4. fejezet:
Szektás vagy, mert azt mondom
A kíváncsiság volt az a dolog, amit minden helyzetben, minden szituációban nagyra értékeltem. A lendület, az új dolgok, titkok felfedezése, amiből ki tudja, mi lehet még…! Hát van ennél fenomenálisabb dolog a világon? Kit érdekel, ha tilos vagy ha az életem kerül miatta veszélybe? Kit izgatnak ilyen apróságok, mikor ilyen hatalmas lehetőség tárul fel a szeme előtt? Ki az a földhözragadt visszamaradott, aki hajlandó mindennek hátat fordítani, pusztán a biztonság és a lustaság kedvéért?
Bárki is, az nem én vagyok – se Jared, John vagy Kyle.
Eddigi életem egyik fő mozgatórugója és jellemem fő határozó tényezője már eddig is kevert bajba, így nem ért különösebben váratlanul a dolog, amikor az erdő közepén találtam magam, három gyerek társaságában, egy eldugott házat keresve a vadon kellős közepén – mindezt térkép és iránytű nélkül, egy helyi mondára alapozva.
Alapból kezdtük azzal, hogy valami úton-módon lekeveredtünk az ösvényről, és a következő pillanatban már el is voltunk tévedve, legalábbis az én véleményem szerint. A három kölyökben viszont már megmutatkozott a férfi, és mindannyian váltig állították, hogy pontosan tudják, hol vannak – a gondok ott kezdődtek, hogy mindenki szerint máshol. Kyle biztos volt benne, ha továbbmegyünk egyenesen, előbb vagy utóbb ki fogunk lyukadni a vízesésnél. John ugyanabba az irányba a várost saccolta, miután szerinte kanyarogtunk egy sort, és ezáltal valahogyan tettünk egy száznyolcvan fokos fordulatot. Jared pedig felmászott a fára, és közölte, mondjanak akármit, arra a bánya van. Neki hittem, bár kizártnak tartottam, hogy az öt méterre lévő fenyősortól bármit is láthatott volna, de ráhagytam. Egy bánya legalább annyira izgalmasnak és titokzatosnak tűnt a szememben, mint egy elhagyatott ház az erdő közepén.
Nos, ezzel csak én voltam így, mivel én eddig momentán csak filmekben és képen láttam ilyet, olyan tévképzetekkel társítva, hogy az ember beül abba a kocsiba, amit a sínen tolnak, elindul, és felfedezhet egy izgalmas, föld alatti világot, miközben száguldó kocsijával hiányos szakaszokat repül át. Nos, a valóság ennél jóval egyszerűbb, földhözragadtabb és kiábrándítóbb volt.
Nem volt semmiféle alagút, ami sötéten ásítva csábított volna a mélybe. Semmi efféle hívság, sínből is csak egy, ami normál méretű volt, végigfutott a területen, ahonnan kiirtották a fákat és a teljes növényzetet, és ami valójában egy fél hegy volt – a másik felét már elhordták.
– Ez itt a kőbánya – intett körbe Jared a dombról, ahol megálltunk, győzedelmes pillantást vetve mindannyiunkra, hogy ő aztán megmondta. – Itt dolgozik a felnőttek fele a városból. Meg pár szabadúszó is, akik innen-onnan jönnek.
– Aha – bólogattam. – És mi köze ennek ahhoz, amit mi keresünk?
Ne légy ilyen hangulatromboló! – panaszkodott a kavics. – Ez is érdekes!
Annak, aki még nem látott felrobbantott hegyet – vágtam vissza hideglelősen.
Miért, te…
– Semmi – közölte Jared, tudatlanul is kis kavics szavába vágva. – Akkor merre megyünk? – fordult felém a többiekkel együtt, mintha én lennék az, aki tökéletesen ismeri magát a környéken. Ezt muszáj voltam felvetni neki, mire szabályosan kiröhögött.
– Te vagy a boszorkány, nem? Neked kell tudnod.
Most már tényleg eljutottam arra a pontra, hogy márpedig én közlöm, nem holmi közönséges banya vagyok, hanem kristálymágus, és fel is álltam, mintegy érvényesítve azt a tíz-húsz centi adta magabiztosságomat. Nagy lendülettel eléjük trappoltam, csípőre vágott kézzel, a színpadiasság kedvéért egy kicsit remegve a dühtől – csupán azt nem kalkuláltam bele a számításaimba, hogy a domb szélén állunk, így amikor megpördültem, kissé elveszítettem az egyensúlyom, és…
Zuhantam. Ismét.
Pontosabban ezúttal inkább gurulásnak volt mondható, mivel hál istennek a földrajzi képződmény oldala nem volt az a kilencven fokos emelkedő volt. Bár talán az jobb lett volna, elvégre ebben a helyzetben csak a becsapódást sínylettem volna meg, így viszont, mikor már az ötödik cserjést taroltam le, sikítás nélkül, mert amikor megpróbálkoztam azzal, tele ment a szám egy marék földdel, kezdett materializálódni bennem az az aprócska gyanú, hogy Marcus doki meg fog ölni. Ugyanis az tuti, hogy valamimet ismét megrepesztettem valamelyik ütközés következtében, esetleg a fejemre volt megint károsabb hatással a kelleténél az a kő, amivel az előbb került közelebbi ismeretségbe a homlokom. Tulajdonképpen a végeredmény tekintetében ez mindegy volt; olyan porcsíkot kavarva húztam végig a lejtőn, amit minimum három mérföldön belül kiszúrt bárki, akinek nem volt szüksége négy dioptriánál erősebb mínuszos szemüvegre – csak hogy ragaszkodjunk a tizenkilencedik századi mágiátlan stílushoz.
