Chapter 4 – Hideg könnycseppek
Mióta hazaértem mindig csak szenvedtem a fájdalmaktól, amiket magamnak okoztam, bőgtem az idióta álmok, kínok miatt és most kiderül, hogy teljesen hülye okok voltak, amiktől ezt tettem! Hogy a drága könnycseppjeimet másra pazaroltam el és most tessék, teljesen kiszáradtam, pedig ez lenne a megfelelőbb alkalom, hogy kiadjam azt a sok feszültséget, ami bennem felgyülemlett.
A fojtogató, üres érzés a mellkasomban teljesen felszakadt, elegem van abból, hogy vissza kell tartanom azt, amire igazán vágyok. Felszabadultan dobom hátra a fejemet és üvöltök egyet a házban, üvöltök az éjszakákba, ahogy a hollowok is azt teszik Hueco Mundoban, üvöltök, míg csak bírok, soha véget nem érően.
''Shiro-nii?'' Yuzu és Karin az asztal mellett áll, kikerekedett, rémült szemekkel, végre kitisztultan dőlök az asztalra és könnyek nélküli sírásba kezdek. Egész testem fájdalmasan rángatózik, hihetetlen ez az egész! Mikor minden úgy tűnik, hogy végre rendbe jönnek a dolgot, az áldott Isten úgy dönt, hogy lesújt ránk és még az előbbi rossz dolgoknál is nagyobb csapás vár ránk. Hogy rohadna meg!
Ichigo békítően ölel át, ő is sír, egyszerre vesszük a mély levegőket és szipogunk, rázkódunk, reszketünk a félelemtől. Ez… nem lehet igaz!
Halkan dudorászni kezd, ringatás közben csillapodik a fájdalmam. Ekkor érzem úgy, hogy minden élet, ami bennem volt, a dal utolsó pár dallamánál menekült el belőlem, minden érzés, fájdalom, öröm, keserűség, düh… ezeket felcseréli a tiszta üresség, ó az áldott üresség, ami nem okoz nekem bajt. Borzasztó nyöszörgésbe kezdek, ahogy próbálom elkerülni az ölelést és menekülni, ahogy valami ezt mondja nekem. Talán az ösztön, amit az álombeli belső világban éreztem? Igen, csakis az lehet. Az ösztön.
A karok lazulnak körülöttem, jelentéktelen tekintettel nézek körbe. Az egész világ elvesztette a színeket, ó csak az én jó, áldott családomból áramlanak a mámorító fényesség, az, ami most úgy csábít, magamnak akarom! Az enyém, én ezt akarom! Soha, de soha senki másé nem lesz, ez az enyém! Vegyétek tudomásul!
''Shiro-nii'' húgaim vibráló fényessége ugrik az ölembe, dorombolva fogadom, milyen csodás velük érintkezni. Bőgnek, hideg könnycseppek hullnak a nyakamra, a kellemes érzéstől megborzong a testem, még nagyobb örömmel dorombolok a fülükbe. Istenem, de jó ez!
''Shiro…'' suttogja valaki a fülemnél, Ichigo narancssárga fénye szökik a szemembe. Kérlek, érints meg, könyörgök érj hozzám, téged is érezni akarlak ebben az unalmas, színek nélküli világban!
Nem jön az érintkezés, minden elsötétedik körülöttem, a fények kihunynak. Ne! Szükségem van az életre!
A másnap reggel fejfájásként köszönt rám az egész, ami tegnap este történt rémálomnak tűnik most. Színek nélküli világ? Fény, ami a családomból árad, mint csodás életek, amit én elvesztettem? Röhejes! Ez csak álom! Vagy épp az Intézet? Ugyan már ez hülyeség, az agyam csodásan kitervelt legnagyobb félelme!
Kinyitom a szemeimet és elkerekedik, de nem érzek semmit sem: nincs félelem, meglepettség, kétségbeesettség! Semmi, csak egy dolog, amit egy szóval kifejezhetek: üresség.
A színek nélküli világ, elég szédítő és visszataszító utálom, látni akarom az életet, ami a testvéreimből és apámból árad! Ezt akarom!
