Az állatbefogók kiérkezése utána eljött a búcsú ideje. Így is már tovább maradtam, mint szándékoztam. Noha felajánlotta, hogy elvisz, gondolkodás nélkül utasítottam vissza ajánlatát. Rövid időn belül kiderült, kettesben maradni vele komoly veszélyt jelent rám nézve. Az úton némán vártuk megrendelt hintóm felbukkanását. Előző viselkedésemre gondolni is alig mertem, bár tisztában voltam azzal, hogy nem tehetek örökké úgy, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Csókunk felkavart, romlásba döntött, ugyanakkor olyan magasságokba emelt, ahol még nem jártam.

Talán egy másik életben."

Különös volt ez a gondolat, de nem volt időm mélyebben elemezni. A hívott kocsi megérkezett, és beszállni készültem, egy forró hang azonban megállásra késztetett.

– Mikor láthatlak újra?

Itt kellett volna véget vetni az őrületnek, elmagyarázni neki, mennyire nincs kedvemre a társasága. Határozott visszautasítás helyett viszont ezt mondtam:

– Nem tudom. A jegyesem beteg, vele kell lennem.

– Szereted? – érdeklődött lágyan.

– Dehogy! – tiltakoztam hevesen. – Én akkor nem... engedtem volna meg odabent.

Az utcákat megülő félhomály miatt arcvonásait nem láttam tisztán, de érezni véltem mosolyát.

– Holnap egykor várlak a Rule's Caféban.

Sietősen szálltam be a kocsiba, de mielőtt elindultunk volna, az ablakon kinézve csak annyit mondtam:

– Nem biztos, hogy ott leszek.

A szavak ellenére mégis tudtam, hogy történjék bármi, odamegyek. Talán szándékosan késve, a látszat megőrzése érdekében.

– Várni foglak – érkezett nyugodt hangon a válasz.

Egy utolsó pillantást engedtem magamnak, miközben elindultunk. Láttam a sötétségbe burkolt magányos alakot, és lényem egy része vele akar maradni. Tisztába voltam vele, hogy pár dolgot muszáj lesz átgondolnom. Hiszen alapjaiban kell megváltoztatnom az eddigi világszemléletemet. A Hillingham-házhoz érkezve keresztapám komor arccal fogadott. Sejtettem, nem a félórás késésem miatt. Némán intett, hogy kövessem. Az, hogy beszélgetésünkre a dolgozószobában került sor, előre jelezte a rosszat. Ahogy becsukódott utánunk az ajtó, egyből a lényegre tért.

– Sürgönyt küldtem a volt professzoromnak. A jegyesednek segítségre van szüksége, méghozzá sürgősen.

– Ezért hívtalak ide – jegyeztem meg.

– Igen, a zavart elmék gyógyítása a feladatom, viszont itt valami több húzódik meg a háttérben – hangzott el komoran a válasz.

– Ezt hogy érted?

– A vérveszteséget nem tudjuk megmagyarázni a másik orvossal együtt sem. Valamint kiderült, alvajáró a kis hölgy. Valakinek vigyázni kell rá este.

Értetlenül mértem végig, mert a hallottak újdonságok voltak.

– Miről beszélsz? Vérveszteség? Erről nekem egy szót sem szólt az a kontár!

– Orvosok egymás közt beszélnek olyanról is, amiről a hozzátartozók előtt nem.

– Ez a rész most nem érdekel. A professzorod segíthet?

– Dumbledore valódi szaktekintély, még ha a módszerei hagynak is kívánnivalót maguk után. Ragyogó elme. Valószínűleg holnap estére itt lesz.

Ellenvetés föl sem merült bennem a döntése miatt. A szobát megülő csendet egy kopogás törte meg, ami Ron Weasley érkezését volt hívatott jelezni. Arcán az aggodalom nyomokat hagyott, különös módon mégis valami boldog aura vette körbe, és kezére nézve rögtön megértettem, miért.

– Megnősültél?

Zavartan elvörösödött, de sikerült összeszednie magát.

– Ginny kérése volt – magyarázta. – Kérte Hermionét, hogy ne habozzon, látni akarja férjes asszonyként. Nagyon felizgatta magát ezen, és úgy éreztük, ha ettől boldog lesz, megtesszük. Egyikünk sem akart nagy esküvőt, az számít, hogy együtt legyünk.

Szerencsés flótás, állapítottam meg. Azzal lehet, aki szeret. Cseppnyi féltékenységet éreztem, mert nálam a boldogság nagyon távolinak tűnt. Gondolataim ellenére barátilag vágtam hátba Weasleyt, és találkozásunk óta talán először éreztem iránta szimpátiát.