Őrangyalom aznap bizonyára szabadságot vett ki, ugyanis esni se oda estem, ahol békében megvárhattam volna, még valaki odajön hozzám és megérdeklődi: vajh' hogy vagyok, tört-e valamim? A hangyák ugyanis nem túlzottan voltak elragadtatva szerény személyemtől, amikor pont a bolyuk közepébe csapódtam be, és szinte azonnal támadásba lendültek.
– Jáhááj! – ugrottam fel sikoltva, és próbáltam ugrálni, hátha így lerázhatom a magánszférámat illető jogaimat pofátlanul megsértő rovarokat, ám azok ragaszkodóbbnak bizonyultak az elviselhetőnél, és több újabb csípést is el kellett viselnem a karomon és a lábamon, a csiklandozásról nem is beszélve, amikor belém csapott a felismerés: a fenébe is, kristálymágus volnék, vagy mi a szösz!
Eme gondolatot tett is követte, és örömmel állapíthattam meg, mágiám nagyjából már a normális szintet súrolja, ugyanis minimális koncentrációval gond nélkül felhúztam egy alig észrevehető kristályréteget a bőröm és a bogarak közé. Hehe, belőlem nem esztek többet, annyi szent! Csupán a kezemet tudom kissé darabosabban mozgatni, állapítottam meg csak úgy magamnak, és módszeresen nekiláttam leseperni a nadrágomról – szoknyát még Elizabeth hosszas könyörgésére sem voltam hajlandó felvenni – a szövetet támadó hangya-alakulatokat, miközben a lehető legbiztosabb távolságra álltam meg a veszélyzónától, amit ötszáz méterről simán ki lehetett szúrni, olyan magas volt. És hogy én pont ebbe essek bele, az már igazán csak az oltári pechek listájára volt sorolható – esetleg az én szerencsém hiányára, vagy az őrangyalom szabadságára, attól függ, milyen szempontból tekinti meg az ember a velem történteket.
– Avis! – visított valamelyik kissrác, és a következő pillanatban félig állva, félig esve lefékezett mellettem három önkéntes kísérőm, csupán alig kisebb porcsíkot húzva maguk után, mint az előbb én.
– Jól vagyok! – integettem, aztán már fel is szisszentem, ahogy megfeszült a karomon egy újonnan szerzett horzsolás, ami a lehető legkevesebb egészségügyi feltételnek felelt meg e pillanatban: friss volt, mocskos, és nekem eszemben sem volt ellátni, mikor érdekesebb dolgom is akad.
Mazochista vagy? – érdeklődött kis kavics savanyúan.
Mikor hallottál ilyen szót? – döbbentem le.
– Biztos? – mért végig gyanakodva Jared, akin látszott, már ebben is boszorkányságot lát.
– Aha. Persze – bólogattam, többé-kevésbé meggyőző arcot vágva hozzá. De úgy döntöttem, jelnek tekintem az előbbi zuhanást az oltári nagy égés helyett, és egyelőre nem világosítom fel, én csak egy mezei kristálymágus vagyok.
– Jared!
A hang úgy söpört végig az eddig nyugis tájon, hogy egy pillanatra még a madarak is elnémultak. De csak egy pillanatra, és utána már ugyanolyan lelkesen folytatták idegölő csivitelésüket, mutatva, magasból szarnak az emberi agy épségére és a halláskárosodás veszélyeire. Mi meg egy emberként fordultunk a felénk közeledő magas férfi felé, aki nagy bánatomra nem volt se szemüveges, se szakállas (ami szintén csak egy újdonság volt a sok közül), de por fedte vastagon, az arcán pedig egy amolyan beazonosíthatatlan kifejezés ült, amibe én seperc alatt beleláttam a legrosszabb rémálmaimat is: haragot, dühöt, meg egyéb ínyencségeket.
A megszólított hasonlóképpen lehetett ezzel, mert behúzott nyakkal igyekezett minél kisebbnek tűnni.
– Szia, apa – motyogta halkan, és meg sem próbált nagylegénynek látszani, mint az előbb.
– Mit kerestek itt? – kérdezte a férfi, de úgy tűnt, nem túlzottan van felhúzva, még csak meglepve se, mint aki számított arra, hogy egy őrült végighúz a domboldalon, engedve olyan ócska dolgoknak, mint a gravitáció.
– Ó. – Ez a hang tökéletesen prezentálta, hogy már az illető sincs a pontos válasszal tisztában, viszont kész két másodpercen belül rögtönözni valamit. – Hát, megmutattuk Avisnak a bányát, miután még sosem látott ilyet – bökte ki, mi hárman meg buzgón bólogattunk.
Apuka felsóhajtott, és már cseppet sem tűnt dühösnek, inkább szánalomra méltó látványt nyújtott, mint fiát megnevelni nem képes szülő.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy ez a hely veszélyes?
Ezt a hármat ismerve egy életen át ismételhetné, akkor se menne semmire.