Felsikoltok a kétségbeesés miatt, hogy nem láthatom, pedig agyam másik fele teljesen máshol jár. Miért lett minden fekete-fehér? Miért akarom az életüket? Egyáltalán miért fénylenek színesen ők?
Sikoltásomra, mindenki ijedten ront be, ó végre a szép színek, könyörgöm, ha kell térdepelve sírok azért, hogy megérintsenek! Számat becsukom és enyhe mosollyal az arcomon ülök fel az ágyamban, semmi fájdalom, ami ezek előtt az emlékeimben voltak. Felállok, törött lábam halk sikoltással jelez, ezért aztán kicsit kímélve, bicegve lépek hozzájuk, ó a gyönyörűségekhez. Ichigo narancssárga és aranyló, Yuzu smaragdzöld, Karin sötétebb lilás, apám színtiszta arany fénye, ebből a távolságból érzem selymességüket. Látom, rémülten kikerekedő szemüket, hogy íriszükből sokkal szebben áramlanak a színek. Yuzu és Karin kétségbeesetten rohannak hozzám, átölelnek, torkomból egy elégedett morgás törik fel és viszonzom az ölelést. Mellkasom újabb dorombolásba kezd, de jó érezni a bőrömön a színeket, ebben az utálatos, unalmas világban.
''Shiro-nii, jól érzed magadat?'' kérdezi könnyes szemekkel Yuzu, megnyugtatóan vigyorgok el.
''Tökéletesen, most már'' válaszolok, hangom furcsán megkönnyebbültnek hangozhat nekik.
''Nem vagy elkeseredett, mert Intézetbe kerülsz?'' kérdezi Karin, sokkal erőteljesebben, mint hittem. Várjunk csak! Ha én most Intézetbe megyek… akkor nem látom őket és a színeket! Rémülten hörgök, összesek a földön és ijedt üvöltésbe kezdek. Nem! Nem akarok elkerülni a közelükből! Érzem, hogy Yuzu hideg könnyei a vállamra cseppennek és még szorosabban ölel át. A háttérben Ichigo és apám furcsálló suttogásba kezdenek, néhány szót sikerül elkapnom, de ezek is kicsúsznak a markaimból.
''Édes istenem, Mashiro-san! Örülök, hogy láthatom'' haloványan mosolygó arccal nézek az ajtó felé, egy új, ismeretlen férfi áll a nappalink ajtajában. Vagy nem, ismerem: Urahara Kisuke. Ébredésem után, két órával elkezdtem azon gondolkozni, hogy mindenkinek ilyen szép színei vannak-e, de ahogy kinéztem az ablakon és láttam, hogy minden más ugyanolyan unalmas és fekete-fehér, rájöttem, hogy csakis a szeretteimnek vannak fényei. Ők a legfontosabbak az életemben és most, hogy milyen üres lett világ nemrég éreztem meg, mennyire is fontosak.
''Szintén Urahara-san'' motyogom, miközben visszafordulok a tévéhez és folytatom Yuzu hajának simogatását, nagyon élvezetes játék, főleg most. A húgaim rajtam fekszenek, szorosan magukhoz ölelve, Yuzut könnyű volt rávenni erre, de annál nehezebb Karint, jó sokáig könyörögtem érte. Ichigo és az apám messziről tekingetnek rám.
''Egészen jól néz ki, ahhoz képest, hogy tegnap este hallotta a hírt'' motyogja nyugodtan a kalapos, miközben az apámhoz fordul. Magamban felkuncogok, élvezem ezt az újdonságot. Yuzu és Karin érdeklődve nézik a tv-ben a Death Note-ot, én már elégszer láttam, hogy figyelmen kívül hagyjam. Úgy teszek, mintha nézném, de eközben arra koncentrálok, hogy kihallgassam a beszélgetésüket. Mennyire vehették észre a régi Shiro és az új, üres közötti különbséget.
''Hát, nem is tudom Kisuke… olyan furcsán viselkedik'' a szőke férfi legyinthetett egyet, nem láttam pontosan a perifériás látásom határán.