– Gratulálok!

Láthatólag meglepte reakcióm, de végül megtalálta a kellő szavakat.

– Köszönöm! Perselus elmondta?

– Igen – bólintottam. – Itt maradsz? – intéztem a kérdést Pitonnak, aki kényelmesen nyúlt el a kanapén.

– Egy időre beköltözöm, és a professzor is itt fog megszállni. Van ellene kifogásotok?

Gondolkodás nélkül egyetértettünk Ronnal: jobb, ha az orvosok közel vannak a beteghez. Végül abban egyeztünk meg, hogy estére Hermione és Ron marad Ginny mellett, nehogy elkószáljon. A beszélgetés végeztével felnéztem jegyesemhez. Azt vártam, aludni fog már, de éber volt, és örömmel fogadott. Arcának sápadtsága riasztó volt, ezt még jobban kiemelte vörös zuhataga. Egészen felélénkült jelenlétemre, bár a téma, amit előhozott, nem volt éppen kedvemre. Közelgő házasságunkról, a vendégekről, a helyszínről csevegett. Az állapotára való tekintettel némán hallgattam áradozását. Szerencsére az éjjeli őrség felbukkanása sokat javított a helyzeten, ezután „sajnálkozva" állapítottam meg, hogy ideje távoznom.

Hazafelé tartva a gondok ellenére csak egyvalamire voltam képes gondolni. Vagy éppen valakire. Harry. Egyszerű név egy bonyolult embernek. Hiába töltöttem vele egy fél napot, képtelen voltam kiismerni. Kedvessége nem tévesztett meg, sejtettem, van egy mélyebb, sötétebb része. Érzésünk egyforma, ebben biztos voltam. De... mindig ott van egy „de". Rengeteg akadály tornyosult előttünk. A családom. Ginny.

Fáradtan sóhajtottam fel. Tudtam, nehéz küzdelem lesz, mégis ki fogunk tartani. Képtelenek leszünk elengedni egymást. Próbáltam küzdeni az érzés ellen, de a mai napon végleg bebizonyosodott, a szerelmet nem lehet tagadni. Kerestem és rátaláltam, bár nem abban a formában, mint eredetileg vártam. Magamnak képes voltam bevallani, megijesztett az érzések hevessége. A vele töltött idő ráébresztett, mennyire gyerek voltam még. A tökéletes szerelmet vártam, azonban az életben semmi sem lehet tökéletes.

A nagy kérdés pedig most az volt: mihez kezdjek? Mi lenne a kevésbé rossz választás? Ugyanis ebben az esetben nem lehet jól dönteni. Mikor mellettem volt, minden egyszerűnek, helyénvalónak tűnt. A világon csak ketten voltunk.

Sajnos, amint elváltunk egymástól, a valóság azonnal megtalált. Az éjszaka hosszúnak ígérkezett, és tudtam, muszáj lesz valamiféle döntésre jutnom.

OoOoOo

A balkonon állva élveztem a hűs levegőt. Valóban kedvemre volt házam elhelyezkedése. A városhoz közel, mégis megfelelő távolságra a harsány zajoktól. A szemben lévő ideggyógyintézetet pedig egyfajta vésztartalékként tartottam számon, noha egyelőre nem vágytam felkeresni ez ügyben. Élvezni akartam a lezajlott boldog óráim emlékét, egy időre megfeledkezni arról, mi vagyok valójában.

Éjszaka a kísértés erősebb, mint bármikor, viszont ma este nem szándékoztam engedni sötét vágyaimnak. Szerettem volna, ha a Dracóval megteremtett illúzióm tovább tart. Oly régen voltam ember, talán az évszázadok folyamán feledtem is, mit jelent ez a szó. Legalábbis ezt hittem. Pár nappal ezelőttig nem is gondoltam arra, hogy ismét élő legyek. Bolondság vágyni arra, mi soha nem lehetek. Mégis, legalább ez mutatta, hogy mégsem veszett ki belőlem végleg az emberség morzsája. Hiszen csak egy halandó vágyik a lehetetlenre. Örömmel fogadtam ezt, mert társam számára ezt az énemet szántam, és nem azt, mi halált hagy maga mögött. Jobb esetben – emlékeztettem magam a keserű igazságra.

Sajnos lényemnek ezt a részét, bár most képes voltam visszafogni, holnap kénytelen leszek szabadon engedni. A ragadozó megtalálta a prédáját, és az elmúlt napokban vére bőséges étket biztosított, ruganyos teste élvezetet. Vadászataim során alapvető ösztönök vezéreltek. Éhség. Vágy. Szaporodás.

