Minden jog Rowlingé.
Bocs a párbajjelenet miatt. Az egyik legkorábbi, amit írtam, ezért kicsit zavaros.
4. fejezet: A tekergők „örököse"
Remus csendben figyelte, ahogy a lány kihajol az ablakon, és megfürdeti az arcát a hűvös, esti levegőben. Tiszta, csillagokkal tűzdelt égbolt vigyázta a Roxfort álmát – és a csínytevők ténykedéseit. A hegyek mögül nemrég emelkedett ki az ezüstben játszó holdsarló. Most Remusnak sem okozott gondot ránézni. Nem jelentkezett sem a szokásos szorongás, sem az undor, hisz a hónap első harmadában jártak, és ő kifejezetten jól érezte magát.
- Ha nem akarod elmondani, folytassuk az őrjáratot – ajánlotta kedvesen. – Beszéljünk a RAVASZ-okról, a kviddicsről, hogy Mary Water szakít-e Hugh Parkkal, vagy…
A lány elfordult az ablaktól, és halványan rámosolygott. – Szeretném megosztani valakivel, és tudom, hogy benned megbízhatok, de… Nem akarok bajba keverni senkit – suttogta, és újabb könnycsepp gördült le az arcán.
- Múltkor is elmagyaráztam, hogy szerintem, aki a halálfalók kínálta utat készül választani, annak ez…
- Annak ez inkább segítség – szipogta a lány. – Emlékszem.
- Akkor? – nézett a szemébe Remus kutatóan.
- Tudod mit? – Megtörölte az arcát a talárja ujjában, és igyekezett vidáman folytatni. – Majd máskor elmesélem.
Remus helytelenítően csóválta a fejét. Úgy gondolta, a témával nem összeegyeztethető fogalom az „elmesélni". Mióta a lány kis híján fellökte a folyosón, Lily bájital-robbantós esete után, fúrta az oldalát a kíváncsiság, mi zaklathatta fel annyira. Hat éve tartó ismeretségük során mindig vidámnak, de legalábbis kiegyensúlyozottnak látta. Előző alkalommal majdnem sikerült kiszednie belőle a titkot, de a lány az utolsó pillanatban visszakozott, kétségek közt hagyva Remust, egy rakás baljóslatú információmorzsával. „Egy halálfaló a Roxfortban… Valaki bajban van, vagy lesz záros határidőn belül… Azért foglalkoztat ennyire, mert neki is köze van hozzá?" De az aggodalmait mintha elfújták volna, mikor a lány belékarolt.
- Mi lenne, ha inkább…
- Christina!
-… megosztanád velem, mit hallottál Maryről és Hugh-ról? Meg az is érdekelne, mi van mostanság Lily és James között. A griffendélesek valahogy mindig előbb jutnak információkhoz.
- Talán, mert mi nem a könyvtárban ücsörgünk állandóan.
- Aljas rágalom! – kiáltotta Christina „felháborodva". - És igazságtalan is. A te szádból különösen.
Christina nyöszörögve fúrta az arcát a párnájába. Az ágya köré szórt hangszigetelő-bűbájnak hála, nyugodtan hisztizhetett, toporzékolhatott, senkit nem zavart volna vele… Elkeseredetten bámulta a kék bársonyfüggönyöket. Nem akarta, hogy Remus gondatlan, ostoba libának tartsa, aki előbbre valónak ítéli a Roxfortban terjedő aktuális pletykákat egy olyan súlyos ügynél, mint hogy az egyik évfolyamtársuk halálfaló – legalábbis minden vágya azzá válni -, és épp készül magával rántani az ő legjobb barátnőjét is.
De nem merte beavatni Remust. Nem Jason miatt, az ő sorsa nem érdekelte, de Chloe sose bocsátana meg neki, és ő egyébként se érdemli meg, hogy eltévelyedettnek, leendő halálfalónak bélyegezzék, még ha a dolgok jelenlegi állása szerint az is volt. Christina sóhajtva húzta szét a függönyt, és szemügyre vette a békésen szuszogó lányt. „Nem feltétlenül kell kívülállót is bevonni. Julian majd elintézi. Remélhetőleg."