Most akkor mi lesz? – érdeklődött kis kavics, aki eddig örült a kimozdulásnak, most viszont jó adag megérzést közvetítve próbálta a tudtomra adni, valami hirtelen megváltozott a levegőben – de hogy mi, azt ő sem tudta volna megmondani, lévén amnéziás is, meg hát a megérzésekre sem szabad ész nélkül támaszkodni, ha nem tudja az ember, pardon, kavics, hogy honnan jönnek, és mit sugallnak.
– Persze – bólogatott Jared. – De tényleg csak a dombon maradtunk volna, és nem mentünk volna közelebb, csak Avis megcsúszott…
Vetettem rá egy nagyon csúnya pillantást, amiért az egészet rám kente, mikor senki sem kérte, hogy éppen a bánya felé induljunk, aztán újra a férfi felé fordultam, és megeresztettem rá egy bűnbánó mosolyt.
– Sajnálom, én igazán nem tudtam, hogy veszélyes ez a hely… – Csak azt nem értettem, ugyan miért lenne veszélyes, de eldöntöttem, hogy kivallatom később a fiúkat, ők amúgy is itt éltek valószínűleg születésük óta, nem jelenthetett nekik problémát felvilágosítani, hogy egy bánya, ahol követ bányásznak vagy mit, miért is fenyegeti az életemet, de perpillanat inkább elnapoltam a problémát és megpróbáltam jó színben feltűntetni magam azzal, hogy legalább a felelősség egy részét Jaredékre ruházom. – Senki sem említette – tettem még hozzá bővítésként, elkapva Jaredtől egy dühös fintort, ami sok mindent ígért, és ami kifejezetten elégtétellel töltött el.
Ami viszont megdöbbentett, hogy a pasi kedvesen és megértően elmosolyodott! Nem viccelek! Lehet, hogy jobban értek a megtévesztéshez, mint azt eddig hittem?
– Semmi gond – válaszolta. – Ti pedig legközelebb ne vigyétek veszélyes helyre, ha már egyszer megmentettétek!
– Értettük! – szalutált John, aki a leggyorsabban reagált ezúttal a hármasból, és villámgyorsan rátaposott Jared lábára, mielőtt az valami megjegyzéssel lerombolta volna a hangulatot.
Aztán már tűztünk is el egy „Viszlát!" kíséretében, mert hát munkából lógni nem lehet…
Később persze megtudtam, hogy miért volt ez: Jared papája marha büszke volt a fiúkra, amiért segítettek egy bajba jutott lányon, legyen az bármennyire is gyanús kinézetű. Nagy előrelépésnek tekintette eme eseményt jellemfejlődés terén, miután eddig attól kellett rettegnie, hogy a kisfiú – számomra eddig ismeretlen bátyja – rossz hatással lesz a kölyökre. Meg kell hagyni, nem ok nélkül aggódott, Jared néha igazán képes volt túltenni mindenen és mindenkin.
Mellesleg kaptam tőlük másnap egy vacsorameghívást is, ahol kötöttem egy nem túl felemelő ismeretséget a fentebb említett bátyussal, aki a Jeremy névre hallgatott, és valamiért úgy gondolta, aki nem üti meg a százhatvan centit, az kábé egyidős az öccsével, és ebből kifolyólag nemhogy említésre nem méltó, de még hozzászólni is felesleges – az pedig már nem érdekelte, hogy egy teljes évvel idősebb voltam nála.
De mindegy, a kunyhót nem találtuk meg. Sehol semmi nem volt abban az átkozottul nagy erdőben, ami arra utalt volna, hogy valaki élt ott valaha, ami ugyan elérhető közelségben van a városból, mégis elég távol, hogy mindenféle csúnya dolgot gondoljanak róla az emberek – bár ez a távolság eléggé relatív…
A kölykök lendülete sem volt kifogyhatatlan, egy hét sikertelenség után feladták, hogy legyen idejük megtervezni a visszavágó hadműveletet Jeremy és bandája ellen, amibe lányokat szigorú szabályok miatt nem vonhattak be – én pedig örültem, hogy végre újra elkezdhetem az önálló élet gyakorlását, amire eddig nem nagyon volt alkalmam. Közben pedig próbáltam leküzdeni az alakuló hiányérzetet, melyet olyan alapvető dolgok evilági nemlétezése keltett, mint a mobiltelefon, a rock, a számítógép és az internet. De egyelőre tartottam magam, erősen, nehogy kis kavics rajtam röhögjön, ami kicsit ciki lett volna, elvégre neki fogalma sincs arról, mi maradt ki az életéből – ahogy senki más sem értette volna meg ebben a tetves világban.
Így a barangolást választottam a városban, és felderítettem az állomás környékét, ahol csak hetente egyszer jött vonat, lévén ez valami végállomás volt, és tovább már nem volt sín, csak hegy, a forgalom pedig nem is volt túl nagy, végtére is, ki akarna idejönni? A bányászokon kívül, persze, akiket láttam leszállni arról a szerelvényről, aminek egyszer éppen elkaptam az érkezését.
Onnantól kezdve pedig egyre sűrűsödtek a kedves emberek a városban – egy néni, aki visszaköszönt, az eladó, aki cukorkát adott, mintha hatéves lennék – és Jeremy atrocitásai, melyek rendszerint azzal kezdődtek, hogy ő megjegyzést tett, én kioktattam, ő bedühödött, mert ez sértette az egóját, én pedig hol rátapostam a lábára, hol felpofoztam. Elizabeth meg volt győződve arról hogy így kezdődnek a tini szerelmek, melyek a halálunkig kitartanak – aztán szemtanúja lett egy ilyen epizódnak, és még aznap visszakozott, és közölte: reméli, találok majd egy érett, megfontolt, kedves és elsősorban felelősségteljes férjet.
