Will telefonja késő este szólalt meg, már ágyban volt, és épp aludni készült, de mikor látta, hogy Declan hívja, aggódva vette fel. Tudta, hogy odaát már jócskán elmúlt éjfél, így Declannek már rég aludnia kellene.
Szia Deco! Jól vagy?
Erre most nem igazán tudnék válaszolni. Szia Will! – mondta fáradtan a férfi. – Az embereim egy része a gyengélkedőn, és én sem vagyok kirobbanó formában.
Tudom, hidd el én sem – mondta egy nagy levegőt véve Will, miközben lekapcsolta az éjjeli lámpáját, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. – Mit csinálsz most?
Fekszem az ágyamban és bámulom a plafont – ismerte be Declan. – Már órák óta. Az előbb már azon voltam, hogy felkelek, és visszamegyek dolgozni, de inkább úgy döntöttem, felhívlak.
Jól tetted – mosolyodott el Will. – Hogy segíthetek? Tereljük el a figyelmedet?
Inkább beszéljük meg ezt az őrületet – javasolta Declan.
Normalizálódik a helyzet. A legtöbb abnormális úgy döntött, visszatér Üregesföldre. Most már megnyugodhatunk.
Hát, ha meglátják, mi maradt Praxisból, nem vagyok biztos benne, hogy ott akarnak majd maradni – csóválta meg a fejét Declan.
Ennyire szörnyű?
Jártál már Pompeiben? – kérdezte Declan. – Hát úgy néz ki most Praxis. Romok. Por. Füst. Sötétség. Kilátástalan az egész.
Istenem – hunyta le a szemét Will. – Olyan gyönyörű hely volt. Sajnálom, hogy nem láttad fénykorában. Bár, így megúsztál egy kivégzést – nevette el magát kissé cinikusan.
Hát, mint a mellékelt ábra mutatja, túl lehet élni a praxisi kivégzéseket – mosolyodott el Declan is. – De én örülök, hogy te nem láttad, milyen most. Siralmas. Az egész elpusztult. Odáig eljutnunk sem volt egyszerű… a csapatom megszenvedte az utat…
Tudom, Deco, láttam, hogy rossz bőrben vagytok, mikor küldted azt az üzenetet. Nagyon aggódtam értetek. Érted.
Kösz, Will – tűnt fel egy halvány mosoly Declan arcán. – Összekapjuk magunkat, de kell pár nap.
Tudom, Declan – nyugtatta meg a barátja. – És… amikor azt mondtad, lehet, hogy Magnus…
Sajnálom, Will… de a jelek azt mutatták, hogy elveszítettük. Hidd el, nekem sem volt könnyű kimondani. És… nem volt más választásom, mint… összehívni a válságstábot.
Tudom, Declan. De hogy engem neveztettél ki a Menedék élére… ezt még mindig nehezen hiszem el – mosolyodott el Will.
Kiválóan kezelted a helyzetet.
Tudom… vagy legalábbis remélem – fintorgott a srác. – Csak eszembe jutott…
Will! – állította le Declan. – Tudom, mi jutott eszedbe, de… akkor, amikor az történt… még csak egy kölyök voltál, aki éppen csak belecseppent a Menedék életébe, ráadásul a személyes érzelmeid teljesen elborítottak, nem tudtál racionálisan gondolkodni. Akkor nekem kellett kezelnem a helyzetet. De azóta sokat tanultál, és kézben tartottál mindent. Örülök, hogy melletted döntöttünk. Még akkor is, ha ezzel elveszítettem a soha ki nem mondott második helyemet a hálózatban – ismerte be fintorogva.
Nekem még mindig te vagy a második ember a hálózatban – nyugtatta meg Will. – Még mindig te vagy a legtapasztaltabb és a legelkötelezettebb Magnus után.
Hát az elmúlt néhány nap után ebben nem lennék olyan biztos.
Ugyan, Deco – vont vállat Will. – Engem csak sodortak az események. És különben sem egyedül csináltam. Henry és Aby nagyon sokat segítettek – mondta, majd lehunyta a szemét. – Ezt nem kellett volna mondanom.
Semmi baj, Will. Örülök, hogy… akkor is számíthatsz rá, ha baj van.
Tényleg sokat segített.
Akkor jó. És Will… ne kételkedj magadban! Minden megvolt benned, hogy helyesen kezeld ezt az őrületet, ahogy végül tetted is.
Kösz, Declan!
Ugyan. És otthon nálatok minden oké? Mármint a házban.
Áh, a szokásos. Magnus csak félszavakat hajlandó mondani arról, merre járt, és… nem is tudom… tudod, milyen… néha nem tudod eldönteni, mennyire veszi komolyan a helyzetet.
