IV. fejezet
Vámpírok és átkok
Miután Morte professzor viharos gyorsasággal kizavarta az irodájából, James Silver Malfoy keresésére indult. Úgy vélte, barátja, ha segíteni nem is tud, mindenképpen végig fogja hallgatni, és erre most kifejezetten szüksége volt.
A fiú kedvenc helyükön – egy hatalmas bükkfa alatt – ült a tó partján, és egy vaskos könyvet olvasott.
- Szia, Silver! Te már megint tanulsz? Vagy elhatároztad, hogy az egész könyvtárat kiolvasod?
- Nem. – A szürke szemek némi szemrehányást tükröztek. – Ez a Vámpírok és egyéb sötét teremtmények című könyv. Az apámé. Tudod, a legendák szerint vámpírok is vannak az őseink között. Persze egy másik legenda szerint meg Mardekár leszármazottai vagyunk. Mindegy. Nem ülsz le?
- De. – Ezzel lehuppant a fűbe, és részletesen elmesélt mindent a Morte professzorral folytatott beszélgetésről.
- Ez több mint furcsa – mondta Silver a fejét csóválva. – Néha jó lenne tudni, mire gondolnak az emberek.
- Egyetértek… – sóhajtotta James. – És ez az egész dolog a vámpírokkal… meg hogy anyu nem mondta el…
- Talán nem akarta, hogy aggódj… Ajjaj! – Húzta össze szemöldökét, mikor megpillantott öt mardekáros fiút és egy lányt, köztük Balthazar Wilfordot a helyük felé közeledni.
- Tűnj el! Majd én elintézem őket.
- Nem. Malfoyként valószínűleg nem mernek bántani, apám még mindig elég befolyásos.
Ám szavainak ellentmondani látszott, mikor a mardekárosok megálltak előttük, és fenyegetően feléjük tornyosultak.
- Á, Astroath és a kis pincsikutyája! – szólalt meg gúnyosan a nagydarab hetedéves. – Most nincs itt az anyád, hogy megvédjen!
James érezte, ahogy nő benne a feszültség, az elmúlt két hét gúnyolódásai miatt amúgy is elege volt ebből a bandából, és idegességére még rátett egy lapáttal a Morte professzorral történt beszélgetés. Mindemellett Wilfordnak tökéletesen igaza volt: édesanyja jelen pillanatban nem tartózkodik a Roxfortban…
- Senki védelmére nincs szükségem! – kiáltotta zölden villámló szemekkel, miközben talpra ugrott. – Trollfejű!
- Nyugi, James! – Most már Silver is állt, és nyugtatólag barátja vállára tette a kezét.
- Rád is büszke lehet az apád, Malfoy! A fia egy griffendéles, ráadásul folyamatosan egy nála idősebb fiúval mászkál. Mondd csak, Astroath, minden kis titkodba beavattad már? Nem félsz, hogy kicsapnak? Megrontani egy ilyen fiatal fiút…
Csak egy villanás volt. A következő pillanatban Balthazar a földön fetrengett, egyik kezével vérző orrát törölgette, másik kezét pedig a gyomrára szorította. James megrázta bal kezét, melyről vörös vércseppek fröccsentek a többiek talárjára.
- Akar még valamelyikőtök mondani valamit? – A fiú kihívó pillantást vetett a hetedévesekre, mire azok pálcát rántottak.
James villámgyorsan hárította az átkokat, majd ellentámadásba lendült. Mind a négy taroló-átka talált. Egyedül a lányt nem bántotta.
- Tűnj el innen! Azonnal! – üvöltött rá dühösen. A lány elrohant a kastély felé.
- Mit csináljunk velük, Silver? – kérdezte James a földön fetrengő mardekárosokat nézve.
- Szerintem hagyjuk itt őket és menjünk!
- Nem, nem! – A fiú a fejét rázta, miközben felemelte a pálcáját. – Büntetést érdemelnek…
Egy pálcaintéssel megkötözte őket, a következő mozdulatára pedig az öt gúzsba kötött mardekáros fejjel lefelé lógott a levegőben. Ezután James visszaült a fűbe, pálcáját folyamatosan a fiúkra szegezve.