Persze ehhez előbb el kellett volna hagynom a várost, amihez kedvem az volt, lehetőségem már kevésbé, mivel se pénzem, se kapcsolataim, és még az én kíváncsiságomat is próbára tette az, hogy vajon megéri-e felkészületlenül ugrani a semmibe, anélkül, hogy tudnám, mi vár rám kint, a zord tizenkilencedik század végi világban, ahol még a hamburgert sem ismerik, de egyre gyakrabban szóba került – és ugyebár ez egy életre szóló tapasztalat lenne! Először minimális költségvetéssel körüljárnám a világot, meggyőződnék arról, hogy létezik-e valódi mágia, keresnék hozzám hasonlókat, elmennék Tibetbe, Japánba és a Machu Picchura, meg természetesen foglalkoznék egy keveset a Nazca-vonalakkal. Elvégre ha nem kerülök haza, előttem az élet, nem árt, ha elfoglalom magam valamivel. Utálok unatkozni.
Mrs. Jonson, Jared anyukája egy nap pedig összebeszélhetett Elizabeth-tel, mert onnantól kezdve azt vettem észre, hogy már ketten nyaggatnak a szoknya miatt. Összességében, még kis kavics megjegyzéseivel együtt is nagyon idillikus, bár az én ízlésemnek túlságosan is nyugodt napok követték egymást, miközben nem történt semmi: nem jött senki értem, nem nyílt átjáró hazafelé, én pedig úgy döntöttem, egy hónapot várni bőven elég volt: itt az ideje az új élethez.
Ezen a napon határozott úgy Új Életem, hogy gyökerestől felborul.
Az egész egy átlagos vacsorameghívással kezdődött Jaredékhez. Mentek a kölykök, Marcus dokiék, meg pár nem idevalósi munkás a bányából, szám szerint négy – és egyik se volt az esetem. Na jó, talán a fekete hajú pasi elment volna egy alaposabb birkanyírás vagy egy fésülködés, és a szódásszifon-szemüvegének kontaktlencsére cserélése után, de amúgy tényleg hidegen hagytak. Egy kölyök, egy vaksi, egy drampli meg a sunyi, akik valamiért szimpatikusak voltak Mr. Jonson szemében, és ezért meghívást nyertek egy vacsorával egybekötött pókerpartira.
Ha valaki arra számítana most, hogy én leállok megmagyarázni eme igen népszerű kártyajáték szabályait, akkor sajnos csalódnia kell, mert nem értek a pókerhez. Az egyetlen, amit a francia kártyával művelni tudok, az a windows-os pasziánsz volt, és bár én tényleg igyekeztem rájönni a lényegére, mivel a kollégiumban sokan játszottak, és jó poénnak tűnt elszedni a pénzüket, mégis csak Royal flush-ig jutottam, amiről sikerült annyit megjegyeznem: öt kártyából áll és esetében abszolút a győzelem. És itt számomra ki is fújt az egész. A kíváncsiságom is csődöt mondott, hisz annyi mindent találtam, ami már első ránézésre is érdekesebbnek tűnt számomra holmi ostoba kártyajátéknál, így hagytam a fenébe az egészet, és kivételesen megelégedtem azzal, hogy csak kívülállóként röhögök azon, ha valaki elvesztette teszem azt, az alsógatyáját.
Vagy a pénzét, ha Jonsonékat vesszük. Az a számomra jelenleg kisebb vagyonnak számító összeg, amivel én vehettem volna egy vonatjegyet, hogy útnak indulhassak a nagyvilágba, hol itt, hol ott bukkant fel, ötpercenként más tulajdonában, főleg azután, hogy Jared is beszállt, nevetve verve kenterbe mindenkit azzal az oltári mázlijával, amit eddig is gyakran megcsillogtatott mindenki előtt. Én meg hamar meguntam, és inkább kimentem a tornácra, kiszellőztetni a fejem, meg egy kicsit lenyugodni.
Nem akarunk visszamenni a házba? – kérdezte hirtelen kis kavics. Egész este nagyon szótlan volt, az én legnagyobb megdöbbenésemre, pedig mindig szeretett emberek közelében tartózkodni és kommentálni minden egyes mozzanatot. Most mégse tett semmit azon kívül, hogy feszült volt és nem figyelt semmire, amiért mégis hálás voltam egy ideig, ugyanis nem kellett egyszerre két beszélgetésre ügyelnem – amibe ugyan már kezdtem belejönni, ahogy múltak a napok, és már nem történt meg az, hogy véletlenül hangosan válaszoltam a kristálynak, amikor emberek voltak körülöttem, vagy csak gondoltam a mondatot, észre sem véve, hogy a beszélgető még mindig várja a válaszom.
