IV. Fejezet

Hiccup minden lépcsőfordulóban zavartan megrángatta a pulóvere szárát, de csak akkor, ha Daydream nem látta. Egyébiránt zsebre vágott kézzel baktatott utána lefelé. Futólag ellenőrizte a postaládát és tétován megnyalta az ajkait, ahogy a fiúhoz fordult.

- Akkor... – kezdte, miközben megragadta a kilincset. – Te most bejössz velem, vagy...?
- Hé, nekem is van bérletem – jelentette ki, és kislisszolt előtte az utcára.
Legalább öt percen keresztül úgy érezte, hogy az emberek megbámulják a régi-új ruháiban, az új hajával és akárhányszor meg akarta igazítani a szemüvegét kénytelen volt megdörzsölni az arcát, megvakarni a fülét vagy valami. Aztán lemozgólépcsőztek a metróhoz és semmiségekről beszélgettek, míg vártak. Legalábbis addig, míg Hiccup ki nem szúrta a plakátot Daydream mögött.

- Az ott... nem... – kezdte, és még hunyorított is, hátha jobban ki tudja venni a részleteket.
- Tudod a modell szakma nem csak abból áll, hogy rám aggatott göncökben sétálgatok fel-alá – magyarázta, és végigmérte önmaga nyomtatott verzióját.
- Ezt én eddig, hogy nem vettem észre? – bökött a plakátra. – Különben is, mi ez? Áh, parfüm. Várj, várj! Most jön az a rész, hogy te vagy a Playboy for man új arca, igaz?
- Tehetek én róla, hogy jól nézek ki? – vágott vissza Daydream, aztán csak összenevettek.
Mikor megjött a szerelvény, szinte egyszerre találták meg ugyanazt a csövet kapaszkodóul. Hiccup kicsit erősebben szorította a kanyaroknál, de örült annak, hogy Daydream egyáltalán nem néz rá lesajnálón vagy jegyzi meg, hogy egyébként valamennyivel mögötte van egy ülőhely. Ő is észrevette, mikor felszálltak, de esze ágában sem volt egyedül hagyni a másikat. Nem mintha féltette volna, de mégis csak ő volt az ügyfél és elég nagy bunkóság lett volna. Még így is...
- … leg van.
- Bocs, mondtál valamit? Elbambultam – vallotta be, és megdörzsölte a tarkóját. Pont egy kanyarnál, és csak a reflexei mentették meg egy viszonylag nagy eséstől vagy attól, hogy lefejelje Daydream mellkasát.
- Csak azt, hogy legalább itt meleg van – ismételte, miközben megtartotta a karjánál, míg vissza nem nyerte az egyensúlyát. – Megvagy?
- Aha. Nem is tudtam, hogy fázós vagy.
- Nem vagyok. Csak nem szeretek fázni.
- Az nem ugyanaz? – nevette, aztán jelzett, hogy a következőnél leszállnak. – Úgy érzem, kelleni fog még egy kávé.
- Vagy egy normális reggeli – helyesbített Daydream, és közelebb hajolt hozzá.
- Áh, elég lesz a kávé – rázta a fejét, és megindult a mozgólépcső felé.
Útközben betértek egy Starbucksba, hogy végül Hiccup papírpoharakat egyensúlyozva, szájában borítékokkal lökte be az ajtót, és hagyta, hogy Daydream elvegye tőle a gőzölgő kávékat.
- Számla. Csodálatos – motyogta, ahogy átfutotta, és félretette a legfelső levelet.
- Azokkal nem a cég intézőjének kéne foglalkozni? A tulajdonosoknak vagy ilyesmi? – kérdezte, és nekitámaszkodott az asztalnak.
- Jelen – vágta rá, és felemelte egyik kezét, míg átböngészte a második levelet. – Na jó, ezt majd később elintézem.
