Amikor elkezdődött az első órám, és a tanárnő beakart írni hiányzónak - amit csodáltam, hogy nem felejtett el -, felálltam és jeleztem, hogy a teremben vagyok. Meg sem lepődtem a már megszokott reakciókon. Kiáltás, hitetlenkedés és végül a megértés. Nem haragudtam a tanárnőre, sem Kagami-kunra - aki szintén nem vett észre -, hiszen, már megszoktam. Miután a negyedik órámnak is vége volt, felmentem a tetőre ebédelni. A teremben vagy itt szoktam mindig enni, de most nem akartam az osztályban maradni. Hiába felejtkeznek el rólam, akkor sem akartam embereket magam körül. Mivel, egy kellemetlen személy miatt nem tudtam élvezni a suliból ellógott napjaimat, ezért most jó volt egyedül lenni. Nem megszokott érzés töltötte el a bensőmet, mikor Haizaki-kun nálam volt. Fura, de mégis kellemes érzés volt. Nagyon kellemes.
Ezt az érzést éreztem már korábban...
Mégis, félek, ha újra megengedném magamnak ezt az érzést, a szívem úrja sebezhető lenne. Megpróbálom elfojtani ezt... de mégis, mikor Haizaki-kun csak velem törődött, főztünk, aludtunk - próbáltam nem gondolni bizonyos dolgokra -, az nagyon, nagyon jó volt. Végre nem voltam árnyék, végre valaki...
Nem, nem számít. Ezt tenni Haizaki-kunnal és Kise-kunnal...
Kise-kun...
Sóhajtottam.
Mindig azt gondoltam róla, hogy ő egy kedves személy. Segítőkész, rendes, szeretetre méltó, de lássuk be, néha nagyon idegesítő. Persze, mivel nem tudom, hogy mikor mit reagáljak, ezt az arcába is szoktam vágni. Erre könnyek szokták ellepni az arcát - ilyenkor persze megsajnálom -, de az azonnal elmúlik miután újra nyavalyogni kezd. Kise-kun gyönyörű... ezt soha nem is tagadtam. A szőke haja, arany színű szemei, nagy szempillái... ő egy igazi fehér lovon eljövő páncélos herceg. Minden nő álma. De ha ennyien akarják őt, akkor miért engem akar?
Persze ebben sem lehetek biztos.
A fejem kavarog a sok gondolattól. Hallom, hogy becsöngettek, de semmi kedvem sincs órára menni. Végül mégis csak feltápászkodtam, majd a teremben leültem az asztalomhoz és elbóbiskoltam.
Ilyenkor, örülök a képességemnek...
...
Miután vége lett az összes órámnak elindultam a tornaterembe. Mint mindig, mist is ráijesztettem mindenkire. Persze a senpaiok kioktattak, hogy nem hanyagolhatom el az iskolát, meg az edzéseket is, de látszott rajtuk, hogy nagyon aggódtak. Miután füllentettem nekik, hogy miért hiányoztam, azután az edző mosolyogva - ami már magában hátborzongató volt -, közölte, hogy be kell pótolnom a ki maradt edzéseket.
A testem észrevette, hogy nem vagyok formában mivel alig bírtam lefutni harminc kört az iskola körül...
Harminc...
Már a tizedik körnél alig bírtam lábon állni. Mindig is szerettem volna olyan izmokat, mint ami Kagami-kunnak és Aomine-kunnak van. Sokkal jobb lenne az állóképességem, ha nem lennék ilyen kicsi és gyenge. Ezért nem szerettem sose, amikor Murasakibara-kun simogatta a fejem. Mikor ezt csinálta olyan volt, mintha azt közölné velem, hogy ő milyen magas. Vannak előnyei és hátrányai, de mégis... nem jó kicsinek lenni. Egy pár centit nőhetnék... Momoi-san mindig azt mondta, hogy "Tetsu-kun így aranyos." Nem tudom mit akart ezzel, de Momoi-sannak egyszerűbb. Ő lány, méghozzá nagyon is szép. Rózsaszín haja leér a derekáig, a mellei is rendben vannak, szóval egy nagyon szépnő. Az sem mellékes, hogy nagyon kedves és megértő. Alsó középiskolában mindig velem volt, így mindent tudok róla. Rengeteget mesélt a gyerekkoráról, amit Aomine-kunnal töltött. Az ember azt gondolná, hogy ilyen mély barátságból később valami másis lesz. De mindketten nagyon ellene voltak, amikor beszélgettünk erről.