- Így tökéletes lesz! – vigyorodott el diadalmasan. Aztán, mivel háztársai folyamatosan szitkozódtak, elnémította őket. Silver döbbenten figyelte.
- Azt tudod, hogy ezért büntetőmunkára fognak küldeni?
- És? Szerinted ki nem szarja le? Megérdemelték. – James megvonta a vállát. – Na, mit olvastál a vámpírokról? – kérdezte a lehető legtökéletesebb nyugalommal.
Silver megdöbbent barátja hihetetlen közönyösségén. James úgy viselkedett, mintha nem is most átkozott volna meg öt mardekárost, inkább éppen valami unalmas mágiatöri órát ült volna végig.
Már éppen hozzákezdett volna a meséléshez, mikor Celvedon professzor alakja bukkant fel a távolban, nyomában az előbb elzavart lánnyal.
- Mit folyik itt, Mr. Astroath? – A férfi sötét szemei bosszúsan villantak. – Az édesanyja ennek nem fog örülni!
Azonban alig tudta visszafojtani mosolyát, mikor meglátta a levegőben lógó mardekárosokat.
- Ők kezdték – mondta Silver, ám a professzor tekintetét látva inkább nem folytatta.
- Huszonöt pont a Mardekártól – jelentette ki Celvedon, miközben gúnyosan az öt fiúra nézett. – Szégyen, hogy hetedéves létükre nem tudják megvédeni magukat! Büntetőmunkára jelentkezzenek Morte professzornál! – Majd pillantása a másik két srácra esett. – Öt pont a Griffendéltől, mert nem segített a barátjának, Mr. Malfoy.
- Ő még csak elsős – védte James.
- Lenne kedves befogni a száját, Mr. Astroath?! Huszonöt pont a Mardekárnak ezekért a csodás átkokért. Hét óra előtt tíz perccel jelentkezzenek a szobámban büntetőmunkára!
- De… hétkor kezdődik a Párbaj Szakkör – sóhajtotta csalódottan Silver, azonban a professzor nem figyelt rá. Az öt mardekáros fiút maga után lebegtetve elindult a Roxfort felé.
James összevont szemöldökkel figyelte. Mostohaapja még sosem volt ilyen rendes hozzá, sohasem dicsérte meg, holott látta már varázsolni. Annak ellenére, hogy büntetőmunkára küldte, tulajdonképpen elismerte a tudását. Nem tudta, mi állhat ennek a hátterében.
Őszintén szólva, amúgy sem volt kedve részt venni a szakkörön. A Malorumban sokkal nagyobb tempóban haladtak, így jóval nagyobb volt a tudása, mint a Roxfortban tanuló kortársainak. Nem szeretett volna senkit sem megsebesíteni, mint ahogy ezt már néhányszor megtette régebbi diáktársaival.
Belegondolva, még mindig jobb volt a büntetőmunka Celvedonnal, mint Morte professzor koszos edényeit takarítani…
Félresimított egy vörös hajtincset a homlokából, miközben érezte, hogy hideg veríték csorog végig a hátán talárja alatt. Az izmai már teljesen elgémberedtek az órák óta tartó gubbasztástól. Figyelte a vámpírokat, próbált ráhangolódni lényükre, kideríteni, mennyien vannak, hogy a megfelelő pillanatban megtámadhassa őket.
Nemcsak a vámpírok iránti mérhetetlen gyűlölete vezérelte. Évek óta nem találkozott Dracus A. Diamante-tal. Az, hogy megmenti őt, talán elég viszonzása lesz annak, amivel a férfi sok-sok évvel ezelőtt megajándékozta…
Hideg, éles szélfújt a Tiltott Rengeteg felől. James Astroath fázósan húzta össze magán sötét talárját, majd kérdően barátjára pillantott. Silver a mardekárosok, illetve Celvedon professzor távozása óta szótlanul ült mellette, és bánatosan pislogott maga elé.
- Ne haragudj! – szólalt meg James. – Nem gondoltam, hogy a professzor téged is megbüntet.
