Az időbeli események gyors tisztázása. Ez a fejezet 1943 őszén játszódik, pár hónappal az "Auf Wiedersehen, Sweetheart" kezdete előtt. Ettől fogva nem lesznek ekkora időugrások a fejezetek között.


Gitárszóló : (YouTube)/watch?v=ORGQ9df3ZbY

Tánc: (YouTube)/watch?v=c9V64EPA4NU


1943 ősze, Olaszország

Antonio álmodott. Biztos, hogy álmodott. Máskülönben hogyan is lenne lehetséges, hogy ez a csodálatos, gyönyörű valaki, aki után már annyi ideje vágyakozott, sóvárgott, itt legyen a karjaiban.

Ismét úgy érezte magát, mint azon a réges-régi délutánon a forradalmi cantina-val szembeni bérelt lakásában. A világ kicsi, csendes, nyugodt; és csak egyetlen valaki létezett benne, Lovino: aranyos, komplikált, elbűvölő, frusztráló, tökéletes Lovino. Lovino, aki könnyű, de biztos kézzel kapaszkodik Antonio karjaiba, bizonytalankodó erővel simul hozzá, szemei túl sötétek, lélegzete túl szapora. Antonio akarja őt. Antonio lángol érte. Bőrének vétkes érintése miatt, hajának illata miatt, csípőjének szorítása miatt, sötétlő szemei miatt. De vigyázat! Amit csinál, helytelen és Lovino nem fogja megérteni; de olyan gyönyörű, olyan meleg és lágy és lélegzetelállító, olyan átkozottul világos és sötét és vonzó, hogy Antonio nem tudja, hogy lesz-e elég ereje parancsolni magának...

De ez nem a négy évvel ezelőtti eset. Mert mikor Lovino Antonio-ra nézett nehéz, sötét pillái alól, a kedves tizenöt éves fiú helyett, egy csinos, és még mindig komplikált, még mindig frusztráló, még mindig tökéletes fiatalember kipirult arcát látta, akiért. még mindig lángolt Antonio szíve Így akkor, mikor Lovino felsóhajtott, Antonio nem lökte el őt. Mert ha ez egy álom, akkor nem baj ha megadja magát, enged a vágyainak és fütyül a következményekre. És ha nem álom... ó, ha nem álom...

És Antonio engedett a vágyainak. Magához szorította Lovino-t, megragadta a fiú keskeny csípőjét, és a sajátjához nyomta. Lovino hátravetette a fejét, és sóhajtása egy szóvá változott. -Antonio…Képtelenség, hogy Antonio ezt az egészet csak álmodja, mert ahhoz túl valós, és túl tökéletes. Lovino minden érintése elektromos áramként érte testét, elveszett a lüktető, egyre növekvő, égető vágyban... Lovino haja, Lovino ajkai, bőre, lehelete, kezei, nyaka, Lovino mély, sötétlő szemei...

De Antonio felébredt, ahogy mindig. Vadul dobogó szívvel, zihálva, a gyönyör lüktető érzésével, és átizzadt ágyneművel. Csalódottan sóhajtott fel, megint csak álom volt. Elernyedt, elgyengült végtagokkal hevert ágyában, a gyönyör utolsó bizsergő hullámai lassan tovatűntek forró testéből. Lélegzete lassulni kezdett, és pislogott, ahogy a reggeli napfény besütött a függönyön át, megvilágítva a szürke, piszkos szobát.

Antonio végigsimított mosatlan, átizzadt haján, és nevetés fogta el, mikor a combjai közé gabalyodott, nedves ágyneműre nézett. Bárki azt hihetné, hogy még tinédzser. Halkan vihogva szállt ki az ágyból, az ablakhoz futott, hogy elhúzza a függönyöket, és derűsen mosolygott, látva az aranyló olasz reggelt. Ma gyönyörű nap van. Mert ma, délre megy. És dél egy valakit jelentett.

Lovino-t.

.

Lovino a kerti falhoz dőlve ült, és elmerengve pengette gitárjának húrjait, miközben a sötét őszi falevelek aranyló zuhatagban hullottak alá. Feliciano nem sokkal ezelőtt indult el a piacra, és Róma nagypapa is elment, bár Lovino nem tudta hogy hová. Nagypapa mindig szokatlanul komor volt az évnek ebben a szakaszában, és néha órákra is eltűnt. Lovino csak pár éve tudta meg, hogy édesanyja és nagyanyja is ilyentájt halt meg. Tehát Lovino egymagában ücsörgött a kertben. Megszokta már, hogy egyedül van. Egyedül van a gondolataival, félelmeivel és emlékeivel. És mindegyik elkerülhetetlenül ugyanahhoz a régi rögeszméhez sodorta.

Egy év telt el Lovino hazugsága óta. Egy év azóta a hamis, szívfacsaró, és világrengető vallomása óta. Egy éve egyre fokozottabb a faluban a német jelenlét, sűrűsödnek a visszacsapások, bombázások, kivégzések, és mindenki gyanakvó lett. Ebben az évben Lovino belevetette magát az Ellenállási Mozgalomba, már amennyire megengedték neki. Mindegyik küldetésre elkísérte Róma nagypapát, már ha lehetett. Lelkesen figyelt az összes megbeszélésen, és közben próbált Feliciano-ra vigyázni. Antonio egész évben jött-ment, eltöltött pár napot a városban, és a cantina-val szemközti lakásban lakott. Addig maradt csak, amíg átadta az információkat, amiket megtudott, és talán bombatámadásokat, elterelő hadműveleteket szervezett. De ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy Lovino szíve összetörjön, és ismét elöntse a bánat. És Lovino mégis makacsul ugyanazt hajtogatta. Ez a kicsike bánat semmi ahhoz képest, aminek akkor tenné ki magát, ha beadná a derekát, és semmi ahhoz a feszültséghez képest, amit ez közte és Róma nagypapa között okozna. És ha arra gondolt, hogy Antonio halála most is összetörné a szívét, nem is hasonlítható ahhoz a bánathoz, amit akkor érezne, ha megengedné magának, hogy szeresse a férfit, hogy megtudja, milyen együtt lenni vele, és ezt mind elveszítené. Nem. Ez a fájdalom, elfogadhatóbb.

De Antonio még mindig nézte Lovino-t. Még mindig mosolygott rá, még mindig feltett neki óvatos, udvarias kérdéseket, mint például hogy érzi magát, hogy viseli az egyre növekvő veszélyt, hogy halad a gitártanulásban. Antonio arca még mindig felragyogott, ha Lovino belépett a szobába, és még mindig másként mondta a fiú nevét. M Antonio még most is, annyi év után is zavarba ejtette Lovino-t, és ezt ő most sem tudta megérteni. Hogyan lehet Antonio olyan kedves vele, mikor ő kiállhatatlanul viselkedik a férfival? Mit láthat őbenne Antonio? Mennyi ideig fog még tartani ez az egész? És miért nem akarja, hogy véget érjen?Lovino már alig emlékezett arra, milyen is volt a háború előtt, mikor még nem arról szólt az élet, hogy szabotálják a németeket, és várja Antonio-t.

Lovino tovább játszott a gitáron, nézte a húrokon sikló ujjait, és bizonytalan dudorászását lassan énekké váltotta fel. Lovino nem volt hajlandó mások előtt énekelni, de néha, ha egyedül volt, azon kapta magát, hogy énekel. És most arra is rájött, hogy azt a dalt játssza, és énekli, amit először Antonio-tól hallott, évekkel ezelőtt. Lágy, halk hangon énekelt, mintha félne, hogy valaki meghallja, és kineveti.

-"Édesem, ha elhagysz,
Minden kis álmom tovaröppen és életem véget ér.
Bésame mucho (1),
szeress örökké, és váltsd valóra az összes álmomat."-

Lovino belefeledkezett a dal szövegébe, az emlékeibe, és elmosolyodott csendes álmodozásában. Mikor felnézett, biztos volt benne, hogy álmodik. Mert Antonio állt előtte. Ott állt nyugodtan, és könnyeden, levelek szálldostak körülötte a szélben, kedvesen mosolygott, szemei a fűnél is zöldebbek. Olyan volt, mint amikor először ment el annyi évvel ezelőtt. Lovino elhallgatott, abbahagyta a játékot, és a férfira bámult. Egy ideig csak nézték egymást szótlanul, míg végül Antonio törte meg a csendet.

