Mégis, hol vagyok?!

Ott van a félelem, ami sok ideig rejtőzködik a testben, sokáig érezzük, hogy van, s olyan szorongató érzés, mint semmi más. És ott van a meglepettség, ami a félelem tökéletes utánzata, csak gyorsabb, tisztább, rövidebb. Könnyű megkülönböztetni őket egymástól, s mégis, oly nehéz. Hisz a meglepettséget akár félelem is követheti. Fel kéne ismernem a félelmet. Kis koromban, félelemben éltem. Folyton azon gondolkoztam, a szüleim mikor mondanak le rólam végleg, s mi lesz, ha megteszik a legrosszabbat? Akkor rájöttem, milyen a félelem, milyen érzés az, s mit okoz később. De azt is meg kellett tanulnom, hogy a félelem nem csak tanít, de tönkre is tesz. De én élek, állok, erős vagyok, s nem is tervezem máshogy az egész életemet. Mindig képes voltam dönteni. De mit érzek? Félelmet vagy meglepettséget?
Ahogy a fém a nyakamon súrlódott, az acél hidege szinte megdermesztett. Éreztem, ahogy remegni kezdek, jobban, mint eddig valaha, s a hang a torkomon akadt, mint valami félrenyelt falat, de nem fulladoztam, mindössze a torkomhoz tartott apró penge nyomta a hangszálaimat, s nem engedett oxigént se ki, se be. Tudtam, csak egy nagyobb lélegzetvétel kellene, a bőröm feszülne a pengéhez, s akkor vége. De ha úgy vesszük, vége is lett, hisz egy pillanat alatt minden elsötétült.
A fejem ismét zúgott, mintha halántékon vágtak volna. Mégis, minden annyira más volt. Mikor megpróbáltam felkelni, a karomban olyan szúró fájdalmat éreztem, mint még soha. Vér csöpögött a padlóra. A lélegzetem szakadozott, mintha valami még mindig gátolná, hogy levegőhöz jussak. De más nem jutott eszembe, csak egy kérdés.
- Mégis, hol vagyok?! – üvöltöttem el magam, egyrészt a félelemtől, egyrészt a fájdalomtól. Félelem? Tényleg félnék?
Ordíthattam volna torkom szakadtából, de szavaim, üres fülekre találtak volna. Kénytelen voltam végignézni a szobán. Az ódon falak, az elporosodott képek, a törött üveg, ismerősek voltak. Mintha…, de nem, nem lehetek ott. Az az idő elmúlt, akár tetszik akár nem. Térj már magadhoz!
Ahogy megpróbáltam kibukdácsolni az ajtón, a falnak dőltem egy pillanatra, a kezem az oldalamon nyugodott. A vérzés, ami nem tudom, miként és mikor indult el, de a seb olyan volt, mint egy vágás. A kezem remegett. De mégis mi ez? Félelem vagy meglepettség?
A folyosón is több kép lógott a falon, mint kellett volna. Ha az ember elmegy a házából, ott hagy mindent, ami számára fontos, akkor miért hagyja itt a családi képeket? A kezemmel végigsöpörten az egyik kép felszínén, milliónyi apró porszemcsét leporolva róla. Egy kis idő után, a szürke üresség végleg eltűnt, alatta pedig emberek rajzolódtak ki.
A falhoz tántorodtam.
- Nem – próbáltam ellenkezni az igazság ellen. De nem sikerült. Hisz a képen én voltam, mindössze gyerekként, apámmal és anyámmal karöltve, s mind mosolyogtunk. Szörnyetegek. Emberbőrbe bújt szörnyetegek. Ő náluk semmit sem utálhattam volna jobban. A szüleim voltak, ezt tudtam, de egy gyerek nem áll készen rá soha ahhoz, hogy ilyesmit csináljanak vele, mint velem. Öt éves. Ennyi lehettem a képen. A szüleim büszkék és boldogok voltak addig, de mikor hat éves lettem, hirtelen én lettem az ördög, a boszorkány, a szörnyeteg, akit el kell tiporni a föld színéről.
A gondolat végigsuhant az agyamon. Ha ez a ház, az én régi otthonom, akkor hová lett mindenki? A szüleim imádtak itt lakni, nem mentek volna el, csak úgy. Valami nagyon nincs itt rendben, bár ha jobban belegondolok, semmi. Semmi sincs rendben, se Lokival, se Thorral, se Natashával, se Fury-val…se velem. De akkor miért akarom az ellenkezőjét hinni?