- Utál engem! – fakadt ki a fiú, miközben hosszú ujjaival szőke tincseibe túrt. – Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Nem tudok semmit! Igaza van Wilfordnak. Apám csalódott bennem. Mindig is csalódott bennem!
- Figyelj, Silver! Apád nem véletlenül állt át annak idején. Nem véletlenül szállt szembe a hagyományokkal, és vett el egy… egy mugli származású boszorkányt… Ez tény, mindenki tudja, mit tettek a szüleid. Nem hiszem, hogy édesapádat annyira megrázta volna, hogy nem a Mardekárba kerültél. Sőt, szerintem még örül is neki…
- Te nem ismered őt!
- Nem ismerem, de… Az anyád a valaha élt legokosabb boszorkány, az apád pedig a legnemesebb Malfoy, akiről rajtad kívül valaha is hallottam. Aki mást mond, az szűklátókörű, korlátolt és tele van előítéletekkel. Mint például Gary Celvedon. Nem is kell foglalkoznod velük!
- Igazad van. Mégis…
- Semmi ellenvetés. Megtanítalak mindenre, amit tudok, ha szeretnéd.
- Valóban? – Silver arca felderült.
- Valóban. De cserébe kérek tőled valamit. – James hamiskásan elmosolyodott, mire a szürke szemekben gyanakvás csillant. – Szeretném elkérni a bájital házidat. Az SVK tanárunk kiváló volt, de Bájitaltanból csapnivaló vagyok… mint ahogy már te is megállapítottad.
- Én sem…
- Attól, hogy Morte professzor nem kedvel, mindig kiválóak a házijaid, tökéletesek a bájitalaid, ami egy elsőshöz képest meglehetősen nagy teljesítmény… Most pedig itt az ideje, hogy mesélj nekem… a vámpírokról.
Lily de Soul pattanásig feszült idegekkel várakozott rejtekhelyén. A legjobb az lett volna, ha még azelőtt megtámadja a vámpírokat, mielőtt azok felébrednek nappali, álomtalan alvásukból. Azonban utálta a könnyű győzelmet. Mivel tisztában volt vele, hogy Dracus még életben van, úgy gondolta, szerez magának egy kis élvezetet, mielőtt megmenti a férfi életét.
Hamarosan leszállt az est. Lily még gyönyörködött egy kicsit a félhomály szépségében, majd elérkezettnek látta az időt a támadásra.
Ez volt a leggyönyörűbb, mégis a legfélelmetesebb hely, ahol valaha is járt. Azonban bármit megtett volna azért, hogy Diamante újra szabad legyen. Tartozott neki.
A vámpírok élőhelyén olyan hideg volt, ami nemcsak a csontjáig, hanem egészen a lelkéig hatolt. Teljes szívéből gyűlölte ezeket a lényeket, és ez a fagyos gyűlölet adott elég erőt ahhoz, hogy egytől-egyig elpusztítsa őket.
Belépett a jégbarlangba. Azonnal meglátta a férfit, akinek ezüst szemei most zárva voltak. Véres csuklóján sötét bilincsek feszültek. Szerencsére a vámpírok szerettek játszadozni áldozataikkal, – különösképpen, ha egy vámpírvadászról volt szó – így egyelőre csak megkínozták Diamante-ot, nem tették vámpírrá. Ennek Lily igazán örült. A szíve szakadt volna meg, ha támadása a férfit is elpusztítja.
A fakó bőrű teremtmények döbbenten meredtek a nőre, aki úgy sétált be területükre, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Nem merték megtámadni, és Lily jól tudta, hogy ez fog történni. A kötelék közte és a vámpírok között hasonlóvá tette őt hozzájuk, mégsem volt egy közülük.
Az a vámpír, aki az anyját megölte, talán nem is tudta – vagy nagyon is jól tudta – mit csinál, milyen gyűlöletes, de egyben hasznos ajándékot ad át: védelmet, vérköteléket, fegyvert…
Lily lassan előhúzta pálcáját. A vámpírok tudták, mi következik most. Dühösen, krákogó és sziszegő hangokat adva közelítettek hozzá, szoros gyűrűbe fogva. Néhány bátrabb kinyújtotta felé csontos, hideg, fehér ujjait, de hozzáérni képtelenek voltak. A legtöbb vámpír azonban csak fenyegetően villogtatta hegyes fogait. Ez a legtöbb embert visszarettentette volna, Lily viszont pont erre várt. Hogy mind a körülbelül húsz vámpír körülvegye.
