semmit, de a szíve mélyén mégiscsak ott a remény, hogy egyszer majd észreveszed… és hogy talán nem az alapján ítéled meg, ami alapján a legtöbb ember. Hogy mögé látsz a ráaggatott előítéleteknek.
- De ki… ki az?
- Erre magadnak kell rájönnöd. Először talán meg fog lepni… de akkor jusson eszedbe, amit most mondok… a szeretet… a szerelem… ugyanolyan értékes, bárkitől is kapjuk, és szeretni valakit… még akkor is, ha senki más nem érti meg… egy csodálatos dolog - egy kis időre elhallgat, a szemében valami szomorú csillogással néz rám, mintha megpróbálná örökre az emlékezetébe vésni az arcom. - És most… lassan ideje mennem. Sikerült megtörnöd az átkom…
- Milyen átkot? - kapom fel a fejem.
- Amit én mondtam ki saját magamra. Addig nem hagyhattam el ezt a világot, amíg rám nem talál valaki, aki legalább őszinte szeretetet érez irántam.
- De… ha nem jövök ide, akkor örökre itt ragadtál volna - nézek rá értetlenül.
- Bíztam benne, hogy egyszer eszedbe jutok, és rám találsz. Azt remélni sem mertem, hogy ilyen hamar… de örülök neked.
- De nem tudhattad… nem lehettél biztos benne…nem…
- Ha nem… hát ez lett volna a büntetésem az életért, amit éltem.
Közelebb lép hozzám, mire elhallgatok, elbűvöl azoknak az ezüst szemeknek a ragyogása. Határozottan kell figyelmeztetnem magam, hogy már nem vagyok képes őt megcsókolni. Neki is ez járhat a fejében, mert a mosolya ellenére szomorú a tekintete.
- Tudtam, hogy megtalálsz - mondja sóhajtva, majd lehajtja a fejét. - Bocsáss meg nekem, Hermione!
- Miért? - kapom fel döbbenten a fejem.
- Azért… azért az éjszakáért… de… ha akkor nem teszem meg… sosem érinthettelek volna… sosem tarthattalak volna a karjaimban… hisz most már… - tehetetlenül tárja szét a karját.
- Cssss… - emelem fel a kezem, de mielőtt az ajkára téve elhallgattatnám, megérzem a testéből áradó jeges hideget, ami arra késztet, hogy csüggedten leengedjem a kezem. - Életem legcsodásabb éjszakája volt, és az egyetlen dolog, amiért haragszom… hogy nem hagytál nekem lehetőséget, hogy viszonozzam.
- A te helyed nem mellettem van… ha nem tudnám ezt, talán még maradtam volna… de így csak megfosztanálak a boldogságtól. És most ideje menned. Ne tiltakozz, kislány! Én már nem tartozom ide… engedj el! És ne sokáig bánkódj… vagy legalábbis ne miattam. Az életed még csak most kezdődik, hát éld meg! Menj! - a hangja kedves, de nem tűr ellentmondást, é s én ezt tökéletesen érzem. Könnyes szemmel sóhajtok.
- Sosem foglak elfelejteni - súgom neki.
- Tudom - mondja ő, és most ő az, aki felemeli a kezét, és csaknem megsimogatja az arcom. Aztán ahogy észreveszi, hogy az egész testem tiszta libabőrös lesz ettől a majdnem-érintéstől, bűntudatosan lehajtja a fejét. - Ég veled, kislány! - mondja és elfordul. Tudom, nincs más választásom, mint magára hagyni.
Lassan, rogyadozó léptekkel indulok el, majd amikor egy perc után visszanézek, látom ugyanott áll, ahol magára hagytam, nézi a sírkövet, amit tőlem kapott, majd rebbenésszerű lénye lassan elenyészik. Néhány percig még összeszorult szívvel nézem a helyet, ahol eltűnt, majd egy újabb mélyről jövő sóhajjal a Roxforti birtokra hoppanálok.
Hosszú ideig képtelen vagyok magamra találni. Valamifajta leírhatatlan ürességgel a lelkemben bolyongok a birtokon órákon keresztül. Nincs kedvem senkihez és semmihez. Még csak nem is gondolkodom, olyan, mintha egy kicsit én magam is meghaltam volna. Végül, magam sem tudom hogyan, a Fekete tó partján kötök ki. Leülök a víz mellett, és mintegy automatikusan kezdem hajigálni a kavicsokat a vízbe. Fel sem fogom, mit csinálok, csak Julian hangját hallom a fülemben, a megnyugtató szavait, az ígéretét, hogy boldog leszek. Ebbe temetkezem, mert a valóság teljesen mást mutat, és közben egyik kavics a másik után csobban a vízbe. Már jó ideje végzem ezt az értelem nélküli tevékenységet, mikor valaki finoman elkapja a dobásra lendített karom.
- Hermione, mi a baj? - hallom Remus hangját a hátam mögött. Csak vállat vonok, elhúzom a kezem, és mégis csak a vízben landol az apró kavics, amit a tenyeremben tartottam. Remus azonban nem adja fel, leül mellém. - Nem akarod elmondani, mi bánt?
- Minek?
- Talán segíthetnék - fogja meg a kezem, ami már a következő kavicsot kutatja mellettem a földön. - Hermione… nézz rám! - kéri, de nekem se erőm, se kedvem hozzá. - Tudom, hogy fáj… ami Ronnal történt… hidd el, tudom, hogy mit érzel!