''Csak így védekezik a megpróbáltatás ellen'' a legyező hangosan csattan, összerázkódok, de Yuzu és Karin még szorosabbra veszik az ölelést és mosolyogva néznek fel rám a mellkasomról, haloványan visszamosolygok. Kezdem megszokni az új látást és meg kell vallanom, nagyon tetszik ebből a szemszögből. Nagyon hasonlít arra, amikor öngyilkos voltam.
A tabletták gyorsan könnyedén csúsznak le a torkomon, hamarosan hatni fog a fájdalomcsillapító, nem fog annyira fájni, amikor elvágom az ereimet! Bezárom magam mögött az ajtót, hangosan kezd el hörögni a tüdőm, minden egyes végtagom ellenezni akarja az egész dolgot, de már késő: ha nem a vérveszteség végez velem, akkor a bevett gyógyszerek! Morogva csapom az asztalhoz a poharat, a szilánkok szerteszéjjel repülnek, némelyik az asztalba, némelyik a kezembe áll. Halkan sziszegek, szerencsére nem érzek semmit. A legnagyobb szilánkot kirántom az asztalból, a csuklómhoz emelem. Mély lélegzetet veszek és behunyom a szememet. Menni fog, nem azért csináltad ezt végig, hogy most megállj! Ez nagyon emlékeztet a jó és rossz oldalra, egyik vállamon az ördög, a másikon az angyal. Ne tedd meg, mit fog csinálni nélküled a családod? Hallom az angyal hangját a fejemben. Rémülten nézek körbe, semmi. Attól még igaza van. Ugyan már, hisz eddig sem törődött veled senki! Még az ikertestvéred sem! Morogja sötéten az ördög. Ez is igaz. Soha nem voltam elég jó senkinek sem, csak Yuzunak feleltem meg. Felsóhajtok, csuklómba mélyesztem a szilánkot. Vörös vér serken elő a sebből, de még ekkor is tovább nyomom, ekkor még gyorsabban és erősebben fröccsen ki.
A világ kezdi elveszteni az értelmét, minden olyan furcsának, üresnek kezd tűnni. A másik csuklómba is belemélyesztem az üveget, hallom, ahogy a vastag ér megadja magát egy pattanással.
Gyengén esek össze, bele a vértócsába. Légzésem egyre nehezedik és nehezedik már-már olyan, mintha egy ólmot próbálnék felemelni és leereszteni, minden egyes másodpercben. Halk dobogás, gyors, ütemes dobogás közeledik hozzám. Az ajtóm kilincse hangosan fel-le rángatózik a túloldalról bátyám hangja sikít fel.
''Shiro! Odabent vagy? Shiro!'' annyira ijedt és aggódó, ó igen, ez az, amire évek óta vágyok. Kicsi gondoskodás…
Valami reccsen, az ajtó hangosan csapódik be. Késő, Ichigo, késő…
''Shiro…?'' megtorpan és csak áll felettem, ó istenem milyen gyönyörűen fénylik. Kell ez nekem, nem hagyhatom ezt elvészni! Hirtelen felgyülemlik a torkomban a megbánás, az ijedtség, hogy mit tettem. Elzsibbadt arcomon halovány mosoly keletkezik, a szín nagyon tetszik, míg ajkamon gyötrelem bukik ki.
''Bocsáss meg…'' suttogom és a fekete-fehér világ elnyel engem…
''Én… aggódok érte… mi van, ha ettől teljesen megőrült? Hogy már azt is elvesztette, ami benne volt?'' kérdezi kétségbeesetten Ichigo, a húgaim kíváncsian fordulnak felé, míg én mozdulatlanul bámulom a tv-t. Fogalma sincs Ichigonak, hogy mennyire igaza van. Azon az estén… a dallam mellett eltűnt belőlem az élet… ha az elmém által úgy nevezett hollowok tényleg léteznek… akkor biztosan ilyenek. Keresik az üresség elleni gyógyszert, emberek lelkét eszik, hogy kitöltsék a semmi érzését.
''Ugyan, ugyan. Nem lesz semmi baj. Ha mindent rendben csinál, akkor biztosan kiengedik még az eredeti időpont előtt'' magyarázza Urahara, Yuzu és Karin megkönnyebbülten sóhajt fel és fordulnak vissza a filmhez.