Piton megtorpant, ahogy körülnézett, és észrevette, hova vezették.
- Nem ülsz le? – érdeklődött Sirius, fel se nézve a bűbájtankönyvéből.
Piton felsóhajtott, és lehuppant közéjük. „Black és a tapintat! Hírből se ismerik egymást."
Sirius lázasan lapozott a könyvében, egy idő után azonban lassultak a mozdulatai. Az az irreális érzése támadt ugyanis, hogy a többiek meredten bámulnak rá. Óvatosan körbesandított, és a gyanúja igazolást nyert.
- Mi van? – csapta le a pennáját.
- A fa – közölte Remus nemes egyszerűséggel.
- Engedélyt kellett volna kérnünk tőle, hogy leülhessünk alá? Vagy olyan szépnek találjátok, hogy most órákig tanulmányoznunk kell? Jó, megértem, Ágast nyilván Lilyre emlékezteti ez a szín, de…
- AZ a fa – sziszegte James. Teljesen feleslegesen óvatoskodott, mert Piton bőven hallótávolságon belül tartózkodott.
„Ötödév, SVK-vizsga: a szőnyeg alá söpört emlék… Jobb napokon. Ha VALAKI elő nem rángatja."
- Biztos kellemetlen neki itt lenni – mormolta Peter, behúzva a nyakát, és felkészülve rá, hogy Piton a következő pillanatban üvölteni kezd.
- Tisztában vagyok vele – jelentette ki Sirius. – Csak szerintem ez hülyeség. Ha minden helyet elkerülnénk, ahol valami kellemetlenség ért, be se tehetnénk a lábunk a Roxfortba.
- Igaz – bólintott Piton, megdöbbentve az egész társaságot. – De áruld már el, téged hol ért „kellemetlenség"?
Sirius ledobta a könyvet, és ábrándosan pillantott a kastélyra. – Jah, kérlek, te nem tudhatod. Hol is kezdjem a felsorolást? A könyvtár, fokozottan veszélyes zóna, ezért is igyekszem többnyire elkerülni, a konyha, a Nagyterem, az egyes tantermek, ó, és a harmadik emeleti folyosó ötödik fordulója. Azt gondolná az ember, hogy ott semmi veszély nem leselkedik rá, de rögtön az idekerülésem második napján…
Csak azt az átokverte pálcát kéne elérnie, és az a nyomorult, elmebeteg hugrabugos megtanulná, hogy vele nem érdemes újat húzni.
- Akarod, mi? – A kellemetlen hang végigborzolta az idegeit. – Onus!
A láthatatlan teher a padlóhoz szegezte. Hiába minden erőfeszítés. Levegőt venni is alig bírt, nem hogy megmoccanni. „Rohadt életbe!" Tehetetlen dühvel pásztázta a köréjük gyűlt bámészkodókat. Megszokhatta volna, hogy roxforti körökben az ő szorongatott helyzete jelenti a legfőbb látványosságot, de az ilyen fokú nemtörődömség, és az arcokon ülő mohó élvezet már enyhe túlzás, még ha Perselus Pitonról van is szó.
Iszonyú fájdalom mart a csontjaiba. Miután sikerült elűznie az elméjére leselkedő sötétséget, és összegyűjtenie a szétfolyó gondolatokat, néma elismeréssel adózott a támadójának. Ezt a varázslatot a gránitlonc termésének leválasztására fejlesztették ki. „Ki hitte volna, hogy épp egy hugrabugosnak jut eszébe párbajban használni?" Piton tisztában volt vele, hogy ha a másik képes lenne szakszerűen végrehajtani a bűbájt, eltört volna a lába.
- Mocskos halálfaló-ivadék!
„Mégis kinek a révén? Az apám mugli volt, anyámat meg, jobb nem emlegetni. Ha bármi köze lett volna a Sötét Nagyúr nagyra becsült kompániájához, először a férjét intézi el."