Igen, ezt ismerem – nevette el magát Declan. – De nem aggódom. Magnus tudja, mekkora a tét. Hidd el, mindent megtesz, amit kell.
Tudom – látta be Will. – De most próbáljunk meg aludni, jó? Hasogatnak a lila foltjaim, legalább addig nem érzem, míg alszom.
Ne kényeskedj, Will – nevetett Declan. – De legyen, próbáljunk meg aludni. Talán több sikerrel járunk, mint én korábban.
Remélem. Jó éjt, Declan!
Neked is, Will! – köszönt el Declan is, és végül minden várakozása ellenére kissé csillapodott a lelke, és nem sokkal később el is aludt.
~~ Jégtörő ~~Declan a nappaliban ült, és a kandalló lángjaiba bámult, de egyszerűen képtelen volt felmelegedni.
Jól vagy, Declan? - lépett be hozzá egy idő után Will. - Hoztam neked egy teát. Tudom… ez csak mosogatóvíz a tiédhez képest…
Köszönöm, Will! - bólintott rá Declan, és átvette a bögrét a másiktól. Egyetértett ugyan az utóbbi állítással, hisz az igazi angol teával semmi nem vehette fel a versenyt, de a jéghideg kezének jólesett a bögre melege.
Látom, te sem tudsz felengedni - állapította meg Will, aki véletlenül hozzáért a másik kezéhez, mikor átadta neki a bögrét. - Én is álltam vagy fél órát a forró zuhany alatt, de még mindig fázom.
A jeges vízben fürdőzést nem nekünk találták ki - értett egyet Declan is, mire Will egyetértően fújt egyet, majd letelepedett Declan mellé.
Szóval… jól vagy?
Te mindig ezt kérdezed tőlem - csóválta meg a fejét Declan elkeseredetten.
Kemény életet élünk, ez egyikünk felett sem múlik el nyomtalanul. Folyton… veszítünk el… barátokat, olyanokat, akik közel állnak hozzánk.
Meg tudok birkózni vele - állította Declan.
Tudom - nyugtatta meg Will, és egy pillanatra megszorította a másik csuklóját. - De segíthetnék.
Will! Három embert veszítettem. A három legjobb emberemet! - fakadt ki Declan. - Tudom, hogy nem tetszik a fancsali képem, de… nem csak a három legjobb emberem volt, de Terryvel és Murray-vel sok éve dolgoztam együtt, és Alistair is… meglepően könnyen beilleszkedett a csapatba. Fogalmam sincs, hogy fogom pótolni őket. A szemem előtt haltak meg - mondta, majd letette a bögrét az asztalra, és a tenyerébe temette az arcát egy időre, aztán sóhajtott. - Jobban kellett volna vigyáznom rájuk.
Declan… katonák voltak.
Terry és Alistair? - nézett kérdőn Declan Willre, majd megrázta a fejét. - Nem. És nem is kellett annak lenniük, nem az volt a dolguk. Murray katona volt, igen… a legjobb, akit ismertem. Sokat tanultam tőle. És mégis…
A migoiok ellen ez nem segít, te is tudod. A saját elménket használják arra, hogy legyőzzenek minket.
Ez most meg kéne vigasztaljon?
Nem, csak… nem tudom, mit mondhatnék.
Milyen pszichológus vagy te? - nézett rá értetlenül Declan. - Neked mindig tudnod kéne, mit kell mondani.
Igen, tudom - sóhajtott Will. - De ez nem egy sablonos helyzet, így a sablonos szöveg nem segít. Hidd el, az egyetemen nem tanítják, hogy kezeljem, ha három társunkat megöl egy alakváltó abnormális.
Igen, ebben biztos voltam - húzta el a száját Declan.
Hidd el, minket is megrázott… Henry teljesen szét van csúszva. Magát vádolja Alistair haláláért. Hogy ő hozta a Menedékbe.
Ez igaz. De erre a küldetésre én választottam ki - vont vállat Declan. - Mondd meg Henrynek, hogy a felelősség az enyém. Ahogy a többiekért is. Én voltam a vezetőjük…
Declan, akcióban mindenki meghozza a saját döntéseit, amiért egyedül ő a felelős.
Igen, ez is igaz. De akkor is én vagyok a felelős értük. Mikor elfogadtam a kinevezésemet, felelősséget vállaltam az egész házamért, nem csak a lakóimért, hanem minden emberemért. Vigyáznom kell rájuk!
Megteszel mindent. De néha az kevés. És az is bizonyulhat kevésnek, hogy valaki jó katona, mint Murray.