Pedig nagyon összeillenek. Bár Aomine-kunnak ott van Mai-chan... Ő tényleg egy hatalmas perverz... folyton pornót olvasni...
Megráztam a fejem.
Nem szerettem futni. Ilyenkor mindig elgondolkodok a "mi lett volna ha?" kérdésen. Mi lett volna ha nem jön felszínre a többiek ereje? Mi lett volna ha nem a Seirinbe megyek? Mi lett volna ha abbahagyom a kosárlabdát?
Tényleg... Mi lett volna ha egyáltalán nem is a Teikouban tanultam volna? Ha nem találkoztam volna velük? Nem lenne minden sokkal egyszerűbb?
Nem ismerni őket... kosárlabdáznék, de mégse éreznék fájdalmat, ha az arcukat látom...
Ha követtem volna őt akkor... és nem a Teikouba megyek... akkor minden másképp alakult volna? Ha hallgattam volna rá... mennyivel lenne másabb minden?
De egyszer... annyira örültem volna...
Ha az érzéseim eljutottak volna hozzád. Csak egy kis időre, míg azt mondod, hogy utálsz, és milyen undorító vagyok. Hogy többé látni sem akarsz... Bárcsak lett volna merszem elmondani... minden sokkal egyszerűbb lenne. Akkor feladnám, nem rágódnék folyton ezen...
Minden annyira egyszerűbb volna.
De megbántottalak. Ez a szörnyű érzés ami a szívemben van... én... nem tudom túltenni magam rajta. Csak halogatom és halogatom, hátha egyszer köddé válik és elfelejtem. És nem csak egy múltbéli emlék maradsz nekem. Mert az vagy...
Egy emlék.
Csak ez lehetsz már nekem. Régebben, te voltál a cél, hogy jó kosaras legyek. Te tanítottad meg a játékot és azt akartam, hogy büszke lehess rám...Mégis fájdalmat okoztam. De te akkor is kedves voltál. Hiába nem te voltál az aki, beszélt velem... mégis az, hogy feladtad a kosárlabdát, a sportot amit jobban szerettél bárminél... az engem is erre késztetett. Rájöttem, hogy a "A csodák generációja" cím, nem áldás, hanem átok. Akkor döbbentem rá a többiek hatalmas erejére. A távolság ami napról napra közöttünk volt, elfújta az oly régi emlékeket. Mind az öten kinyílottak mint tavassal a cseresznye fák. És én magamra maradtam... Hiába próbáltam velük együtt kinyílni, mégis, ez soha nem történhetett volna meg...
Ha nem adtál volna nekem egy utolsó reményt.
A csuklószorítóidat rám bíztad. Nekem adtad őket... Olyan boldog voltam akkor. Az arcom akkor talán nem mutatott semmilyen érzelmet, de a szívem őrülten dobogott. Azt hiszem akkor szerettem beléd még jobban. Olyan mintha egy láthatatlan fonállal akarnál magadhoz láncolni... és egyben tudat alatt elüldözni. Ha újra találkoznánk elmondanám, hogy még mindig meg vannak. Minden meccsen viseltem őket. Már kabalákká nőtték ki magukat. - Mosolyogtam.
Jézusom, csak nehogy olyan legyek mint Midorima-kun. - Gondoltam.
Ezek a tieid voltak. Te is viselted őket minden meccseden. Az illatodat árasztotta még valamikor akkor régen. Mikor megkaptam és egyedül voltam, sírtam a boldogságtól. Összeszorítottam a kezeimben és a szívemhez tettem őket, miközben remegtem. Akkor kicsit szánalmasnak éreztem magam, mégis... így tűnt helyesnek.
Hiszen szerettelek.
Ezek ajándékok voltak tőled. Mindig is vigyáztam rájuk, minden meccs után kimostam őket, bár már nem a te illatodat árasztotta, mégis a tudat, hogy valami ami a tiéd volt, az nálam volt... az mámorító érzés volt akkor.
Azt hiszem akkor fanatikus lehettem... nem mégsem... csak túlságosan is szerelmes.
Igen. Annyira szerettelek, hogy az már fájt... mégis hálás voltam akkor amikor bejutottam a Teikou kosárlabda csapatába. Találkoztam Aomine-kunnal és ő lett a fény...
De számomra mindig te leszel az első fény...
Ha az érzéseim eljutottak volna hozzád...
Minden egyszerűbb lenne...
Minden más lett volna...
De te már nem vagy más mint egy emlék...
Csak egy emlék...
...