-Annyira szépen énekelsz, Lovino! Megszégyenítesz engem.

Lovino ideges, zavart mozdulattal a füle mögé tűrte a haját. Antonio csak pár hete ment el,és neki megint szembe kell néznie hirtelen megjelenésével. -Ne hazudj.-

Antonio tekintete ellágyult. -Soha nem tudnék neked hazudni, Lovino.-

Lovino érezte, hogy e szavakra bűntudat fogja el, eszébe jutott a saját szívszaggató hazugsága. -Ismét visszajöttél.- Ez elég értelmetlenül hangzott, de mit is mondhatna?

-Igen.- Antonio félreérthetetlen szándékkal nézett a fiú melletti helyre a földön. -Megengeded?-

A fiú bólintott, és Antonio leült. Lovino félrefordította a fejét, nekidőlt a falnak, és a férfira nézett. És akkor tekintetük találkozott. És azokban a zöld szemekben, most nem volt számára kellemetlen, vagy furcsa vagy rossz. Lovino pulzusa felgyorsult, mint máskor is, de nem fogta el az a ijesztő, szédítő érzés, mint azelőtt. Csak valamiféle nyugodt, vigasztaló szívdobogás, akár a lehulló falevelek tánca a szélben. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Mintha már régóta erre várt volna, és most megérkezett. Lovino észbe kapott, mielőtt visszamosolygott volna Antonio-ra, és a gitárra nézett. - Nagypapa nincs itthon.-

-Megvárom. Ha nem gond.-

Lovino bólintott és végigsimított a gitárján. A csend kezdett túlságosan hosszúra nyúlni, és érezte, hogy valamit mondania kell. -Feliciano a piacon van.-

-Oh, tényleg?-

Lovino ismét bólintott. Milyen érdektelen, semmitmondó beszélgetés, és Lovino mégis most érezte magát hetek óta a legkevésbé magányosnak. A fiú általában nem szokott ennyire nyugodtan ülni Antonio mellett, de most lelkét ahhoz túlságosan eltöltötte a megkönnyebbülés és a csendes boldogság érzése, hogy elrohanjon, veszekedjen, vagy duzzogjon. Talán kezd az egészbe belefáradni. És már nem akarja, hogy Antonio elmenjen. -Talán itt maradhatsz vacsorára is.- A fenébe, ezt nem kellett volna mondania. Tényleg elakadt Antonio lélegzete? Ezt rögtön nevetéssel palástolta a spanyol.

-Lovino!-kiáltotta boldogan. -Milyen jó, hogy mondtad! Szívesen maradnék!

-Ne izgasd fel magadat, idióta!-Morogta Lovino dühösen, elkeseredettségében még a szívdobogása is felgyorsult. -Biztos vagyok, hogy Nagypapa beszélni akar majd veled.

-Hát, persze, hogy akar!

Jaj, de utálta Lovino, ahogy Antonio mindig igazat ad neki azon a vidám, hanyag módján. Utálta, ahogy e szavakra felforrósodott a vére, és nevetését hallva megbizsergett a gyomra. Utálta, hogy még mindig képtelen uralkodni az érzéseken, amit Antonio vált ki belőle. -Szóval,- Próbálta közömbös hangon kérdezni, mintha ez az egész őt nem érdekelné. -Mennyi ideig maradsz?-

- Attól függ.

- Mitől?

- Tőled-

Lovino arcát forróság öntötte el, gerincén bizsergés futott végig. És Antonio hangja olyan volt, mintha a nevetését próbálná elfojtani. -Oh,- mondta Lovino, próbálva elrejteni izgatottságát. -Másfelé akadt fontos dolgod?

-Nekem mindenfelé akad fontos dolgom Itt is. De nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. - Lovino e szavakat hallva végül mégis felemelte a tekintetét, de Antonio csak mosolygott. Ez a mosoly volt, ami annyi érzést ébresztett benne, és ezek hirtelen kibírhatatlan erővel öntötték el. Félelem, és zavarodottság, sóvárgás és vágy uralkodott el a fiún. Ezt a káprázatos mosolyt egyre nehezebb és nehezebb volt elviselni. -Minden rendben van veled?- Lovino csendben bólintott. Mindig Antonio vette fel újra a beszélgetés fonalát. -Sajnálom, hogy nem tudtam itt lenni a születésnapodon Ha arra gondolok, hogy már húsz éves vagy!- Antonio színpadiasan felsóhajtott. -Egyre gyorsabban múlnak az évek.-

Ez bizony így van. Lovino élesen lélegezte be az őszi levegőt. A világ egyre gyorsabban változik, de ez az érzés mindig ugyanaz. Ez az állandó tisztázatlan érzés kettejük között. Ezen Lovino nem tud változtatni, és talán nem is akar. -Hol voltál az elmúlt hónapokban?-

Antonio Lovino felé hajolt, és felhúzott szemöldökkel, színpadias hangon suttogta. - Messzi birodalmakban, és varázslatos helyeken!-

Lovino a szemeit forgatta. -Jól van, ne mondd el! Tudod, hogy engem ez úgysem érdekel.-

Antonio a szemöldökét ráncolta és nekidőlt a falnak. -Óh, veled nem lehet viccelődni. Franciaországban voltam, ha tudni akarod. Így már ugye korántsem olyan érdekes?-

Lovino-t rögtön felháborodott harag fogta el, arca elvörösödött dühében és zavarában. Veled nem lehet viccelődni Érezte hogy nyugalma tovatűnik, és helyében ismerős, sértett haragot érzett. - Szóval unalmas vagyok. Ugye ezt akartad mondani? -

Antonio a fiú felé fordult és értetlenül pislogott. -Hogyan?-

Hát persze, hogy unalmas, persze, hogy Antonio nem szívesen pazarolja rá az idejét, hát persze, hogy vele nem lehet viccelődni… - Velem nem lehet viccelődni, tehát unalmas vagyok. Most is borzasztóan unalmas lehet velem beszélgetni. Hát, ha annyira untatlak, akkor... -Min nevetsz, te idióta?-

Antonio nevetése olyan mély és szenvedélyes volt,mint mindig. -Jaj, Lovino! Sok mindent el lehet rólad mondani, de azt, hogy unalmas vagy, egyáltalán nem! Egyébként mindig kíváncsi vagyok, hogy mire hogyan fogsz reagálni. És amikor azt hiszem, hogy kitaláltam, hopp!- Antonio csettintett az ujjával és kacsintott. -Te meglepsz engem.-

Lovino csak nézett és kinyitotta a száját, de nem tudott olyan játékosan felelni erre a kijelentésre, ahogy Antonio mondta. Így mélyet sóhajtott, és a földre szegezte tekintetét. -Fogd be!-

Hallgattak egy ideig, mivel ez egyszer Antonio engedelmeskedett Lovino felháborodott utasításának. De nemsokára így folytatta -Franciaországban voltam, most kivételesen személyes okokból.-

Ez a kijelentés felkeltette Lovino érdeklődését, kiegyenesedett, és kissé aggodalmaskodó hangon kérdezte. - Oh. Személyes okokból?

-Igen.- Antonio szeme felcsillant, széles mosolya kissé önelégülté vált. -Elveszek egy aranyos francia lányt. Te még nem tudod? -

Lovino hirtelen csak a vére zúgását hallotta. Elfehéredett, ahogy arcából kifutott a vér. Nem is gondolt arra, hogy reakcióját leplezze, mivel ahhoz túlságosan megdöbbent, túlságosan elképedt, és meghökkent volt. Mozdulni sem tudott, szinte lemerevedett, torka összeszorult. Csak ült és üres szemmel bámult a semmibe. A levegő homályossá, forróvá és fojtogatóvá vált körülötte, a világ összeomlott, és darabokra tört…

-...vino... Lovino! Lovino, Csak vicceltem, Vegyél már levegőt!- Lovino ismét hallotta, ahogy Antonio aggódó hangja áthatolt a homályon. És ismét látott, és Antonio-t látta maga előtt, amint aggodalmaskodva lengeti a tenyerét Lovino arca előtt. -Csak vicceltem, Lovino, nincs semmiféle francia lány. Nem fogok nősülni…-

Lovino mélyen, reszketve sóhajtott fel. Jaj Istenem, milyen zavarba ejtően, milyen hülyén viselkedett... - Nem mintha érdekelne! -Kiáltotta hangosan, aztán rögtön a gitárjára nézett, és összekulcsolta kezeit. Megalázva érezte magát. -Én csak... meglepődtem, hogy valaki hozzád akar menni, te idióta. -Lovino ismét mélyet sóhajtott és lehunyta a szemét pár pillanatra. Szerencsére Antonio nem nevette ki. Sőt úgy folytatta a beszélgetést, mintha semmi sem történt volna.