Ron… igen ő is, de az elmúlt néhány órában valahogy eszembe sem jutott. Így most duplán fáj minden. Magamra hagyott Ron, aztán Julian… azt nem tudom, én mi a fenéért vagyok még itt? A túlvilágon talán valamelyiküket kiengesztelhetném… lehet, hogy ez lenne a legjobb megoldás.
- Tudod - folytatja Remus, pedig abban sem lehet biztos, hogy egyáltalán figyelek rá. - Én is éreztem ezt, mikor megtudtam, hogy Tonks meghalt. Pedig mi nem is voltunk igazán együtt. De szerettem őt. Még akkor is, ha soha nem engedtem meg neki, hogy velem legyen. Szörnyű érzés volt még így is elveszíteni… El tudom képzelni, hogy neked mennyivel rosszabb lehet. De… ne ásd el magad a fájdalmadba! Hidd el, Ron sem ezt szeretné!
- Nem, ő sem… - mondom sóhajtva, és még mindig Julian szavai járnak a fejemben. Ne legyek szomorú miatta… hát ezt könnyű mondani.
- Ő sem? - néz rám Remus kissé értetlenül, mire rádöbbenek, hogy hangosan is kimondtam, amit gondoltam. - Hermione, tényleg nem akarod elmondani, mi történt?
- Csak… mindenkit elveszítek, akit egy kicsit is megszeretek… - mondom sóhajtva, de még mindig nem tudok ránézni. Hogy mondhatnám el neki, hogy alig pár órával a volt vőlegényem temetése után van valaki más is, aki miatt majd megszakad a szívem?
- Látod, ezt én is mondhatnám - karolja át újra gyengéden a vállam. - De… volt valaki… Ronon kívül?
- Remus, erről nem szeretnék beszélni… főleg, mert úgysem értenéd meg.
- Hát eléggé megértőnek tartom magam… ha gondolod… - ajánlja kedvesen.
- Már nem számít Remus… sem az, hogy ki volt ő, sem az, hogy mi lehetett volna köztünk, ha előbb találkozunk… gyanítom semmi, mert akkor sem engedte volna… úgy látszik, minden pasi ennyire hülye. Az a rögeszmétek, hogy meg kell védenetek a szeretett nőt magatoktól. Baromság! És addig ragaszkodtok hozzá, amíg késő nem lesz.
- Nem baromság, kislány…
- Dehogynem! Minden… tényleg minden másképp lehetne. Meg akartok védeni minket a fájdalomtól, és halvány fogalmatok, hogy ezzel mennyi fájdalmat okoztok! Nem elég nekem Ron… abba is bele tudnék őrülni… miattam halt meg…
- Ez nem igaz, Hermione! - szakít félbe.
- De igen, igaz. És ezt mindenki tudja… a családja… mindenki… Ha nem üldözöm el magam mellől, még mindig élne!
- Hermione… Ron családja… most ugyanúgy szenved, mint te… De ők ott vannak egymásnak, hogy segítsék egymást valahogy túlélni. Te viszont egyedül vagy… úgy szeretnék valahogy segíteni… valahogy enyhíteni ezt a mély fájdalmat, amit a szemedben látok.
- Pontosan tudod, hogy ezt nem lehet.
- Tudom, hogy idővel kicsit jobb lesz.
- Neked jobb lett? Lassan egy éve, hogy Tonks meghalt… már kevésbé fáj?
Fájdalmasan sóhajt, lehajtja a fejét, és már tudom, hogy ezt nem lett volna szabad megkérdeznem. Dehogy fáj neki kevésbé. Szerette Tonksot, mindig is tudtam, mennyire szereti. Ő volt az egyetlen, aki néhány vidám pillanatot csempészhetett az életébe. Aki miatt néha elmosolyodott. És őt is elveszítette. Azóta olyan végtelenül szomorú és magányos… mint én.
- Ne haragudj, Remus!
- Nem haragszom. És nem… nem fáj kevésbé. Mindig fájni fog, amíg csak élek. De azt hiszem, lassan már képes leszek meglátni az életet… a jelent… nem is tudom, hogy mondjam, hogy értsd… Nem akarom őt elfelejteni soha… de élnem kell tovább… és neked is. Talán majd idővel megérted, hogy értem. Szeretném, ha megértenéd.
- Nem tudom, Remus… most úgy érzem, semmi értelme.
- Ne mondd ezt kislány! - ölel magához egy pillanatra még szorosabban. - Ha nincs semmi más… ha nincs senki más... hát tedd meg a gyerekekért. Szükségük van rád!
- Egy fenét. Igaza volt Piton professzornak… senkit nem érdekel a bájitaltan.
- Hermione… Perselusnak sok mindenben igaza volt. De leginkább abban, hogy mindig mindent túl akart élni. Bármi történt is vele, soha nem adta fel.
- A végén mégis.
- A végén talán úgy érezte, mindent megtett már, amit meg kellett tennie. De hidd el, ha van lehetősége túlélni, most is itt lenne velünk.
- Talán. Talán igen.
- Biztosan. És most gyere vacsorázni!
- Ne haragudj, Remus, de semmi kedvem.
- Hermione, kérlek!
- Nem vagyok éhes.
- El tudom képzelni. Napok óta nem láttalak az étkezéseknél. Gyere! - fogja meg a kezem, és felhúz magához. - Csak pár falatot egyél!
Végül megadom magam, és engedelmesen elindulok mellette.