Úgy érezte, egy testetlen, erőszakos kéz próbálja szétszakítani a bőrét. Az „ellenfele" – milyen nevetséges – vonásai feszült koncentrációt tükröztek.
- Milyen? – vicsorogta. – A te műved.
- Honnan… - nyöszörögte Piton, de gyorsan el is hallgatott. Egyrészt, mert még ilyen körülmények között se volt hajlandó odáig süllyedni, hogy nyöszörögjön, másrészt, amit kérdezni készült, nem tartozott a fél iskolára.
A feszítés fokozódott, és hamarosan másik inger is csatlakozott hozzá: a kicsorduló vér melege. „Egyre szórakoztatóbb ez a délután."
- Capitulatus! – kiáltotta valaki.
- Holdsáp! – siránkozott James. – Muszáj?
Remus megállt, és szigorú arccal fordult a barátjához.
- Ebből letolás lesz – súgta Sirius Peternek, aki egyetértően bólogatott.
- Ne legyél gyerekes! Iskolaelsőként kötelességed részt vállalni a prefektusok munkájában, és ez azzal kezdődik, hogy megjelensz a gyűléseken. Emellett – ugyanolyan fontoskodva beszélt, de a szemében ravasz fény villant – elengedhetetlen, hogy megőrizd azt a kevéske jóindulatot, amit McGalagony még irántad táplál.
- Mert különben fuccs a teliholdas bolyongásainknak – értett egyet Sirius.
- Te mégis kinek a pártján állsz? – háborgott James.
- Mindannyiunk közös érdeke, hogy Holdsápra hallgass.
- Játszd el a szabálytisztelőt, hogy szabályszegő lehess! – csatlakozott Peter.
- Igenis – grimaszolt James.
Remus sietős léptekkel indult a McGalagony irodájához vezető folyosó felé, ő pedig megadóan követte.
- Én addig Peterrel beugrom a könyvtárba – jegyezte meg Sirius csak úgy mellékesen.
James és Remus olyan összhangban pördültek meg, mintha dróton rántották volna őket.
- Könyvtárbaaaa? – kérdezett vissza Ágas tátott szájjal.
- Ja – túrt a hajába Sirius -, régen örvendeztettem már meg Madam Cvikkert a társaságommal. Biztos hiányol.
- Persze, biztos – bólogatott Remus. – Foggal-körömmel védi tőled az imádott könyveit. Csodálkoznék, ha azt megengedné, hogy átlépd a küszöböt.
- Akkor Tapmancs kénytelen lesz térden csúszni előtte is – vont vállat Peter.
- Vagy ha a vén szipirtyóra nem hat, Teyresyas előtt.
- Esetleg betörhetnénk a könyvtárba.
- Talán lelökhetnél egy seprűről – morfondírozott Sirius. – Ha súlyos balesetet szenvedek, nem kérheti számon rajtam azt a dolgozatot…
Élénkzöld villanás ragyogta be a folyosót.
- Hát ez... – kezdte Sirius.
A sarokhoz érve meglátták a továbbjutást akadályozó csődületet. Remus futásnak eredt.
- Abbahagyni! A házirend szigorúan tiltja a folyosói… párbajozást. – Az utolsó szót csak lehelte, miközben elkerekedett szemmel bámulta az elé táruló látványt: Piton a padlón kúszva próbálja elérni a nem messze tőle heverő varázspálcát, mialatt egy hugrabugos – „Egy hugrabugos, Merlin szerelmére!" – átkokat szór rá. Bénultan állt, aztán érezte a lökést, ahogy James átka elsuhant a füle mellett.
A hugrabugos zavarodottan kapott a kezéből kiröppenő pálca után.
- Hale! – szólította meg James, remegve a visszafojtott dühtől.
Julian előbb az előtte heverő Pitonra nézett, aztán a köréjük sereglett tanulókra. – Én… - kezdte kijózanodva, de a griffendéles következő szavai, minden az együttműködésre mutatott hajlandóságát elmosták.
