Megjegyzés: Rowling és mi is nagyon szerencsések vagyunk, hogy kitalálta a Roxfort világát
Köszönet: eszkiesznek és elanornak, akik sokkal de sokkal gyorsabban dolgoznak, mint én...
és mindenkinek, aki hozzászólást írt és olvassa ezt a történetet
----------------
4. fejezet Egy lépéssel előrébb
Blaise szeme előtt zöld lángok ölelésében forgott a világ. Idegen házak kandallói suhantak el előtte, őrült tempóban, csupán villanásnyi időre, hogy azonnal másik szökkenjen a helyükre. Hunyorgott kissé, hogy megvédje szemét a hamutól.
A hop-hálózat utálatos formája az utazásnak, de oda, ahová ment, csak ezen a módon juthatott el. Lassulni kezdett vele a világ, és felkészült, hogy talpon maradhasson, mikor a lába keményen a földhöz ütődik majd. Érezte, ahogy a térde magától behajlik, hogy kiegyensúlyozza az ütközés erejét. Rövid időre behunyta a szemét, hogy megóvja a felkeveredő hamutól, és mikor újra kinyitotta, smaragdzöld bársonnyal fedett falú, szűk helyiséget látott maga előtt. Pontosan tudta, hogy mit keres, szeme azonnal a szoba bal sarkában álló rokokó stílusú íróasztalra esett. Az asztal mögött az egyik legdagadtabb nő terpeszkedett, akit valaha látott. Dús bájait még inkább kihangsúlyozták az általa oly szívesen viselt vékony, fényes anyagok. Ritkás, hosszú, barna haja mesterséges csigákba sütve omlott a vállára, hatalmas kifestett szája üzleties mosolyra húzódott, amint megpillantotta az érkező vendéget.
Hatalmas tömegét meghazudtoló bájjal emelkedett fel a karosszékből.
− Ah, az ifjabb Mr. Zambini! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jelentkezik az üzenetem után.
Blaise helyet foglalt a szoba másik sarkában álló, törékenynek tűnő kereveten, ahová a nő vezette. Idegenkedve figyelte a bordély-tulajdonosnőt, aki a vele szemben álló, félig ágy félig szék bútordarabra ereszkedett le. Amíg az elhelyezkedett, pillantása a szemközti falra esett, ahol egy nagyalakú festményen galambok és nimfák kergetőztek a bokrok között. Visszanézett a nőre és röviden megjegyezte.
− A múltkori látogatásom során már említettem, hogy az ügy sürgős.
A vele szemben elnyúló monstrum finom mozdulatot tett a kezével, majd kissé előrehajolt, nagyobb betekintést engedve amúgy is mély dekoltázsába.
− Természetesen figyelembe vettük, hogy milyen fontos küldetésben jár el. Megtiszteltetés számomra, hogy a Sötét Nagyúr egyik katonája hozzám fordul segítségért.
Blaise pillantása akarata ellenére is szinte magától fordult vissza újra meg újra az előtérbe tolt testrész felé. Végül inkább megint a falon lógó képet fürkészte, ahol egy újabb szereplőt látott meg: egy szárnyas, repkedő, dagadt fiúcskát.
A nő ajkán apró mosoly jelent meg, ahogyan folytatta.
− A kérése nagyon meglepő volt, és rendkívül valószerűtlennek tűnt, hogy egyhamar teljesíteni tudjuk.
Blaise újra visszakapta a pillantását a nőre, szeme gyanakodva szűkült össze. Próbálja felverni az árat?
A másik azonban nem zavartatta magát a szúrós pillantástól.
− Óriási szerencsénk volt azzal a lánnyal, akit két nappal ezelőtt gyűjtöttünk be. Mindenben megfelel az igényeknek. Tizenhét éves, gyakran utazott a szüleivel, ezért kerülhette el eddig az embereinket.
Blaise bólintott. Viszonylag idősebb lányt akart, hogy minél teljesebb emlékekhez jusson, viszont tisztában volt vele, hogy a sárvérű lányokat tizennégy éves koruk körül bordélyházakba gyűjtik. Itt módosítják az emlékezetüket, megfosztva őket a szökés lehetőségétől. Még ha valahogy ki is jutnának a bordélyból, nem tudják hol laktak, hogyan hívják őket. Egyeseket kiárulnak aranyvérűeknek, a többiek maradnak és kiszolgálják a ház vendégeit.