Astrid ekkor lépett ki a saját irodájából, ami jellemzően minden stratégiai megbeszélés helyszíne is volt. A lány hosszan nézett rá, amitől egy pillanatra zavarban érezte magát, és egy pillanatra arra gondolt, hogy a változatosság kedvéért hülyét csinált magából.
- Nahát, Hiccup, rád szakadt egy stylist? – kérdezte végül elismerő pillantással.
- Szia, Astrid. Ja, valami olyasmi – bökött a háta mögött álló felé.
- Heló, Daydrem, sokat lógsz erre – jegyezte meg.
- Milady – biccentett felé a fiú, elragadó mosollyal.
- Fishlegs bent van? Megkapta amit küldtem? – vette vissza a szót gyorsan.
- Ja, be van pörögve, nem tudsz vele beszélni. Talált egy modellt. – Hiccup felvonta a szemöldökét és érdeklődve nézett a lányra. Aztán egy pillanatra hátranézett Daydreamre.
- Mindjárt jövök – ígérte, és belépett az irodába. – Na jó, mesélj.
- Inkább te mesélj – vágta rá a lány nyelvet váltva, hogy még ha kihallatszik is valami, a kint várakozó ne értse. – Mi ez? – mutatott végig rajta. Hiccup csak vállat vont.
- Ragaszkodott hozzá.
- Akkor ez most...
- Ez most semmi, Astrid. Dumálunk, elvagyunk, de biztosra veszem, hogy a Con után csak a címlapokon fogok találkozni vele. Nem kell aggódnod, rendben?
- Minden szabadidejét veled tölti.
- Elég elcseszett ízlése lehet – tárta ki a karjait. – Szóval Fishlegs?
- Talált egy modellt, aki hajlandó jönni velünk a Conra – mondta. – Holnap be is tud nézni beszélni.
- Oké. Akkor ha nincs más, nekem le kell adnom az illusztrációkat. Holnap jövök. Szia! – ezzel ott is hagyta az irodát, hogy átsiessen a másikba.
- Astrid mondta? – jött a kérdés köszönés helyett. Hiccup mély levegőt vett.
- Igen – hagyta rá. – Figyelj, a képek-
- Annyira jó! Megnéztem pár képét, és olyan, mint egy hercegnő! – lelkendezett Fishlegs, mire Hiccup finoman arrébb lökte székestől és megnyitotta a közös mailre érkező képeit, egy másodperc és felbúgott mögöttük a nyomtató. Ablakot nyitott, hogy a fémes ózonszag kiszellőzzön, közben hallgatta az áradozást a Miroslava nevű szerb lányról, aki annyira tökéletes, hogy a top modellek elbújhatnak mögötte. (Az ízlésük általában egyáltalán nem egyezik.) Fishlegs egy levegővételnyi szünetben végignézett rajta. – Veled meg mi történt?
- Öö... semmi?
- Bepasiztál? – Hiccup egy pillanatig levegőt venni és elfelejtett.
- Mintha említettem volna már, hogy nem vagyok meleg – jelentette ki rezignáltan.
- Nos, tudományosan valójában az asszexualitás jeleit mutatod...
- Tudományosan nem rohadtul tök mindegy ez nektek, most komolyan? Nem tudtam, hogy tilos szinglinek lenni. – Odafordult a nyomtatóhoz, szerencsére már csak két lap hiányzott. – Ilyen barátok mellett az embernek még csak ellenségekre sincs szüksége – morogta maga elé.
- Hé, ne vedd bántásnak!
- Nem veszem semminek – nyugtatta, de a hangjából jövő idegesség ellentmondott a szavainak. – Mentem, holnap jövök.
Becsapta az ajtót és átrohant a saját helyiségébe, hogy a szekrényből előhalássza azt az A2-es, cipzáras műanyag mappát, amiben az ilyen anyagait szállítani szokta. Amikor kiviharzott még a bejárati ajtót is bevágta maguk után.
- Hé, minden rendben? – kérdezte óvatosan Daydream.