- Crossius! – kiáltotta, miközben pálcájával egy keresztet írt le a levegőben.
Egy hatalmas, égő feszület jelent meg, azonnal hamuvá égetve a vámpírokat. Fénye, amely a nap éltető sugaraihoz volt hasonlatos, és a legtöbb lény számára az életet jelentette, számukra halálos volt. Hang nélkül fosztódtak meg életüktől – amely már nem is igazán számított életnek, a következő pillanatban már csak egy-egy hamukupac utalt arra, hogy valaha is léteztek.
A nő átkutatta a barlangot, de a muglik véres, megcsonkított holttestein kívül semmit nem talált. Undorába szánakozás is vegyült, mikor egy tűzgömb-varázslattal megsemmisítette őket. Sajnálta a meggyilkolt embereket, főleg a kisgyerekeket, akik még szinte semmit nem éltek.
Ezért is gyűlölte a vámpírokat. A legtöbbjük beérte bármilyen vérrel, ám az, aki már életében is kegyetlen volt, az élet és halál mezsgyéjén járva igyekezett minél több szenvedést okozni az élőknek. Lily mindig elgondolkozott azon, miért nem lett vámpírvadász, de jól tudta a választ: Félt tőlük. Pontosabban egy bizonyos vámpírtól…
Miután átvizsgálta a jégbarlangot, visszatért ahhoz a férfihoz, akinek a megmentésére sietett. Az egykor erős és határozott vámpírvadász szánalmas állapotban volt. Sötét talárja szakadozottan lógott, több helyen véres karmolások húzódtak testén és arcán, fakó, ezüstszőke haja csapzottan hullott vállára.
Valószínűleg egy hét is eltelt, mióta elfogták, és ez alatt az idő alatt étlen-szomjan tartották, de Lily biztos volt benne, hogy hamarosan visszanyeri az erejét. Remélte, hogy az elfogás és a kínzások nem okoztak olyan lelki törést, ami miatt felhagyna a vadászattal. Bár jobban belegondolva…
- Dracus! Dracus! Ébredj! Én vagyok az… Lily de Soul – mondta Lily, miközben gyöngéden végigsimított a férfi beesett, borostás arcán. Azonban az nem reagált.
- Dracus A. Diamante! – szólalt meg immár erőteljesebben. – Tudom, hogy hallasz. Nincs időnk az agonizálásra! Ébredj fel! Most!
A férfi végre kinyitotta szemeit, és Lilyre emelte hideg-ezüst tekintetét. Látása először homályos volt, de hamarosan felismerte, ki áll előtte. Pillantása egyszerre volt ingerült és rengeteg fájdalommal teli.
- Lily de Soul – sziszegte rekedten. – Mit keresel itt?!
- Téged. Természetesen. Megmentem az életedet. Van valami kifogásod? – kérdezte szinte közönyösen Lily, ám belül nagyon is aggódott. Nem tudta, hogy a férfi tekintetében ülő fájdalom neki szól, vagy az elszenvedett kínzásoknak.
Diamante megrázta a fejét, aztán a bilincseire pillantott.
- Leszednéd ezeket?
- Persze, persze. Az öregség feledékenységgel jár…
Egy pálcaintéssel megszabadította a vámpírvadászt fekete bilincseitől.
- Te sosem leszel öreg – akarta mondani Dracus, ehelyett valami furcsa hörgés hagyta el ajkait, mikor a láncok engedésekor a hideg talajra csuklott. Lily azonnal talpra segítette volna, de a férfi egyetlen mozdulattal hárította a közeledését.
- Ne merészelj hozzám érni! – kiáltotta még mindig elég rekedt hangon, és megpróbált talpra állni. Sikertelenül.
