1938. november 27. vasárnap

Idegesen dobolt bal kezének ujjaival a karfán, míg fejét jobb kezének támasztotta. Rettentő módon unatkozott, sokkal inkább ment volna haza, vagy kedvenc helyei egyikére. Órájára pillantott, mindössze két perc telt el azóta, hogy legutóbb ránézett. Idegesen hátradőlt, a színpadon a nő énekelni kezdett.

Virágoztak az alma- és körtefák,
Köd úszott a folyó felett,
S Katyusa jött ki a partra,
A magas, meredek partra.

Ahhoz képest, hogy orosz, nem volt olyan rossz dal. Ha tehette inkább beszélt akármilyen más nyelvet, csak ne az oroszt kelljen, valamiért nem szerette.

Kijött, s közben énekelt
A szürke pusztai sasról.
Arról, akit szeretett,
Arról, akinek leveleit őrizte.

Sóhajtott egyet, ide is csak Sztálin miatt kellett eljönnie. Ha az az alak nem támogatná, már rég két méterrel a föld alatt feküdne, vagy rosszabb. Hirtelenjében elég sok minden eszébe jutott, amit megtehetne vele vagy akárkivel, halovány mosoly kúszott ajkaira.

Jaj, te dal, te leánydal,
Repülj a ragyogó nap után,
És a harcosnak a messzi határnál
Add át Katyusa üdvözletét.

Mellette a fehérorosz láthatóan élvezte az előadást, elbűvölve nézte a színpadon lévőket. Örült, hogy mellette van, így legalább a saját két szemével láthatja mit csinál, nem muszáj a gondolatai közé férkőznie, az egy idő után fárasztó, és neki sok dolga volt, nem akarta mással elintéztetni a fontos ügyeket, erre a feladatra egyedül ő érdemes, más még a végén elront neki mindent.

Hadd emlékezzen vissza az egyszerű lányra,
Hadd hallja meg, ahogy énekel,
Őrizze hazája földjét,
A szerelmet pedig megőrzi Katyusa.

Az énekesnő nyakát nyújtotta, ő pedig elképzelte, hogy milyen lenne, ha egyszerűen csak odasétálna, és elvágná torkát. Gyönyörű lüktető vörös, a nézők döbbent, rémült arca, és végre egy kis nyugodtság, nem ez az őrült hangzavar, amit itt éneklés címszóval művelnek… Igen, határozottan megérné. De nem tett semmit, csak kibírja valahogy ezt a keveset, ami még hátravan.

Virágoztak az alma- és körtefák,
Köd úszott a folyó felett,
S Katyusa jött ki a partra,
A magas, meredek partra.*

Fellélegzett, végre vége van… Egyszer nem volt olyan rossz a dal, de hogy még egyszer meghallgassa… Elképzelhetetlen. De az a kegyetlen közönség keresztülhúzta terveit, és képesek voltak visszatapsolni a dalt, még Fehéroroszország is! Ezért minimum agyonüti, csak kerüljenek már haza végre… Csalódottan nyújtózott egyet, és visszamenekült saját világába, teljesen kizárva a külvilágot.

1939. szeptember vége

Feliks dühösen rugdosta arrébb az apró köveket, ahogy végigsétált a romos utcán. Csak sejtései voltak, melyik utca ez, a felismerhetetlenségig roncsolódtak az épületek. A levegőben por és hamu terjengett, ami köhögésre késztette, szemébe ment, és könnyezni kezdett, bár annak könnyen megeshet, hogy más okai voltak. Az utat holttestek szegélyezték, félig betemetve feküdtek élettelenül, de nem furcsállta, már egészen megszokta a látványt az alatt a röpke hónap alatt, ami az összeomlásba taszította.

Gondolatai vissza-visszarepültek az első csatákhoz, neki nem volt sok esélye. Már-már nevetséges látvány volt, ahogy felvették a harcot első világháborús fegyverzetükkel a legmodernebb arzenállal felszerelt németek ellen, de jobban belegondolva ez egyáltalán nem volt vicces, inkább rémisztő, és elkeserítő, ő is csak kínjában nevetett, mert a könnyei egy idő után már elapadtak, ahogy a hadsereg forrásai is. Két hét – ennyi jutott neki, eddig tudta feltartani őket, ennyit ért minden áldozat, két nyomorult hetet – és szeptember közepére a németek elérték Varsót.