Érkezésemkor tisztában voltam azzal, hogy terjeszteni fogom átkomat. Ezen a területen elegendő táplálék áll rendelkezésre fajtám számára. A bennem lakó szörny pedig érzi ezt a lehetőséget. Emiatt is esett áldozatul éhségemnek Miss Weasley, kit már első éjszaka kiválasztott prédájának. Józan állapotomban magam is tudtam, nem volt túl jó ötlet megfertőzni őt a véremmel, ám megtörtént. Visszafordítani nem lehet.

Szomorú mosollyal bámultam az éjsötét árnyakat, mert egyvalami megmenthetné sorsától. Legnagyobb sajnálatomra ez tökéletesen ellene volt a céljaimnak. Hiszen soha nem akartam még ennyire erősen élni, mint mióta megérkeztem Londonba.

Másnap egy elkülönített szeparéban vártam Dracóra. Természetesen megvárakoztatott, ami cseppet sem lepett meg. Szórakozott mosollyal zavartam el a körülöttem legyeskedő pincéreket, akik az érkezésemkor kapott bőséges juttatástól megszédülve vágytak többre. Asztalom mellett gurulós kocsin halmozta fel a személyzet mindazt, mi szem-szájnak ingere lehetett.

Húszperces késéssel végül megérkezett vendégem, bár arcának elgyötört vonásai nem voltak kedvemre valók. Gúnyosan felhúzott szemöldökkel mérte végig magánfülkénket. Magunkra maradva hangosan meg is jegyezte:

– Ezért aztán sokat kellett fizetned!

– A pénz nem jelent semmit...

– Azért ne hangoztasd ezt itt, mert koldusbotra jutsz a végén – vágott szavamba.

Határozottan harapós hangulatban volt a drága, viszont nem egy veszekedés kedvéért hívtam ide. Ismertem egy módszert, amivel megtörhettem a jeget; ehhez pusztán be kellett fejeznem mondatomat.

– ...főleg, ha rólad van szó, Draco.

Sápadt bőre rózsás árnyalatot öltött, miközben helyet foglalt a szemben lévő széken. Ezüstös szemének jege felengedett.

– Hogy vagy képes hangosan ilyeneket kimondani? Mi van, ha valaki meghallja?!

– Rajtad kívül nem látok itt senkit.

– Mégis, mi van, ha... – Makacsságát látva újra megakasztottam.

– Elég borravalót adtam érkezésemkor, és külön felhívtam a figyelmet arra, miszerint érkezésed után magányra vágyunk.

– Ez még gyanúsabb!

– Egyszerűen üldözési mániád van – válaszoltam komoly hangon, bár közben nevetés kerülgetett, ellenálltam a kényszernek.

Draco elkeseredetten túrt hajába, mellyel imádnivaló kócosságot hagyott maga után.

– Nevetséges vagyok – állapította meg.

– Egy kicsit – ismertem el. – Mit innál?

Meglepetten kapta fel a fejét, mint aki el is felejtette, hol van.

– Semmit – válaszolta nyugtalanul. – Mennem kell – közölte váratlanul. – El sem kellett volna jönnöm!

Mielőtt azonban szándéka szerint elmehetett volna, sebesen nyúltam át az asztal felett, megragadva karját. Finoman szorítottam meg, erővel soha nem illettem volna őt. Érintésemre megdermedt.

– Mi a baj? – kérdeztem lágyan.

Mivel láthatóan egyelőre nem akart távozni, megnyugodva húzódtam vissza.

– Téged nem zavar?

Tettetett értetlenséggel kérdeztem vissza:

– Hogy koldusbotra jutok a pincérek miatt? Nem igazán.

Bosszúsan villant felém szeme, és élveztem dühét. Erzsébettel – bár imádtam őt – voltak vitáink, és olyankor kiütközött gyengéd feleségem vadóc természete. Hiányoztak azok a pillanatok. Néha igazi élvezet volt előhozni harcias énjét. Elfeledett emlékek ébredtek bennem, melytől halott szívem élővé vált egy röpke pillanatra.

– Nem! – csattant fel idegesen. – Lehet, te hozzászoktál ehhez, de számomra ez teljesen új!

– Micsodához? – érdeklődtem szelíden.

– Hát a... – Láthatólag erőlködve kereste a szót, majd végre kinyögte – férfiszerelemhez!

Határozottan szórakoztató volt szerelmem „új" változata. Kínlódása és váltakozó színárnyalata szemet gyönyörködtető látványosság volt. A játék élvezetet okozott, így a további folytatásról sem mondhattam le.

– Miből gondolod ezt?