Aztán nyugodt magányomban meglepő módon az egyik munkás zavart meg, amikor kijött cigizni. Igyekeztem tudomást se venni róla, hisz még egy szót sem váltottunk, ráadásul azt is elfelejtettem, hogy hívták, de azért lopva alaposabban felmértem, a kerek szemüvegétől a napbarnított bőréig, amit sajnos észre is vett. De hiába, nem volt az esetem, így pár másodperc után visszafordultam a számomra elképesztően tiszta ég felé, amin az általam ismert csillagképeket kerestem eddig, hátha találok valami Jelet – persze feleslegesen, hisz az asztronómiához sosem értettem, az a látók privilégiuma, meg egy-két kiválasztott mágusé vagy boszorkányé, akik néha beleláthatnak a jövőbe, akik közé semmiképp sem tartoztam.
Végül a pasas törte meg a csendet.
– Szép nyaklánc. Nincs kedved feltenni pókerben?
Vetettem egy pillantást kis kavicsra, aztán rápillantottam: vigyorgott, mint egy komplett hülye, olcsó cigivel a szájában.
– Kösz. De én nem tudok pókerezni. Nem is tudom megtanulni – vetettem közbe, mikor láttam, hogy folytatná.
– Nem tudod, miből maradsz ki, kislány – nevetett.
– Nem vagyok kislány – morogtam. Kikérem magamnak, egészséges, tizenhat éves lány vagyok, tinédzser, nem egy óvodás…
– Valóban, kölyök?
Ez egyre jobb… Vetettem egy gyilkos pillantást a pasasra, majd a lehető legfelsőbbrendű hanghordozásommal közöltem vele, hogy érezze, éppen nagy kegyet gyakorolok azzal, hogy nem vágom át a torkát egy élesebb kristállyal:
– A nevem Avis.
Beceneveimet már nem kötöttem az orrára, amik kimerültek a Madár és a Madárka megnevezések között. Hogy drága jó anyám miért pont ennek az állatfajnak a latin megnevezését választotta az én esetemben, a mai napig nem jöttem rá, mindenesetre a suliban sajnos mindenki perfekt volt ebből a nyelvből – ahogy az ógörögből és a keleti keltából, hogy csak a holtnyelveket említsük –, így esélyem sem volt arra, hogy megússzam ezeket.
Reménykedve néztem rá, hátha így hajlandó elmondani a nevét, és vette a lapot, mert némi borostavakargatás után elnyomta a cigije maradékát.
– Tyki.
– Örvendek – biccentettem jól nevelten, próbálva elrejteni a vigyorgásomat, ami a neve egyenes következménye volt. Vajon az anyja részeg volt, amikor a dokival közölte, hogy szeretné hívni drága csemetéjét, vagy csak a morfium tengett túl az ereiben a szülés után?
Egyáltalán létezett a tizenkilencedik században morfium?
– Ha annyira csóró vagy, neked adhatom – ajánlottam fel aztán, megunva, hogy a kristállyal szemez.
Hökkenten nézett rám.
– Tényleg?
– Ja – bólogattam csodálkozva. Miért olyan döbbent, hogy önként jótékonykodom egy kicsit? Hiszen kis kavics valószínűleg semmit sem ér azon kívül, hogy látszólag nem egy elterjedt kőzetfajta, viszont pont ezért csak egy gyűjtő akarná megvenni. Egy gazdag gyűjtő. Kidobni meg már sajnáltam szegényt…
Így hát leakasztottam a nyakamból, és reménykedtem abban, hogy pár kilométeres táv elég a kapcsolat megszüntetéséhez.
Itt a búcsú ideje – közöltem közben vele, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a rémületét, amit persze megértettem: hisz ki ne félne az ismeretlentől? – Ne aggódj, biztos gondodat viseli majd, jó fejnek látszik.
Ne… – nyöszörögte rémülten, de én figyelmen kívül hagytam.
Azt leszámítva persze, hogy szerintem jó tíz évvel idősebb nálam. Meg borostás, és szakadt a ruhája, és tagadhatatlanul csóró benyomást kelt, aki ráadásul a szemüvege miatt stréber is. De légy jó kislány, és ne csinálj balhét.
Aztán behajítottam Tyki kinyújtott tenyerébe, azzal a tudattal, hogy eleget vertem már a fejébe, ezek az emberek nem értékelik az olyan természetes dolgokat, ami csak egy kicsit is az otthonom mágiájára emlékeztet, így nem fogja eljátszani a kapaszkodós mutatványát.
Behajítottam volna. Mert hát egy kőzet feje kemény, ami egyenlő a makacssággal, amit meg a nehéz befogadóképesség jellemez.
Tehát megcsinálta. Megcsinálta ugyanazt.
Leesett állal néztem, ahogy a belőle kinyúló fénypászmák szorosan az ujjaim köré csavarodnak, megbizsergetve a bőrömet és feltámasztva a mágiámat, és bár jól esett a ragaszkodása, most nem tudtam kellőképpen értékelni – hisz éppen lebuktatott egy ismeretlen előtt.
Apropó, ismeretlen… Rásandítottam Tykire, miközben ökölbe zártam a kezem és dühösen megszorítottam kis kavicsot, hogy a mágiám apró kristályok formájában mart bele a tenyerembe, vörös csíkokat hagyva maguk után. Az arcán egy pillanatra átfutott egy dühös fintor, némi hitetlenkedés, a felismerés szikrájával keverve, aztán már el is enyészett, hogy átadja a helyét a már szokottnak tűnő ostoba vigyorának.
– Úgy tűnik, maradni szeretne – próbáltam elütni a dolgot egy erőltetett kis nevetéssel, és innentől kezdve a hátam mögött próbáltam porrá morzsolni a kőzetet.