Az a bordély, amelyez Blaise fordult, különleges igényekkel foglalkozott. Többek között innen kerültek ki azok sárvérű ágyasok is, akiket az aranyvérű elsőszülöttek a nagykorúvá válásuk szertartásán ajándékba kapnak apjuktól egy éjszakára. Egy ilyen ágyas egy fél vagyon volt, mert a bordély éveken keresztül tartogatta, hogy szüzességét megőrizhesse erre az egy alkalomra. Ha a lány elnyerte az elsőszülött tetszését, vagy terhes lett tőle, első ágyasa lehetett a most már férfinak számító aranyvérű fiúnak.
Miközben Blaise az elmondottakat emésztette, a nő csengetett, és egy vékonyka lány lépett be a terembe, tálcán három fiolát hozva. Kissé esetlenül meghajolt Blaise felé, és félénken a nagydarab nőre pillantott. Az könnyedén biccentett.
− Köszönöm, kedvesem. Még két pohárka ambrózia-aszút hozzál, kérlek, aztán mehetsz!
A lány meghajtotta a fejét.
− Igen, Maman.
Igyekezetében megbotlott a szőnyeg szélében, és mélyen elpirult. A sarokban álló szekrénykéből két apró poharat vett elő, és teletöltötte aranyló folyadékkal. Visszatérve az asztalhoz azokat is a tálcára tette, majd egy sietős meghajlás után szinte kimenekült a teremből.
Blaise nézte, ahogy elmegy, és azon töprengett, hogy a lány jobban már nem is különbözhetne az anyjától.
A testes asszony arcát csupán arra az időre hagyta el a számító, üzleti mosoly, míg a lányára nézett. Most, hogy becsukódott az ajtó, újra Blaise-re irányította a figyelmét, és visszatért a fiú számára annyira taszító mosoly is.
− Tehát, mint említettem a szerencse a kezünkre játszott. Ritkaság ilyen korban még begyűjtetlen sárvérűt találni. Ráadásul szűz! – Bosszankodva csettintett a nyelvével. − Egy ilyen lány valóságos kincs, sajnálatos módon azonban az összes emlék eltávolítása után használhatatlanná vált
Szomorúan ingatta a fejét, és egyetlen kortyra felhajtotta a poharát.
Blaise csak elhúzta a száját. Szóval többet akar. Tekintete egy pillanatra újra a festményre vándorolt, ahol a szárnyas fiúcska épp célba vett egy galambot, és egy jól irányzott lövéssel leterítette. A galamb a földre zuhant, és nem mozdult többet. A fiúcska elégedetten mosolygott, és tovább cikázott a festett fák között.
− Természetesen szándékomban áll kárpótolni a veszteségért.
Az asszony vaskos szája még szélesebbre húzódott.
− Természetesen nem kételkedtem a nagylelkűségében.
Blaise azonban hallotta a nő hangjában a nyilvánvaló megkönnyebbülést, és ebből arra következtetett, hogy igenis kételkedett, és arra számított, hogy a fiú alkudozni fog majd.
Ha piaci áron fizet a lányért az még az ő számláján is meglátszik majd, de nem akart vitatkozni. A fiolákat akarta
− Itt a Gringotts-beli széfem száma, ez pedig az engedményező levél. Az összeg…
Blaise itt elhallgatott, és várakozásteljesen nézett a nőre. Az asszony arca leplezetlen mohóságot tükrözött, ahogy a két pergament nézte. Blaise látta, hogy villámgyorsan számolgat a fejében.
− Kétszázhetven galleon.
Ez egy fél vagyon. Blaise ráírta az összeget a pergamenre, aláírta, majd a pálcájával hitelesítette. A nő azonnal felkapta a lapokat, és az íróasztala egyik fiókjába süllyesztette. Blaise elfordult, és újra a festményre pillantott, ahol a szárnyas kisfiú most egy nimfát terített le. A kecses, meztelen alak azonnal összerogyott, és piros vér szivárgott a nyílvessző tövéről, ahol a fehér mellkasba fúródott.