- Akár itt is hagyhatlak. – Vonta meg a vállát a nő. – És ha továbbra is ilyen gyerekesen viselkedsz, meg is fogom tenni!
- Én viselkedem gyerekesen?! – Diamante megpróbált annyi gúnyt és gyűlöletet belesűríteni hangjába, amennyit csak tudott.
- Igen. Lehet, hogy nem örülsz nekem… Azonban én vagyok most az egyetlen, aki képes segíteni rajtad. Három választásod van: vagy itt hagylak megfagyni, vagy kilebegtetlek a barlangból, ami gondolom, nem tenne jót a büszkeségednek, vagy elfogadod a segítő jobbomat, jelen esetben balomat, és engeded, hogy kitámogassalak.
- Ugyanolyan érzéketlen vagy, mint voltál – jelentette ki a férfi, ám mivel szavai semmilyen hatást nem váltottak ki, mással próbálkozott. – El is hoppanálhatnánk…
- Utálok hoppanálni!
- Pontosabban képtelen vagy rá.
Lily elhúzta a száját, aztán hátat fordított Diamante-nak.
- Na, mit választasz?
- A saját lábaimat!
A következő pillanatban egy tompa puffanás hallatszott.
- Te is pont olyan vagy, mint voltál – mormogta maga elé Lily, majd odalépett az eszméletlen vámpírvadászhoz. – Ugyanolyan makacs és gyerekes…
Azzal könnyedén vállára kapta a férfit, begyűjtötte annak pálcáját, és kisétált a barlangból.
James érdeklődve hallgatta barátja meséjét a vámpírokról. A legtöbb dolgot – hogy az éjszaka teremtményeire halálos a napfény, hogy rettegnek a feszületektől, és hogy undorodnak a fokhagymától – tudta. Az viszont meglepte, hogy a szívbe döfött karó, ami a legtöbb mugli és varázsló szerint a leghatásosabb fegyver ellenük, az esetek nagy részében semmit nem ér. Csak, ha a vámpír nagyon fiatal.
Persze nyilvánvalóan senki nem érdeklődi meg egy vámpírtól a korát, mielőtt megölné.
Az is kiderült, hogy vannak „rendes" vámpírok is, akik a legritkább esetben folyamodnak emberi vérhez – mint ahogy a vérfarkasok között is vannak „szelídek" – ám a legtöbbjük vérengző, kegyetlen teremtmény.
Azok a vámpírok, akik emberi véren „élnek", kisebb-nagyobb csoportokba tömörülnek, és így támadnak. A magányosak inkább erdőkben laknak, és állatokból lakmároznak.
Silver azt is elmondta, hogy azok a vámpírok a legveszélyesebbek, akik varázslók voltak, míg éltek. James fél óra múltán közölte, hogy ennyi információt képtelen egyszerre megjegyezni, inkább elolvassa a könyvet.
- Figyelj csak! – szólalt meg rövid hallgatás után Silver. – Nálad van még a Próféta?
James bólintott, és átadta barátjának az újságot. Az néhány pillanatig figyelte a képet, majd James arcát, aztán megint a képet, végül kibökte:
- Nem gondolod, hogy ez a Diamante nagyon hasonlít rád?
- Inkább én hasonlítok rá – vigyorodott el a fiú. – Elvégre ő az idősebb. De ennyi erővel te is hasonlítasz rá.
- Én arra gondoltam, hogy… Szóval anyukád és ő ismerik egymást, Morte professzor szerint igen jól… Nem lehet…?
- Mi nem lehet? – nézett kíváncsian James, mikor az ifjú Malfoy zavartan félbehagyta a kérdést.
- Semmi, semmi. Ostobaság… Mindjárt hét óra. El fogunk késni a büntetőmunkáról! – Pattant fel Silver, és elindult a kastély felé.
Mire James észbekapott, a fiú már félúton járt. Kifulladva érkeztek Celvedon professzor szobája elé. A férfi már várt rájuk, fürkésző, sötét szemeit a srácok kipirult arcára szegezte.
- Késtek! – szólalt meg szigorú hangon, aztán kimért léptekkel elindult a folyosón. – Kövessenek!