Észrevettem, hogy megálltam és hisztérikusan zokogok. Hirtelen nem is tudtam, hogy miért... Olyan mintha egy kisfilm pergett volna le előttem... Minden emlék egy pillanat alatt tért vissza...
" Hisz tudod, hogy ki vagyok nem? Tetsuya..."
"Az egyetlen aki legyőzhet én magam vagyok."
"Kuro-chin miért kérdezgeted mindig ezt? Utálom a kosárlabdát. Csak Aka-chin miatt játszom... olyan idegesítő..."
"Kurokocchi... nem érdekel. Egyetlen célom, hogy legyőzzem Aominecchit egy-egy elleniben."
"Kuroko, most más dolgom van. Nem tudok veled foglalkozni."
"Tetsu-kun... kérlek ne, ne lépj ki...kérlek ne...mi lesz Dai-channal? Tetsu-kun..."
"Kuroko! Kérsz egy vanília turmixot? Ha igen akkor utána el menjünk kosarazni? Hm? Ah, még mindig nem gondoltad meg magad? Biztos, hogy a Teikouba akarsz járni?"
Miért? Miért most? Akkor amikor ilyen sebezhető vagyok... Pedig megfogadtam, hogy nem leszek az... hogy megvédem magam a nemszükséges érzésektől...
Leguggoltam és átkaroltam a térdeimet. Akkor nem sírtam... amikor mindenki eltávolodott... amikor egyedül maradtam... nem, mert erősnek kellett lennem.
Nem sírtam, de most...minden aminek akkor kellett volna, most jön ki...
Annyira fáj...annyira...
"Tetsu... Akashinak igaza volt... a te kosárlabdád soha nem győzhet."
"Ne aggódj Tetsuya... mindent bele fogunk adni. Nem vesszük lazán, hisz tudod... mi mindig győzünk. Ez a mottónk. És nekem mindig igazam van."
Én megbíztam benned Akashi-kun... Megígérted... hazudtál, és abban a pillanatban amikor a szemeim találkozott a könnybe lábadt barna szemekkel... összetörtem.
Utálom a tizenegyes számot.
Ők akkor nem is adtak bele mindent. Lazán vették. Akashi-kun biztos megparancsolta nekik, hogy ne játszanak komolyan. És a legfájdalmasabb az... az hogy nem vették komolyan és mégis... ők mégis győztek.
Akkor döbbentem rá, sőt akkor fedeztem fel magamban egy eddig új ismeretlen érzést...
Gyűlöltem őket... Nagyon... nagyon...
És rájöttem, hogy...
Ők igazi szörnyetegek.
...
Kagami, már reggel észrevette a feszültséget amikor először meglátta őt. Jó, igaz, hogy csak akkor tűnt fel neki, hogy ott van, amikor a tanárnő kérdezte, hogy ki hiányzik. Egész nap alig lehetett látni, így azt gondolta, hogy megkérdezi esznek-e együtt. De mikor hátrafordult, Kuroko már nem volt ott. Aztán amikor meglátta őt ahogy alszik, a szíve hevesebben kezdett dobogni. Mikor előrefordult, tudta, hogy biztos piros az arca, de nem tudta mit kezdjen a dobogó szívével. Eddig még nem érzett semmi ilyesmit, hiába élt Amerikában. Az ember azt gondolná, hogy Amerikában annyian mászkálnak, hogy mindenki talál magának párt. Vele nem így volt, na jó randizott már párszor, de nem volt meg az a bizonyos "szikra." De most, hogy találkozott vele...
Minden olyan furcsa volt.
Mikor rá néz azokkal a hatalmas kék szemeivel és az érzelemmentes arckifejezésével... Az őrületbe kergeti vele. Mikor vanília turmixot iszik mindig a száját figyeli... Nem tudja levenni a szemét azokról a cseresznyeszínű ajkakról... Ahogy a szívószál az ajkai között mozog...
Mindig attól fél, hogy észreveszi...
Mikor edzés után átöltöznek, a hófehér bőrét figyeli. Ahogy az izzadság lefolyik a hátán, a vállán, egészen az alsónadrág tetejéig. Néha úgy érzi, mintha ey hatalmas perverz lenne... Mikor Kise eljön, és ölelget Kurokót, feszítő érzés nyilall a mellkasába. Elképzeli milyen lenne, ha beleverné Kise fejét valahova...
De ilyenkor mindig elborzad a saját gondolataitól.
