Borult idő volt Konohában három nappal később. A városlakók, a sinobik és kunoicsik mind feketébe öltözve gyülekeztek a főtéren Narutó búcsúztatására. Kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek, a legtöbben egy-egy szál virágot hoztak. Aki már odatette a felajánlását a ravatalra, csendesen felsorakozott valahol a téren. A városlakók a tér szélén körben, a sinobik középen, rendezett sorokban.
A Hokage és a Kazekage a ravatal mellett állt.
A gyülekező tömeg utat engedett egy kisebb csoportnak: két Anbu kíséretében Szaszuke közeledett. A Hokage engedélyezte, hogy ő is részt vegyen a szertartáson. A kihallgatása már majdnem a végére ért, csak az ítélet kihirdetése volt még hátra.
Narutó barátai, mint például Sikamaru, Szakura, Nedzsi, Hinata, és a tanárai is éppen odaértek, de előre engedték Szaszukét.
A sötét hajú fiú lassan odalépett a ravatalhoz. A két Anbu a Hokage jelére az utolsó néhány méteren lemaradt, előreengedték Szaszukét. Többen kíváncsian összesúgtak, mert nem láttak semmit nála, amit felajánlásként vitt volna magával.
Szaszuke megállt Narutó fényképe előtt. Pár pillanatig némán, moccanás nélkül állt, majd a szokásoknak megfelelően meghajtotta magát a halott előtt. Amikor felegyenesedett előrelépett. Eddig ökölbe szorított kezét kinyitotta. Halk csendülés hallatszott, ahogyan egy apró csengőt akasztott a képkeret egyik sarkára. Újra meghajolt és megfordult, hogy utat adjon a következő gyászolónak, de magtorpant: Szakura állt mögötte. A lány könnyes szemmel halványan rámosolygott. Újabb halk csendülés hallatszott: Szakura a tenyerén mutatta a másik csengettyűt, amit pár éve Kakasi szenszeitől kaptak emlékbe.
Szaszuke egy apró bólintással ellépett Szakura mellett, aki most odalépett a ravatalhoz, és Szaszuke csengője mellé akasztotta a sajátját.
A szokásos virág helyett Kakasi egy surikent tett a ravatalra. Kevesen tudták, de ez volt az a suriken, amivel Narutó megtörte Zabuza koncentrációját, és így kiszabadította Kakasit a vízbörtönből.
Hinata az érzelmei egyértelmű jeleként a szokásos fehér virág helyett vöröset hozott.
Mikor úgy tűnt, hogy már mindenki megérkezett, aki el akart jönni – és nagyon sokan jöttek el – Cunade előrelépett. Rá várt a feladat, hogy pár szót mondjon Narutóról.
- Barátaim, nindzsatársaim! – szólalt meg. – Szomorú alkalomból gyűltünk ma össze. Búcsút kell vennünk városunk egy lakójától, barátunktól, bajtársunktól. Uzumaki Narutó rövid élete alatt nagyon sok mindent vitt véghez. Kirekesztett, éppen csak megtűrt személy volt Konohában, de rövid idő alatt bebizonyította, hogy a város értékes, megbízható polgára. Fájdalmasan rövid ideig volt közöttünk, de sok mindent tanított nekünk ez alatt a kitartásról, a saját magunkba és a társainkba vetett hit fontosságáról.
Az évek során megismerhettük többé-kevésbé Narutót. Sokat lehetne beszélni róla, de nem teszem. Ő sem szerette a hosszas beszédeket. Csak két dolgot szeretnék megemlíteni: a Konohát éltető tűz benne különösen erősen lobogott. A vágy, hogy megvédje a várost és annak lakóit az egyik legfontosabb hajtóerő volt az életében. A másik: Narutó rendelkezett egy csodálatos képességgel. Képes volt rávenni az embereket a változásra. Nem ő változtatta meg őket, erre senki sem képes. Azt érte el, hogy az emberek magukba nézzenek, felébresztette a vágyukat a változásra, megmutatta, hogy hogyan tudják megváltoztatni magukat, és ezzel az életüket, a sorsukat.
Úgy gondolom, ha tovább él, valóra váltotta volna az álmát, hogy Hokage legyen. És abban is biztos vagyok, hogy nagyszerű Hokage lett volna. –
A Konohaiak némán hallgatták a Hokagét. Sokakban felidéződtek a Narutóval kapcsolatos emlékek.