- Elárulnád, hogy hová megyünk, Gary?
- Mr. Astroath! Megkérhetném, hogy a diáktársai jelenlétében használja a Celvedon professzor megszólítást?!
- Igenis, Celvedon professzor! – James lehajtotta a fejét. – Elnézést kérek.
- Helyes… Ha már annyira kíváncsi, Mr. Astroath, a Párbaj Szakkörre megyünk.
- És a büntetőmunkánk, professzor? – kérdezte Silver.
A férfi hirtelen megtorpant, majd megfordult és felvonta a szemöldökét.
- Ennyire szereti a büntetéseket, ifjú Malfoy? Gondolom, az apja példásan meg szokta büntetni…
- Az apám tisztességes varázsló! – A fiú kezdte kellemetlenül érezni magát. Zavarta a gunyoros hangvétel és a professzor leplezetlen ellenszenve.
- Az apád egy halálfaló, Malfoy! El tudom képzelni, mennyire tisztességes lehet egy halálfaló…
- Volt halálfaló! – vágta rá egyszerre a két fiú.
A professzor úgy döntött, nem folytatja tovább a vitát. Egy fintor kíséretében megcsóválta a fejét, aztán elindult a Roxfort egyik legnagyobb terme felé. Az ajtó előtt megtorpant, és figyelmeztető pillantást vetett a fiúkra.
- Ajánlom, hogy a szakkör idejére tegyék félre az irántam érzett ellenszenvüket, én is megpróbálok így tenni. Mindenben kövessék az utasításaimat! Akkor talán… talán eltekintek a további büntetéstől.
A férfi benyitott a terembe, ahol legalább a fél iskola összegyűlt. James szorongva követte. Érezte, hogy nem lesz ez olyan sima dolog, mint ahogy képzelte. Biztos volt benne, hogy mostohaapja készül valamire. Legnagyobb félelmei váltak valóra, mikor a tanár fellépett a terem közepén húzódó hosszú, magas párbajtérre, majd emelt hangon megszólalt:
- Üdvözlök mindenkit az év első Párbaj Szakkörén. Bemutatnám a mai segítőimet! Mr. Astroath, Mr. Malfoy, legyenek szívesek… – A férfi egy színpadias mozdulattal intett a fiúknak.
James kényszeredetten, Silver pedig izgatottan lépett fel a párbajtérre.
A teremben susmorgás kezdődött: „Lily de Soul fia." „A kis kivételezett!" „Ez nyilvánvaló volt!" „Milyen szerencsés!" Hallotta ki James a hangzavarból.
Pedig a legkevésbé sem érezte szerencsésnek magát. Leghőbb vágya volt háttérbe húzódni, és nem felhívni magára a figyelmet, erre tessék… Itt áll a fél iskola előtt, mint egy cirkuszi majom, vagy inkább egy kirakatbaba…
- Csendet! – kiáltotta Celvedon professzor, majd szelídebb hangon folytatta. – Mint azt néhányan már tudják, James Astroath az olaszországi Malorum iskolából érkezett hozzánk. Szeretném, ha bemutatná az eddig tanultakat! Úgy láttam, kiválóan ért az átkokhoz, érdemes figyelni minden mozdulatát! – A férfi hangja most elismerően csengett semmint gúnyoson.
- Nyilvánvalóan mindenki azt gondolja, hogy a professzor milyen nagylelkű – fortyogott magában James.
- Ki lesz az ellenfelem? – kérdezte végül, megtörve a csendet.
- Nos – a professzor egy átható pillantást vetett Jamesre – ez nem egy szokásos párbaj lesz. Arra kértem, Mr. Astroath, hogy tartson egy kis bemutatót. Erre a legmegfelelőbb alany Silver Malfoy lesz. Ne feledje, büntetőmunkán vannak! Bár nem hiszem, hogy egy mardekárosnak különösebb szívfájdalom lenne megtámadni egy griffendélest, ha a saját háztársaival is megteszi… – A férfi szélesen elvigyorodott, és úgy nézett a fiúra, mintha valami hatalmas kegyet gyakorolna, hogy engedi szerepelni.