-Igazából egy régi francia barátom után nyomoztam. Francis-nak hívják. Régebben vele, és egy közös barátunkkal, Gilbert töltöttem együtt évente pár hetet. Egy némettel.- Antonio halkan nevetett. -De ő nem szerette, ha ezt mondtam neki, ő mindig is porosznak tartotta magát.- Lovino csendben hallgatta, és közben próbált nyugodtan lélegezni, próbálta magát összeszedni, amíg Antonio lelkesen beszélt, és tőle szokatlan módon kerülte a fiú tekintetét. -Hogy mennyit viccelődtünk! Csodaszép napok voltak! Nyarak francia mezőkön, végigbicikliztünk a kis falvakon, úgy, hogy csak kenyeret és bort vittünk magunkkal egy hátizsákban, ott aludtunk, ahol ránk esteledett, levendulaillatú dombtetőkön vagy kis párizsi mellékutcákban. Telek Németországban; schnapps-ot ittunk kis müncheni sörözőkben, a tűz mellett, szánkóztunk a svájci határnál, Berlinben karácsonyoztunk, hallgattuk Gilbert nagyapjának háborús történeteit, és ugrattuk Gilbert rendszerető, komoly kisöccsét. És Spanyolország.- Antonio zöld szemei felcsillantak a napfényben, ahogy mosolyogva bámulta az eget. Lovino-t magával ragadta az elbeszélés, zavara gyorsan elillant. -Jaj, Lovino. Ha látnád Spanyolországot tavasszal! Nincs szebb annál a világon! Akár délen; meleg napok az aranyló homokban és nyüzsgő éjszakák a zsúfolt borozókban. Vagy északon a széles virágos rétek, és keskeny zegzugos utcák, amik mindig titkos, réges-régi rejtekekre vezetnek. És mindig csak mi hárman. Egy egész életre elég emléket gyűjtöttünk össze.-

Lovino-t, mint mindig, teljesen magával ragadták Antonio szavai, és arcán az öröm és szenvedély. Lovino szinte látta az egészet maga előtt, szinte érezte azt az örömöt. -Egyik nyáron,- mondta Antonio, arcán eltűnődő mosollyal,és csillogó zöld szemekkel, -azt hiszem, hogy 1935-ben, elhatároztuk, hogy olyan messzire megyünk, amilyen messze csak tudunk. Azt hiszem, hogy Új Zélandot jelöltük ki célul. De Egyiptomba kötöttünk ki.-

Lovino majdnem felkiáltott, de visszafogta magát.- Voltál Egyiptomban?- Próbálta ezt úgy kérdezni, hogy hangján ne lehessen olyan egyértelműen hallani a meglepetést.

-Oh, igen,- vigyorgott Antonio. -Gilbert meg volt győződve arról, hogy meg tudja oldani a világegyetem összes problémáját, ha feltöltekezik a Nagy Piramis energiájával.-

-Jé!- Lovino nem tudta biztosan, hogy ez az egész mit is jelent. -És, uh… sikerült neki?-

-Nem.- Nevetett Antonio . -De eltörött az orra, mikor egy kairói bazárban vitába keveredett egy régiségárussal. Miután elmenekültünk egy csapat handzsárral felfegyverkezett alak elől, és Francis-t is kirángattuk a bordélyházból, egész éjjel a piramis lépcsőjén üldögéltünk olcsó bort iszogatva. És Gilbert elérte a nagy megvilágosodását.-

-Micsodát?- kérdezte Lovino, szemeit végig Antonio lelkes arcán tartva, aki teljesen belemerült az emlékeibe.

Antonio szemei a távolba révedtek. -Hát rájött arra, hogy a piramis nem más, mint a kövek érdekes egyvelege. És semmi köze nincsen misztikus energiákhoz. És hogy az életben az a legfontosabb, hogy igyunk, érezzük magunkat jól, és maradjunk életben.

Lovino lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcán megjelenő halvány mosolyt. -Biztosan sokat jelentenek neked. Hát, nekem soha nem voltak ilyen barátaim... vagy hát igazából barátaim sem nagyon.-

Antonio Lovino-ra nézett, meglepte, hogy a fiú hallgatja őt. - Ez bánt téged?

-Nem,- felelte Lovino őszintén. -Az emberek csak összezavarnak engem.

-Az emberek az egyszerű dolgokat szeretik.-Nevetett fel Antonio. -De semmi olyannak nincs igazi értéke, amit könnyű elérni.-

Lovino nem tudta, mire célozhat a spanyol, de forróság öntötte el, furcsamód a lélegzete is elakadt, de mégis elővette a szokott durcás arckifejezését, és visszakanyarodott a korábbi témájukhoz. -És aztán megtaláltad a barátodat?-

Antonio sóhajtott, mosolya lehervadt arcáról. -Nem. A francia hírszerzésnél van, és így nagyon nehéz a nyomára bukkanni- még nekem is.

-Miért akartad megtalálni?-

Antonio vállat vont. -Tudni akartam, hogy életben van-e. Fontos a számomra.

-Oh,- mondta Lovino, próbálva figyelmen kívül hagyni a mardosó féltékenységet, mely vérét elöntötte. -Szóval te és ő...

-Nem. Soha.-Mondta gyorsan Antonio, bár fejét elgondolkozva oldalra billentette. -Hát, ha azt a pamplonai esetet leszámítva.- Füttyentett. -Még mindig hálával tartozom Gilbertnek ezért.-

Lovino nyugtalanul fészkelődött. Jobb erről nem tudni többet. -És mi van Gilberttel? Tudod, hogy életben van-e?-

Beletellett egy kis időbe, míg Antonio válaszolt, tekintete lassan elsötétedett... -Nem. Nem tudom. Gilbert…- Antonio elhallgatott, megrázta a fejét, és csalódottan, bűnbánóan felsóhajtott. - Gilbert csatlakozott a német hadsereghez. Azt hiszem, most a keleti fronton van.

-Ő… micsoda? Atyavilág!- Lovino teljesen meg volt rökönyödve. -A barátod náci?

-Nem,- jelentette ki Antonio határozottan. -Nem, ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy csatlakozott a német hadsereghez. Abba az ocsmány pártba soha nem lépne be. Az igaz, hogy egy félrevezetett hülye, de jó ember. - Antonio őszinte, mély tekintettel nézett Lovino szemébe. -Nem minden német náci, Lovino. -

Lovino szinte elszégyellte magát. Azelőtt ilyesmi meg sem fordult a fejében. Mikor Antonio kifejtette a véleményét, vagy megállapított valamit, mindig teljes meggyőződéssel, és lelkesedéssel tette. Lovino igazán nem tudott sokat a férfiról, még most, majdnem öt évvel azután, hogy váratlanul betoppant Lovino életébe, és fenekestől felfordította, furcsává, bonyolulttá tette körülötte a világot. -Miért csinálod ezt?-Kérdezte váratlanul Lovino. Eszébe jutott, hogy ezt még soha nem kérdezte meg. Soha nem tudta, hogy Antonio miért teszi, amit tesz. -Még olasz sem vagy. Miért kockáztatsz annyit Olaszországért?

Antonio kíváncsian, figyelmesen nézett a fiú szemeibe. -Amiatt, ami ellen harcolunk.

-Németország ellen?-

Antonio ajka halvány mosolyra húzódott. -Nem Németország ellen.

- A fasizmus ellen.-

Antonio hallgatott egy ideig. Mosolya lehervadt arcáról, tekintete elkomorodott, és úgy tűnt, mintha önmagával vitatkozna. Fejét a falnak támasztotta, és eddig kinyújtott lábát átvetette a másikon. Mikor ismét megszólalt, hangja nyugodtabb, és csendesebb volt. -Én mindig ott voltam Lovino, ahová a szél sodort. Persze mindig Spanyolország volt az otthonom, de mindenfelé utazgattam, végigjártam egész Európát. Szerettem csak az orrom után menni. Sehol sem maradtam sokáig, soha nem volt se útitervem, se úti célom. Azt hiszem, hogy ezért is voltam olyan boldog.-Nevetett fel Antonio, majd behunyta a szemét. -De ez még azelőtt volt.