– Oh, te! Szórakozol velem?! Nyilvánvalóan gyakorlott vagy! A színházban is, ahogy... azt tetted.

– Szóval élvezted – állapítottam meg vigyorogva. – Éreztem, de azért tudni mégis jobb.

– Ne is merd tagadni, már egy csomó férfin végigmentél! – vágta hozzám gyanúját.

– Alaptalanul vagy féltékeny – közöltem vele nyugodtan.

Ez a mondat mintha olaj lett volna a tűzre, mert a felháborodottság szinte kirobbant belőle.

– NEM VAGYOK FÉLTÉKENY!

– Igen, azt hiszem, ezt az egész kávéház hallotta. Hova lett a legyünk inkognitóban nézőpontod, Draco? Nem baj, így is szeretlek – közöltem vele higgadtan.

Vádlón meredt felém létezésem egyetlen értelme, és képes lettem volna – persze, nem szó szerint – megzabálni az adott pillanatban.

– Látod, erről beszéltem! Olyan nyugodtan közlöd, hogy szeretsz, mintha egy pohár vizet kérnél – válaszolta halkabban, megszívlelve előbbi észrevételemet.

– Örömöt okoz, ha kimondhatom – vallottam be fojtottan. – A feleségem halála után a szívem meghalt. Aztán megismertelek, és újraéledtem hamvaimból. Te vagy az első és az utolsó férfi, akit vonzónak tartok. Soha nem volt más.

Vallomásomból egyetlen részlet hagyott benne mélyebb nyomott, bár észlelhetően boldoggá tette utolsó mondatom jelentése.

– Nős voltál?

– Egy másik élettel ezelőtt. Az emlék rég megfakult – válaszoltam tettetett könnyedséggel.

– Ezt nem hiszem.

Az asztalon átnyúlva vigasztalóan fogta meg kezemet. A vihar, ami szemmel láthatólag gyötörte, elvonult, megnyugodott.

– Szeretted – állapította meg óvatosan, félve reakciómtól.

Önként nyúlt felém, ezért az érintése felbecsülhetetlen értékű, még ha a kesztyűm anyaga el is választott bőrétől. Az akadály ellenére is szinte égetett forrósága.

– Igen, úgy szerettem, hogy szavakkal le sem lehetne írni – ismertem el. – Nélküle a létezésem örökös kín volt, ennél többet nem is reméltem. Aztán eljöttem ide, és megismertelek. Mindent jelentesz, mit valaha elveszítettem, Draco.

– Pótlék vagyok?

Türelmemet ennél a pontnál veszítettem el. A kis asztalon áthajolva dühödten csókoltam a makacskodót. Elhúzódásra esélye sem volt, mert határozottan markoltam rövid hajába, maradásra kényszerítve. Az ellenállása pár másodpercig tartott csupán. Ezt észlelve fájó gyöngédséggel becéztem tovább ajkát, majd tértem át állának ívére. Szemét becsukva tűrte támadásomat. Lassan, ráérősen haladtam feljebb, leheletnyi csókokkal jutalmazva, de többre vágyva. Végül füléhez érve lágyan súgtam:

– A szívem vagy. Hogyan is gondolhatsz ilyesmire? Hiszen érzed, összetartozunk. Fogadd el.

Ezután pedig folytattam csókjaim útját visszafelé, vágyva ajkának ízére. Majdnem elértem a kiindulási pontot, s azt gondoltam, szavaim válasz nélkül maradnak. Tévedtem. Alig hallhatóan lehelte, mielőtt elértem volna szájának ívét:

– Szeretlek.

Felengedett, s a következő pillanatban átvette a kezdeményezést. Felém hajolt, ezáltal a résnyi távolság, ami elválasztott bennünket, semmivé lett. Őt csókolva szívem könnyeddé, emberivé vált. Úgy éreztem, testét karjaim között tartva képes vagyok megszabadulni haragomtól; újra élni. Törékeny ábránd volt ez, de oly sok magányos év után végre ismét képes voltam hinni valamiben. Még ha csak addig is, míg mellettem volt a szeretett személy. Draco volt az, aki végül hátrább húzódott, megszakítva az intim percet. Engedtem, mert tudtam, nem erőltethetem, inkább visszaültem helyemre.

Egy nőnek odaadni magát a természet rendje szerint való, megszokott. Viszont egy másik férfi esetében ez már nem olyan egyszerű. Hiába volt lelke Erzsébeté, most férfitestben élt, és aszerint is gondolkodott. Tettünk egy lépést előre, de még időbe telik, míg képes lesz teljesen elfogadni összetartozásunkat. Számomra ez a része sem okozott túlzott törést. Vágytam rá minden formában. Szépségét számomra semmi sem csorbította. Elfogadtam őt annak, ami.