Az asszony az asztalhoz sietett, és a tálcát Blaise felé tolta.
− A kért emlékek.
Blaise egy mozdulattal felkapta a fiolákat, és a talárja belső zsebébe süllyesztette őket. Kurtán meghajolt a nő felé, és visszaindult a kandallóhoz. Az asszony végig a sarkában járt.
− Rendkívüli öröm, hogy megtisztelt bennünket, Mr. Zambini. Kérem, továbbra is forduljon hozzánk bizalommal.
Blaise nem válaszolt semmit, agya már rég a bájitalon járt, ami félig készen rotyogott otthoni laborjában. Alakját hamarosan elnyelték a zöld lángok.
------------------
Mélységes, ragyogó zöld. Ha igaz, hogy a szem a lélek tükre, akkor ez Lilyre fokozottan igaz volt. Minden érzése és gondolata ott ült a szemében, és Perselus minden rebbenését, villanását ismerte.
Az, hogy a lány Potterrel kezdett járni, eleinte nem zavarta. Világosan olvasott a smaragd szemekben. Lily nem szereti Pottert, mi több, ki nem állhatja. Csak azért mutatkozik vele, hogy bosszantsa őt. Aztán lassan megváltozott minden… Először Potter. Már nem kötekedett lépten-nyomon, kimaradt a barátai tréfáiból, sőt szinte úgy tűnt, kerüli Perselust, pedig addig nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy összetűzzön a mardekárossal. Aztán Lily… Perselus sosem felejti el. Egy pillanatra azt hitte rá néz, s hogy újra rendben van minden. Az enyhén mandula vágású szempár simogatott és becézett. Úgy érezte, hogy a legkülönlegesebb ember a földön, hogy mindenre képes, hogy végtelenül értékes, mert egy végtelenül értékes ember néz így rá. Agya zsibbadtan mozdult csak. Ez lehetetlen… Szakított a lánnyal… Annyira megbántotta, hogy ne legyen visszaút…
Aztán követte Lily tekintetét, és látta közeledni Pottert. Lily RÁ nézett így. A világ megfordult vele. Nem! Nem! Nem! Valami szörnyeteg dörömbölt odabenn a mellkasában, minden ütésével tovább roncsolva a bordáit, mintha ki akarna törni onnan. Nem is vette észre, hogy kivillannak a fogai, ahogy szembe fordul a griffendélessel.
− Nocsak Potter! − Ajkait megvetően elhúzta, ahogy végignézett a másik fiún, aki szokásos udvartartása nélkül érkezett. − Mi történt a többi idiótával?
Régen ennyi is elég volt, hogy egymás torkának essenek. Most azonban Potter csak sétált tovább szótlanul, és pillantását Lilyre szegezte.
− Oh! − kuncogott gonoszul Perselus −, látom keményen kézben tartják a pórázodat. – Potter megrezzent, de ment tovább. Piton most már bármire hajlandó volt, hogy provokálja a másikat. − Persze, ha az enyémet tartaná kézben a kis sárvárú, lehet, hogy én is így tennék.
Többen kuncogni kezdtek és Potter végre megtorpant, majd szembefordult vele. A griffendéles barna szeme elsötétült a haragtól. Perselus elégedetten emelte fel a pálcáját. Jó.
Potter gyorsan támadott. Az átkok szinte követhetetlen sebességgel repültek ki egymás után a pálcájából, Perselus azonban játszi könnyedséggel kerülte ki őket.
− Milyen ostoba vagy, Potter! Az elméd majdhogynem ordítja az átkokat, amiket küldeni akarsz. Oda se kell hallgatnom…
A másik fiú egyre dühösebb lett. Perselus pedig egyre önelégültebb. Hadd lássa csak Lily, mennyire semmi Potter őhozzá képest. Erősen koncentrálva megsuhintotta a pálcáját. Potter felkiáltott, ahogy a talárja és a bőre felhasadt válltól derékig. Összerogyott, mint egy rongybaba, és Perselus önelégülten nézett le rá.
− Nem vagy ellenfél, Potter!
A következő pillanatban a lábánál fogva fellendült a levegőbe, majd keményen a földre vágódott. Felnézve Lilyt pillantotta meg, ahogy a pálcáját rá szegezte. A lány összeszorított fogai között sziszegte.