Aggódott akkor is, amikor meglátta, hogy az edző elküldi őt köröket futni. Mostanában - bár nem látta jó pár napig -, olyannak tűnt, mint aki vívódik valamin. Nagyon feszültnek is tűnt, de nem mert rákérdezni. Valószínűleg azt válaszolná, hogy "semmi különös" vagy "nem fontos."
Mégis mikor már vagy fél órája nem jött vissza, az edző engedélyével - aki újra elfelejtette őt -, elindult megkeresni. Elindult, de amikor különböző gondolatok töltötték ki a fejét, megijedt. Aggódva elkezdett szaladni, majd befordult a sarkon és megdermedt.
...
Kuroko csak ott ült és zokogott. Fura módon egyszerre találta szívszorítónak és édesnek a helyzetet. Hiszen Kuroko semmi érzelmet nem tud kifejezni - vagyis tud, de ritkán -, és mégis...
A szíve összeszorult, ahogy látta a kis teste összekuporodva, hisztérikusan zokogva... Visszaszerezte lélekjelenlétét, majd odarohant a kisebbhez és kicsit megrázta.
- Kuroko? Hé, minden oké?
Csodás vagy Kagami. Itt sír te pedig a lehető leghülyébb kérdést teszed fel neki.
A fiú nem válaszolt, hanem csak hüppögött. Kagami újra megrázta, majd a vörös szeme találkozott a könnybe lábadt kék szemekkel.
- Ka...mi..kun? - nézett furcsán az idősebbre.
Kagami észrevette, a változást Kuroko állapotában. Olyan volt mintha nem lett volna magánál...mintha nem az igazi Kuroko lett volna. Hirtelen nem tudta, hogy mit tegyen, majd rájött, hogy mégsem hagyhatja itt őt.
Miközben felvette őt, hallotta, hogy a kék hajú valamit motyog.
- Kuroko?
- Annyira... annyira - mondta el-el akadozva a sírástól -, gyűlölöm őket.
A vörös megdöbbent, majd elképzelni sem tudta, hogy kire gondolhat a kezeiben lévő személy. Majd végül leesett neki.
- Szörnyek... ők szörnyek.. gyűlölöm őket... Főleg Akashi-kunt... meg Aomine-kunt...Miért? Miért hazudott nekem? Megígérte... h-hogy... komolyan veszi, de hazudott.
- P-p-pedig, me-megígérte! - Kapaszkodott bele jobban Kagami nyakába, miközben a könnyei csak úgy ömlöttek a szemeiből.
Nem érdekelte, hogy a pólója vizes lesz a másik könnyeitől, csak arra tudott gondolni, hogy megnyugtassa a másikat.
- Sss - simogatta a hátát -, én itt vagyok. Bennem megbízhatsz, hallod Kuroko? Én soha nem foglak csak úgy otthagyni mint ők. Figyelsz? Megértetted?
Mikor a fiú nem válaszolt, Kagami már nyitotta a száját, de végül érezte, hogy Kuroko bólintott.
- Én... Ka...mi...kun... Kérlek vigyél el...
Pár percnyi hallgatás után Kagami megszólalt.
- Hova szeretnél menni? - kérdezte döbbenten. - Bárhova elviszlek ahová csak szeretnéd. - Válaszolta azért.
- Hozz-zád - vett többször levegőt, majd nem törődve a könnyeivel folytatta -, nem ak-aka-akarok hazamenni... - Nézett a vörösre.
Kagami nyelt egyet, hisz a gondolat, hogy Kuroko a lakásában lesz - újra, hisz volt már nála a csapat -, egyedül...
Hirtelen perverz képek özönlötték el az agyát, de képzeletben elesegette a zavaró gondolatokat.
- Rendben. - Válaszolta. - De előbb megyünk a cuccokért.
Kurokóval a kezében visszasétált, de mire észrevette volna, a másik elaludt a karjaiban.
...
Kagami nem is figyelt a többiekre a teremben, hanem besétált az öltözőbe, felszedte a saját és Kuroko dolgait, - félve pillantott az őt követő kis Huskyra -, majd elment. Persze az edző és a többiek is aggódva nézték, és kérdezgették, hogy mi történt, de látva, hogy Kagami sem tudja, elengedték. Mielőtt elment, hallotta, hogy Kiyoshi vigasztalja az edzőt, hogy ez nem az ő hibája. Persze ne is az ő hibája volt.
Még ő maga sem tudta, mi üthetett a kék hajúba, de a szíve eszeveszetten dobogott.