-Micsoda előtt?- Lovino-t aggodalom töltötte el.

Antonio a homlokát ráncolta, és torka megmozdult, ahogyan nyelt. Lassan kinyitotta szemeit, és üres tekintettel bámulta az ágyásokba ültetett fűszereket és virágokat -1937 áprilisában. Spanyolországban utazgattam. Tudtam persze, hogy polgárháború van, de nem érdekeltek engem sem a fasiszták, sem a köztársaságpártiak, sem a vallás, sem a királyság. Számomra ezek semmit sem jelentettek. Más dolgok érdekeltek. -Antonio arca kissé felderült. - Az emberek, akikkel az úton találkoztam, az otthonuk, a történeteik, a konyhájuk. Az, hogy találjak egy gazdaságot, ahol egy-két hétig dolgozhatok. A csinos lányok és fiúk a cantinákban, és a kacarászó gyerekek, akik a nyomomba jártak, és a lábam körül sertepertéltek, hogy kapjanak a paradicsomokból, amik a hátizsákomban voltak. És ezt mind megtaláltam északon, egy kedves kis baszk városkában, Guernica-ban, amit elkerült a polgárháború.-

Lovino szíve nagyot dobbant, ahogy meghallotta a város nevét. -Már Nagypapának említetted Guernica-t.- Antonio bólintott. Lovino gyomra összeszorult a feszült várakozástól. -Mi történt ott, Antonio?-

Antonio ismét nyelt, és kezeit ökölbe szorította. Nyilvánvaló volt, hogy az emlék még mindig fájdalommal töltötte el . -Napsütéses, délután volt, piacnap, az utcán nyüzsögtek az emberek. Éppen egy borozóból jöttem ki, lelkem tele volt borral és nevetéssel, mikor az első morajlás megütötte a fülemet. Mind felnéztünk, és láttuk, hogy a tiszta égbolton repülők közelítenek. Egy egész csapatnyi repülő, és egyenesen a város felé tartanak. Fogalmam sem volt, milyen repülők, és miért vannak itt, mikor...mikor...- Antonio hirtelen zavarodottnak látszott, mintha még mindig nem értené, annyi év után sem.

-Aztán minden… felrobbant. Olyan hirtelen történt, még gondolkozni sem tudtam. Csak azt tudtam, hogy a világ kettéhasad, és nem létezik egyéb, mint vörös és fekete, és a robbanások fülsiketítő zaja. Ennél csak a kiáltások voltak hangosabbak. Az emberek fejvesztetten menekültek, de nem volt hova futni. Sok idő telt el, amíg rájöttem, hogy a repülők bombázzák a várost. Bemenekültem egy kapubeállóba, néztem, amint az épületek felrobbannak, és az utcák megrázkódnak, a menekülő, kiabáló emberek a földre esnek. Lelőtték őket.- Antonio keserűen felnevetett. -Elhiszed ezt? A pilóták még lőttek is.- A férfi ökölbe szorított keze megremegett. -Kezdetben semmit sem éreztem. Túlságosan hihetetlennek, távolinak tűnt az egész. De aztán hirtelen olyan rettegés fogott el, mint még soha az életemben. Tudtam, hogy meg fogok halni, és mégsem tehettem mást, mint feküdni a kapuszínben és várni. Végig azt hittem, hogy ez a vég, és addig addig hevertem ott, amíg már nem hallottam a kiáltásokat.- Antonio arca megrándult, és olyan fájdalom suhant át rajta, amilyet még nem látott Lovino. A spanyol mélyet sóhajtott, majd így folytatta.

-De végül abbamaradt. Rákényszerítettem magam, hogy felnézzek. Az ég kitisztult, de mégis sok időmbe telt, amíg mozdulni mertem. A sikolyok megint elkezdődtek. Nem tudtam, merre menjek, így csak elindultam, bele a vakvilágba. Segíteni akartam, próbáltam segíteni, de túlságosan sok ember szorult segítségre – vérezők, haldoklók, égési sérültek, volt akinek hiányzott a karja vagy a lába...- Antonio egy pillanatra elhallgatott, hangja elhalt. Lehunyta az addig tágra nyílt szemeit, és még halkabban folytatta. -A halál ott lebegett a törmelékkel borított, füstölgő utcák felett. Mikor a város főterére értem, még szörnyűbb látvány fogadott. Az egész várost lerombolták. Fekete füst, lángok, az égett hús szaga, és mindenfelé... de mindenfelé sebesült, kiáltozó, döbbent emberek hevertek, és halottak... rengeteg halott... százak …-

Lovino mozdulatlanná merevedett: kezei, gerince, szemei szinte lebénultak. Fagyos, bénultság uralta egész testét. Képtelen volt megérteni. -Jaj Istenem! De… miért? Voltak ott katonák, vagy…

-Nem.- Antonio megrázta a fejét, haragosan felhördült és így szólt. -Nem. Ez egy kísérlet volt.-

Lovino gyomrát mintha jeges marok szorította volna össze. -Egy… kísérlet- ?

-Az új német náci kormány légierejének tesztelése, hogy lássák, mire képesek a bombázógépeik. Hogy le tudnak-e rombolni egy várost. Hogy mennyire könnyen tudják megtizedelni a civil lakosokat. És a spanyol fasiszták vezetője volt az, aki megengedte, hogy ez történjék a saját országában. Aki gyakorlatilag meghívta őket.-

Lovino teljesen meg volt döbbenve. Ez túlságosan is borzasztó volt. Hogyan tud Antonio ezek után ugyanolyan derűsen mosolyogni és nevetni, mint addig? Lovino nem tudta, hogy mit mondjon. Olyan szavak, mint a „sajnálom" kevésnek bizonyultak egy ilyen élményhez. Még miket láthatott Antonio... még mik lehetnek a mosolygó zöld szemek mögött?

-Soha törődtem a kormányzattal.-Folytatta Antonio. Nem hozta zavarba Lovino hallgatása. -Soha nem érdekelt a politika, és azt hiszem, hogy bizonyos tekintetben még mindig nem érdekel. Csak azt tudom, hogy ha bármit is tudok tenni az ellen, hogy ártatlan emberek meghaljanak a semmiért... egy háború miatt, amihez semmi közük… meghaljanak egy rohadt kísérlet... miatt, akkor megteszem.-

Lovino képtelen volt felelni. Képtelen volt megszólalni. Hiszen most hallotta életében a legnemesebb szavakat. -Oh,- nyögte ki végül Lovino, bőrén a hideg futkározott, ahogy hűvös szellő suhant el mellettük. -Soha nem tudtam... soha...

-Azt kívánom, bárcsak ne kellett volna megtudnod, Lovino. De ez az, ami miatt ezt csinálom. Emiatt tudakolózom mindkét félnél,információkat szerzek emberekről, és ezeket arra használom, hogy annyi vérontást akadályozzak meg, amennyire csak képes vagyok. És ez igazán nem sok. De ezt soha nem használtam ki.- Antonio vállat vont, aztán halvány mosollyal az ajkán Lovino-ra nézett. Kócos barna haja csinos arcába lógott. Most először látta a fiú, idősebbnek. - Most viszont igen.-

Lovino szívét melegség töltötte el, és vonakodó csodálata nőtt. Igazából soha nem gondolkozott azon, hogy miért teszi ki magát Antonio ekkora veszélynek. Ő egyszerűen, csak aggódott miatta. De persze Antonio tisztába volt a kockázattal, mégsem hátrált meg. Lovino hirtelen érezte, hogy elpirul a szégyentől. Mert tudta, hogy ő soha nem tudna ilyen bátran viselkedni. Lovino zavarában pengetni kezdte a gitár húrjait. A csendes pillanatokból percek lettek, és az őszi levelek lassan táncoltak körülöttük a nyugodt délután békességében. Lovino hanyag dallamtöredékeket csalt elő a hangszerből, oda sem figyelve igazán, mert érezte, hogy Antonio nézi őt, és érezte a férfi testének melegét, ami kitöltötte korábbi üres magányát. Lovino már rég nem tudta, mennyi ideig ülnek egymás mellett csendben, mikor Antonio ismét megszólalt:

-Bocsánat, ha zavarba hoztalak, Lovino.