Igen. Mindannyian bizonyulhatunk kevésnek – meredt maga elé Declan.
Nem így értettem.
Miért, Will? Nincs igazam? Tegnap Murray, holnap talán én. Talán a következő akcióból én nem térek vissza. Ez néha csak a szerencsén múlik… vagy a sorson… vagy az istenek jóindulatán, vagy tudom is én min.
Túl sötéten látod most a világot - sóhajtott Will. - Megértem, miért, de…
Will! - szakította félbe Declan. - Ezzel mindannyiunknak szembe kell néznie! Bármelyik akció lehet az utolsó bármelyikünknek. Bármilyen profik vagyunk, bármilyen felkészültek…
Igen, ez igaz - látta be a srác. - De nem élhetünk ennek az árnyékában.
Tudom. De tisztában kell lennünk vele. És talán… tényleg meg kellene élnünk minden napot… mintha az utolsó lenne, és nem halogatni mindig mindent… holnapra, vagy a hétvégére, vagy jövő nyárra… várni a tökéletes pillanatot, ami sosem jön el.
Declan, biztos, hogy jól vagy? - nézett aggódva Will a másikra.
Szeretnék valamit elmondani neked, ha megengeded - fogta meg óvatosan Will kezét Declan.
Declan…
Ne! Csak… hallgass meg! Will… szeretlek! Attól a perctől, hogy megismertelek. Még ha eleinte sokszor bosszantottál, akkor is - tűnt fel egy halvány mosoly Declan arcán, de aztán elkomolyodott újra. - Nem kell mondanod rá semmit. Tudom, hogy szereted Abyt, és boldog vagy vele. Örülök nektek, tényleg. Kívánom neked hogy legyetek boldogok nagyon-nagyon sokáig. Csak… egyszerűen… akartam, hogy tudd, ennyi az egész. Akartam, hogy tudd, mert ki tudja… talán nem lesz több lehetőségem elmondani. Nem akarom, hogy emiatt kellemetlenül érezd magad, vagy, hogy… nyomot hagyjon a barátságunkon. Tudod, hogy a barátságod nagyon fontos nekem. Csak ki kellett mondanom. Csak egyszer. És… sajnálom, amit… akkor tettem. Hiba volt. Nem lett volna szabad. Csak… amikor azt mondtad bármit kérhetek… én nem gondolkodtam józanul. Annyiszor végiggondoltam már azt az estét, és nem értem, hogy lehettem olyan bolond. Sajnálom, Will! Csak… felejtsd el! És tudod, mit? Felejtsd el ezt is! Mindent, amit mondtam. Holnap… már egy új nap lesz. Kezdjük tiszta lappal! És most… jobb lesz, ha eltűnök, és nem beszélek több butaságot! Jó éjt, Will! Pihenj le, rád fér! Mindannyiunkra - mondta Declan, majd még megszorította a srác kezét, aztán felállt, és elsétált, Will pedig teljesen ledermedve nézett utána.
Pár perccel később Magnus tűnt fel az ajtóban. Nem lépett be, csak az ajtófélfának támaszkodva figyelte Willt, aztán halkan megszólalt.
Mikor James meghalt, Declan nagyon kiborult. Próbálta tartani magát, de az összeomlás határán volt. Csak az tartotta benne a lelket, hogy még a halála után sem akart csalódást okozni Jamesnek.
Tudtál róla? - sandított meglepetten a főnökére Will, de a nőtől csak egy átható pillantást kapott. - Hülye kérdés volt - morogta mintegy magának, mire Magnus elmosolyodott, és mégis besétált, és leült az egyik fotelba.
Abban az időben úgy hittem soha nem fog senkit úgy szeretni, mint Jamest. De aztán megismert téged, és a szíve lassan összeforrt.
Csak, hogy én is összetörjem. Remek - húzta el a száját a srác.
Megérti, hogy Abyt szereted. És azt is, hogy nem tudsz egy férfihoz úgy vonzódni, ahogy ő. Nem neheztel rád ezért.
Szerinted mit kellene tennem?
Csak… szedd össze a gondolataidat, és… egyszer majd oszd meg vele. Őszintén, ahogy ő is tette.
Nem fáj még neki eléggé?
Will! - szólt szigorúan a nő Willre. - Te is tudod… hogy ez segítene neki. Lezárni és továbblépni. És ahogy ő is mondta… ne halogasd a jövő nyárig, mert erre sincs tökéletes pillanat - mondta, majd megpaskolta Will térdét, és felállt, hogy elmenjen, de Will utána szólt.
Honnan tudtad? Jamest.