Amikor elérte a lakását, szédülni kezdett. Nem, még most sem hiszi el, hogy egy üres lakásban csak ők ketten lesznek! Beengedte Nigout - persze tisztes távolságból -, aki el is foglalta a kanapét. Bevitte a hálószobába, majd letette az ágyra Kurokót. Ahogy hátralépett érezte, hogy elönti a forróság. A feje zsibbadni kezdett, ahogy nézte az ágyán elterülő fiút. A kék haja szanaszét terült a takarón, az arcán a korábbi könnyektől még csillogott az arca. A szája kissé széjjel volt nyitva és úgy vette a levegőt, a mellkasa pedig fel le hullámzott közben. A ruhája ami most rajta volt kissé felcsúszott, és így látni lehetett a hasát. Ahogy figyelte a másik testét, azon gondolkozott, hogy milyen lenne ha az ágyéka és a mellkasa között...
...megnyalná?
Milyen arcot vághatna akkor? Mit érezne?
De ahogy eljutott a tudatáig, hogy mit gondolt, érezte, hogy egyre jobban felizgult. Mielőtt bármi meggondolatlanságot is tett volna, elindult zuhanyozni. Próbálta a feje hátsó szegletébe űzni a gondolatot, hogy Kuroko az ő ágyán fekszik... és ez az egy szoba van a házban. A kanapéra pedig nem mer menni, mert Nigou ott fekszik...
Igen, gyáva vagy Kagami. Félsz egy kiskutyától...
Mégis... valahogy örülök, hogy itt van. Mert ha Kuroko reggel felébred és meglátja, hogy egy ágyban alszunk... foghatom a kutyájára.
Nem tudtam levakarni a mosolyt az ajkaimról.
Mikor Kagami besétált a szobájába, és lefeküdt Kuroko mellé, próbálta leállítani a folyamatos szívdobogását. Félt, hátha a másik meghallja...
Elaludt, és nem engedett annak a vágynak, hogy magához ölelje a kisebbiket.
...
Mikor megébredtem, nem is tudtam, hogy hol vagyok. Ismeretlen volt a plafon, a város zajai... Megijedtem. Pár percig nem mozdultam, majd meghallottam egy egyenletes légzést magam mellet. Még jobban elképedtem, ugyanis fogalmam sem volt, hogy ki fekszik mellette. Halványan emlékszem, hogy valaki a nevemen szólongatott majd felvett és elaludtam a karjaiban. Többre nem nagyon...
Aztán hirtelen eszembe jutott, mi van ha Haizaki-kun vagy Kise-kun fekszik mellettem?
A szívem őrült iramban kezdett el dobogni, és nem kellemes érzés kerített hatalmába...
Egyikőjüket sem akartam látni... nem akartam tőlük semmit sem...
Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk.
...
Hirtelen rádöbbentem, hogy mégis mit gondoltam. Ők a barátaim - nos Haizaki-kun valamilyen módon az -, de...
Amikor eszembe jutott, hogy miket gondoltam róluk futás közben...
Most is ugyanazokat gondolom... Miért? Ami Kise-kunnal történt, az miért volt? Foghatnám az italra, mert úgy tényleg egyszerűbb lenne... de mégis miért engedtem ezt meg?
Hiába tudom, hogy mindig is vágytam a figyelemre, sosem voltam olyan bátor, hogy ezt meg is tegyem... Akkor Haizaki-kunnal miért? A pillanatnyi élvezetért? Mindig is féltem az ilyen dolgoktól, érzésektől... sosem tudom, hogy ilyenkor mit kéne tennem...
Éreztem ahogy a könnyek végig folynak az arcomon...
Ez mind az ő hibája...
Én... rájöttem... nem szeretem... nem szeretem Kise-kunt és Haizaki-kunt. Nem, egyáltalán nem. És ez az érzés, a tudat, hogy miért nem tudom őket szerelemmel szeretni... Egyetlen egy ember miatt van. Miatta, mert magához láncolt akkor és ott, amikor először találkoztunk... Soha nem tudok már senkit sem szeretni?
Te vagy a legrosszabb... Mégis tudom, hogy ez az én hibám, így nem lehetek rád mérges... de annyira szeretlek, hogy nem vagyok képes elengedni téged... Annyi év után, pedig ezt kellene tennem. Nem gondolhatok örökre csak rád. Mikor megnyertük a téli kupát, azt kívántam bárcsak ott lettél volna... Néztél volna a nézőtérről és büszkén mosolyogtál volna rám...
Annyira szeretlek.
Kezeimmel eltakartam a szemeimet és remegtem a zokogástól. Egy év alatt sem sírok ennyit mint most.
El kell felejtenem. Igen, ez az egyetlen megoldás.