-Nem hoztál zavarba ,- vágta rá Lovino, nyaka égett, és tekintetét a húrokon futkosó ujjaira szegezte.

-Tudom, hogy kellemetlenül érzed magad a közelemben… mivel tudod, hogy érzek irántad.-

Lovino szíve nagyot dobbant, és meleg, megnyugtató bizsergés töltötte el mellkasát, de az a régi, jól ismert, szinte fájdalmas idegesség is elfogta. -Oh. Még mindig?

Antonio röviden, halkan felnevetett, szinte sóhajtott. -Mindig, Lovino.-

Vajon Antonio tudott Lovino érzéseiről? Tudta, hogy Lovino is vágyik rá? Persze ez nehéz kérdés, de Lovino rájött, hogy inkább legyen bonyolult az élete, úgy, hogy Antonio itt van, mint egyszerű úgy, hogy távol legyen tőle. -Biztos fontos dolgod van itt,- mondta Lovino, és alig tudta kinyökögni a következőt: -Neked... neked maradnod kéne. Az ügy miatt.- Hallgattak. Lovino továbbra is a gitárját pengette, és mielőtt tudatára ébredt volna, a „Bésame Mucho" dallamát kezdte játszani. Lovino érezte, hogy vállai megmerevednek, lélegzete elakad, de valami különös, számára is megmagyarázhatatlan okból nem hagyta félbe a dalt. Végigjátszotta az egészet, Antonio mozdulatlanul ült mellette, a levelek repkedtek körülöttük, és végül az utolsó dallamfoszlány is tovaszállt a szélben. Lovino szótlanul nézte a gitárját, nyaka lángolt, és azon tűnődött, hogy mit is mondjon, és ha azt mondaná, akkor Antonio megértené-e őt. Mikor végül a férfira nézett, azokra a tágra nyílt, zöld szemekre, enyhén nyitott ajkakra, már tudta... Lovino gyorsan lesütötte a tekintetét. -Szóval, addig maradj itt, amíg szeretnél.

A délután hátralevő része vidám dalok, és lopott pillantások lassú, nyugodt kábulatában telt el. Mikor Róma nagypapa hazaérkezett, úgy tűnt, hogy nem aggasztja, hogy kettesben látja Antonio-t és Lovino-t, de aztán, – tűnődött el Lovino -mivel az utóbbi évben csak közömbösséget és megvetést mutatott a spanyol iránt, senki nem jött volna rá az igazi érzéseire. Róma és Antonio eltűntek az előszobában, hogy beszélgessenek, és Lovino addig maradt a kertben, amíg teljesen besötétedett, és a csillagok feltűntek az égen. A konyhában Feliciano a vacsorát főzte össze-vissza fecsegve, Lovino pedig a könyökével kinyitotta a nappali ajtaját. Látta, hogy Antonio éppen elbúcsúzik Rómától, és az ajtóhoz sietett, rámosolyogott, majd visszafordult és elment. Lovino szívét akkora fájdalom járta át, hogy most először elgondolkozott azon, hogy talán a kevesebb fájdalommal járna, ha megadná magát.

.

Antonio a hevenyészett íróasztalánál ült a Cantina Verde hátsó termében, és szórakozottan dudorászta a legújabb slágereket, melyek a mellette lévő rádióból szóltak. Még csak egy napja jött vissza, és máris tele van munkával. A németek mostanában erősen ellenőrzik a várost, és még az amerikaiak is itt készülnek partraszállni… Bár próbált figyelni, Antonio azon kapta magát, hogy gondolatai el-elkalandoznak az előtte heverő dokumentumokról, hogy azon merengjen, hogy mi történt előző nap Lovino kertjében. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt-e Guernica-ról beszélni a fiúnak. Így még soha nem tárta ki a lelkét, és nem is akarta soha azt a fájdalmat érezni, amit ez az emlék óhatatlanul is kiváltott belőle. És mégis mindent el akart mondani Lovino-nak, mégis azt akarta, hogy a fiú tudjon minderről. Antonio azt sem tudta, hogy ez tisztességes volt-e a részéről, de Lovino, kérte, hogy mondja ezt el, és Antonio képtelen volt elhallgatni az igazságot az előtt, aki neki a világon a legfontosabb.

De ismét látta az egészet a szeme előtt. Az égetteket, vérzőket és haldoklókat, akiken nem tudott segíteni. Az összeroncsolódott testeket, amiket félig maga alá temetett a törmelék. A túlélőket, akik zavart és semmibe meredő szemekkel bámultak maguk elé, és akik szeretteik után kiáltoztak. Antonio próbálta elkergetni a feltörő emlékeit, és eltűnődött, miért kínozza magát ezzel folyton. Bármilyen nehéz is volt erről beszélni arról az eseményről, amit évek óta próbált elfelejteni, hogyan is tudna hazudni annak, aki számára a leges-legfontosabb? Hogyan is tudná elrejteni lelkének a legkisebb szeletét is Lovino elől?

Visszanézve az íróasztalán tornyosuló papírhalomra, Antonio elgondolkodott, hogy kit is akar ő becsapni. Nem kéne őneki a szükségesnél több időt a faluban tölteni. Róma tökéletesen alkalmas arra, hogy önállóan irányítsa a helyi ellenállást. És Antonio mégis mindig visszajött ide, és a lehető leghosszabb ideig maradt. Igaz, hogy kellemes kis falu volt. Igaz, hogy kedvelte Rómát, és odavolt a kis Feliciano-ért. De egyetlen valódi oka volt annak, hogy folyton-folyvást visszatér ide. Antonio kissé megriadt látva, hogy a bejárat felőli ajtó kinyílik. Felnézett, és sötét gondolatai rögtön tovatűntek, és a szoba felragyogott. -Lovino!-

Lovino megtorpant, kezei a kilincsen időztek. Szeme tágra nyílt, ajkai kissé szétnyíltak, és rögtön lesütötte a szemét. -Oh. A nagypapát keresem.-

Antonio elmosolyodott. Soha nem tudott uralkodni mosolyán, ha Lovino sétált be a szobába. -Pár órán belül vissza fog jönni.-

Lovino bólintott, feszengve toporgott, s közben hátrasimította a haját. -Rendben.

-Addig itt leülhetsz.-Mondta reménykedve Antonio, bár nem bízott benne, hogy a fiú maradni fog. Azonban hatalmas örömére Lovino ismét bólintott.

-Rendben.- Lovino néhány pillanatig bizonytalanul álldogált, aztán a legközelebbi asztalhoz sietett. Antonio mosolya felderült, szíve megdobbant a jól ismert szokást látva. Lovino soha nem ült székre… mindig egy asztalt választott ülőhelyül. Mindig így szokta lógázni a lábát, és mindig így néz szét a szobában, mintha keresne valamit, de egyértelműen Antonio tekintetét próbálja kerülni. Ugyanazzal a mozdulattal igazgatja tincseit a füle mögé, mindig a földre süti a szemét, és ajkait szórakozottan harapdálja, mindig az asztal szélén dobol az ujjaival, felemeli tekintetét, mogorván Antonio-ra néz, és mindig így szól, -Mit bámulsz, te idióta?-

Antonio az ajkait harapdálta, hogy el ne nevesse magát. -Ne haragudj, Lovino.-

Antonio ismét a környéken tartózkodó Gestapo tisztek neveit tartalmazó listát tanulmányozta, és ismét a rádió dalait dúdolgatta. Érezte, hogy Lovino nézi őt, és eltűnődött, hogy tudja-e a fiú, hogy milyen átlátszóan viselkedik. Antonio az előző nyáron, mikor végre letelt a hároméves száműzetése és önbecsapása, végre visszatért oda, ahova azóta vágyott, hogy hátrahagyta az ő gyönyörű corazón-ját egy mosollyal és egy gitárral, és mardosó, keserű megbánással. Azóta olyan biztos volt benne, hogy Lovino is viszonozza érzéseit. De Lovino darabokra törte Antonio álmait és reményeit, mikor kereken kijelentette, hogy ő soha nem fog így érezni iránta. És Antonio hitt neki. Összetört lélekkel elment, az eszméletlenségig itta magát, a csillagos égnek kiabálta bánatát , és addig ütötte a kocsma falát, amíg az ki nem repedt. De hónapok múlva, mikor visszamerészkedett a faluba, a dolgok lassan kezdtek összeállni. Túl egyszerű és érthető lett minden, talán nem mindenki számára, de Antonio nagy büszkeségére olyasmit is meglátott Lovino-ban, amit mások soha nem tudtak. Lovino bizonytalan, ideges, és rémült volt, de Antonio tudott olvasni azokban az aranybarna szemekben, és látta, hogy Lovino is akarja őt.