− Nehogy még egyszer közel merészkedj Jameshez vagy hozzám, mert esküszöm, megbánod egy életre.
Perselus kutatott a zöld szempárban, de olyasmit látott meg benne, amit eddig soha: hideg ellenségességet…
Piton remegve ébredt fel az emlék hatására. Tudta, hogy ébren van, mert érezte a teste alatt a matracot enyhén behajlani, orrát elárasztotta a különböző bájitalok kipárolgásának csípős szaga, és az ágynemű anyaga érdesen súrlódott az ujjaihoz. Az ébredés legjelentősebb fázisa azonban elmaradt. A sötét nem vált szét, hogy utat adjon a környező világnak. Minden egyszerre tűnt ismerősnek és idegennek. Megköszörülte a torkát, és hallotta a saját rekedt hangját. Azonnal lépések válaszoltak a próbálkozására. Egy kéz érintette a homlokát, és Madamme Pomfrey hangját hallotta.
− Perselus, hall engem?
Piton enyhén összevonta a homlokát. Persze, hogy hallja a javasasszonyt, nem süket. Kinyitotta a száját, de az ingerült válasz bennragadt a torkában.
Hallja, de nem látja…A történtek egy gyorsvonat sebességével rohanták le és vonszolták magukkal. A kegyetlen képek egymás után ugráltak a szeme előtt. Nem látja, mert…
− Áááááááááááááááááááá!
Rohanó lépteket hallott, de nem volt képes abbahagyni az üvöltést.
Madamme Pomfrey hangját hallotta.
− Sokkot kapott.
Kesernyés, darabos folyadék ízét érezte a szájában, és már zuhant is az álmok nélküli sötétségbe.
-------------------------
Hermione lassan több időt töltött a gyengélkedőn, mint a saját szobájában. Madamme Pomfrey eleinte bosszankodott a lány állandó jelenléte miatt, hamarosan azonban rá kellett jönnie, hogy mekkora segítség. Fáradhatatlanul gyártotta a bájitalokat, ami nagy megkönnyebbülés volt a javasasszonynak, mert Piton jelenlegi állapotában és Podmore távollétében mindez rá maradt volna.
A lány egy újabb tálcányi bájitallal botorkált be a szoba ajtaján, a javasasszony pedig felemelkedett Piton mellől, akin éppen egy pár diagnózis-varázslatot futtatott át. Összehúzta a szemét, és úgy figyelte Hermionét, aki eközben elérte a bájitalos szekrényt, és rakodni kezdte az üvegeket a megfelelő polcra.
− Nagyra értékelem a segítségét, Hermione, nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül, de azért néha pihennie kellene.
Hermione leszegte a fejét. Már napok óta semmi hírt se hallott Remusról. Ha éjszaka aludni próbált, azt látta maga előtt, hogy a halálfalók elfogják pártfogóját, és az sem segített, hogy távozása óta Sethről sem tudott semmit. Így hát igyekezett elfoglalni magát, ahogy tudta. Tovább pakolta az üvegeket. Görcsgátlók, álomfőzetek, fájdalomcsillapítók, regeneráló kenőcsök, pótcsontrapid…
Ekkor fojtott kiáltást és puffanásokat hallott. Felkapta a fejét és látta, hogy Pitonon egy újabb görcsroham vett erőt. A férfi most már órákat volt éber, de alig beszélt, és még mindig görcsrohamok vették elő. Madamme Pomfrey feltételezte, hogy az egy időben kapott többszörös Cruciatus idegsérüléseket okozott.
Hermione felkapta a legfelső polcon éppen elhelyezett fiolát, és futni kezdett Madamme Pomfrey felé. A javasasszony mágikus kötelekkel rögzítette a férfit az ágyhoz, hogy le ne essen, és egy gyors mozdulattal spatulát csúsztatott a fogai közé. Hermione a szűk résen keresztül becsorgatta a bájitalt a férfi szájába, a javasasszony pedig egy pálcamozdulattal lenyelette vele Úgy tűnt, a roham ezzel véget is ér, akkor azonban Piton hirtelen megrándult és felöklendezte a bájitalt. Madamme Pomfrey egy pálcamozdulattal megtisztította a takarót, és egy újabb üvegnyit próbált beadni. A férfi kiabálni kezdett.