Ritkán találkoztunk Jamesszel… amire megvolt az okunk… de azért nem voltak titkaink - mondta hátrasandítva a nő, majd elsétált, Will pedig egy sóhajjal megcsóválta a fejét.
Declan miután visszasétált a szobájába, még egy darabig tűnődött azon, hogy mennyire volt jó ötlet mindezt Will nyakába zúdítani, de végül csak vett egy nagy levegőt. Legalább kimondta. És mivel Will, ahogy sejtette előre, nem mondott rá semmit, egyértelmű volt. Ideje tényleg továbblépnie. Végül csak megcsóválta a fejét, és úgy döntött, hogy többre megy, ha a még mindig jéghideg végtagjait próbálja inkább egy újabb forró zuhannyal felmelegíteni, így bevonult a fürdőszobába.
Jó hosszú ideig csak folyatta magára a kellemesen meleg vizet, aztán megtörölközött, és épp csak magára kapott egy boxert, mikor kopogtak az ajtaján. Egy pillanatra felrémlett benne, hogy úgy tesz, mintha már aludna, de tudta, az ajtó alatt kiszűrődő fény úgyis elárulja. Fáradtan odalépett és kinyitotta az ajtót, és csak sóhajtott, mikor meglátta Willt odakint ácsorogni. Persze azt is észrevette, hogy a srác eszméletlenül zavarba jött, mikor meglátta egy szál alsóban, de hát, és itt Declanbe egy pillanatra belebújt a kisördög, egye meg, amit főzött. Idejön ilyen késői órán, mikor tudta, hogy Declan már valószínűleg lefeküdt. Vajon mire számított, gondolta magában. De végül megkönyörült rajta, mert látta, hogy Will így még azt sem lesz képes kinyögni, mit akar.
Pihenned kéne, Will - mondta halkan.
Csak egy perc.
Oké - adta meg magát Declan egy sóhajjal. - Bejössz?
Nem - rázta meg a fejét Will, még lépett is egyet hátra, de Declan csak megcsóválta a fejét.
Mégis mitől félsz? Úgy ismersz, mint aki tenne bármi olyat, amit te nem akarsz? Gyere már be! - nyitotta szélesebbre az ajtót, mire Will kelletlenül besétált, Declan pedig felkapta a pólóját és a farmerját. - Jobb? - kérdezte Willre sandítva.
Kösz - nevette el magát Will zavartan.
Eddig is tudtam, hogy nem vagyok az eseted - tűnt fel egy elkínzott mosoly Declan arcán. - De azért ez túlzás.
Bocs, én csak… zavarba jöttem.
Tudod, Will, ez az én szobám, és itt akkor mászkálok alsónadrágban, vagy akár anélkül, amikor csak jólesik. És ha idejössz, akkor ezzel a lehetőséggel számolnod kell. Főleg éjnek évadján - húzta az agyát egy kicsit Declan.
Igaz, bocs - húzta el a száját Will. - De épp te beszéltél az imént a halogatásról, meg ilyenekről…
Jogos - bólintott rá Declan. - Leülsz? - kínálta hellyel Willt az egyetlen foteljében, ő pedig leült vele szemben az ágya sarkára. - Szóval, mi az a fontos dolog, amit nem akarsz halogatni?
Szóval… én csak úgy gondoltam, hogy… az őszinteségedért most is őszinteség jár cserébe.
És vajon jó lesz az nekem? - tűnt fel egy elkínzott félmosoly Declan arcán.
Te tanítottad - vont vállat Will.
Akkor még nem sejtettem, hogy magam alatt vágom a fát.
Dehogynem.
Oké, hallgatlak - adta meg magát Declan.
Declan… nézd… - kezdett bele Will, aztán megállt, hogy összeszedje a gondolatait. - Igazán… hízelgő… hogy így érzel… irántam. Én… azt hiszem… sosem kaptam még… ilyen őszinte és mély vallomást. De én nem… én nem tudok… sajnálom, de… nekem ez nem megy.
Tudom, Will – próbálta megnyugtatni Declan, de úgy tűnt, Will most nem hagyja magát félbeszakítani.
Tudod, hogy bírlak… hogy… jó barát vagy, meg minden. Nekem talán… sosem volt még ilyen barátom, mint te, aki nem néz hülyének, sőt, próbál megérteni, de… én nem tudok többet érezni.
Tudom, Will. Nincs ezzel semmi baj. Mondtam az előbb is… örülök, hogy boldog vagy Abyvel. Kérd meg a kezét! Vedd feleségül, és éljetek boldogan, míg meg nem haltok.
Azért ennyire nem szeretnék sietni - nevette el magát Will, bár ez a nevetés még mindig nagyon feszült volt.