– Ez valami bűvész trükk, kislány?
Paff. Olyan lendülettel vágtam fejen a másik kezemmel, hogy még az én fogaim is belekoccantak.
– Kislány a jó édes nagyanyád, te útszélről idetévedt, senkiházi csavargó! – kiabáltam.
– He?
– Paraszt – adtam meg a kegyelemdöfést, a legnagyobb élvezettel nézve, de úgy tűnt, mintha képtelen lennék eltalálni a szurkálódásommal, mert még csak fenn sem akadt rajta, sőt! Úgy tűnt, mintha kezdené élvezni… Mint eddig látszólag mindent, a pókerpartitól kezdve addig az egészségtelen cigiig.
– Most meg miért? – kérdezte igazán panaszos hangon.
– Csak – vágtam rá, és közben próbáltam felvenni a kapcsolatot kis kaviccsal. – Mert én azt mondtam!
Mi a fene volt ez? – vontam kérdőre dühösen.
Én… ismerem őt – jött a halk válasz.
Komoly? – kaptam fel a fejem, de már nem kaptam választ.
– És milyen trükköt ismersz még, kislá… kölyök? – korrigálta magát gyorsan a férfi, meg kell jegyezni, nemcsak későn, rosszul is.
Paff. A düh erőt ad, az erő kiemel a tömegből – és talán ezért sikerült még egyszer fejen vágnom, bár ezúttal gyengébben, mert rájöttem, igazából csak így kompenzálja azt a gyerekkori traumáját, hogy ilyen névvel kellett leélnie eddigi életét.
De trükk? Azon kívül, hogy beszélgetek vele?
– Semmilyet – sóhajtottam megkönnyebbülten, mert igazán nem vágytam még több extra szolgáltatásra, aminek eredetét képtelen vagyok megfejteni – máson azonban szívesen megfigyeltem volna a hatásokat.
– Biztos? – erőltette a témát, és meg mertem volna rá esküdni, hogy ha nem lenne az a szemüveg, most egy „átható tekintet"-et látnék.
– Ja. Miért, mit vártál? Hogy igazából a gonosz teremtményei ellen harcolok a segítségével? – érdeklődtem gúnyosan mosolyogva. – Mi vagy te, egy óvodás kölyök?
Nem mintha a gonosz nem létezne, de a fogalom maga relatív: nálunk speciel ott volt erre az árnytan és a démonológia, de az se mindig erről szólt, hisz a démonok között is vannak olyanok, aki egyáltalán nem gonoszak, csupán mondjuk rossz környezetben nőttek fel, hogy a félvéreket ne is említsem, akiknek még náluk is nehezebb dolguk van az előítéletek miatt.
– Nos…
Leesett az állam.
– Na nehogy má'! – döbbentem le.
– Ki is a paraszt, kislány? – mosolygott kedvesen, érezhetően megnyomva az utolsó szót, én pedig kezdtem elgondolkodni azon, hogy esetleg mazochista-e, de már nem volt kedvem azért nyújtózkodni, hogy fejbe verjem.
– Te – vágtam rá, aztán elmosolyodtam. Csak könnyedén, önkéntelenül, szabályozatlanul, úgy, hogy nem is akartam, és egyáltalán nem volt esetem a pasas.
De ettől függetlenül szimpatikusnak tűnt. Azt hiszem… megkedveltem. Csak úgy, spontán, szokás szerint, ahogy a macskákat utáltam zsigerből. Az egészet csak az rontotta el, hogy kis kavics viszont egyáltalán nem kedvelte, és úgy döntött, végleg elzárkózik, mert most már nem érzékeltem semmit, amit üzenni akart volna, se idegességet, se félelmet, még egy kósza szót se.
Talán válaszolt volna még valamit, esetleg megpróbál rávenni, hogy mégiscsak pókerezzem el azt a nyakláncot, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Kyle rontott ki hozzám vidáman.
– Megyünk haza!
– Te mész haza – jött ki utána Elizabeth. – Avis, hazakísérnéd a gyerekeket? – nézett rám. – Megígértem a szüleiknek, hogy fél tízre otthon lesznek.
Aha, és most az irántuk való hálámat arra használja, hogy én bébicsőszködjek, mert a felnőttek még buliznának egy kicsit. Érthető, hát rábólintottam, amúgy se akartam sokáig maradni, bár egy csepp fáradságot sem éreztem, és simán körbe tudtam volna futni a várost kétszer is, annyi energia tombolt még bennem – aminek persze elegendőnek kell lennie két kölyök hazakíséréséhez, gondoltam én, naivan, így rábólintottam, és egy rövidke elköszönés után megkapva Elizabethék házának kulcsát már úton is voltam, két lelkes pókerfanatikus üdítő társaságában.
Aztán pedig egyedül maradtam. Legalábbis én azt hittem egy darabig, amíg meg nem hallottam a lépteket, amik egyértelműen az enyéimhez igazodtak. Hátrasandítottam, és kiszúrtam az árnyalakot, közvetlenül mögöttem, ami nem volt egy nagy mutatvány, tekintve, hogy meg sem próbált elrejtőzni, a közvilágítás azonban az ő javát szolgálta, mivel a lámpák olyan gyenge fényt adtak és olyan ritkásan álltak, hogy ennyi erővel akár a teljes sötétséget is választhatták volna. Nekem ráadásul még kis kavics se segített, mert ő jelenleg teljes letargiába zuhanva Tykitől éppen csak pislákolt a zsebemben.