Antonio lopva Lovino-ra pillantott, és látta, hogy a fiú hosszú ujjaival dobolt az asztalon, és sötét hajtincseit kisimítja sötét szemeiből. Antonio eltűnődött, hogy mi fogta meg annyira ebben a fiúban. Róma persze védte az unokáit, túlságosan is. És bármennyire is tájékozottnak tartotta magát Lovino, bármennyire is intelligens és kíváncsi volt, igazából csak ezt a falut ismeri. Furcsa volt a fiúban az az ellentmondás, hogy egyre több felelősséget szeretett volna kapni az ellenállásban, de közben állandó, alaptalan félelmek gyötörték. A bosszantó makacssága és elbűvölő ártatlansága. Antonio ki akarta vezetni ebből a zsákutcából, le akarta róla hámozni a védőrétegeket, amikkel Lovino körbevette magát. Meg akarta ismerni Lovino teljes személyiségét, tudni akarta, hogy ki ő, ki lehetne, és részévé akart válni a fiú életének. Antonio vele akart lenni, és soha ne akarta elhagyni. Antonio egyszerűen akarta a fiút.

Antonio akkor vette észrevette, hogy Lovino viszonozza pillantását, mikor a rádió új dalt kezdett játszani. Néhány taktus a gitár húrjain, és megszólalt egy női hang: Bésame, bésame mucho… Antonio szíve nagyot dobbant, és elnevette magát, mikor látta, hogy Lovino ide-oda kapkodta a fejét, és vagy őt vagy a rádiót nézi tágra nyílt szemeivel. Nyilvánvalóan ő is felismerte a dalt. Egy gyors ötlettől vezérelve, Antonio hátratolta székét, felállt, adott magának egy esélyt. .Odaszökkent Lovino elé, és vidám mosollyal a fiú felé nyújtotta karját. -Szabad egy táncra, mi corazón?-

Most először használta ezt a kifejezést, azóta, amióta Lovino megkérte, hogy ne tegye. Antonio biztos volt abban, hogy a fiú visszautasítja, elmondja mindennek, és elküldi. Nem számított arra, hogy szótlanul bámul rá, miközben szemeiben ezer érzés táncol és arcán ezer érzelem suhan át, majd bólint, feláll, és megfogja Antonio előrenyújtott kezét. A férfi hangosan nevetett, a boldogság elöntötte tüdejét, és vérét, egyszerűen túlságosan nagy volt ez az érzés ahhoz, hogy csendben maradjon. Először kicsit összegabalyodtak, mert Lovino nem volt hajlandó kezét a spanyol vállára tenni, de gyorsan megegyeztek abban a kompromisszumos megoldásban, hogy mindketten a másik derekára teszik szabad kezüket. Antonio szélesen mosolygott,Lovino viszont a szemöldökét ráncolta.

A dal elég új volt, Antonio csak párszor hallotta, egy jól sikerült angol átirat. A zene elég lassan bontakozott ki, és Lovino rögtön követte Antonio lépéseit. Az angol énekesnőnek jó hangja volt, és a fordítás is illett a számhoz. Lovino kis távolságot tartott kettejük között, de Antonio közel akarta húzni a fiút, a karjaiba ölelni, a mellkasához szorítani. De erőt vett magán, és megtartotta a távolságot. A zene egyre intenzívebb lett, és a férfi végigvezette Lovino-t a termen. A fiú tökéletesen utánozta mozdulatait, csípője könnyedén követte a zene bonyolult ritmusát. Antonio játékosan megszorította a kezét.

-Csodálatosan táncolsz, Lovino!-

Lovino felemelte a fejét, szemei ragyogtak. De mosolyogni most sem volt hajlandó. -Tudom.

-Hol tanultál meg ilyen jól mozogni?- Antonio könnyedén végigvezette a fiút az asztalok között, rövid időre meg is állt, hogy odébb rúgjon egy széket.

Lovino arcán nagyon halvány mosoly jelent meg. -Nem kellett ezt nekem sehol tanulnom. Olasz vagyok.-

Antonio hátrahajtotta fejét, felhúzta szemöldökét és a legcsábítóbb mosolyát villantotta a fiú felé. -Ah, de senki sem táncol úgy, mint egy spanyol!- És hogy állítását be is bizonyítsa, Antonio rövidet toppantott, és párszor erősen megforgatta Lovino-t a parketten.

Lovino elfojtott egy kiáltást, és erősebben kapaszkodott Antonio-ba. -Vigyázz, te idióta, még a végén nekilöksz egy asztalnak!-

Antonio az alkalmat kihasználva egy icipicit közelebb húzta magához Lovino-t. -Jaj, Lovino, mennyire nem bízol bennem!-

Lovino összehúzott, de csillogó szemekkel nézett rá. -Azt sem tudom, miért te vezetsz engem.

-Mert én vagyok a jobb táncos.

-Nem vagy az!

-Mert erősebb vagyok!

Lovino kissé elpirult. -Nem vagy az!

-Azért, mert én kértelek fel téged.-

Lovino az ajkába harapott és Antonio lángoló szíve még hevesebben kezdett dobogni. Hogy Lovino mennyit küszködött; hogyan küszködött, hogy el ne mosolyodjon. Antonio pajkosan mosolygott, és Lovino-nak csupán arra volt ideje, hogy várakozóan felhúzza a szemöldökét. Egy különösen lendületes résznél Antonio kacsintott, kiforgatta Lovino-t, és megpörgette a karja alatt. És Lovino felnevetett. Antonio gyomra megbizsergett és melegség öntötte el testét. Oh, ez a legszebb hang, amit valaha is hallott. – oh,ismét meg kell nevettetnie Lovino-t. Antonio magához húzta a fiút, majd hirtelen megforgatta, és lassan hátra döntötte, egészen a földig. A fiú élesen belélegzett, elfojtott egy kiáltást, és újabb nevetés szakadt ki belőle. Antonio vidáman nevetve vonta ismét a karjaiba Lovino-t, aki megpróbálkozott egy haragos pillantással, de gyönyörű, aranybarna szemei csillogtak, ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak. Antonio végigvezette a termen, és Lovino szorosan Antonio-ba kapaszkodott, már nem ügyelve olyan szigorúan a kettejük közötti távolságra.

-Mondtam, hogy én vagyok a jobb táncos!- Nevetett Antonio.

-Hát, de legközelebb figyelmeztess!

-Akkor hol lenne a meglepetés?- Antonio még egyszer utoljára kiforgatta Lovino-t, kétszer megforgatta, és akkor… Szeress örökké

Antonio álmodott. Biztos, hogy álmodott. A zene üteme lelassult, úgy tűnt, hogy szünetel, hogy megáll. Lovino teste Antonio-éhoz simult, mellkasuk egyszerre emelkedett és süllyedt, kezeik összekapcsolódtak. Lovino keze Antonio karján pihent, és oh, Dios(2), Antonio keze a fiú derekán nyugodott… Milyen régen. Milyen elviselhetetlenül régen ölelte így Lovino-t utoljára. Olyan érzés volt, mint ahogy emlékeiben él, és mégis más, mint bármi, amit valaha is érzett. Tekintetük találkozott, és Lovino olyan közel volt, hajának illata, sötétlő szemei, ahogy Antonio-ra néznek, ajkai kissé szétnyíltak, és kicsit szaporán lélegzett. Antonio viszonozta a fiú pillantását, elmerülve, mozdulatlanul, körülöttük minden nyugodt és csendes nem hallatszik más, mint a dal utolsó lassú, csendes szavai. …váltsd valóra az összes álmomat.