Miért? Olyan rövid az élet… Veszélyes életet éltek mindketten, mégis, mire vársz? - tűnődött el Declan, aztán felnézett a másikra. - Ez is csak egy halogatás. Várod a tökéletes pillanatot… nincs tökéletes pillanat, Will. Csak most van.
Azért eldönthetem én, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel? - kérdezte megjátszott felháborodással Will.
Persze. Mint a mellékelt ábra mutatja, tudsz önálló döntéseket hozni.
Most utálsz? - húzta el a száját Will.
Miért is kéne? - kérdezett vissza Declan, aztán megcsóválta a fejét. - Will… egy érzés… vagy megvan, vagy nincs. Esetedben nincs. Ez nem a te hibád, nem is az enyém. Nem, nem utállak. Szeretlek. De ezzel nekem kell kezdenem valamit, és nem neked.
Sajnálom!
Nem kell. Amúgy is… a hiba az én készülékemben van. Te csak normálisan gondolkodsz, és ez így van jól.
Tényleg így látod?
Hogy hiba, amit érzek? Nem. Jamesszel ez annyira… természetesen működött. Sosem éreztem úgy, hogy a kapcsolatunk nem normális. Minden jött magától, és… sosem töprengtünk azon, hogy erről ki mit gondolna. De igazad van. A normális az, hogy te és Aby összeházasodtok, gyerekeitek lesznek meg ilyenek.
Ha ennyire házasságpárti vagy, neked kéne megnősülni - mosolygott maga elé Will.
Jelenleg erre nem látok nagy esélyt. De visszatérve rád, és tényleg komolyra fordítva a szót… nem kell, hogy bűntudatod legyen, Will. Nem haragszom rád, és soha nem is haragudtam.
Kösz.
És az, hogy idejöttél, és… meg tudtuk ezt így beszélni… talán azt mutatja, hogy a barátságunk nem sínyli meg mindazt a hülyeséget, amit elkövettem.
Nem volt hülyeség… és én is rosszul reagáltam le. Talán már akkor… meg kellett volna beszélnünk…
Lehet - vont vállat Declan. - Most megbeszéltük.
És… te?
Én? Majd próbálom tudatosítani magamban ezt a beszélgetést. És leszoktatni magam arról, hogy rád gondoljak elalvás előtt - mosolygott maga elé, mire Will megint csak zavarba jött. - Will, a jó isten áldjon meg! Évek óta szeretlek! Igen, nagyon sok éjszakán gondoltam rád. Majd… igyekszem leszokni róla. Ez… ez a beszélgetés segít. Eddig is tudtam, hogy… nincs esélyem nálad, de így, hogy kimondtad… igen, ez… ez majd segít. Elfogadni és továbblépni.
Nem akartam fájdalmat okozni neked.
Tudom, Will. Semmi baj, mondtam már. Túl fogom élni. Ennél rosszabbat is túléltem már. Az ember többet kibír, mint gondolná. Mire legközelebb találkozunk, rendben leszek. Megígérem - próbált Declan halványan Willre mosolyogni, de valamiért az nem igazán tudott hinni neki.
Oké, elhiszem - mondta mégis, bár mindketten tudták, hogy nem igaz. - Akkor… én… - állt fel, hogy elköszönjön, de aztán meggondolta magát, és visszaült.
Még valami bánt - fürkészte Declan. - Ne tartsd magadban. Ma este meg kell beszülnünk mindent, hogy holnap tényleg egy új napot kezdhessünk.
Ez nem… szóval csak… őszinteségről papolok neked, és én sem vagyok őszinte. Tudod… én nem… nem aludtam, mikor… elmondtad Ravinak… hogy mit érzel.
Nem kellett volna hallanod - sóhajtott Declan, ahogy visszaidézte magában azt a beszélgetést.
Nem mondtál semmi rosszat, csak… akkor baromira zavarba hozott. Nem tudtam vele mit kezdeni, így inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit. De aztán sokat gondolkodtam, és közben téged is jobban megismertelek, és… rájöttem, hogy… sosem lennél… tolakodó, vagy ilyesmi. És eleinte… az is rohadtul zavart, hogy Ravi mit gondol erről az egészről.
Ravi minden titkomról tudott, Will. James halála óta ő volt az egyetlen bizalmasom. És ha hiszed, ha nem, semmi rosszat nem gondolt rólad, de még rólam sem.
Tudom. Idővel erre is rájöttem. Ravi igaz barátod volt, és megértett.
Igen. Pokolian hiányzik… annyira jó lenne most felhívni - hajtotta le a fejét Declan.
Mit mondanál neki?
