Ez a fejezet utólag került be a negyedik (a mostani ötödik) elé – közkívánatra…
– Vi, nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – adott hangot nem tetszésének William már sokadik alkalommal.
– Holnap témazárót írunk, úgyhogy kelleni fog neki a füzete – kötötte az ebet a karóhoz a húga, miközben a Vontan–villa felé kerekeztek.
– Igen, de attól még odatelefonálhattunk volna neki. Sőt, akár még most is felhívhatod! Lehet, hogy nincs otthon – William attól tartott, hogy elveszíthetik Veronica nehezen megszerzett bizalmát, ha most hívatlanul rátörik az ajtót.
– Akkor ott hagyjuk a portán! – Vivien, ha egyszer a fejébe vett valamit, akkor nemigen lehetett tőle eltéríteni. – Ha valami rettenetesen titkos dolgot művelnek, az őrök úgysem engednek be.
Némi telefonálgatás után végül mégis bebocsátást nyertek. A kert végében lévő strandhoz vezették őket, ahol egy téglalap alakú díjlovagló pálya volt kijelölve. Veronica, pedig egy hatalmas fekete lipicai mén hátán ült, aminek kora miatt már több helyen őszülni kezdett a szőre.
– Úgy látszik neki még a lova is öreg és fekete – súgta oda Vivien, amikor Williammel letelepedtek a homokba. William csúnyán nézett rá.
– Most miért? Nincs igazam? Mondj egy vidám és színes dolgot vele kapcsolatban! Ha egyszerűbben és egyhangúbban öltözködne, akkor sivatagi terepszínű egyenruhában járna – morgott a lány, akinek divat érzékét rettenetesen sértette, hogy Veronica nem használja ki gazdagsága nyújtotta lehetőségeket, és nem a legutolsó divat szerint öltözködik. Míg neki be kell érnie szerény lehetőségeivel, és mindig valamit ki kell ötölnie, hogy mégis el tudja érni a maga elé kitűzött színvonalat.
William egyszerűen nem értette húga megszállottságát, neki a ruha egy funkcionális eszköz volt, nem az önkifejezés legfőbb módja.
Vivien azonban gyorsan megfeledkezett a lóról meg a divatról, amint Veronica lovas oktatója kikerült a ló takarásából. A nem túl magas, kreol bőrű, izmos fiatalember a kissé rakoncátlan tincseivel festményre kívánkozott. A feszes lovagló nadrág, és póló csak javított a helyzeten. Amikor feléjük nézett, Vivien olyan elbűvölő mosolyt villantott rá, hogy egy pillanatra megakadt a mondandója közben.
A húga egyszer valakinek a vesztét fogja okozni, William ebben egészen biztos volt. Ha már ilyen zsenge korában is ellenállhatatlan, akkor később egyenesen veszedelmes lesz.
Veronica egyszerű lovagló felszerelésben volt, kobak nélkül, a haját összefonta, hogy ne zavarja lovaglás közben. Annyira koncentrált, hogy észre sem vette a jelenlétüket. Bár, hogy mi kötötte le ennyire a figyelmét, azt nem értették az ikrek, mert csak annyit láttak, hogy össze–vissza lovagol a téglalapon belül. Közben az oktató folyamatosan magyarázott valamit, amit valószínűleg akkor sem értettek volna, ha az anyanyelvükön hallják.
Nemsokára befejezték az órát, az oktató kezet fogott Veronicával, biccentett az ikrek felé, és távozott.
– Sziasztok! – üdvözölte őket a lány, miközben lazára engedte a két szárat, és úgy sétálgatott körbe komótosan a lóval. – Mi járatban?
– Nálam maradt a matek füzeted – csicseregte Vivien, és odasietett Veronicához.
Amikor néhány méternyire megközelítette, az eddig felettébb békés állat hirtelen felágaskodott. Olyan váratlanul történt minden, hogy Veronica a földre pottyant, és kétségbeesetten igyekezett féken tartani a rémült lovat, nehogy világgá szaladjon vagy kárt tegyen Vivienben. William is odaugrott, és igyekezett biztonságba helyezni a húgát. Utána tehetetlenül nézte Veronica viaskodását a lóval. Félt, hogy esetleg ront a helyzeten, ha közbeavatkozik.
A lány lassan feltápászkodott, de a ló még mindig idegesen járt körbe–körbe, amíg csak a szár engedte. Halkan beszélni kezdett hozzá, hogy megnyugtassa. Végül sikerült is lecsillapítani, miután szinte elbújt a gazdája mögött.
– Ne haragudj, egyébként nagyon békés – szabadkozott Veronica. – Pont azért vettük meg őt, mert már elég öreg ahhoz, hogy békésen tűrje, ha bénázok rajta – finoman megpaskolta az paci nyakát.
– Milyen öreg? – kérdezte William.
– Elmúlt 20 éves, már nyugdíjas. Mostanában tenyészménként tevékenykedik. Nem is rossz eredménnyel – mosolyodott el a lány.
– Mióta lovagolsz? – jött meg Vivien hangja is.
– Mióta ideköltöztünk. Itt van elég nagy hely a lótartáshoz. Meg legalább lefoglalom magam valamivel.
– Nagyon ügyesen lovagolsz – dicsérte a lányt William.
– Hát nem kifejezetten az én érdemem. Allegro már tapasztalt vén róka, akkor is meg tudná csinálni ezeket a gyakorlatokat, ha egy homokzsákot kötöznének rá – nevetett, ami rendkívül jól állt neki. – Felültök rá?
– Inkább nem – tiltakozott Vivien. Sosem jött ki az állatokkal túl jól, őt inkább az emberek érdekelték.
– Hidd el, nagyon jámbor jószág. Csak megijedt valamitől – biztatta Veronica.
– Én szívesen megpróbálom – ajánlkozott William.
– Oké, akkor először szagoltasd meg vele a kezed, hogy megismerjen…– magyarázta Veronica, aztán megmutatta, hogy mit kell csinálnia, és felsegítette a fiút nyeregbe.
William kezdetben nem volt meggyőződve róla, hogy jó ötlet, de egy negyed óra múlva már nagyon élvezte, ahogy Veronica vezetgette körbe–körbe. Közben olyan szenvedéllyel mesélt a lovaglásról, hogy Williamben is feltámadt az érdeklődés a sport iránt. Mielőtt hazaindultak, megígértette a lánnyal, hogy megtanítja lovagolni, aki szívesen beleegyezett.