- Húsz pont a Hugrabugtól! – ordította. A közelben lévő diákok eltátották a szájukat a megrökönyödéstől, Félig Fejnélküli Nick pedig, aki épp akkor lebegett át a folyosón, elbambult, és keresztülment egy kisebb, balszerencsés csoporton.
- Megvesztél, Potter? Nem vonhatsz le tőlem pontokat.
- Iskolaelső vagyok – bökött James a talárján díszelgő jelvényre. – Attól vonok le pontokat, akitől akarok. És aki megérdemli, természetesen – fűzte hozzá sietve, mikor a közönségük elszörnyedve hördült fel.
- Igazán? Ha újabban a becsület bajnokának képzeled magad, évekre visszamenőleg lenullázhatnád a házad számlálóját.
A hugrabugosok – és néhány más jelenlévő – részéről egyetértő morajlás volt a válasz. Julian sarkon fordult, és dühösen eltrappolt.
- Álszent bagázs – füstölgött Sirius.
Remus a legkitartóbb bámészkodókat igyekezett arrébb taszigálni. – Oszoljatok! Nincs jobb dolgotok? Tanulás, óra, randi, büntetőmunka? Mert azt elintézhetem.
Munkájának hála hamarosan kiürült a folyosó. Peter és James ezalatt felsegítették – azaz, mivel a mardekáros nem igazán tudott közreműködni a műveletben, talpra rángatták – Pitont.
- Úgy tűnik, a gyűlés előtt még lesz egy utunk a gyengélkedőre.
- Pedig már azt hittem, idén kimarad ez a rész – jegyezte meg Piton rezignáltan, a gyengélkedő mennyezetére meredve.
- Miért nem védekeztél? – Sirius a szomszédos ágyon ült, és idegesen tanulmányozta a mardekáros talárján kirajzolódó vérfoltot.
- Mostanában nem sűrűn támadtak hátba. Kijöttem a gyakorlatból. – Bizonytalan pillantást vetett a másik fiúra. – Ugye, nem akarsz hányni, Black?
Sirius bőre enyhén zöldes árnyalatot öltött, de azért elszántan megrázta a fejét.
- Nem áll szándékomban. De az a seb elég durva.
„Karcolás ahhoz képest, amit művelhetett volna, ha normálisan csinálja."
- Ó, hogy sose tanulják meg! – rontott be a szobába Madam Pomfrey zsörtölődve. – Elnézést, csak lent jártam… Hát maguk? – nézett döbbenten a betege köré sereglett Tekergőkre.
- Nem mi voltunk! – vágta rá James automatikusan.
- Nem is feltételeztem akkora pofátlanságot, hogy ide is követik az áldozatukat, Potter – felelte a javasasszony hűvösen, miközben arrébb tuszkolta Remust, hogy Pitonhoz férjen. Rövid vizsgálódás után dohogva indult a bájitalos szekrény felé.
James közelebb csúszott Pitonhoz. – Miért támadott rád Hale?
- Miért támadna rá bárkire is? – filozofált Peter.
- Elvégre hugrabugos – fűzte hozzá Sirius.
- Ennek ellenére nagyon kreatív volt a helyzethez illő átkok megválasztásában. – Remus majdnem olyan szakértelemmel vette szemügyre Piton sérüléseit, mint Madam Pomfrey. – Az Onus-bűbáj, ugye? – kérdezte tűnődve. – Ugyan nem hagyott külsérelmi nyomot…
- Még jó. Különben derékszögben állna a lábam.
- De a színe alapján más nem lehetett. Kegyetlenség emberen alkalmazni.
- Julian hugrabugos, azok nem épp a szadizmusokról híresek – kotyogott közbe Sirius.
- Szóval? Miért is szolgáltál rá erre, szerinte?
- Mert halálfaló vagyok? – találgatott Piton.