James azt hitte, menten felrobban. Mostohaapja ennél nagyobb és megalázóbb büntetést ki sem találhatott volna. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogja megátkozni legjobb barátját – sőt, az egyetlen barátját – a fél iskola előtt. Így viszont nevetségessé fogja tenni magát, hogy három év alatt egy normális átkot sem tanult meg.
Sohasem került még ilyen lehetetlen helyzetbe. Az a lehetőség, hogy magát a professzort támadja meg, csak egy pillanatra merült fel benne, aztán gyorsan az agya legmélyére száműzte a gondolatot. Végül úgy döntött, a barátság jóval fontosabb, mint a többi, szinte ismeretlen diák megítélése.
Néhány lépést hátrált, majd meghajolt Silver felé. Barátja viszonozta a gesztust, bár szája széle remegett az idegességtől és a félelemtől, arca pedig a szokásosnál is sápadtabb volt. James attól félt, hogy mindjárt összeesik.
„Ne aggódj!" küldte felé gondolatban az üzenetet. „Nem áll szándékomban bántani téged!"
Mintha Silver hallotta volna, vagy valamilyen módon megértette volna ezeket a szavakat, elmosolyodott.
- Kezdheti, Mr. Astroath! – utasította türelmetlenül Celvedon professzor.
James előreszegezte a pálcáját, majd válogatás nélkül kezdte szórni az átkokat, amelyek közül egyik sem találta el Silver Malfoyt, viszont elég nagy kárt tett a terem falában.
- Elég! – csattant fel a professzor. – Hajlandó lesz normálisan végrehajtani a feladatot, vagy megmutassam, hogyan kell?!
A fiú dühösen fordította tekintetét a tanárra. A férfi valahogy furcsán nézett rá… biztatóan. Mintha azt akarta volna mondani, hogy nem lesz semmi baj. De miért? Mi lehet a célja ezzel az egésszel? Egyszerűen képtelen volt eligazodni a professzor tettein, viselkedésén és annak indokain.
Egy pillanatra behunyta a szemét, és eszébe jutott valami. Az előbb mintha Silver megértette volna a gondolatait. Újabb üzenetet sugárzott a fiú felé, remélve, hogy beválik az ötlete, majd egy egyszerű kábító átkot lőtt Silverre. Elvégre ebbe még senki nem halt bele.
És igen! Sikerült! James majdnem felkiáltott örömében, mikor látta, hogy Silver Malfoy sikerrel hajtja végre a pajzsbűbájt. Celvedon professzor tapssal jutalmazta a történteket. Néhány pillanat múlva a teremben tartózkodó diáksereg is csatlakozott hozzá. Nehezen lehetett eldönteni, hogy melyik fiú feje vörösebb.
Miután a professzornak sikerült kitessékelnie az izgatottan sugdolózó diákokat a teremből, az ott maradt két fiúhoz fordult.
- Mr. Astroath, Mr. Malfoy, gratulálok a teljesítményükhöz. Be kell ismernem, valami ilyesmire számítottam. Mikor tanulta meg a pajzsbűbájt, Mr. Malfoy?
- Nem tudja – futott át James agyán. – Fogalma sincs, mi történt… Nem mintha nekem lenne, de…
- Tulajdonképpen az előbb tanultam… – kezdte Silver, azonban a másik fiú félbeszakította.
- Szóval az úgy volt, professzor – hadarta gyorsan –, hogy megígértem Silvernek, megtanítom egy-két varázslatra. Ma gyakoroltuk a pajzsbűbájokat.
- Helyes. Azt hiszem, én is be fogok keményíteni egy kicsit. Ahhoz képest, amit a Malorumban tapasztaltam, a Roxfort siralmas állapotban van. A hetedévesek tudása is szánalomra méltó. Nem akar nekem segíteni, Astroath?
- Tessék?? – James azt hitte rosszul hall, ezért megvakarta a fülét.