− Nem! Nem!
Madamme Pomfrey közel hajolt hozzá.
− Perselus, itt biztonságban van. Poppy vagyok…
A bájitalok mestere megrázta a fejét, és eltolta magától a javasasszonyt.
− Nem vagyok hajlandó bevenni ezt a bájitalt!
A javasasszony összehúzta a szemöldökét, és csitítólag Perselus kezére tette a kezét.
− Csak egy egyszerű görcsgátló főzet, semmi oka sincs aggódni.
A férfi szája vonallá szorult össze.
− Ez nem görcsgátló főzet. Érzem az ízén.
Madamme Pomfrey kérdőn fordult Hermione felé. A lány közelebb lépett az ágyhoz.
− Csak egy pár összetevőt változtattam meg, hogy elkerüljem a kedvezőtlen mellékhatásokat, mint a szájszárazság, remegés, émelygés. A holdkő helyett fátyolkát használtam, a békapete helyett, pedig gőtetarélyport.
Madamme Pomfrey pillantása neheztelően szűkült össze. Nem számított rá, hogy a lány megváltoztatja a formulát. Ebből akár baj is származhatott volna.
Perselus ajka helytelenítően húzódott el. Szavai szakadozottan törtek elő.
− A fátyolka… egyes betegeknél heves szívdobogást idézhet elő… a gőtetarély pedig nem elég erős komponens egy ilyen főzethez.
Hermione tétovázás nélkül válaszolt.
− A fátyolka mellékhatását háromszoros hevítéssel a minimumra csökkentettem, majd leszűrtem, mielőtt hozzákevertem volna a bájitalhoz. A gőtetaréjhoz pedig szemcsés quartzot kevertem öt az egy arányban.
Piton egy darabig csendesen feküdt az ágyon.
− A fátyolka esetében szerencsésebb lett volna a desztilláló párolás, a gőtetaréj esetében pedig a hét az egyhez arány.
Madamme Pomfrey figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi végül is elfogadta az összetevők módosítását. Kissé tétován nyújtotta a palackot újra a férfi szája felé, aki egyetlen szó nélkül lenyelte a benne lévő bájitalt.
------------------------------
Remus elcsigázott alakja halk pukkanás kíséretében jelent meg a rend hadiszállásának hoppanálási pontján. Bill Weasley felemelt pálcával várta, de amikor felismerte, mosolyogva vágta zsebre a pálcáját, és kezet rázott Lupinnal.
− Remus! Hogy mentek a dolgok?
Lupin fáradtan intett, majd további magyarázat nélkül McGalagony szobája felé indult. Még mindig kavarogtak benne a gondolatok, pedig már három nap telt el a meghallgatása óta. A ketrec emléke még mindig az arcába kergette a vért, ugyanúgy, mint Lucius szavai.
A bizottság elutasította a beszámolóját, és nem adott helyt a rend kérésének, miszerint egy nemzetközi bizottság vizsgálja ki az angliai varázstársadalom helyzetét. Három napot kapott, hogy elhagyja az országot, ami még mindig jobb volt, mint amit Lucius próbált elérni: hogy kiadják őt az angol minisztériumnak, mint terroristát és veszedelmes félhumán varázslényt. Csupán Madamme Maxime közbenjárása mentette meg, aki azzal érvelt, hogy a bizottságnak nem feladata a nyilatkozattevők státuszának mérlegelése, csupán a nyilatkozatok tartalmát vizsgálhatja.
Lupin már akkor tudta, hogy vesztett, amikor Lucius Malfoy kisétált mellette a teremből a bizottság ítéletét várva. Elismételni az egészet McGalagonynak azonban még sokkal rosszabb volt. Az idős boszorkány sokkal többet remélt ettől a meghallgatástól, mint ő.
Egyedül maradtak, és ezen nincs mit szépíteni. Lupin fáradtan ingatta a fejét, és először rohanták meg kétségek, mióta csatlakozott a rendhez. Mi lesz, ha vesztenek? Ha Voldemort elkapja őket egyenként? Ha Voldemort elkapja Hermionét?