- Dehát ő hugrabugos – ismételte Sirius szerencsétlenül. – Mármint Julian. Ők nem foglalkoznak olyan sötét ügyekkel, mint teszem azt, a varázslóvilág aktuális politikai helyzete. Hogy életemben először és utoljára Malloryt idézzem: „Még Tudjukki alvezérének az alvezérét se mernék a nevén nevezni."
- Sztereotípia – ingatta a fejét Remus.
- Halálfaló? – ráncolta a homlokát James. Igaz, hogy nem is olyan régen még neki is meggyőződése volt, hogy Pitonban Voldemort leendő csatlósát „tisztelheti", de mostanra – a Félvér Herceg könyve ellenére – megváltozott a véleménye. – Miből következtetett erre?
- Kinézet? – vonta meg a vállát Piton egykedvűen.
- Mondtam, hogy vágd le hajad – emlékeztette Sirius.
- Nem mondtad – javította ki Piton -, hanem megtetted helyettem.
- Igaz – vigyorgott a másik fiú.
Miközben Madam Pomfrey Piton sérülését látta el, és – minden tiltakozás ellenére – a fiúba diktált vagy háromféle bájitalt, James kiselőadást tartott Peternek a gyengélkedői ágyakról. (Tekintve, hogy az iskola egyik elsőszámú bajkeverőjének számított, ráadásul hat év kviddics állt a háta mögött, rendkívül járatos volt a témában.)
Mikor úgy tűnt, Madam Pomfrey végzett, visszasomfordáltak az ágyhoz. Piton laposakat pislogott, és a tekintete furcsán homályosnak tűnt.
- Asszem altatót is kapott – vont vállat Sirius.
- Azt hiszed? – mormolta gúnyosan a fiú. – Hetedévesen már illene felismerned a különböző főzeteket. Főleg, mert – fáj bevallani -, nem vagy reménytelenül ostoba… - Idegesen a nyelvébe harapott. „Dobja már ki őket valaki!" Fenébe a sokféle hatóanyaggal! Azok miatt nem bírt lakatot tenni a szájára.
- Hogy mondtad, kedves Piton? – duruzsolta Sirius önelégülten.
A fiú felhorkant. Nehéz volt eldönteni, mondani szándékozott-e valamit, vagy úgy ítélte meg, Siriusra bőven elég ennyi figyelmet pazarolni.
- Ott a folyosón, Potter… Min húztad úgy fel magad? – érdeklődött helyette, kemény harcot vívva az akarata ellenére elfogyasztott bájitallal.
James megrökönyödve pislogott. – Nem egyértelmű? Hiszen…
„...a barátom vagy." Nem fog ilyesmit kiejteni a száján, döntötte el. Először is, épp Piton miatt nem. Hogyan reagálna? „Megsértődne, kiröhögne – tényleg, még sose láttam nevetni, nem mintha a társaságomban gyakran adódott volna oka rá -, vagy megkérdezné, tévedésből nem öntöttek-e agyapasztó-szirupot a töklevembe." Ráadásul ott ült mellette Sirius, Peter és Remus. Mit szólnának? Nem mintha közösségi döntésen alapulna, kit tarthat a barátjának, de ők négyen szinte egyek voltak, így… „Az áldásuk kell? Tulajdonképpen…" Akadt egy harmadik akadály is: biztosan igaz, amit mondani készült?
- … védtelen voltál. Talán engednem kellett volna, hogy továbbra is mágikus boksz-zsáknak használjon?
- Rémes hasonlat. – Piton a szemét is alig bírta nyitva tartani.
- De nagyon szemléletes – kelt Remus James védelmére. – Mennünk kéne! Legalábbis Ágasnak és nekem. McGalagony…
- Igazoltan hiányzom – szakította félbe James. – Ez – tárta szét a karját – olyan indok, amit még McGalagony is kénytelen lesz elfogadni.
- Azért élek, hogy szolgáljak – motyogta Piton fáradtan.
- Sectumsempra! – csapott a homlokára Sirius váratlanul.
A másik két jelenlévő, akinek a szó nem csupán latin zagyvaság volt, összerezzent, Remus és Peter pedig értetlen pillantást váltottak.