Az egyoldalú szerelem a legrosszabb.
...
Amikor megnyugodtam, és rájöttem, hogy még mindig nem tudom ki fekszik mellettem, oldalra fordítottam a fejemet.
Megdöbbentem, de nem ijedtem meg.
Kagami-kun.
Ahogy néztem őt, ahogy nyugodtan alszik, és lélegzik, rájöttem, hogy fel sem tűnt milyen helyes Kagami-kun. A vörös haja és szeme, a kidolgozott teste, és a személyisége...
Ő lenne a tökéletes?
A tökéletes, hogy őt elfelejtsem? Segítene? Segítene elfelejtetni az egyoldalú szerelmet, ami már felemésztett belülről? Hiába űztem ezeket az érzéseket és gondolatokat a szívem legmélyére, még a mai napig nem tudtam elfelejteni őket.
Amióta megismertem őt, már akkor elvesztem. Amikor eltávolodtunk egymástól, valami meghalt bennem. El kell felejtenem őt. Muszáj... vagy soha nem lehetek boldog.
Soha.
Kagami-kun...
...
Éreztem valamit. Bizsergő, kellemes érzést. Olyan mint amikor magamat szoktam kényeztetni a fürdőszobában... Mégis ez más... Nedves...
- Mm...Uh. - Ébredeztem.
A hangomra az érzés csak erősödött. Sokkal, de sokkal erősebben éreztem, ezt a fantasztikus érzést. Leírni is alig tudnám ezt az érzést...
- Ah! - Nyögtem, amire már kipattantak a szemeim. Mi ez a... fantasztikus érzés? Ah... uh... ez... annyira jó...
Még sosem éreztem ilyet...mégis...
- Ah!
Mi a fene ez?!
Ahogy lenéztem és megláttam elakadt a lélegzetem.
- Kuroko?!
Kuroko éppen fel le mozgatta a fejét a farkamon! Kinyitotta a szemét és rám nézett azokkal a gyöngyházfényű szemeivel. Színtiszta vágy látszódott bennük és tovább folytatta a mozgást. A nyelvével megnyomta a makkomat, majd végignyal az egész hosszomon.
- Ah! Uh... hé mit... csinálsz?
Egy pillanatra abbahagyta a mozgást, majd kivette a szájából a szerszámomat és úgy válaszolt.
- Éppen leszoplak Kagami-kun. - Válaszolta, mire éreztem hogy elvörösödök. Most komolyan még csak nem is érzi zavarban magát?
- Te - akadtam meg a mondandómban, mert a kezével elkezdte dörzsölni a farkam hegyét -, ah, te... hülye... hagyd abba!
Hiába mondtam ezt nem akartam, hogy abbahagyja. Olyan jó volt... és most jöttem rá, hogy mindig is akartam ezt...
- Ah! - Nyomta meg erősebben a tetejét.
- A teteje nagyon érzékeny Kagami-kun. Majdnem elélveztél. - Jegyezte csak úgy meg.
Hát ne jegyezze csak úgy meg! Ez egyáltalán nem normális viselkedés, ha valaki épp leszopja a másikat! Ráadásul ha mindketten fiúk!
- Hüly...e!
Tovább folytatta, majd újra végignyalt az egészen. Legmeglepőbb, hogy felnyúlt a mellkasomhoz, és megcsípte a mellbimbómat.
- Mit-! - De ahogy elkezdte csavargatni, egyre jobb érzés lett.
- Uh... Ah!
Az egészet újra a szájába vette, majd megszívta és elengedte. Újra és újra. A fejemet szégyenletes módon hátravetettem és egy nagyot nyögtem. A kezeimmel a paplanba kapaszkodtam.
- Kuro! Ah!...Uh...oh, Ah! - Nyögtem, majd a szájába élveztem.
Lihegtem, majd kinyitottam a szemem és ránéztem. Amint megláttam, hogy mit csinál Kuroko, újra kőkeménnyé váltam.
- Mit-? - kérdeztem, majd figyeltem, ahogy élvezetem bizonyítékával kényezteti magát. Ahogy láttam, hogy a kezét levezeti a fenekéhez, majd elkezdi tágítani magát, az hihetetlen volt. Tudtam, hogy mit csinál - hisz Amerikában, mindenki tudott a melegekkel kapcsolatos tudnivalókról -, szóval nem lepett meg. Ahogy láttam, nagyon élvezte, hogy magának okoz örömet. Éreztem, hogy megremegek. Behunytam a szemem, de aztán hallottam, hogy megmozdul az ágy.