Mindig csodálta az olyanokat, mint a Weasleyk, akik nagy családjuk ellenére csatlakoztak a rendhez. Olyan sok veszteni valójuk van! Neki semmi nem volt. Mindig tudta, hogy nem lesznek gyerekei, családja. Nem akarja továbbadni senkinek ezt az átkot, ami megkeserítette és uralma alatt tartotta az életét. Delett egy pártfogoltja, és rég ráébredt, hogy család és pártfogolt között nincs különbség.
Tisztelettudóan kopogott a rend főnökének ajtaján. A tömör faajtóhoz is annyi emlék kötötte. A mögötte felbukkanó ősz mágus mindig bölcs tanáccsal szolgált, mindig meg tudta nyugtatni őt, mindig hitet tudott önteni belé. Azonban Dumbledore nincs már, és ezzel elveszett a sebezhetetlenség, a biztonság és a győzelem hite. Az ajtóban McGalagony bukkant fel, és egy pillanatra Lupin irreális haragot érzett az ősz boszorkány iránt.
Megpróbálta lerázni magáról a fáradtságot, ahogy belépett. Ha sikertelenül is járt, egyes részletek még fontosak lehetnek. Képesnek kell lennie rá, hogy minden apróságot felidézzen.
Több mint másfél óra hosszára nyúlt a meghallgatása McGalagonynál, és Lupin világosan olvasott az idős boszorkány vonásaiban, amelyek saját érzéseit tükrözték. A valamikori átváltoztatástan professzor lassan emelkedett fel a székéből, és arcán most világosan tükröződött hajlott kora.
− Ezek szerint egyedül kell szembenéznünk Tudjukkivel.
Amúgy is keskeny szája vékony vonallá préselődött.
− Értesítenünk kell Mordont a fejleményekről.
Lupin felkapta a fejét az ex-auror nevére.
− Van valami híre róluk? Hogyan megy Seth képzése?
McGalagony az egyik surrogó ezüst géphez lépett, amelyet hagytak továbbra is ott állni, ahová Dumbledore tette: egy kis asztalkára Fawkes állványa mellé.
− Általában minden nap hazajön valaki a főhadiszállásra. Nehezen nélkülözünk ennyi embert. Legutóbb Nymphadora járt itt.
Ujjai szórakozottan babráltak a masina egyik kis fogaskerekével.
− Úgy tűnik, Mr. Potter egyedülálló tehetséggel sajátít el minden tananyagot, kivéve a bájitalfőzést.
Lupin akaratlanul is elmosolyodott egy pillanatra. Ebben Seth egyértelműen az apjára üt. Figyelmét azonban nem kerülte el az idős boszorkány komor tekintete, és kérdően emelte fel az egyik szemöldökét. McGalagony fáradtan simított végig a homlokán.
− Tehetetlennek érzem magam, Remus. Reméltem, hogy több időnk lesz, és nem egyedül egy tizenhét éves fiútól kell várnunk segítséget. Mr. Potter még szinte gyerek, és…
Az idős boszorkány mindig egyenes háta meggörnyedt egy pillanatra, csakhogy aztán újra kiegyenesedjen. Arca határozott, kemény kifejezést öltött, és egy rövid vízszintes kézmozdulattal vágta el az előbbi kitörését.
− Fel kell gyorsítanunk a képzését.
Remus keserűen rágta az alsó ajkát. Tudta, hogy ez el fog jönni. Tudta, hogy McGalagonynak nem lesz más választása… Seth mostantól megszűnt emberi lény lenni, és fegyverré alakult át a rend szemében. A túlélés egyetlen eszközévé.
---------------------------
Hermione fáradtan tántorgott ki a gyengélkedőből. Talán most már tényleg meg kellene fogadnia Madamme Pomfrey tanácsát, és pihenni egy kicsit…
Pillantása a folyosón közeledő alakra esett, és könnyedén átsiklott rajta, csak hogy újra visszaugorjon, mintha mágnes rántaná vissza. Közepesen magas, vékony alkat, rövid haj, kissé lehajtott fej, fáradt léptek…
− Remus!