Lassítottam tehát, hátha kielőz, és akkor fordulna a kocka, de miután öt perc múlva sem ért be, én meg eljutottam a biztonságot jelentő házkapuig, úgy döntöttem, itt az ideje a nagy beszélgetésnek, és levegőt véve megfordultam, hogy én most aztán megmutatom, kit nézzen ő követnivaló áldozati báránynak. A gondolatokat tettek követték, mint általában, bár nálam néha meg szokott fordulni a sorrend, de ezúttal olyan, de olyan szöveget készültem levágni annak a szerencsétlennek, aki lehet, hogy csak mögöttem jött, amivel talán örökre eláshatom magam az egész város szemében, ha kiderül, hogy itt lakó, vagy itt lakó rokona, aki aztán másnap elterjeszti ezt az egészet.
De mindegy, itt most a tett volt a lényeg! Megfordultam hát – hogy szembetaláljam magam a rég elfeledett pasassal, akit egyszer láttam az utcán, nagyjából tíz másodperc erejéig, és csak azért ugrott be, mert ugyanúgy azt az idétlen kabátot viselte, mint akkor, karjának tartásából ítélve pedig ugyanúgy azt a bazinagy táskát cipelte.
– A szektás… – csúszott ki önkéntelenül a számon, mire megtorpant, és döbbenten meredt rám.
– Szektás? – kérdezett vissza sértetten.
– Különben minek viselnél ilyen idétlen ruhát? – Eszem ágában sem volt visszakozni, inkább a támadás mellett döntöttem, ha már sikerült szóba elegyednem egy valódi szektással.
Kis kavics azonban úgy tűnt, ettől se tér vissza az életbe, pedig a múltkor annyira feldobta, hogy ilyen furcsa emberek is létezhetnek a sok normális között.
– Hát… mert… – dadogta, én meg rájöttem, hogy valószínűleg nem éppen a magabiztosságáról lehet híres, már ami az emberekkel történő kommunikációt illeti, hát megszántam – elvégre nekem is akadtak már hasonló gondjaim, amikor a fordító-amulettem javításra szorult, és napokig képtelen voltam megérteni nemcsak a suliba járó diákok nyolcvan százalékát, hanem még a tanárok egy részét is. A holtnyelveken kívül nem is nagyon fordítottak figyelmet arra, hogy más nyelveket is megtanuljunk, és ne csak amulettekre hagyatkozzunk, ami egyrészt érthető, mert minek kötnénk le ezzel amúgy is véges szabadidőnk még nagyobb részét, másrészt viszont óriási hanyagságnak tűnhet, mert bármikor bármi bekövetkezhet, amikor szüksége lehet az embernek, teszem azt, franciára.
Mint például most. Fogadjunk, hogy ebben a világban senkinek sincs fordító-amulettje.
De ez most nem volt annyira aktuális probléma, mivel jelenleg épp egy dadogós szektással próbáltam tárgyalni szemtől szembe, amit azonban jelentősen megnehezített az az idióta kapucni, ami a szerencsétlennek a fél arcát eltakarta.
Így hát most már gondolkodás nélkül léptem a tettek mezejére, és pár lépéssel átszelve a kettőnk közötti távolságot előtte termettem és lerántottam a fejéről a csuklyát – hogy aztán szembenézzek egy kicsit csúnyácska, kicsit sebhelyes, de ártatlan csillogású, és abszolúte mélykék szempárral megáldott arccal, amit kissé lenőtt haj keretezett, mintha a tulajdonosának a nagy rohanásban arra se lett volna ideje, hogy beüljön egy fodrászhoz.
De legalább nem állt olyan szénaboglya-stílusban, mint annak a Tykinek.
– Nem kell kiadnod a szektád titkait, ha nem akarod – mosolyogtam hát rá megértően.
– Nem vagyok semmilyen szekta tagja – tiltakozott vörösödve.
– Ha te mondod – hagytam rá, de nem tudott meggyőzni. Tuti, hogy szektás, mi másért lenne rajta ennyire ízlésficamos kabát? – Miért követsz?
Azt hittem, zavarát már nem lehet magasabb szintre emelni, de újfent tévedtem: az arcszíne most már egy paradicsoméval vetekedett, és látszott rajta: bárhol szívesebben lenne, minthogy előttem kelljen magyarázkodnia.
– Nos… a…
Látszott szerencsétlenen, hogy most aztán tényleg megfogtam, de a sors megkegyelmezett neki, mivel az egyik közeli mellékutcából újabb halk léptek hangoztak fel – könnyedek voltak és táncosak, és a tulajdonosuk meg sem próbált halkan közlekedni, eltitkolva a jelenlétét, pedig tisztán hallhatta a beszélgetést.
Kíváncsian vártam, ki fog felbukkanni az utca túloldalán, hátha be tudom azonosítani, esetleg ismerem, és akkor ebből akár egy szép kisbalhét is összehozhatnék, de amikor befordult, egy eddig sosem látott, duci tinédzserlány fordult be, olyan arckifejezéssel, amitől az a sanda gyanúm támadt, errefelé talán már egyáltalán nem ismeretlen a heroin meg az erősebb drogok.
Meredtünk egymásra hárman, kemény tíz másodpercig, aztán az idegen unta meg, és úgy döntött, felrobban.