Ránéztem, és láttam, hogy az ölemhez mászik, majd megfogja a férfiasságom, és magába vezeti. Már attól is megremegtem, amikor megfogta, de mikor éreztem, hogy milyen selymes, szűk és nedves belül, felnyögtem.
Kuroko is remegett felettem, úgy látom nem ez az első neki...
Vagyis már volt valakivel?
De ezt a kérdést el is felejtettem, amikor elkezdett mozogni. Kezeimet rátettem a csípőjére, hogy megfelelő szögben tartsam. Amikor ő előre mozdult, én felemeltem a csípőmet.
- Ah! Kagami-kun! - Nyögte édesen. Olyan aranyos és sexi így...
Ahogy a csípőmön ül, előre hátra mozog, liheg, kéjesen nyög, és ahogy rám néz...
Egyszerűen beindít.
Felültem, majd átkaroltam Kurokót, és mélyebbre merültem benne.
- Ah! Ka...mi..kun!
- Ku...roko! Ah!
Egyre jobban hajszoltuk a gyönyört, majd a hátára fektettem őt, és a lábait a nyakamba akasztottam.
- Ah! - Nyögtem.
- Ka..mi..kun! Ah! Kaga...!
Lenéztem és láttam, hogy mennyire élvezi.
- Ka...mi...még! Ah! Gyorsabban! Kami-kun!
Nem tudok nem ellenállni a kérésének, így gyorsítottam a tempón. Olyan átkozottul szűk ott belül... elképesztően jó érzés ahogy ki be mozgok benne. Az érzés, ahogy szorítja a farkamat...
- Ah!
- ... mi-kun! Ka...mi-kun!
Hallom, hogy neki is közel a vég, majd ránéztem az alattam fekvőre, és láttam, hogy ő is engem néz. A karjait a nyakam köré emelte és lehúzott egy csókra. Már az is megdöbbentett, ahogy rájöttem, hogy mit is csinálunk, de ez még jobban. A nyelvünk vad táncot járt, és átvettem a csók felett az irányítást. Közben folyamatosan mozgattam a csípőmet, aztán ahogy Kuroko belenyögött a számba elélveztem. Ő a hasamra élvezett, majd a kimerültségtől ráfeküdtem.
Lihegtünk, és én lefordultam róla. A plafont néztem, és azt gondoltam, hogy mégis mit fogunk most csinálni? Lefeküdtem vele... megtettem Kurokóval...a szívem olyan hevesen ver...
Azt hiszem szerelmes vagyok.
...
Miután észrevettem, hogy a kék szemek engem néztek, felé fordultam. Egyből feltűnt, hogy valami nincs rendben vele.
- Kuroko? Te... - akadtam el, hisz féltem feltenni ezt a kérdést -, megbántad?
Rám nézett újra, és a szemei könnyesek voltak. Megmozdult majd átölelt, és a fejét a mellkasomba fúrta.
- Sajnálom... Kagami-kun... én.. ki-kiha... - akadozott -, kihasználtalak...
Megdermedtem. Mit mondott? Hogy...kihasznált? Ő...képes ilyesmire?
- Hogy? Miről beszélsz?
- Én... kérlek... csak el-el... el akarom őt felejteni... segíts... kérlek... Kagami-kun... Te vagy az egyetlen... nem akarok rá emlékezni... nem akarom csak őt szeretni...
Kit? Miről...? Egyáltalán nem értem... Kit szeretsz Kuroko? Kit akarsz elfelejteni? Aominét?
- Nem akarok mást... segíts nekem... - Nézett rám a könnyes kék szemeivel.
- Csak te tudsz... kérlek... szeretni akarok valaki mást... ez az érzés felemészt belülről... - Szorított meg jobban.
Kuroko...
- Mást nem kérhetek meg rá... nem..ne-nem akarok, hogy hozzájuk bármi közöm is legyen...
- Kikhez Kuroko?
- Hozzájuk... ők szörnyetegek... utálom őket... gyűlölöm mindannyiukat... Főleg Akashi-kunt...
Mi?
- Kuroko én...
- Kérlek Kagami-kun... szeretsz engem? - nézett rám és én hirtelen köpni nyelni nem tudtam...
Aztán eszembe jutott az az érzés amikor megláttam, ahogyan sírt. Amikor issza a vanília turmixot... Amikor edzés után az izzadság lefolyik a testéről... Ahogy a szíve hevesebben ver minden alkalommal amikor meglátja... A düh, amikor Aomine megalázta őt... igen és a pár perccel ezelőtt rájövő érzelmeire...