''Pedig van valami abban, amit Ichigo mond. Ma reggel minden ok nélkül sikoltott, de amikor bementünk elmosolyodott és mintha mi sem történt volna, átölelte a húgait'' emlékszik vissza apám, csöndesen elhúzom a számat.
''És amikor ránk néz… mintha gyönyörködne valamiben és a tekintete… üres'' borzong meg a bátyám. Bár látná azt, amit én látok!
''Így már más a helyzet… reménykedjünk, hogy minden rendesen fog menni'' motyogja elgondolkozva Urahara, s pont ebben a pillanatban felcsöng a csengőnk. Odakapom a pillantásomat, bátyám hangosan felsóhajt és kinyitja az ajtót.
''Jó napot kívánok!'' egy idegen hang szól az ajtóból, mindenki érdeklődően fordul oda. ''A Karakura-i Intézetből jöttem, egy bizonyos Kurosaki Mashirot keresek'' férfi, beljebb lép, borzongva húzódok össze.
''Uram'' Ichigo hangja fojtott, mintha sírva akarna fakadni. Francba, francba, francba! Nem hagyom, hogy így összenyomják a bátyámat. Morogva állok fel, félelem szökik a szívembe, hogy el kell szakadnom az élettől, de mit tehetnék, egy másikat kell megmentenem. A botra támaszkodva gyalogolok a bejárathoz, bátyámra rátámasztom a kezemet, megint elönt a boldogság, de a harag is megmarad. Megnyugtató szemekkel nézek rá, bólintok, hogy mehet. Hálásan biccent és magamra hagy a férfivel. Középkorú lehet, haja barna, fekete keretű szemüveget hord.
''Jó napot! Ön ugyebár Kurosaki Mashiro'' hamis mosoly húzódik szét az arcán. ''Én Aizen Sousuke vagyok'' nyújtja a kezét, de én nem viszonzom.
''Mikor indulunk?'' kérdezem érzelemmentes hangon, összehúzom a szemöldökömet.
''Este'' válaszol, visszahúzza a kezét, a mosoly még mindig az arcán van.
Megfordulok, Yuzu, Karin és Ichigo rémült szemekkel néznek rám, vágyakozva vetem magamat az ölelésükbe. Mindenki egyszerre kezd el sírni, apám is csatlakozik, egész testemen, mindenhol hideg könnycseppek csorognak végig, az én szemem csak irritálóan viszketni kezd, egyetlen csepp sem hagyja el. Nem tudok többé sírni…
Sikoltásom könnyedén vágja át az éjszakai csöndet, mint a Getsuga Tenshou a sziklákat, vállammal nyomom magamat előre, de az fehér ruha, amivel lekötöztek teljesen harcképtelenné tettek. Hogy a családom éltető fényei világítanak a sötétben, nem, nem akarom elhagyni őket! Élni akarok!
Erős markok ragadják meg a vállamat és rántanak be a furgonban, amivel jöttek. Gyenge vagyok és fáradt. Szemem újra csípni kezd és ezúttal, mintha egy könnycsepp végiggurulna az arcomon, de alig érzem, köpök egyet és újra nekilendülök. Hangosan felsírnak a lányok, istenem, nem akarom őket itt hagyni, velük akarok lenni és átölelni, azt mondani, hogy minden rendben lesz.
Ekkor az jött, amire legkevésbé vártam. Ichigo elém ugrik és én megbénulok, kérlek érints meg és kérd meg az idegeneket, hogy hagy maradhassak! De nem ez jött. Bátyám teljes erőből képen üt, rémülten sikoltok fel és szorulok a furgon csomagtartójának sarkába, mindenki lebénul, a családom is elhallgat az ajtóban.
''Fejezd be hollow! Nem hallod? Fejezd be!'' sikoltja Ichigo, miközben a hideg végig rázza a testemet, félelemtől reszketve húzódok össze. Miket beszél ez itt össze?
''Ne merj még egyszer idejönni! Hallod? Ha meglátlak itt, megöllek! Shinigami vagyok, a feladatom az, hogy megöljem a hollowokat! Tűnj el örökre az életünkből és vissza se gyere! Mondtam, ha megteszed… én végzek veled!'' hangja vékonyodik a pániktól, ahogy az én szívem is szorul, mintha valaki tövestül akarná kitépni a helyéről, úgy, ahogy van, markát szorongatja körülöttem.