- Ja, nagyon kedvesek a barátaim. Nagyon. – Morgott még pár percig, de az utcán már valamennyire lenyugodott. – És még a kávémat is fent hagytam, ez kész. Ez nem az én napom.
- Hé-hé nyugi. Nézd a jó oldalát: le tudod adni a munkádat időben.
Vett pár mély levegőt menet közben.
- Amúgy neked nem kellene... úgy értem, nincs valami dolgod?
- Talán van – vont vállat lazán Daydream.
- El akarsz velem jönni a kiadóhoz? – torpant meg és fordult felé. A fiú elmosolyodott, valahogy önelégülten, és ez valamiért nem tetszett.
- Jobb dolgom úgysincs. Szóval... valójában te vagy a főnök?
- Ja, félig. Astridé a másik fele.
- Szóval ezért nem rúgtak még ki – nyugtázta, mire bosszúsan felhorkant. – A modorod néha legalább olyan csábos, mint a macskádé. És még a szemeid is úgy tudod villogtatni. – Volt a hangjában valami elégedettség, ami szintén nem tetszett.
- Le lehet szállni rólam.
- Karmolsz is?
- Ha most a türelmemmel játszol, csak szólok, hogy ahonnan én jövök, az emberek többsége előbb üt, aztán kérdez. Kár lenne a csini pofidért.
- Ne-ne, csak az arcomat ne! – Daydream elvékonyította a hangját és teátrális mozdulattal az arca elé kapta a kezeit. Láthatóan jól szórakozott, és Hiccup végre elnevette magát.
- Jó, hagyjál.
- Kösz a bókot – vigyorgott rá.
- Piperkőc – morogta az orra alatt.
- Ez súlyos sértés!
- Ha neked lehet, nekem is lehet – vont vállat.
- Oké-oké, tűzszünet! Akkor... a cég tényleg a tiéd?
- Mondtam, hogy félig. Egyelőre nem olyan nagy ügy. – Mélyet sóhajtott. – Astrid foglalkozik a papírokkal, meg az ilyen földhözragadt dolgokkal, amikkel nekem menne... Szerinte én elszállt művész vagyok, szóval nem is engedné, hogy bármit csináljak.
- Te meg Astrid...?
- Nem járunk vagy ilyesmi, ha ezt kérdezed. Kábé tizenkét éves koromig voltam belé halálosan szerelmes, nem volt komoly – elmosolyodott az emlékekre. Nem sok kedves emléket hozott magával, de ezt valahogy annak tartotta. Amikor még az volt a fő problémája, hogy felhívja magára a lány figyelmét...
- Várj, ő is onnan jön, ahonnan te?
- Az egész csapat onnan van – bólintott rá.
- Elindítottál egy elvándorlást, vagy mi? – Hiccup erre elhúzta a száját.
- Nem volt szándékos.
- Na jó, akkor még egyet árulj el nekem! Honnan ez a becenév... Hiccup?
- Ja, az. Fogalmam sincs, amióta az eszemet tudom, rám van ragadva. Astrid csak akkor hív a vezetéknevemen, ha be van rágva valamiért. – A vállát vonogatta. – Ha akarsz, te is hívhatsz így. Jobban hallgatok rá, mint a Haraldra.
- Ahogy gondolod.
- És te?
- Mi én?
- Neked is van valami keresztneved, nem?
- Ó persze. T, mint Top Secret.
- Na ne.
- De-de.
- Hát, veled is kitoltak, már megbocsáss.
- Ezért hív mindenki Daydreamnek – most ő vonta meg a vállát. A fiú arcán átsuhant egy árnyék, de Hiccup nem tudott mit mondani.