- Jól értette. Szeretném a segítségét kérni. Amennyiben leteszi a vizsgáit a jövő hónapban, tarthatna különoktatást a másod- és a harmadéveseknek. Természetesen, ha nincsen hozzá kedve…
- Gondolkozom rajta, professzor úr! – mondta James. Valóban így akart tenni. Gary Celvedon ajánlata meglepte, és abban sem volt biztos, hogy képes lenne-e egyáltalán tanítani bárkit is Silveren kívül.
- Rendben – bólintott a férfi. – Most menjenek vacsorázni! És töltsék kellemesen a hétvégéjüket!
Mire leértek a nagyterembe, az már majdnem kongott az ürességtől. Így is voltak azonban néhányan, akik lelkesen integettek nekik, hogy üljenek oda hozzájuk. Jamesnek egy-két arc ismerős volt a Párbaj Szakkörről. Hihetetlennek tűnt, milyen népszerűségre tehet szert az ember néhány perc alatt.
Végül mégis egy olyan helyet választott, aminek legalább három méteres körzetében nem tartózkodott senki. Nyugodtan szeretett volna beszélgetni Silverrel az előbbi eseményekről. Gyorsan bekapott néhány pogácsát, aztán félretolta tányérját, és türelmetlenül a még mindig falatozó barátjára pillantott.
- Végre! – sóhajtotta, mikor Silver is befejezte az evést. – Szóval… szerinted, mi történt?
- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a fiú. – Láttam a gondolataidat… Hogyan csináltad?
- Hát ez az! Bárcsak tudnám! A jó dolog az, hogy Celvedon az egészből semmit nem vett észre. Egyszerűbb módja is lett volna, hogy eldöntse, eleget tudok-e a tanításhoz.
- A fél iskola látta, mit tudsz. Jobban megbíznak majd benned.
- Állj, állj, állj! – hadarta James. – Egy szóval sem mondtam, hogy elvállalom.
- Ostobaság lenne, ha nem tennéd…
- Mi van, ha alkalmatlan vagyok rá? És ha valaki megsérül? Egyáltalán miért akarja Gary, hogy én segítsek neki?
- Astroath! Megkérhetném, hogy a diáktársai jelenlétében használja a Celvedon professzor megszólítást?! – utánozta Silver elég élethűen a professzort. Mindketten nevettek, aztán James hirtelen elkomorodott.
- Szóval… szerinted mi lesz, ha…
- Ezzel ráérsz akkor foglalkozni. Én a helyedben elvállalnám… és így legalább szemmel tarthatod a professzort.
- Szemmel tartani???
- Néha elgondolkozok, hogy miért osztott be téged a süveg a Mardekárba… Egyáltalán nem vagy ravasz – jelentette ki Silver, mire James összehúzta a szemöldökét. – Bocs, ezt nem tudtam kihagyni! Mindenesetre nyilvánvaló, hogy Celvedon készül valamire. Váratlan ez a váltás. Azt hiszem…
Azonban nem fejezte be a mondatot. Egy bagoly röppent be a terembe, ami az időpontot tekintve elég szokatlannak számított, és Silver Malfoy teáscsészéjébe pottyantott egy levelet.
- Ostoba madár! – dohogta a fiú, miközben kihalászta a papirost. – A csészék a gyengéi… Apám igazán beszerezhetne egy másikat!
Kinyitott a levelet, aztán gyorsan átfutotta a néhány sort.
- Jó hírek? – kérdezte James, bár a másik arcáról semmi ilyesmit nem olvasott le.
- Csak annyit írt, hogy holnap reggel nyolcra menjünk le a Roxmortsba. Persze gőzöm sincs, hogy talál ki ilyet… nem fognak elengedni.
- Menjünk? Ez azt jelenti…?
- Igen. Meglepően gyorsan kapcsolsz – vigyorodott el a fiú. – De ez még mindig nem megoldás a problémára.
- Bízd rám! Holnap reggel találkozzunk itt! Viszont, ha még egy megjegyzést teszel a gondolkozásomra… visszavonom a tanítási ajánlatomat!
- Na ez már mardekárosan hangzott, bár egy kicsit még dolgozni kell rajta! Akkor holnap reggel! Jó éjt! – Silver felpattant az asztaltól, és kisietett a teremből.