A dal a vége felé járt. Lovino nem mozdult. De, ahogy mindig, gondolatai és érzései a szemében táncoltak. Antonio várt, alig mert remélni, alig mert lélegezni. Látta Lovino-t gondolkodni, küzdeni és elbukni...

Az ajtó hangosan kicsapódott. Lovino elengedte Antonio-t és rémülten odébb botladozott, és Antonio-nak el kellett fojtania egy csalódott kiáltást. Rögtön hátralépett, de úgy tűnt, hogy a három ellenálló, aki berontott az ajtón, semmit sem vett észre. Ez nem volt különösebben meglepő, mivel borosüvegeket és poharakat hoztak a szemközti bárból, és látszott, hogy már ott is jócskán ittak.

-Antonio!- Kiáltotta egyikük, és nagy sebbel-lobbal egy közeli asztalhoz ment és lehuppant egy székre. A többiek követték, és az üvegeket, poharakat lecsapták az asztalra. Antonio óvatosan bólintott, de a legszívesebben felpofozta volna őket, amiért a lehető legrosszabbkor állítottak be.

-Jó napot.- Lovino-ra sandított, és látta, hogy a fiú kissé ideges. Antonio tudta, hogy Lovino a legtöbb ellenállóval rossz viszonyban van. A nőkkel jól megvolt, sőt, elbűvölően viselkedett velük, de a férfiak társaságában kényelmetlenül érezte magát. Antonio alig állta meg, hogy ne lépjen kettőjük közé.

-És a kis Vargas!- szólt az ember, aki üdvözölte Antonio-t. Egy leereszkedő gesztussal a fiú felé intve.

-Lovino.- Lovino szinte köpte a szót. Gyakran tűnt durvának, de Antonio számára nyilvánvaló volt, hogy azért,mert nem tudta, hogyan viselkedjen. Csodálkozott, hogy mások miért nem látják ezt.

-Oh, Elnézést kérek, Lovino.- A férfi durva színészkedéssel köpte vissza a a fiú nevét, a többiek hangos röhögésétől kísérve. Lovino arca megrándult, elvörösödött és félénken Antonio felé pillantott, majd félrefordította a fejét. Zavarban volt. Antonio ránézett a férfire. Még a nevét sem tudta ennek a semmirekellőnek. Valami együgyű alak, aki a holtágnál lakik, és úgy viselkedik mint egy gyerek, aki fontosabbnak érzi magát, mint amilyen valójában.

-Korán jöttetek,- jelentette ki Antonio. -Róma még nem érkezett meg.-

-Nem probléma, tudunk várni.- A partizánok bort kezdtek töltögetni, Antonio rosszalló pillantással nézte őket Mit képzelnek? Azt hiszitek, hogy ez egy játék?

-Róma még nincs itt?- kérdezte hangosan az egyikük, és közben Lovino-ra meredt. -Szóval most úgy engedtek el, hogy a nagypapa nem fogja a kezedet?- A többiek megint hangosan röhögtek. Antonio mondani kezdett valamit, de Lovino félbeszakította.

-Képzeld, igen! Most biztosan azt hiszed magadról, hogy olyan baromi vicces vagy.

-Te vagy a vicces, kis Vargas. Egyébként mi a francot keresel itt?-

-Ugyanazért vagyok itt, mint te!-

A partizán nagyot húzott a borból, és nevetve fordult a többiekhez. -Csak egy buta fiú,aki forradalmárosdit játszik.

-Nem szabad alkoholt hozni a gyűlésekre.- szólalt meg Antonio, hogy másra terelje a figyelmet. Nem könnyen dühödött fel, de ez a jelenet nagyon kihozta a sodrából.

-Hát persze, a kis Vargas túl fiatal ahhoz, hogy bort igyon, igaz...?

-Húsz éves vagyok!- kiáltotta Lovino, mielőtt Antonio megszólalhatott volna. Antonio aggódva nézte a fiút. Lovino kezei ökölbe szorultak, vállai megfeszültek. Soha nem tudott uralkodni az érzelmein…

A férfiak a szemüket forgatva morgolódtak. Úgy tűnt, hogy belefáradtak ebbe az ostoba, kegyetlen játékba. -Még ilyet. A nagypapa nem fogja engedni, hogy akár egy akcióban is részt vegyél.

Lovino vörös volt és remegett. Kinyitotta a száját, mintha azon gondolkozna, mit is mondjon, de csak ezt tudta kiáltani: -Fogd be!-

A partizán Lovino felé intett, hogy menjen el, és az előtte lévő borosüveggel kezdett foglalkozni. - Szaladj kis Vargas, haza kell érned, hogy időben ágyban legyél.-

-Fejezzétek be!-Kiáltotta Antonio. Pulzusa a nyakában lüktetett, bőre lángolt a haragtól. Legszívesebben odarohant volna, hogy torkon ragadja a röhögő bunkókat, és a földhöz vágja őket. -Nem értitek, hogy mennyire komoly ez az egész? Az országotok szabadságáért küzdünk, és ti hárman beállítotok ide részegen, és úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Ha nem tudtok normálisan viselkedni, akkor... - Antonio nem fejezte be a mondatot, mert észrevette hogy Lovino kirohan a hátsó ajtón. Átkozódott magába egyet, és a fiú után futott.

.

Lovino reszkető kézzel tárta ki a hátsó ajtót, mindenáron el akart bújni valahol a cantina mögött, egy sikátor sötét sarkában. Megbotlott pár földre dobott ládában, és a hideg téglafalba támaszkodott, hogy el ne essen. De nem állt meg, akkor sem, mikor nehéz lépések zaját hallotta közvetlenül háta mögött.

-Menj el!- Kiáltotta, remélte, hogy hangjának elcsukása nem árulta el érzelmeit.

-Nem megyek.-

Lovino ökölbe szorította a kezét, fogait összeszorította haragjában, zavarában, és kétségbeesésében. Megalázva érezte magát. Szégyellte magát. Félt a bensőjében dúló érzésektől. Lovino a sikátor végéhez ért, megállt, és öklével a falra csapott, és homlokát a hideg téglának támasztotta. -Komolyan mondtam,- mondta elfúló hangon. -Menj el, Antonio, Én nem… én nem tudom…- Lovino zihált, torka összeszorult, ahogy könnyei kibuggyantak szeméből. -Jaj Istenem, menj el Antonio!

-Lovino, ne hallgass ezekre az idiótákra.-

Lovino a fülére tapasztotta a kezét, nem akarta hallani Antonio szánakozását, hazug bókjait, buta kedveskedéseit, és meggondolatlan rokonszenvét. Lovino-t forróság öntötte el, túlságosan nyugtalan volt; reszketett, össze volt zavarodva és félt. Annyira csodálatos volt Antonio karjaiban lenni. Annyira csodálatos volt az érintése, ölelése, csodás volt belélegezni az illatát, és olyan közelről nézni ragyogó mosolyát és azokat a gyönyörű szemeit. Úgy érezte, hogy az ő helye itt van, és lelkének minden fájdalma, magánya végre tovatűnt. Annyira tökéletes, derűs, meleg, és vidám érzés fogta akkor el. Annyira csodálatos volt, hogy majdnem elvesztette az önkontrollját. Ki tudja mit tett volna, ha azok az alakok nem jönnek, és nem törik szét álmait, melyek újult erővel törtek felszínre. És nem emlékeztetik Antonio-t arra, hogy Lovino valójában milyen közutálattal körülvett szerencsétlen kis hülye. Ide jöttek, és teljesen, tökéletesen megalázták. Lehunyta szemét, és így suttogta. -Ugye tudod, hogy mindenki utál engem.

-Ez nem igaz…-

Lovino most már kiabált. -Ne próbáld ezt letagadni, nem vagyok hülye! Soha senki nem kedvelt engem. Még...- Lovino tudta, hogy gyerekesen, hisztérikusan viselkedik, és még nagyobb hülyét csinál magából, de egyszerűen képtelen volt elhallgatni... -még egy barátom sem volt soha, mindenki azt gondolja rólam, mint azok az emberek ott! És te ezt nem tudod megérteni, mert téged mindenki kedvel, az emberek képtelenek nem kedvelni téged! És...és mindig Feliciano volt mindenki kedvence, és...