Másnap találkozott a Miroslava nevű lánnyal, aki tényleg hasonlított egy hercegnőre: a középkor ízlése szerint kicsit duci volt, formás, és a csokoládébarna, egyenes haja, amelybe tejeskávé színű csíkok vegyültek, majdnem a fenekéig leért. Egyáltalán nem hasonlított a modern kor ideáira, Hiccupnak fogalma sem volt, mennyi munka lehetett, mire a lányból modell lett, de a személyisége maradéktalanul kedves és elragadó volt.
Egy koraestét ült a rajztábla előtt, ha már az elképzelés adott volt, hercegnőruhát álmodott a lányra. Fodrokkal, csipkékkel, arany színben. A fűző zord hegyeket ábrázolt, megmászhatatlan sziklákat, a benne futó kék szalag mintája miatt folyóként kanyargott közöttük. A lány ujjai végén karmok, a bőrén pikkelyszerű testfestés, a fején ezernyi fonatba rendezett haján kívül csavart szarvak. Ékszer és sminkterv is került a használandó anyagok listája mellé.
Astrid, Fishlegs és Miroslava egyöntetűen el voltak ragadtatva a képektől, és Hiccupnak jól esett az elismerés, legalábbis nagyobb kedvvel állt hozzá az utolsó két, a legnehezebb feladatoknak.
Hookfanggel már volt dolga korábban, tudta, hogy a fiúnak mindent úgy kell eladni, mintha az maradéktalanul menő és páratlan lenne. Hiccup nem igazán tudott bánni az emberekkel, de ezt a srácot még ő is megértette, elég az egóját fényezni egy kicsit, és ha elég meggyőzően csinálja, bármit felvesz a kedvéért. Éppen ezért az alapkoncepciója egy harcos megjelenítése volt. Nem tünde, mert ahhoz a fiú túl robusztus alkat volt, de nem is ember. Elkezdte a fegyvernél: kétélű pallos, ember hosszúságú, de áthúzta. Próbált pajzsot, íjat, páncélzatot, de végül mindent elvetett, nem érezte helyénvalónak. Aztán elkezdte a ruha felől, de csak klisék és filmbéli jelmeztervek jutottak eszébe, egyik sem jó.
A fegyver végül: kaszának hívta, bár több volt annál, már, ha valóban forgatni kellene. A nyele állítva magasabb mint Hookfang, a markolatrészt leszámítva végig csavart, ezüstös lett. A penge holdsarló alakban íves volt, s a végére mind a kettő éles karmokra hasonlítva többfelé ágazott, ezekből egyet-egyet kimozdíthatóra tervezett. A ruha e mellé könnyűre lett tervezve, vörösre festett bőrvérttel éjfekete köpennyel, tüskés sisakkal. Hookfang elégedett volt.
Hiccup viszont halálosan fáradt, pedig még hátra volt Daydream ruhája. Amíg elfoglalta magát az előző két terv vázlataival, színeivel és kontúrjaival, távol tartotta magától a fiú gondolatát. Még úgy is belezavarodott Daydreambe, hogy csak rágondolt, és minél több idő telt el, annál inkább arra gondolt, hogy az egészet csak bemagyarázza magának, és esély sincs, hogy megbújik mögötte bármi, aminek van valóságalapja. Elvégre egy olyan srác, mint Daydream, semmit nem akar olyan srácoktól, mint ő, kivéve talán szórakozni egy kicsit. Beszólni a ruháira, a munkájára, a hajára, a viselkedésére, mindenre, amire lehet. Hiccup elég korán megtanulta, hogy az emberekkel érdemes kedvesen viselkedni, de nem érdemes megbízni bennük. Azért úgy döntött, megtartja az új haját.
És ötlete továbbra sem volt. Daydream. A fiú mindig valami sötét színben mutatkozott, a haja is sötét, a bőre viszont világos, mégis, ő valahogy így néz ki jól. A mozdulatai könnyűek, akaratlanul is a kifutó egy visszafogottabb változatát produkálja. Rettenetesen hiú, aki fürdik a fényben és nem tűri, hogy valaki ne rá figyeljen, ha ott van. És az elejtett félmondatokból még is azt vette le, hogy gyűlöli az egészet, legalábbis, nem szívesen csinálja. Hogyan adjon valakire ruhát, aki nagy valószínűséggel nem szívesen fogja viselni?