- Nem egy leányálom, annyi biztos – hallatszott a halk hang mögülem. Loki. De mégis mit keres itt?! – Te itt nőttél fel?
Ahogy közelebb lépett hozzám, hirtelen erős szorongás fogott el.
- Igen – mondtam halkan. Szívem hangosan kezdett dobogni. Remélem a pokolban is meghallják. – Hogy kerülök ide?
- Azt hagyjuk – terelte a szót, miközben gyengén legyintett egyet a levegőben. – Ez a te szobád? – mutatott a nagy tölgyfa ajtó felé. Szívem miért dobogsz ily hevesen?
- Az – mondtam és közelebb léptem. Egy apró, gyenge mozdulattal löktem egyet rajta. Az ajtó recsegve nyílt ki. Mégis hány éves lehet? Hat? Nyolc? Ahogy az ajtó kinyílt, régi emlékek tárultak a szemem elé. Mintha, a saját emlékeimben sétáltam volna. A régi ablak, amit hisztisen néha annyira ütöttem, hogy végül berepedt, az íróasztal, ahol mindig kisírtam a szemem, és az összes többi holmi, ami látszólag ugyanott van, mint ahol régen is volt, s ami olybá tűnik, semmit sem változott. Mintha, hiányoltak volna. Á, nem, dehogy. Sosem hiányoztam nekik. Ha meg mégis, akkor sem érdekel. Már nem érdekel semmi, amihez közük van. Azok az idő már nagyon rég elmúltak. Szívem, miért dobogsz ily hevesen?
- Tudni akarom – vetettem a mondatot Loki felé, elállva az utat, hogy mindenképp válaszoljon. – Mondd meg, mégis hogy kerülök ide?
Kérdésem hallatára csak pislogott, majd gúnyos mosolyt erőltetett arcára. Nem fogja elmondani. Miért is tenné? Jégkék szemei csillogni kezdtek, s mintha egy pillanatra zölddé váltak volna.
- Mondtam már – kezdte, s megpróbált áttörni magát rajtam, egyenesen a szoba felé. De a testem és a kezem nem engedett, átjáró nem volt. –, teljesen mindegy. Nekem legalábbis az. Neked talán nem? Ennyire számítana?
- Nem az a lényeg, hogy mennyire számít. De nem akarok itt maradni. Haza akarok menni!
- Ott vagy! – nevetett fel, s a szívem hirtelen görcsbe rándult. – Ez az otthonod!
- Nem – ellenkeztem. – Nem! Azonnal vigyél haza!
- Tényleg? – kérdezte kimérten. – Tényleg azt hiszed, hogy köztük van a helyed. Hány éves is vagy?
- Az teljesen mindegy! – emeltem fel a hangerőt, de a szíve ismét összeszorult. Elkapta az államat és maga felé fordított. Bele kellett néznem. Egyenesen a szemébe.
- Légy illedelmes kislány és válaszolj a feltett kérdésre! – utasított. – Nos, hány éves vagy?
- Tizenhat – nyögtem ki olyan halkan, hogy még magam se hallottam. Loki viszont meghallotta.
Gyengéden végigsimított az államon, s szemében hirtelen együttérzés csillant fel.
- Még nagyon gyerek vagy – kezdte halkan. -, mégis, túl sok mindenen kellett keresztül menned. Azok ott, akiket a családodnak hívsz, nem foglalkoznak vele, hogy mennyire érzed rosszul magad. De mikor először megláttalak, már akkor tudtam, hogy valami nincs veled rendben.
- Nincs velem rendben? – kérdeztem gúnyosan. – Most kezdjem, hogy mi minden az, ami miatt normálisabb vagyok, mint te? – Tényleg tegezem?
- Nem szükséges. Nagyon jól tudom, miket követtem el, és ami azt illeti, nagyon nem érdekel. Mégis mit gondolsz, megtámadtam volna a Földet, ha számítana? Most pedig engedj be! A szobádba akarok menni!