-Az enyém ugyan nem.-Ezt Antonio olyan határozottan mondta, hogy Lovino rögtön abbahagyta a szóáradatot. -Én nem törődöm azzal, hogy mások mit gondolnak. Nekem te vagy a kedvencem, Lovino. - Antonio a következő mondatot már vidáman tette hozzá. -Nincs a széles egy világon senki, akit nálad jobban kedvelnék!

-De…de…de miért?- Lovino végül megfordult, szemöldökét összeráncolta, arca égett. Teljesen össze volt zavarodva. Hogy mondhat , hogy gondolhat ilyeneket Antonio? Nem látta, hogyan bánnak a többiek vele? Antonio felhúzta a szemöldökét, de makacsan kitartott, a könnyek összeszorították a torkát, és elöntötték a szemét. -Tényleg, miért? Nincs senki sem, akinek a kedvence lennék. Tudom, hogy mit gondolnak rólam a többiek. Azt, hogy félbolond vagyok, nehéz eset vagyok. Mindenkinek csak nyűg vagyok, hogy gyáva vagyok, hülye vagyok, és semmirekellő...

Antonio a fejét csóválta, arcán furcsa felháborodással. -Fejezd be, Lovino! Fejezd be!

-De ez az igazság! Ez mind igaz, szóval, miért pont én? Miért nem valaki más? Miért nem Feliciano?- Lovino mérgesen törölgette áruló könnyeit a szeméből. Nincsen szüksége még több megaláztatásra. A fenébe is nem fog sírni! Emiatt nem fog sírni!

Úgy tűnt, hogy Antonio kis híján elneveti magát, de visszafogta nevetését. -Jaj, Lovino. Mindig olyan dühösen nézel, az az édes kis durcás kifejezés mindig az arcodon van. Ezért gondolják ezt, mert csak ennyit látnak. Túl buták, túl tudatlanok, és túl ostobák ahhoz, hogy akár csak megpróbáljanak mögé nézni.- Lovino elfordította a tekintetét. Képtelen volt Antonio-ra nézni, mikor ilyeneket mondott. Miért kell Antonio-nak ilyen bután kedvesnek lennie? Miért kell ennyire megnehezítenie a helyzetét? -Emlékszel, mit mondtam neked? Az emberek az egyszerű dolgokat szeretik, és nem veszik a fáradságot, hogy igazán megismerjenek, meglássanak téged, Lovino; és így meg sem érdemelnek téged.

Lovino lélegzete elakadt, a torka összeszorult. Nyelt, nagy levegőt vett, remélve, hogy a hideg megnyugtatja. Ha Antonio tényleg így gondolja… még akkor is, ha ez butaság, és rossz, ha tényleg így gondolja, akkor talán… -De te... te... - Miért nem tud parancsolni a nyelvének?- De te igen? Te vennéd a fáradságot?-

Antonio közelebb lépett, míg végül mellkasuk majdnem összeért. Lovino még mindig kerülte a tekintetét, de érezte testének melegét és illatát, és eszébe jutott, hogy milyen volt a férfi karjaiban lenni... -Én ezt teszem, mi corazón, minden pillanatban, amit veled töltök . Minden gyönyörű, csodás pillanatban, mikor veled vagyok. Mert amit ők nem értenek meg,... és észre sem vesznek... hogy mindaz, ami vagy, amit érzel Lovino, a szemeidbe van írva.-

Lovino szemei tágra nyíltak. Most a legszívesebben elbujdosott volna. Ehelyett azonban lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy haja a szemébe hulljon. Miért tesznek rá ekkora hatást ezek a dramatikus, hülyeségek, amiket Antonio mond neki: - Milyen nevetséges! - Motyogta.

-Abban a pillanatban, mikor először találkoztam veled, megláttam ezt, téged láttalak meg. Neked annyira csodálatosan kedves személyiséged van, de nem akarod, hogy ezt bárki is megtudja. Nagyon szenvedélyes vagy, de titkolod, mert félsz. Túl mélyen szeretsz, de ezt próbálod tagadni, mert minél mélyebb a szereteted, annál nagyobb sebet okozhat szívedben.- Lovino sűrűn pislogott, és még most sem mert Antonio-ra nézni, de hagyta, hogy a férfi egy pillanatra felé nyúljon, és a füle mögé igazítsa elszabadult tincseit. Ez az egyszerű érintés is lángba borította a fiú bőrét. -Annyira törékeny a szíved,-suttogta kedvesen Antonio, és ujjai Lovino arcán időztek, látszott, hogy képtelen kezét visszahúzni -ezért zárod vaskalitkába.-

Lovino végre felnézett, és szeme találkozott Antonio elszánt, átható tekintetével. Antonio jó volt, őszinte, és igaz. Soha nem tudna hazudni ilyesmiről. Semmi hamis nem látszott csinos, ragyogó arcán, és Lovino hirtelen elgondolkozott, hogy mi joga lenne kételkedni abban, amit Antonio mond. -Egy kalitka?- kérdezte Lovino, mivel nem értette, hogy pontosan mire céloz Antonio.

Antonio bólintott, arcán halvány, töprengő mosollyal. -De én egészen biztos vagyok abban, hogy ennek a kalitkának van egy kulcsa. És ha öt, tíz vagy akár ötven évembe kerül is... elhatároztam, hogy megtalálom azt a kulcsot. Mert Lovino, képtelen lennék egy akkora értéket összetörni, csak azért, hogy megtudjam, hogy mi van odabent. -

Lovino reszketve lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. Hogyhogy nem látja azt Antonio, ami annyira nyilvánvaló? Azt, hogy Lovino nem érdemli meg őt.- De én ezt nem értem! Te olyan bátor vagy, csinos, vicces, igaz, hogy idegesítő és hülye is, de erős és szenvedélyes, és…- Lovino elhallgatott, zavarba jött attól, amit mondott, de, már kezdett elgondolkozni azon, hogy van-e értelme tovább titkolóznia.-… és miért akarsz engem? - fejezte be csendesen a mondatot.

Az üres, sötét sikátorban Antonio kedves, komoly szavai mennydörgésként visszhangoztak a fiú fejében. -Lovino. Mondhatnék neked ezer szót, és ezerféleképpen beszélhetnék rólad. De a lényege mindegyiknek igen egyszerű. Azért akarlak, mert szeretlek. Nem mást, mint téged, Lovino. Te vagy az egyetlen.- Lovino erősen pislogott, hogy könnyeit visszaparancsolja, de kezdte elveszteni a küzdelmet. -Te vagy az egyetlenem.

-Oh...- A fenébe, ilyenkor mindig elakad a lélegzete. Ez a félelem, ez a túláradó jókedv, hitetlenkedés, büszkeség és boldogság… Lovino teste túl kicsi volt, hogy ennyi érzelem elférjen benne. Reszkető szívébe zsúfolódtak, majd elárasztották vérét, felkúsztak a fejébe, és Lovino kiáltani akart, de csak suttogni tudott. -Oh.

-És ha úgy döntesz, hogy nem viszonozod az érzéseimet, el fogom fogadni. Soha nem fogok mást szeretni, de elfogadom. De ha csak a leghalványabb, legapróbb reményfoszlány is megvan arra, hogy esetleg csak egy kis töredékét is érzed annak, amit én érzek irántad, akkor várok, Lovino. - Antonio elmosolyodott, és ez a mosoly minden egyebet kitörölt Lovino fejéből, lélegzetét elakasztotta, védekezését lebontotta és arra késztette, hogy gondoljon át mindent újra. -Várni fogok, bármeddig tartson is, amíg készen állsz erre. -

Lovino nem folytathatja így tovább. Nem áltathatja magát. Nem lökheti el magától Antonio-t, és nem hazudhat neki, mint legutóbb is tette. Hogy tehetné olyasvalakivel, aki ilyen tiszta, ilyen jó őszinte, és így kitárta előtte a szívét, és ilyen gyönyörű reményekkel, és ilyen mély zöld szemekkel nézi őt. Lovino érezte, hogy ellenállása gyengül, és egy könnycsepp kicsordul a szeméből. -Olyan hosszú ideig vársz?- Suttogta.

Antonio halkan, mosolyogva felsóhajtott, és meleg, gyengéd ujja követte a könnycsepp útját. -Örökké, mi corazón.-


Bésame mucho: Csókolj meg nagyon/igazán

oh, Dios! Jaj Istenem!