- Ne szenvedj már – mondta Astrid, miután Hookfang elment. – Elküldöm az anyagot Heathernek még ma, majd megmondom, hogy Daydream ruhája még nincs kész, ő meg majd beadja a programnak, hogy csak meglepetés lesz, ennyi. – Astrid ritkán volt ennyire engedékeny.
- Totál leakadok, mikor rá gondolok – morogta maga elé. – Egyszerűen nem jut eszembe semmi. Totál kiakaszt.
- Aludnod kéne inkább – jegyezte meg a lány. Hiccup csak azért ment haza, hogy enni adjon Tannlausnek és megpróbáljon aludni valamennyit, amúgy bevette magát a munkasarokba, itt vonta el a figyelmét a legkevesebb dolog.
- Áh minek az – mormogta, de tényleg fáradt volt, és a kontaktlencsék égették a szemeit.
- Hiccup...
- Jó-jó, hazamegyek. – adta meg magát. Addig forogni a székével, míg szédülni nem kezd, elég ostoba időtöltés volt. – Ha holnapig nem szólok, küldd el az anyagot Heathernek, hogy egyáltalán megfelel-e nekik.
- Rendben. Így is kitettél magadért. A határidő hosszabbítás ellenére. – A Miroslavával való találkozás után kénytelenek voltak kitolni egy héttel a határidőt, de Heather nem problémázott a dolgon, ebből a szempontból jól jött, hogy kedveli őket.
- Kösz – haloványan elmosolyodott. Tényleg hálás volt. Még a lehetőségért is. Tetszett neki, hogy olyan környezetre tervezhet, ahol otthon érzi magát.
A határidők közeledtével normális volt, hogy amikor hazaér csak beborul az ágyba, csütörtök volt, de nem foglalkozott semmivel, szóval kikapcsolta a telefonját és végignyúlt az ágyán a macskával, hogy végre kipihenje magát. Azonban ez sem hozta meg a várva várt ihletet, és a péntek délután ott találta a rajzasztal előtt, üres lap felett.
Ő is megrezzent a mobilja hangjára, akkor még zavartabban bámult a kijelzőre, mikor Daydream neve jelent meg az sms felett. Mi a fenét akar tőle? Több mint egy hete nem is látta.
Ráérsz ma este?
Felbámult az órára, hat múlt, odakint sötét, és a múzsája olyan életképtelen, mint trópusi hal egy jégtáblán.
Éppenséggel. Mi a terv?, írta vissza.
Engedj be.
Meglepetésében elhátrált a nyitott ajtóból, és végigmérte vendégét. Daydream fekete bőrnadrágot viselt és vörös-fekete félujjas kockás inget alatta egy egyszerű fehér pólóval. Csuklóján ezüst csillant, ahogy intett neki a zörgős szatyorral. Nem volt túlságosan kiöltözve mégis abból, ahogy végigmérte és az illatából ítélve Hiccup arra jutott, hogy nem akarhat tőle semmi jót.
- Az mi? – kérdezte, és a szatyorra bökött.
- Ja, ez? Ezt neked hoztam – vágta rá, és a kezébe nyomta, aztán elsétált mellette egyenesen a szobájába, és közben előkapta a telefonját. – Nem hagyhatom, hogy nagypapi pulcsiban mutatkozz velem. Bárhol.
- Szerintem mellélőttél a méretével – jegyezte meg, és a karjára terítette a dalszöveggel díszített lila pulcsit.
- Mert ez az enyém. És később kérem vissza – magyarázta, és benyomta az I love Rock & Roll-t, aztán ledobta a telefont az ágyra. – Szóval felöltöztetlek, és mehetünk is.
- Ööö... pontosan hová?