''I-ichi…go'' suttogom rekedten, ekkor még egyszer pofán töröl. Hangosan hörgök, ez volt az a pillanat, amikor sikerült elvenni a szívemet és összezúzni. Gyűlöllek! Gyűlöllek Ichigo! A narancssárga fény ebben a pillanatban huny ki előttem, minden vonzalom, amit eddig éreztem iránta, mint a zsinegeket: gyorsan, végzetesen elvágták egy ollóval.
A furgon ajtaja bezáródik előttem, rémülten, gyűlölködve dőlök le és veszem fel a magzati pózt. Miért? Miért…? Szóval igaz volt, mindaz, amit láttam a kómában? Hogy én valóban egy hollow vagyok, csak eddig a szeretet lekötözte?
Ő csakis a szörnyeteget látta bennem. Csakis a szörnyeteget. Ezt akarta? Hát, megkapja! Tessék, tálcán nyújtom az igazi hollowot!
Másnap reggel is fekete-fehér, morogva nézek körbe. Ez a rohadék fehér szín! Minden fehér, kivéve a fekete szíjak, amik jelenleg szorosan az ágyhoz csatolnak és még csak mozdulni sem tudok. Sziszegve ütöm a fejemet a párnába, öregem, ez még csak egy nap! Mikor ér véget ez a sok kínlódás?
''Jó reggelt, Kurosaki-san!'' köszönt a pszichiáter, és békésen ül le a kanapéba, ami szemben az ágyammal helyezkedik el. ''Hogy érzi magát?'' nem válaszolok, kit érdekel, hogy mit papol? Elkeseredetten hunyom be a szemeimet, remélem, így felfogja, hogy nem érdekel az egész, még a halál is jobb lenne ennél. Volt bátyám szavai még mindig a fejemben égnek és még csak nem is tompulnak, pedig annyira fohászkodtam ezért. Vajon mennyi altatót nyomtak belém az éjszaka, hogy végre lenyugodjak? Mennyi ideig tartott, míg sikerült elaludnom? Elaludni? Egész éjjel forgolódtam és sikoltoztam.
''Kérem, ne hagyjon figyelmen kívül! Minél jobban működünk együtt, annál hamarabb kerül haza'' suttogja a fülemnél az orvos, a szemem, mintha villám csapott volna belém, legalább úgy pattant fel. Haza? Mégis mi a faszról beszél? Nekem nincs otthonom seggfej! Hülye paraszt inkább tűnjön el és hagyjon magamra, hagyjon itt éhen veszni és többé semmi ilyesmi miatt nem kell szenvednem! Vagy kínozzon addig, míg meg nem halok, még az is jobb lenne ennél!
''Tudom, hogy mi jár a fejedben. Fáj, mert a bátyád elhagyott…'' mondja, de én mérgesen felkiáltok.
''Mit tud maga rólam? Rólunk? Mi köze ehhez az egészhez?'' egy őr pattan be az ajtón, de az orvos leinti.
''Azért vagyok itt, hogy enyhítsem a fájdalmát'' válaszol nyugodtan és leül az ágyam szélére. ''Csakis emiatt hoztuk ide…'' folytatja, kezében egy újabb adag nyugtató. Szuper!
A napok csak teltek, a végére már fogalmam sincs, hogy mikor volt nappal és mikor este. Csak a kábultságra, és az élettelen, üres világra. Kurosaki Mashiro elveszett… helyébe egy üres hollow került, akit egy gúnynévvel ruháztak fel: Akino Sisa (*). Nincs boldogság, öröm. A családom elfeledett, hova tartozásom helye: nincs. Eggyé váltam a tökéletesen nyugtalan, ám egyhangúan fehér Intézettel, semmi sem történik, reggel bejönnek, beszélnek velem, este eltűnnek és lenyugtatóznak.
Hideg könnycsepp fut végig az arcomon, hogy az üresség nyomorgatja a mellkasomat, sikoltozás a szomszéd szobában, félek. Félek eltűnni, félek, hogy elfelednek!
(*): Akino Sisa (japán) jelentése, Üres Halott.