– Mennem kell – szólalt meg kis idő múlva.

– Holnap megint itt várlak – közöltem kedvesen.

Szemét lehunyva egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Jegyesem van.

– Aki iránt nem érzel semmit – emlékeztettem egy korábbi beszélgetésünkre.

– Kötelezettségem köt az irányába, most, hogy beteg lett.

Ennél a résznél nem jegyeztem meg, hogy ez a „betegség" pár napon belül megszűnik. Főleg, ha rajtam múlik.

– Eljössz? – tértem vissza az eredeti témára.

– Nem kellene... igen – sóhajtott fáradt beleegyezéssel.

Ajkam vidám mosolyra húzódott, mert egy újabb akadályt léptünk át. Végre képes volt elfogadni, hogy nem tehet semmit, mi egyek vagyunk.

Indulás előtt próbálta eltüntetni ziláltsága nyomait, nem sok eredménnyel. Természetesen azonnal a segítségre siettem. Először riadtan nézett rám, félve egy újabb letámadástól. Kedélyes vigyorral úgy tettem, mint aki nem is sejti, mi jár a fejében. Finoman igazítottam helyre az elkóborolt tincseket, a némileg csálén álló nyakkendőt, majd végigmértem, amit addigra már nyugodt derűvel tűrt.

– Megfelelek? – érdeklődött megjátszott komolysággal.

– Hm... talán – válaszoltam, aztán egy hirtelen mozdulattal érintettem össze szánkat egy röpke csókra.

Ezután lettem csak tökéletesen elégedett az eredménnyel, amit közöltem is vele.

– Most már jó leszel!

Egy nagyon csúnya pillantást kaptam válasz gyanánt, és szinte hallottam a „pimasz" szót a fejében.

– A közelembe se gyere, te csókszörny! – vágta hozzám búcsú gyanánt, miközben távozott.

Egyedül maradva mintha csak letörölték volna ajkamról a boldog mosolyt. Az élet, ami addig betöltött, azonnal el is hagyott. Ismét az lettem, aki voltam. Unottan vártam pár percet, majd magam mögött hagytam a helyet. Az éjszaka egyre közeledett, és ezzel együtt éhségem is nőtt.

OoOoOo

Az utcára kiérve ajkam égett a rálehelt csóktól. Érthetetlen a könnyedsége, amivel kezeli ezt a kényes helyzetet. Ennek egyáltalán nem kellett volna megtörténnie, sőt, ide sem kellett volna jönnöm. Mégis megtettem.

Előző éjszaka volt időm töprengeni. Felmerült bennem az alapvető kérdés: hova vezet ez az egész? A mozgóképszínházban váltott csók nyilvánvalóvá tette, hogy vonzalmammal nem vagyok egyedül. Vágytunk egymásra, és cseppet sem plátói módon. Ezzel elértem egy újabb kérdéshez: miként lehet együtt két férfi?

Hagyományos felállásban van egy nő, itt azonban erről szó sincs, tehát valakinek át kell vállalnia ezt a szerepet. Erős volt a gyanúm, hogy ez a valaki én leszek. A gondolattól egy pillanatra elborzadtam, majd eszembe jutott hajának puhasága, testének ereje, és már nem is tűnt annyira vészesnek a dolog. Pontosan ettől akadtam ki. Hogy nem tűnt áldozatnak feladni férfi mivoltomat!

Elszörnyedtem önmagamtól és ettől a szerelemtől. Távol akartam maradni Harrytől, aki olyan énemet hozta felszínre, ami gyenge és... nőies. Mindezek ellenére mégis eljöttem, nem tudtam távol maradni. Haragudtam rá, a világra. Végül pár szóval sikerült elérnie, hogy totális idiótának érezzem magamat. A végére teljesen megtörte ellenállásom maradékát. Második csókunk közben el kellett fogadnom: ha róla van szó, nem számít, milyen szerepet kell felvennem. Azonban több időre volt szükségem, hogy megbirkózzam ezzel a helyzettel. Hiszen alapjaiban rendült meg a világnézetem. Ha tovább erőszakoskodott volna, elhúzódásom után a törékeny elhatározás semmissé válik. De nem tett semmi ilyet, szavak nélkül is tudta, várni kell... még.

Az utcán leintettem egy kocsit, aztán határozottan félresöpörtem ezeket a gondolatokat, hiszen van egy súlyos, égetőbb problémám is: jegyesem állapotának fokozatos romlása. Holnap, ha ismét vele leszek, lehetek újra gyönge, de most nem.