Hogy ideje belátnom, hogy a kincs, amire áhítozom, sosem lehet az enyém. Bocs, tudom, hogy neked ez így patetikus, de… Ravi szeretett mindig képekben és hasonlatokban beszélni. Példázatokban, ilyenekben. Az ő világa annyira más, mint a miénk. Azt hihetnéd, hogy az a régi világ már arrafelé is tűnőben van, de… ő hívő hindu volt, és ez adott neki egy olyan belső erőt, és egy olyan erkölcsi tartást, amiről mi csak álmodhatunk. És annyira más szemszögből volt képes látni dolgokat, és képes volt megláttatni velem is. Ő mindig… minden helyzetben képes volt meglátni valami jót. Vagy legalábbis majdnem mindig. Mikor James meghalt sok vigasztalót nem tudott mondani, de… mellettem volt, és segített, ahogy tudott.
És ő mit mondana?
Engedd el, barátom. Engedd el, hogy mindketten felszabaduljatok végre. Hogy végre te is levegőhöz juthass végre. Könnyebb lesz, hidd el! Olyan régóta élsz ebben a kötöttségben. Engedd meg magadnak, hogy letedd ezt a súlyt. És ha megkérdezném, hogyan, csak elmosolyodna, és annyit mondana, öleld át az érzést, és engedd el!
A bölcsessége ott él benned.
Hát, akkor legalább nem volt hiába tízévnyi nevelése. De ettől még nem lesz könnyű megtenni. Adj nekem egy kis időt, Will. Annyi minden történt mostanában.
Tudom. De… ne egyszerre próbáld feldolgozni az összeset. Túl sok lenne. Csak egymás után, oké?
Persze.
Jól van, akkor… tényleg megyek. Próbálj pihenni, Declan!
Megpróbálom. Bár… most van min gondolkodnom.
Majd holnap. Húzós napokon vagyunk túl, ki kell pihennünk. Minden más ráér utána - mondta Will, majd tényleg elköszönt, és elsétált.
~~ Fúga ~~Declan nem túl lelkesen eredt Will nyomába, még akkor sem, ha a lelke mélyén bízott Magnusban, és tudta, hogy a nő jót akar. Nem akarta bántani Willt, és szerencsére nem is volt rá szükség. Bár a srác morgott, de két rá szegeződő fegyverrel nem állt le vitatkozni, kelletlenül, de engedelmesedett nekik, míg elkísérték az egyik biztonsági cellába.
Declan! - nézett rá könyörgőn Will, mikor beterelték a cellába.
Nem lesz gond, Will - ígérte neki, de nem győzte meg, sőt, Will inkább még mérgesebb lett.
Miért csinálod ezt? Azt hiszed, ha Aby meghal, akkor… - kezdett bele egy nagyon dühös mondatba, de szerencsére még magánál volt annyira, hogy Henry jelenléte megakadályozta benne, hogy befejezze. Declan azonban így is pontosan értette, mit akar mondani.
Tudod, átkozottul nem ismersz engem, Will Zimmerman, ha szerinted ezt gondolom - mondta, majd becsukta Will mögött az ajtót.
Őrizd, ez Magnus parancsa! - szólt szigorúan Henryre, és visszasietett Magnushoz. Közben persze benne is forrtak az indulatok. Nem először fordult elő az, hogy Will alaptalanul vádolja valami marhasággal, de mégis, mindig képes volt az önérzetébe taposni ilyen hülyeségekkel. Persze Declan azzal is tisztában volt, hogy Will hirtelen természet, és amúgy is a szeszélyes érzelmei vezetik, így valószínűsítette, hogy utólag meg fogja bánni az egészet. Végül csak vett egy nagy levegőt, és inkább csatlakozott Magnushoz, és csak imádkozott, hogy minél előbb legyenek túl ezen az egészen. Saját maga is viszolygott attól, amire a főnöke készült, és tartott a műtéttől, ami előttük állt, de jobb ötlete nem lévén, támogatta Magnust a tervében.
Alig néhány órával később Declan egy kihalt folyosón talált Willre, az ablaknál állt, és csak bámulta a várost. Megállt mögötte úgy két méterrel, és csak nézte egy darabig, de aztán megszólalt.
Will, jól vagy?
Miért nem fogja fel senki, hogy egyedül szeretnék lenni? - kérdezett vissza a srác rezzenéstelenül.
Segíteni szeretnénk.
Kösz, ma már eleget segítettél! Nem kérek többet belőle - fordult meg Will, majd dühösen megrázta a fejét, és elrohant. Declan csak sóhajtott, és átvette Will korábbi helyét az ablaknál. Néhány perccel később, ahogy azt tulajdonképpen várta is, felbukkant mögötte Magnus.