- Bulizni. Mégis mit gondoltál? Péntek este van, elmúltunk húsz évesek... nincs olyan, hogy otthon ülés.
- De... na várj. Én nem táncolok – jelentette ki Hiccup, és nyomatékosításul megemelte a bal lábát. – És amúgy se vagyok benne biztos, hogy ez...
- Jössz, és kész. – Daydream diadalittasan előkapott egy szinte már fehér farmert, hunyorogva a pulcsihoz mérte és ledobta a szőnyegre. Aztán megismételte egy fekete és egy kék, térdénél szakadt nadrággal is. – Na, melyik?
- Az már évek óta nem volt rajtam – bökött a szakadt farmerre, és mélyet sóhajtott. – A fekete már tuti, hogy nem jön fel rám, a fehér meg... mi a fenére gondolhattam, mikor megvettem?
- Arra, hogy szexi lesz egy sötét fölsővel és egy menő sállal? – tippelt, de azért felkapta és visszatette. – Jó, akkor... én a szakadtra voksolok.
Az öltöztetés és a haja beállítása viszonylag könnyen ment. Az, hogy Daydream megkérte, tegyen pár kört a szobában, hogy megnézhesse kell-e még valami plusz, már kevésbé. Egyszerűen túlságosan bicegett és lóbálta a karjait, amikor meg a fiú rászólt miatta egyszerűen csak összefonta őket a mellkasán és fájdalmasan recsegett a parketta a szőnyeg alatt, ahogy rótta az újabb köröket. Egészen addig, míg Daydream le nem állította. Biztos volt benne, hogy megérti a sántaságát vagy azt, hogy ő nem arra született, hogy a testét mutogassa a világnak. Mégis megilletődött, mikor szembefordította a tükörrel. Félelmetesen nem ismert magára, és nem az új haja meg a kontaktlencséje tehetett róla. A farmer jobb térdét direkt kivágták, a pulcsi tényleg nagy volt rá, de pont ezért passzolt a vékony alkatához... és Hiccupnak megint eszébe jutott azok, amiket Fishlegs mondott neki korábban. És Astrid célzása is.
Nem, ezt már ezerszer tisztázta magában, és azóta még legalább százszor számba vette a különböző lehetőségeket is. Egyébként is tudta, hogy működik az ilyesmi. Ha valaki elkezd kombinálni, és ő odafigyel rá, abból előbb-utóbb lesz valami, és annak a valaminek határozottan fájdalmas és keserű vége lesz. Azt pedig végképp el akarta kerülni.
- Akkor mehetünk is – jelentette be Daydream, ahogy összecsapta a tenyerét. Kifelé menet még megvakarta Tannlaus füle tövét, aki lustán felpislogott rá a radiátorról. – Sss, most elrabolom a gazdádat. Jut eszembe, pakold el a személyid, sose lehet tudni.
- Azt hittem a Wendy's-ben mindenki kortalan – motyogta Hiccup, de azért a zsebébe gyűrte a telefonjával és a pénztárcájával együtt.
- Wendy's?! Kikérem magamnak! – tettetett felháborodást csípőre vágott kézzel, de elnevette magát. - Én amúgy is a KFC-re gondoltam. Na, gyerünk már!
Végül beültek a Pizza Hutba, ahol Daydream ráerőszakolt két egész szelet sima pizzát, annyi engedménnyel, hogy a másodiknak meghagyhatja a szélét. Csak ült vele szemben és összetámasztott ujjai fölött éles tekintettel figyelte, ahogy Hiccup lenyalta a hüvelykujjáról a szószt, és közben elmagyarázta, hogy ő nem ehet ilyesmiket a munkája miatt vagy csak nagyon ritkán. Márpedig a ritkánnal általában együtt jártak az edzésprogramok is, amikhez egyre kevésbé volt hangulata. Távozás előtt mégis elcsípte azt, amit Hiccup meghagyott. Ennyi bűnözés senkinek nem árthat.