Mit tehettem volna? Utat engedtem a szörnyetegnek, aki annyi embert megölt, és akiről valójában azt sem tudtam, kicsoda. Amint belépett a szobába, szeme körbefutottak a kiszáradt tapétán, a reszketeg ágyon, az üvegablakokon, amiket még függöny sem védett. Látszólag nem lepődött meg, holott az egész szoba jobban hasonlított börtönre, mint gyermekszobára. Szívem, miért dobogsz ily hevesen?
- Ennyi? – kérdezte végül, hosszú percek után, mikor észrevette, hogy egy ágyon és egy íróasztalon kívül, semmi más nincs bent. – Másnak hittem egy gyerekszobát.
- Mert más is – vetettem oda. – Ez nem egy normális gyerekszoba. Bármi, amit itt látsz, az teljesen más, mint ahogy lennie kéne.
Csak mosolygott.
Lassan ellépdelt az ágyig, s leült. Mintha gondolkodott volna, habár, ebben sem voltam biztos. De mégis, ó, nem, az nem lehet.
- Mesélj nekem! – utasított.
- Nem.
- De, igen! Az erődre igazán kíváncsi vagyok. Mesélj nekem róla.
- Vagy mi lesz? – kérdeztem szemöldök emelve, miközben nekidőltem az ajtó félfának.
- Vagy többé nem jutsz haza – mosolygott. Hogy tudott mosolyogni? Miért tette? Miért teszi ezt velem?
- Na jó, mit akarsz tudni?
- Mondjuk, miből is áll?
Nem tettem mást, csak unottan sóhajtottam egyet.
- Hát, valójában nem tudom. Talán a lélekkel lehet kapcsolatban, vagy mások a génjeim, esetleg…hát, nem is tudom. De leginkább a telekinézishez lehet köze. Erőterek, erőhullámok, az fizikai erő megemelkedése, lelki szilárdság – ekkor keserűen felnevettem. -, gyorsaság. Nem is igazán érzek fájdalmat, legalábbis akkor nem, mikor harcolok. Nem ismerek könyörületet. Tudtommal, Coulson és Hill, a hátam mögött úgy nevezett, hogy a tökéletes gyilkoló gép. Ez rosszul esett. Nem akartam soha, senkit megölni. De az erőm csak ennyire jó. Semmi másra.
- Értem. A S.H.I.E.L.D-nek csak azért kellesz, mert erős vagy – gúnyos vigyor jelent meg képén. – Érted már miről beszéltem? Az erőd nélkül nem lennél senki…
- Igen, és egy átlagos családban élném az átlagos életemet, átlagos gyerekként. Ez minden vágyam! De nem tehetek érte semmit! Ami volt, elmúlt. És már semmi nem számít.
Egy pillanatra elfordult, majd ismét rám nézett. Szemei elveszítették eddigi kékjüket, tekintete zöldre váltott, s lágyan elmosolyodott. De minden csak egy másodpercig tartott. Acélkék szemei ismét elnyomták a zöldet, s a mosolya, az a sunyi kis mosolya, végleg eltűnt az arcáról.
- Vigyázz! – mondta halkan. Összeráncoltam a homlokom.
- Micsoda? – kérdeztem remegve, bár tudtam, valami nincs rendben.
- VIGYÁZZ! – üvöltött fel. A másodperc egy töredéke alatt karok fonódtak a nyakamra. Támadóm ujjai összezárultak, de egy pillanatra megfordultam, s láttam az arcát. Az ismerős arcát, amit már évek óta nem láttam, s amit nem is akartam többé látni. Mosolygott. Tekintete olyan volt, mint a fénykép, az arca mosolyog, de a tekintete hazudik. Szörnyeteg.
Lokira pillantottam. Mintha megbénult volna, csak nézett, s mintha valami erőtér vette volna körül. Támadóm nevetni kezdett.
- Már évek óta nem láttalak, kedves kislányom – kuncogott. – Azt hitted csak te vagy a különleges a családban. Ó, nem, dehogy. Anyád ugyanannyira tehetséges, mint te. Nézz csak a kis barátodra! Nem bír megmozdulni! – megint nevetni kezdett. – És te most, kis angyalom, velünk jössz, és megint egy család leszünk.
Őrült. gondoltam. Nem vagy normális. Sosem voltál. Nem akarlak látni! Biztos csak álmodom. Ó, kérlek, mond, hogy csak álmodom!
- Viszlát, barátom – intett Loki felé, és felemelt a földről. Az ajtó felé indult.
Csak egyetlen dolgot sikoltottam.