Ne haragudj Willre! - kérte halkan. - Sok volt neki az elmúlt néhány nap.
Persze - húzta el száját Declan.
Declan - simogatta meg a karját Magnus. - Elmondhatatlanul aggódott a szerelméért… fogalma sem volt, hogy túléli-e ezt az egészet. Csak nézte, ahogy szenved, és tehetetlen volt. Te ezt nem érted…
Nem értem? - kapta fel a fejét Declan, aki bár hidegvérű angolnak tartotta magát, mégis, Magnusnak ez a megjegyzése kihozta a sodrából. - Én nem értem? Magnus! Két éve… emlékszel? Két éve úgy döntöttetek, hogy megállítjátok a szívét! Te, Ravi, meg Will a fejetekbe vettétek ezt az őrültséget… Rémlik valami? Holott egyikőtök sem tudta, hogy visszatérhet-e újra közénk, ha egyszer meghal. Ha szó szerint vesszük… megöltétek. Tíz percig volt halott. El tudod képzelni, hogy min mentem át abban a tíz percben? Tíz perc oxigénhiány végzetes agykárosodást okoz normál esetben. Csak a vakszerencsének, vagy Kálinak köszönhetjük, hogy újra elindult a szíve, és hogy nem szenvedett maradandó károsodást! Azokban a percekben legalább annyira halottnak éreztem magam, mint ő! Vagy az az eset, mikor őt és Abyt túszul ejtették, és te megtiltottad, hogy kiszabadítsuk őket? Szerinted az milyen érzés volt nekem? Itt álltam… alig egy kilométerre Willtől, aki bajban volt, és én nem segíthettem neki, mert neked az volt a parancsod! És közben fogalmam sem volt, hogy az a pszichopata banda éppen mit tesz vele! Abban sem lehettem biztos, hogy még él! Vagy az, amikor Will átváltozott attól a spórától, emlékszel? És te megtiltottad, hogy idejöjjek! Ráadásul semmi infót nem adtatok, és majd megőrültem, hogy mi lehet vele… Szóval Will Zimmerman ne prédikáljon nekem az aggódásról, mert ha valaki tudja mi az, hát én tudom!
Másrészt meg… - kezdett bele még valamibe már egy fokkal csendesebben, de aztán inkább elharapta a mondatot, és visszafordult az ablak felé, és csak egy fél perccel később szólalt meg újra, de Magnus nem törte meg a csendet.
Tudsz Jamesről, igaz? Jamesről és rólam - kérdezte Declan, de nem fordult meg, csak az ablakban pillantott Magnus tükörképére.
Igen - ismerte be Magnus. - James elmondta. Már az elején.
Mikor eljött hozzád… arra a küldetésre… olyan rossz érzésem volt. Tudtam, hogy valami baj lesz. Nem tudom, honnan, vagy hogyan… egyszerűen csak ott üvöltött a lelkemben egy figyelmeztetés. Nem tudtam… mi fog történni, csak azt, hogy valami rossz. Nagyon rossz. Kértem… könyörögtem, hogy ne jöjjön! Felajánlottam, hogy eljövök helyette. Vagy legalább vele. Nem hallgatott rám, pedig… annyira kértem… Csak… megsimogatta az arcom, és… megígérte, hogy visszajön, és elmegyünk vacsorázni a kedvenc helyünkre. Soha többé nem láttam. Két nap, két éjszaka nem aludtam, Magnus! Ültem az ágyam végében, kezemben a telefonommal… és vártam. Vártam, hogy visszatérjen, ahogy megígérte. De nem jött. Csak te. És amikor felbukkantál az irodám ajtajában…
Declan… - szorította meg a férfi karját Magnus, de az csak sóhajtott.
Be kellett volna zárnom egy cellába - csóválta meg a fejét. - Simán be kellett volna zárnom és eljönni helyette.
Declan, James ennél sokkal okosabb volt. Hidd el, számított erre. Nem tudtad volna kijátszani. És nem örült volna, ha megpróbálod. Jött, mert jönni akart. És ez nem a te hibád, hidd el!
Ha itt lettem volna vele, segíthettem volna neki! Megakadályozhattam volna, hogy meghaljon!
Vagy láthattad volna meghalni. Declan…
Eltértünk a tárgytól - köszörülte meg a torkát a férfi, hogy visszanyerje a hangját. - Szóval… hidd el, ha a szeretteidért való aggódásról van szó… hát megelőzöm Will Zimmermant, ha téged nem is.
Tudom - látta be Magnus. - De Willnek még túl friss… adnunk kell neki egy kis időt. Légy türelmes hozzá.