A klub, ahová Daydream annyira rángatta kívülről alig volt észrevehető. Magától legalábbis biztosan elsétált volna mellette még a kiégett neonreklám ellenére is. Ellenben odabent... Az üveg térelválasztók megtörték a villódzó kékes-lilás fényeket, a fém bútorokon ezernyi arc és hullámzó test tükröződött, a dübörgő drum&bass-re és electróra finoman fodrozódtak az italok azokban a csinos poharakban. És Daydream kérlelhetetlen húzta az egyik asztalhoz, ami elég közel volt a pulthoz és a táncoló sokasághoz.
- Egy szardíniás dobozban több hely van. És ott legalább nyugis is – kommentálta, de szerencsére elég halkan, hogy a másik ne értsen semmit a zene miatt.
- Hozok piát! – kiabálta odahajolva, aztán el is tűnt a pult irányába.
Hiccup egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ő jól érzi magát azon a helyen. Az asztalra könyökölt, aztán végignyúlt a hűvös, füst szagú fémlapon és felnyögött. Nem az ő világa, ráadásul néha mocskosul nagy ostobaságokra volt képes, ha ivott. És a barátai éppen most húzták Daydreammel...
Felkapta a fejét, mikor egy tálca siklott elé és összekoccantak rajta a poharak. Csak néhány cent tömény és két sör, annyitól még igazán nem lesz semmi baja. Ujjai közé kapta az egyik poharat, beleszagolt és megcsapta a vodka tömény aromája. Elmosolyodott, ahogy megtalálta Daydream tekintetét, és csilingelve koccintották össze a poharaikat mielőtt lehúzták volna az italt. Az alkohol marta a torkát, belülről égette, de csak felkapta a következőt.
- Táncolni akarok – jelentette be Daydream a sokadik kör után. – Gyere táncolni.
- Mondtam, hogy én nem táncolok – ellenkezett azonnal és úgy gesztikulált, hogy egy kósza pillanatra félő volt, leborítja a tálcát. – Tudod, a hülye láb.
- Akkor csak tegyél úgy! – vágta rá, és megfogta a pulcsija ujját, hogy magával húzza a tánctér szélére. – Érezd már jól magad egy kicsit.
- Jól érzem magam – bizonygatta. – Én megleszek itt, tombold csak ki magad.
És Daydream bevetette magát a zenére vonagló testek tömegébe kezében a sörével, de nem ment annyira be, hogy elveszítsék egymást szem elől. Hiccup a poharak fölül pislogott a fiúra, és azon töprengett, hogy képes így mozgatni a csípőjét és úgy egyébként az egész testét. Persze a modellkedés. Amitől olyan szépen ringó csípővel sétált mindig és még akkor is lehengerlő volt, amikor görnyedt háttal ücsörgött egy hokedlin.
Váratlanul tért vissza hozzá, az arca kipirult a mozgástól, szemei csillogtak az alkoholtól és mellkason bökte őt, mikor elég közel ért. Megint ittak, és megint táncolni hívta. Összerezzent, mikor tenyerét a csípőjére simította és finoman irányította a mozdulatait. Nem, nem, nem, mindjárt hasra fog esni!
-
Nyugi, majdnem úgy kell, mint amikor valakivel csinálod – magyarázta kissé akadozva és nagyon is hülyén vigyorgott hozzá.
- Én is szeretlek téged – válaszolta Hiccup, és úgy döntött, célravezetőbb (és biztonságosabb), ha karjait puhán átdobja a vállán és csak kicsiket mozdul arrébb.
- Mindig tudtam, hogy epekedsz utánam.
- Persze, még kukkoltalak is.
- És tetszettem neked?
- Hááát... nem volt rossz – vont vállat, és nevettében egy pillanatra a vállának döntötte a homlokát. Aztán már nem akaródzott elhúzódnia. Puha volt, meleg és elég stabil ahhoz, hogy ne forogjon minden.