Azonnal segítségért kiáltott, kisegíteni, erre valók a szövetségesek, nem? Hát úgy néz ki, az angolok és a franciák szerint nem. Bár hadat üzentek Németországnak, támadni nem támadtak. Ahogy egyre mérgesebben rúgta a port, a szemcsék mintegy bosszúként visszaszálltak hozzá, háta meggörnyedt a köhögéstől. Furcsa háború, nem is, inkább egy őrült szövetség volt az egész, sőt egyenesen ostoba, de nem csak ez, hanem úgy általánosságban az egész helyzet. Ostobaság volt ez a területszerzési mániája az országoknak, az is, hogy ő lovasrohamokkal próbálta megállítani a tankokat, de legalább bátor ostobaság volt, ettől egy egészen hangyányit jobban érezte magát.

Végül is nem olyan rossz igaz? Ő már visszatért egyszer, mint egy igazi főnix, ha egyszer sikerült, akkor másodjára már rutinból fog menni. Csak azért is megmutatja, hogy vele, Lengyelországgal nem lehet csak úgy kikezdeni! Szíve elszorult, mert tudta, hogy csak hazudik magának, ez most más, mert mikor azon a szeptember elsején felkelt, egy új világra ébredt, ami fokozatosan alakult ki, hajnali háromnegyed ötkor, mikor a németek átlépték a határt, ő lett ennek az új világnak az első áldozata.

A hónap közepén azt hitte vége, de egy roppant ronda meglepetést tartogatott neki a világ, amit 17-én meg is kapott. Keletről a Vörös Hadsereg átlépte a határt, és emiatt (meg még sok minden más miatt is, amibe fájt belegondolni, mert amint megjelennek fejében az emlékképek, újra átéli az egészet) tart ott, ahol.

De legalább már lecsendesült a táj, nincs több robbanás, ami kirántaná a lába alól a talajt, már ha maradt valami, amit még elveszíthet, feláldozhat a győzelemért, a győzelemért, aminek esélye már a kezdetekkor sem lebegett szemei előtt. Most, szeptember végén… semmit sem érzett már, csak elege volt, rettentő módon. Elege volt a németekből, az oroszokból, az áldozatokból, a háborúból, a reménytelenségből, elege volt mindenből, ami a jelenét képviselte, és abból is, hogy már nem tehet semmit, ha egyszer vesztett, már csak a romokon ülve, lábat lógatva várhatta, hogy mire ítélik a győztesek.

Tehetetlenségében toporzékolni, kiabálni támadt kedve, úgysem látja senki sem. Ebbe a gondolatba beleborzongott, hát persze, hogy nem látja senki sem…

Vett néhány mély lélegzetet a poros és halál-szagú hűvös őszi levegőből, lenyugodott egy kicsit, már amennyire képes volt rá. Eltűnődött, vajon évtizedek múlva mire fog ebből emlékezni, akkor is itt lesznek-e a nácik és szovjetek. Vajon mások mire fognak ebből emlékezni? Néhány fekete-fehér kép, mellette a szöveg, hogy így harcoltak a lengyelek, ennyi fog megmaradni másoknak, akik nem látták mindazt, amit ő.

Mások… Eszébe jutottak barátai, vajon mi lehet velük, mi lehet Littel, ő olyan közel van Oroszországhoz, csak remélni tudta, hogy nem esett baja…

1939. október

Elkezdődött az általa nagyon is várt második világháború, elfoglalták Lengyelországot, de a nyugati hadszíntéren az égvilágon semmi sem történt, és ez rettentő módon felidegelte. Nem lehet így háborúzni! Viszont szerzett területeket, ami örömmel töltötte el, adott valami kellemes melegséget, ám amint ez az érzés tovaszállt, még többet akart. A Baltiak… fejébe visszakúsztak az emlékképek, ahogy utolsónak Litvánia elé lökte a papírokat, az nem kérdezett, pontosan tudta mit kell tennie. Átolvasta az egészet, láthatóan nem tetszett neki, de hát mit tehetett volna? Aztán ránézett Szovjetunióra, tekintete… mintha számított volna arra, hogy egyszer a férfi is elgyengül, esetleg el is bukik, és akkor ő újra egy független nemzet lesz, viszont addig vár, mert így csendben, de életben maradhat. Nem volt ijedt vagy rémült, inkább számító, szemeiben mintha egy kevés harag is izzott volna, amiért erre kényszeríti. De a pillanat tovaszállt, megrázta fejét, egy másodperccel később már nem is volt biztos benne, mit látott. A litván tollat ragadott, kezei remegtek, ahogy a papír felé közeledtek. Hirtelen megemelte a kezét, mintha meggondolta volna magát, ő ebből mégsem kér, de elég volt Alexander egyetlen sokatmondó pillantása, és tudta, hogy ha nem teszi meg magától, akkor a remény apró fonalai is darabokra hullnak számára, és vége, ennyi volt… Villámgyorsan, mielőtt még végiggondolhatta volna, szinte oda sem nézve firkantotta a nevét a lap aljára.