Szakura arra gondolt, hányszor védte meg őt a fiú. Hogyan jutott arra a döntésre, hogy mindenféleképpen meg kell erősödnie, ha nem akar örökké a terhére lenni.
Hinatának is hasonló gondolatok jártak a fejében. Visszagondolt rá, hányszor merített erőt a tudatból, hogy Narutó figyeli. Kezdetben csak a jelenlétében érezte magát erősebbnek, de később a puszta gondolat is elég volt, hogy Narutó majd hallani fog róla, hogy miket csinált és talán egyszer majd igazán felfigyel rá.
Nedzsinek a csúninvizsga jutott az eszébe: „Ha majd Hokage leszek, megváltoztatom neked a Hjúga klánt…!" Ott, abban a pillanatban semmi kétsége nem volt, hogy Narutó be fogja tartani a szavát. A változás akkor elindult, és azóta is tartott. Csak apróságokban, de már megfigyelhető volt a fő és a mellékág közeledése. Egy nap a Hjúga klán meg fog változni. Nedzsi csak azt sajnálta, hogy Narutó nem lesz már ott, hogy láthassa.
Gára a harcukra gondolt, és a beszélgetésükre a harc után. Mindent, amije most van, Narutónak köszönhet. Ha ő nincs, már Gára sem lenne. Meghalt volna legkésőbb akkor, amikor az Akacuki elrabolta. Bár lehet, hogy már ezt sem érte volna meg. A Homokrejtekieknek előbb-utóbb sikerült volna elpusztítaniuk, ha Narutó hatására nem változott volna meg. Neki köszönheti, hogy még idejében bocsánatot tudott kérni a testvéreitől, hogy végül elnyerte az egész város tiszteletét, megbecsülését. Végül is Narutónak köszönhette, hogy Kazekage lett.
Szaszuke rezzenéstelen arccal nézett maga elé. Nem Narutó képét nézte, nem a Hokagét, csak bámult a semmibe, és közben az ezernyi emlék villódzott a szeme előtt, a Narutóval közösen átélt eseményekről. A genin vizsga a csengőkkel, a küzdelem Zabuzával, Hakuval, Orocsimaruval, Gárával, a küzdelmeik egymással… Narutó számtalan próbálkozása, hogy meggyőzze, térjen vissza Konohába. Az utolsó beszélgetésük, amikor végül is meggyőzte, és az utolsó küzdelem, amit Narutó elveszített… Sok-sok emlék, ami szép is lehetne, egyszer majd talán az is lesz. De most még fájnak. Jobban fájnak, mint annak az éjszakának az emlékei, amikor az Ucsiha klán elpusztult. Nem vette észre, de az arcán a könnyek megállíthatatlanul peregtek…
A Hokage jelzett Irukának. Korábban megállapodtak, hogy mint az első ember, aki felismerte, és elismerte Narutót, ő fogja a maradványokat a végső nyughelyig vinni.
Iruka felemelte a kis dobozt, amiben gyakorlatilag csak Narutó fejpántja volt, semmi más. Elindult a temető felé, mögötte Konohamaru, aki egy tálcán a vitte a különlegesebb felajánlásokat: a két csengőt, a surikent, Hinata vörös virágát. Mögöttük Kotecu és Izumo cipelte a sok-sok fehér virágot.
A többiek vártak. Megbeszélés nélkül is kialakulóban volt a sorrend, de valamire még vártak. Kakasi kérdőn pillantott Cunadéra, aki bólintott, majd jelt adott a Szaszuke mögött álló két Anbunak a távozásra. Azok egy halk pukkanással köddé váltak.
A hangra Szaszuke felnézett. Szakura és Kakasi lépett oda hozzá. Szaszuke kérdőn nézett Cunadéra, aki egy halvány mosollyal bólintott, és intett, hogy csatlakozzon a menethez.
Szaszuke elindult, mellette Szakura lépdelt. Kakasi kettőjük között, egy lépéssel mögöttük ment, kezét egy pillanatra a vállukra tette.
Mögöttük jött Cunade, Dzsirája és Gára, Hinata Nedzsivel, majd Temari, Sikamaru, és sorban a többiek.
Talán a Harmadik temetése óta nem kísért egyetlen konohai nindzsát sem ilyen népes menet az utolsó útjára.