- Nem rossz? És én megdicsértem a feneked! – tettetett felháborodást Daydream, de azért párszor végigsimított a hátán. – Oké vagy?
- Nem játsszuk azt a hülye könyves okés dolgot – jelentette ki, és felemelte a fejét. Zöld szemei élénken csillogtak. – Ahhoz még nem elég mély a kapcsolatunk!
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nincs több telefonszex?
Hiccup göcögős nevetést hallatott, és a válla fölött visszanézett az asztalukra. Mikor visszafordult, Daydream éppen közelebb hajolt hozzá, és még időben kapcsolt, hogy az ital ellenére is el tudja fordítani az arcát és kicsit hátrébb tudjon húzódni. A fiú ajkai így csak leheletfinoman súrolták az arcát, és közben lassan kúszott fel benne az érzés, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben. Egy kicsit megijedt a hirtelenségétől, de a következő pillanatban már nevetségesnek találta az egészet.
Aztán megbotlott, mikor elhátrált a tánctérről. Nem esett el, sikerült belekapaszkodnia az asztalba, mégis zihált, ahogy kikeveredett a klubból a friss levegőre. Hátát a nyirkos falnak döntötte, belehunyorgott az egyik utcai lámpába és megdörzsölte az arcát. Egyelőre nem mert elindulni, a fal mellett elég stabilnak érezte magát és semmi kedve nem volt kiszakadni a biztonságból. Daydream nem jött utána, aminek részben nagyon hálás volt. Tompán zúgott a feje, a neonfények még mindig ott villództak a szeme előtt, ha pislogott és a torkában érezte az alkoholt. Csak haza akart menni, fürdeni, bevackolni magát a takarói közé és bármiről beszélgetni Tannlausszel. Végül mégis rávette magát, hogy elinduljon. Ha elesik, az úgyis holnap fog fájni (már, ha nem üti meg magát jobban), és, ha szerencséje van, a fejfájós másnaposság mellett az lesz a legkevesebb gondja. Persze Daydream után.

Hiccup szombaton késő délelőtt ébredt és semmi kedve nem volt kimászni az ágyból. Álmában belecsavarodott a takaróba, a lepedőt félig kirúgta maga alól és teljes mértékben tompának érezte magát. A szája kiszáradt és rettenetesen szomjas volt, a szemhéjai lüktettek, a halántéka és a tarkója hasogatott. Nyöszörögve a hajába túrt, hasra fordult és a párnájába fúrta az arcát, miközben lassan kapaszkodtak vissza tudatába az emlékek a tegnap estéről. Titokban kicsit még örült is, mikor Daydream üzent neki, és megjelent nála, a kajálással se volt semmi gond, az ereszd el a hajam részére meg inkább soha többet nem akart gondolni. A piálós részével nem volt semmi probléma, azt, hogy megpróbáltak táncolni határozottan érezte a combjában, az, hogy megpróbálta megcsókolni...
Lelépett.
Ez Daydreamet nem igazán zavarta.
És még valahogy sikerült is hazatéblábolnia. Pont azért nem szeretett inni, mert olyankor sosem tudott annyira koncentrálni a környezetére, mint amennyire szüksége volt rá.
Végül mégis kikecmergett, lustán megvakarta Tannlaus füle tövét és felrakott egy kávét, míg keresett fájdalomcsillapítót. Ilyen állapotban semmi esélyt nem látott rá, hogy dolgozzon bármin is, ráadásul kedve se túlzottan volt bármihez. Gondolt rá, hogy visszafekszik és Trónok Harca közben megissza a kávéját vagy valami. Az talán némileg helyrehozná és lehet, hogy még ihletet is kapna tőle. És ezzel voltaképpen meg is alapozta a hétvégéjét.

Névmagyarázat:
Miroslava lesz majd Bütyök;
Hookfang ~ Kampó.

A kép ezúttal Kija munkája~