- Az volt, igaz? – suttogta Sirius izgatottan.
Piton furcsa fejmozdulatát akár bólintásként is lehetett értelmezni.
- Te beszéltél róla Hale-nek? – vonta össze a szemöldökét James.
Sirius azt hitte, a mardekáros elvesztette az altatóval folytatott küzdelmet, de aztán rájött, hogy a fiú hallgatása csak a méltatlankodását hivatott kifejezni. „Ne nézz ilyen hülyének, Potter!" Vagy valami hasonló.
- Persze, lépten-nyomon azzal dicsekedtem, hogy… - A folytatás túl artikulálatlanra sikeredett, így James bárhogy is koncentrált egy kukkot se értett belőle. „Nem baj. Valószínűleg úgyse tartalmazott érdemi információt."
- Akkor honnan tudta?
- Kitűnő kérdés, én is fel akartam tenni neki. De, azt hiszem, inkább át kéne fogalmaznunk kitől-re. – Erőlködnie kellett, hogy beszélni tudjon. – Ő láthatta… Együtt dolgoztunk bájitaltanon…
James tisztában volt azzal, hogy az utolsó szavak már nem neki szóltak, de mindenképpen szerette volna, hogy Piton megosztja velük a gyanúját. Mielőtt azonban kifaggathatta volna, felbukkant Madam Pomfrey, hogy kedvesen – és nagyon erélyesen – kiterelje őket a teremből.
- Miről pusmogtatok Pitonnal? – vonta kérdőre Remus a barátait, amint az ajtó becsukódott mögöttük.
- Szerintem teljesen normális hangerőt használtunk. Tapmancs és én mindenesetre igen. Piton meg a főzet miatt nem…
- Ne szórakozz, Ágas!
- Ne legyek gyerekes, ne szórakozzak – nyafogott James. – Tönkre akarsz tenni? Ha követném a tanács… vagyis, elnézést, az utasításaidat…
Remus várakozóan fonta össze a karját, és a nyomaték kedvéért ingerülten topogott a lábával.
- Nem úgy volt, hogy rohannotok kell a prefektusi hogyishívjákra? – sietett Sirius James segítségére.
- Értekezlet – jelentette ki Remus szárazon. – És már úgyis késésben vagyunk. Nos? – James továbbra is makacsul hallgatott. – Sirius tudta egy olyan átok nevét, amiről én még soha…
- Á, világos! – kiáltott fel az említett. – Féltékeny vagy.
Remus türelmetlenül fújtatott.
- Neked talán nincsenek titkaid? – kérdezte James.
A fiú pillanatnyi habozás után megrázta a fejét, miközben a tarkóján érezte – ahogy már hetek óta – Peter kutató tekintetét. James felsóhajtott.
- Piton dolga, hogy kit avat be. Nekem nincs jogom beszélni róla.
Remus nem volt elégedett a válasszal. – És kettőtökkel – mutatott előbb Jamesre, aztán Siriusra (utóbbi szégyenkezve sütötte le a szemét, mint akit tiltott tevékenységen kaptak) – készséggel megosztotta.
- Nem egészen. – Sirius elvigyorodott. – Csak szokásomhoz híven „pofátlanul kíváncsi" voltam, és…
Remus feltartotta a kezét, jelezve, hogy ne is folytassa.
- Aha! – Hátat fordított nekik, és elindult – James keserves nyögést hallatott – McGalagony szobája felé. – Javíthatatlan vagy, Tapmancs.
- És ami még aggasztóbb – fűzte tovább Peter sunyi mosollyal -, hogy szemmel láthatóan büszke rá. – Amint a mondat végére ért, sarkon fordult, és menekülőre fogta, Sirius pedig villámló szemekkel vette üldözőbe.
- Hülyék – csóválta a fejét Remus beletörődően.
- Szerencsés bolondok – pontosított James, miközben elszontyolodva felzárkózott a fiú mellé. – Szabadok, gyerekesek, és szórakoznak…