Ő volt az utolsó a Balti-államok között, aki aláírta, október 11**-én.

Észtország és Lettország az ajtóban állva figyelték, fejüket lehajtották, és nem néztek a litván felé, csak amikor ő is felállt egy halk, már-már alig hallható sóhajtás kíséretében. Az észt, aki elsőnek írt alá, halovány, kétségbeesett mosollyal nézett felé, mintha oldani akarná a hangulatot. Nem mosolygott vissza, csak óvatosan a szipogó lett felé pillantott, a fiú a karján lógó díszegyenruha ujjába törölte könnyeit. Toris a fejét rázta, és elmerengett, vajon hol van most Oroszország, hol van a félelmetes Ivan és Tél tábornok ilyenkor, és hogyan is csúszhatott ki ennyire szinte mindenkinek a kezéből az irányítás. A szovjet felé pillantott, az időközben leült az ő előbbi helyére a dolgozóasztalhoz, vigyorogva nézte Litvánia reszketeg aláírását. Tekintete a mellette rendületlenül, üres arckifejezéssel álló Nataliára siklott. Valakinek el kellene ezt magyaráznia…

Alexander észrevette, hogy még mindig benn vannak, és intett a fehérorosznak, hogy kísérje ki őket. A lány hosszú léptekkel szelte át a szobát, egy szempillantás alatt mellettük termett, Toris hátára tette a kezét, hogy kitessékelje, ettől a fiú összerezzent, kellemes bizsergés áradt szét testében. Az ajtóban állva kérdő tekintettel nézett a Nataliára, ő pedig alig észrevehetően a szovjet felé döntötte fejét, ajkai a később szót suttogták.

Homlokát ráncolta értetlenségében, de óvatosan megvonta a vállát, hogy rendben. Remélte, hogy a fehérorosztól megkaphatja azokat a válaszokat, amiket keres. Mélyen beszívta a levegőt, nehéz volt mellkasát megemelni. Elindult visszafele a folyosón, saját szobája felé, és miközben a mellette haladók is ugyanolyan nehézséggel próbálták tüdejüket megtölteni levegővel. Hamarosan megkezdik a katonai megszállásukat, már nincsen visszaút, ezt igazolta az a nyomasztó érzés is, ami minden egyes pillanattal egyre inkább úrrá lett rajta.

Ha belegondolt, hogy ez az egész még alig kezdődött el, és ő máris idegen megszállás alatt áll, beleborzongott. Az egész olyan egyszerűen reménytelen volt… Már csak várhat, talán egy napot, egy évet, vagy akár több évtizedet, amíg vége lesz. Vajon mi lehet most Lengyelországgal? Sajnálta őt, hogy ez az egész nála kezdődött, de magukat is, hogy náluk folytatódott, sőt egy keveset az egész világot sajnálta, hogy itt van egy újabb háború.

Egy pillanatra megállt, már egészen lemaradt a többiektől, akik ebből nem túl sokat vettek észre, valószínűleg ők is máson agyaltak éppen. Ahogyan kinézett az ablakon, próbált túllátni a ködfelhőkön, de csak képzelete segítségével mondhatta volna meg, hogy mit is lát odakint. Ám ahogy a nap egy pillanatra felszikrázott, egyetlen sugara áthatolt a ködön, és mint egy érintés végigsiklott arcán, mintha nem is a nap, hanem a remény aprócska, türelmes sugara ragyogná be arcát.

*1938. november 27-én adták elő először a Katyusa című dalt a Szövetségek Házának Oszlopcsarnokában, Moszkvában, a közönség háromszor is visszatapsolta. Az Anschluss évében, amikor már kétéves volt a Berlin-Róma tengely, ez a dal kőkemény propagandának számított, nagy tervekkel a jövőre nézve. Japán nyelven íródott egy hasonló című dal (Katyusa dala), ami már a huszadik század elején népszerűvé vált, de semmi köze az orosz dalhoz. Katyusa a köztudatban hamar átalakult orosz folklórrá, a nép egy rakat új versszakot költött hozzá. A dalról kapták a polgári nevüket a BM rakéta-sorozatvetők.

**A Balti-államok szovjet érdekszférába kerültek, ezért sztálini nyomásra szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, október 11-én Litvánia volt kénytelen „segítségnyújtási" szerződést kötni a Szovjetunióval, amit később a kis államok katonai megszállása követett.

A cím a latin háborús ok kifejezésből származik.