Azt mondta…
Mit?
Azt, hogy… azért csinálom, mert azt akarom, hogy Aby meghaljon, és a helyére léphessek.
Azért csináltad?
A jó ég áldjon meg Magnus! Ha Aby meghal… az az én helyzetemen szemernyit sem változtat! Akkor meg minek akarnám ezt?
Majd ha lecsillapodik, ő is belátja ezt.
Remélem - sóhajtott Declan, mire Magnus még egyszer megszorította a karját, és ott akarta hagyni, de a férfi utána szólt.
Nagyon haragudtál rám? James miatt.
Ő csábított el téged, nem te őt - mosolyodott el halványan Magnus. - De komolyra fordítva a szót - sóhajtott, mire Declan újra felé fordult, és kíváncsian nézett rá. - Declan… James nagyon boldog volt veled. Te… visszaadtál neki valamit, amit én elvettem tőle. Újra… élet csillogott a szemében, és hit, és… szenvedély. Hálás voltam neked - mosolygott Declanre könnyes szemmel, mire a férfi meghatottan bólintott, majd nézte, ahogy a főnöke elsétál.
Declan egy jó darabig állt még ott az ablakban, aztán egy nagy levegővel visszatért a valóságba, és úgy döntött, meglátogatja Abyt. Persze, csak ha Will épp nincs nála, aztán gyorsan lefekszik és egy holnap kora reggeli géppel szépen hazamegy.
Végül szerencséje volt, Aby szobájából nem szűrődött ki beszélgetés, halkan bekopogott, és belépett.
Szia Declan! - mosolygott rá a lány.
Helló! Hogy érzed magad?
Most már jobb.
Ezt örömmel hallom. Hagylak aludni, csak meg akartalak nézni - mondta még, aztán ki akart sétálni, de Aby utána szólt.
Declan…
Igen?
Köszönöm! - mosolygott rá a beteg.
Mit? Magnus csinálta az oroszlánrészét. Én csak asszisztáltam - vont vállat a srác.
Na, azért az sem lehetett semmi - csóválta meg a fejét még mindig hitetlenkedve Aby. - De igazából… a másik dologra gondoltam. A zenére, tudod? Egy kapocs volt… ami ehhez a világhoz kötött egy időre. Mint egy horgony, vagy ilyesmi. Nagyon sokat segített. Anélkül sokkal hamarabb… elveszítettem volna magam - próbált visszaemlékezni Aby.
Örülök, ha segíthettem. De belegondoltál, mi lett volna, ha valamelyik régi kedvenc rockzenémet teszem be? - próbálta ugratni Declan.
Uh, belegondolni sem akarok - nevette el magát Aby. - Ne nevettess, mert az még fáj - szorította a hasára a kezét. - Amúgy… nem tudlak elképzelni, ahogy rockzenét hallgatsz.
Nem? - nézett rá csodálkozva Declan. - Pedig pár éve még keményen nyomtam - nevetett. - De most már megkomolyodtam, és szeretem a komolyzenét.
Szerencsére.
Igen. De most pihenj!
Oké - mosolygott még rá Aby, így Declan még elköszönt, és visszasétált a szobájába, és lefeküdt pihenni.
Másnap reggel Declan meglehetősen összetörten ébredt, és ez még inkább arra sarkallta, hogy minél előbb lépjen le, és menjen haza. Ott legalább rendbe teheti a lelkét, és visszakaphatja az éjszakái nyugalmát. Gyorsan foglalt egy helyet egy kora délelőtti gépre, aztán reggelizett valamit, összeszedte a holmiját, hívott egy taxit, és lesétált a bejárati csarnokba. Mikor megfogta a kilincset, meghallotta Will hangját a lépcső tetejéről.
Declan…
Lekésem a gépem, Will – mondta a férfi meg sem fordulva.
Kiviszlek a reptérre.
Köszönöm, de már hívtam taxit – vett egy nagy levegőt Declan, és végül visszanézett a másikra. – És csak hogy tudd, Will… egy pillanatig sem gondoltam azt, amit gondoltál, hogy gondolok – mondta, majd kilépett az ajtón.
Will elkeseredetten nézett utána. Tudta, mennyire megbántotta Declant, bár azért a dac is benne volt, hogy ő csak a barátnőjét próbálta megvédeni egy életveszélyes helyzettől. Ennek ellenére tudta, hogy igazságtalan volt Declannel, de azt is, amíg ilyen mélyen él benne ez a sértettség, nem lesznek képesek megbeszélni ezt a dolgot. Időt kell adnia Declannek, úgy ahogy saját magának is, hogy lecsillapodhasson a lelkük.