Nem, nem képletesen értem, valóban végigrepedt a bőre, és hullámzott, mintha egy detonáció hatása lenne, ami belülről emészti fel, és én hallottam, amint recsegnek az izmok, a bőre, de vért nem láttam… Csak a gusztustalan alakot néztem, ami úgy vetette le magáról másodpercek alatt az emberbőrt, mint mások a ruhájukat, és groteszk módon jó két méterrel magasabb lett, valami morbid figura külsejét felöltve, ami leginkább egy balerinaruha és egy kutyaformájú robot fúziójára emlékeztetett.
És ha ez nem lett volna elég nagy sokk, még beszélt is! Igaz, csak egy szót…
– Inno… cence…
Ebben a pillanatban a szektás srác átlökött a kerítésen, minden különösebb figyelmeztetés nélkül, és én mielőtt nekiállhattam volna lekiabálni a fejét, hogy mi van, ha ez csak egy békés földönkívüli, aki velünk találkozik először és éppen ezzel az akciónkkal szúrjuk el a galaktikus békét a Föld számára, és ezzel a következő generációt rabszolgasorba taszítjuk, a földönkívüli lövést adott le.
Az előbbi helyünkre. Nesze neked, galaktikus békejobb.
– Ez meg… mégis mi a fene volt? – kiabáltam az egyetlen, környezetemben fellelhető emberre, akiről úgy tűnt, bár rémült, legalább tudja, mi folyik itt, miközben szégyenszemre a kerítés tövében lévő sövény alatt kúsztunk, érzéseim szerint egy teljes bogárkolóniát felszedve, ahelyett, hogy szemtől szemben elintéztük volna a lényt a csészealjával – amihez nem is nagyon volt kedvem, tehát én nem bocsátkoztam magánakcióba, csak vezettem az ismerős terepen végig.
Tulajdonképpen magyarázatot sem reméltem, amikor megtorpantunk a ház mögött, szem elől vesztve a robotot.
– Az egy akuma volt – szólalt meg.
– He? – torpantam meg hirtelen. – Az a gonosz, japán szellem?
Akuma? – így kis kavics, aki úgy tűnt, erre már felébredt. – Mi az az akuma?
Na igen, rátapintott a lényegre, mert én eddig szerény anime-tudásommal úgy tudtam, az akuma minden, csak nem egy emberbőrbe bújt, mesterséges gépezetnek tűnő izé.
– Tessék? – pislogott rám a srác.
– Mindegy – legyintettem gyorsan. – Mit akar?
– Az innocence-edet. A nyakláncodat – tette hozzá, látva értetlen tekintetemet.
– He?
Innocence vagyok? – kérdezte döbbenten kis kavics, én pedig osztoztam az érzéseiben.
Innocence? Ártatlanság? Mégis ki volt az a hülye, aki ártatlannak nevezett el egy ilyen életveszélyes vackot?
De mielőtt jobban belelovalhattam volna magam, megláttam a srác táskáját. Ami nem táska volt.
Hanem telefon.
Igazi, múzeumba illő darab, az a régi fajta, amit eddig csak képeken láttam. Hirtelen hiányozni kezdett a mobiltelefon praktikussága és nem utolsó sorban a mérete.
Azonban további eszmecserére már nem volt idő, mert a fejünk felett kirobbant a ház oldala – Marcus dokiék ezért elevenen meg fognak nyúzni, ajaj – és megjelent az… akuma, ezek szerint, bár még mindig meg voltam róla szentül győződve, hogy az egy robot.
Talán szürke száját beszédre nyitotta, talán lövésre (mert robotoknál sose tudni), nem tudom, nem vártuk meg, rohantunk tovább, legnagyobb pechünkre nyílt terepen, a kert végéig, ahonnan emlékeim szerint egy szintén nyílt terep húzódott, ami után viszont jött az erdő. Sok fa pedig egyenlő sok fedezékkel…
A szektás srác a valószínűleg jó húsz kilós telefon-táska ellenére is alig lemaradva követett, amiért kénytelen voltam elismeréssel adózni neki, bár csak kevéssel, ugyanis minden erőmmel azon voltam, hogy elkerüljem azokat a fura lövedékeket, miután az egyik közelben lévő mozgó célpont – vagyis kóbor macska, fenn a fán – szintén kapott egyet, ennek egyenes következményeként pedig először kis fekete csillagok lepték el, majd gyakorlatilag porrá omlott.
Nem sajnáltam, ennek ellenére az ő sorsára jutni se akartam, így futottam az életemért, miközben az agyam a belémvert tananyag és oktatás hatására már a különböző megoldásokat elemezte, hogyan is tudnám ezt megúszni, lehetőleg élve. Nem kaptam sokkot, na, nem volt rá időm, meg amúgy is láttam pár csúnyább esetet is, a világom bizonyos részei nyüzsögtek a gonoszabb démonoktól és az árnyaktól, ahova nyári szünet alkalmával előszeretettel küldtek el a tanáraink, azzal az indokkal, nehogy elpuhuljunk. Aztán a szeptember az elhunytak megemlékezésével kezdődött…
Szóval látható, hogy nem értem rá se hisztizni, se sokkot kapni, meg amúgy se ért váratlanul: egy olyan helyen, ahol a macskák ugyanolyan kétszínűek és beszélő kavicsokat talál a gyanútlan kristálymágus a föld alatt, másra nem is számítottam.