Igen, nagyon szereti őt.
Nagyon.
- Igen... szeretlek Kuroko.
Erre csak elkerekedett a szeme és sírni kezdett.
- Bocsáss meg kérlek...
Hirtelen nem is tudtam, miért is kért bocsánatot. De aztán eszembe jutott. Magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam.
- Nem baj ha kihasználsz... addig jó míg itt vagy velem... ne aggódj... csak felejtsd el őt és szeress belém... várni fogok... csak felejtsd el őt... szeretlek...ssh nyugodj meg...
- Kö-köszönöm... annyira...
...
Nem tudom, hogy még meddig maradtam fent. De azt tudom, hogy sokáig néztem az alvó alakját. A karjaimban aludt el, miután már kellően megnyugodott.
Kuroko szerelmes volt valakibe. Szerelmes volt, és biztos vagyok benne, hogy ez egy egyoldalú szerelem volt. Ha tudná az akit szeret, hogy szerelmes belé... nem szenvedne így. Legbelül nem is hittem, hogy Kurokóval ilyesmi történhet... mégis, nem tudja így végignézni ahogy a másik szenved... nem hagyhatja egyedül. Ha mindvégig mellette marad...
Akkor talán végül szerelmes lesz belé.
És elfelejti majd azt akit szeret... elfelejti és akkor ő itt lesz...
És szeretni fogja.
...
Másnap amikor felkeltünk, észrevettem, hogy Kagami-kun karjaiban aludtam el. Ahogy az is feltűnt, hogy nem is fürödtünk. Felébresztettem Kagami-kunt - ekkor beállt egy ötpercnyi kínos csend -, majd mondtam, hogy mennünk kéne fürödni, ha iskolába akarunk menni.
Elmentünk zuhanyozni - persze külön külön, mert Kagami-kun zavarban volt -, majd megreggeliztünk és elindultunk hozzám. Nigou csendben várt Kagami-kunnal, amíg összeszedtem az aznapi tanszereimet, és végül csendben sétáltunk az iskola felé. Oldalra néztem és láttam, hogy Kagami-kun arca kissé piros volt. Nem mondtam semmit, nehogy még jobban zavarba jöjjön. Csendben sétáltunk tovább és éreztem, hogy megfogja a kezemet. Láttam, hogy oldalra fordítja a fejét, hogy még véletlenül se kelljen rám néznie. A fülei is vörösek voltak, tehát csak mosolyogtam.
A szívem egy nagyot dobbant amikor összekulcsolta a kezeinket.
Ilyet nagyon régen éreztem, és nem volt kellemetlen érzés. Sem Kise-kunnal és Haizaki-kunnal nem éreztem ilyet...
Megszorítottam a kezét, és egymásra pillantottunk. Mindketten másfele néztünk és éreztem, hogy elpirulok.
- Kurokocchi?
Mindketten megdöbbentünk és megálltunk. Kagami-kun jobban megszorította a kezemet és mindketten hátrafordultunk.
Kise-kun állt mögöttünk és megdöbbenve, elkerekedett szemekkel nézte az összekulcsolt kezeinket.
Abban a pillanatban egyetlen egy kérdés járt a fejemben.
Hogy lehetek ilyen érzéketlen?
...
Ah, köszönöm, hogy elolvastátok! Hát igen, gondolom nem mindenki erre számított :D Hát én sem így terveztem, sőt, ez mind csak úgy kipattant a fejemből. ^^
Hálás vagyok annak aki követi az első történetemet.
Annyi történet kering a fejemben, hogy alig várom, hogy belekezdhessek a többibe!
De örülök, hogy rávettem magam ennek a történetnek a megírására, és hogy feltettem ide ;) Már több mint egy évig győzködtem magam, hogy írjak, és legyen merszem feltenni ide ^^ Aztán, jött a Kuroko no Basuke és úgy éreztem, hogy itt az én időm :D
Több különböző animék, és filmekből írtam ficet, de ez az anime segített hozzá, hogy újra írjak. A "mazochista" történet, ah annyira írni akarok egy gonosz Kurokót! Nos ez a történet az egyik órán jutott eszembe. Nos mindegy is, de alig váro, hogy végre befejezhessem ezt a törit, és egy újabba kezdhessek! Vagy one-shotot írjak? De állandóan, azt mondom magamnak, hogy "ne siesd el" a történetet. Remélem nem is fogom.. ;)
Nos, köszi, hogy olvastad! :)
Remélem tetszett!
By: Lora98~
suu~