Amint elhagyta a kiáltás az ajkát, futni kezdett a közeledő férfi felé. A hangja szemmel láthatólag kizökkentette a Remust a gondolataiból. A férfi zavartan nézett fel, amikor hirtelen borzas barna hajkorona került a látókörébe, és vékony karok fogták acélkemény ölelésbe.
Úgy érezte, hogy először engedett fel az elmúlt napokban, és eddig fel sem tűnt, milyen feszültség tartotta fogva.
− Hermione!
A név már mosolygó ajkairól gördült le, amint a lány borzas haját simogatta. Hermione felemelte az arcát, és Remus jól látta, amikor a lány szemébe nézett, hogy az a sírás szélén áll.
− Mi a baj…?
A lány idegesen rágta az ajkát, majd amikor úgy tűnt, mégsem tudja visszatartani a könnyeket, újra a férfi vállába fúrta a fejét.
− Annyira aggódtam! Amióta elmentél, semmi hírt sem kaptam rólad! Itt élek bezárva, és nem tudok senkiről semmit… Nem mond senki semmit…
A lányt már rázta a zokogás. Remus magához szorította, és lassan ringatta előre, hátra a karjaiban.
− Semmi bajom, látod, itt vagyok… Minden rendben…Néhány perc után a sírás alábbhagyott, és csak apró csuklások rázták a lányt. Remus mosolyogva fűzte hozzá:
− Úgy tudom, hogy Seth is jól van. Tonks tegnap tájékoztatta Minervát az előmeneteléről…
Hermione némán bólintott, és elkente a könnyeket az arcán. Remus újra elindult a folyosón, maga mellett terelve a lányt.
---------------------
Blaise türelmesen várta, hogy a frissen készülő emlékfixáló bájital a várt akvamarin színűre sötétedjen. Minden készen állt ahhoz, hogy a három különböző üstben rotyogó bájitalt és a zsebében rejtőző fiolákban tárolt emlékeket egyesítse.
Óvatosan elővette a kavargó, félig felhő, félig folyékony gondolatokat tartalmazó üvegcséket. Nagyon gyorsan és pontosan kell cselekednie, ha nem akarja, hogy sérüljenek az emlékek. Maga elé vonta a legnagyobb üstöt, aminek az alján sárgászöld, darabos bájital rejtőzött. Ennek segítségével remélte eltávolítani az emlékek érzelmi részét. Többször módosítania kellett az eredeti receptet, ami arra épült, hogy három egyenlő részre osztva tízpercenként lenyelve egy élő személy gondolatait fossza meg az érzelmektől. Felpattintotta a fiolák dugóját, és tartalmukat az üstbe öntötte. A lebegő anyag mintha el akart volna párologni az üstből. Blaise azonban gyors mozdulattal hozzákeverte az emlékfixálót, mire az keveredni kezdett az üstben lévő bájitallal. Hamarosan bugyborékolni kezdett az üst, mintha forrna, és ragyogó kékes csóvák kíséretében képek robbantak ki belőle. Arcok, helyek, de mielőtt Blaise jobban megnézhette volna őket, szikraesővé robbantak szét, és hangzavarral töltötték be a labort. Nevetés, kiáltás, zokogás, nyögés, kacagás, félbeharapott mondatok… A szikrák hol haragos vörösek voltak, hol nyugalmat sugárzó zöldek, élénk, vidám sárgák, szomorkás barnák, vakító, bénító, izzó fehérek . A tűzijáték több mint fél óráig tartott, és a szín kavalkád meg a hangzavar egy időre megsüketítette és vakította a fiút. A fejét rázva és pislogva az utolsó üst felé tapogatózott. Ez a főzet volt hivatott a lány emlékeit elhatárolni az elméjében a sajátjától. Óvatosan, cseppenként adta hozzá a most már néma és mozdulatlan fekete főzethez.
A bájital lassan vörös színezetet és híg konzisztenciát öltött. Blaise szusszant egyet, és az előtte álló üstre meredt. Kész… Tétován egy ezüst merőkanalat merített a bájitalba, majd az utolsó cseppig egy nagy ezüst ivókehelybe kanalazta. Lassan az ajkához emelte a kelyhet. Annyit kellett változtatnia az alaprecepteken, hogy nem lehetett biztos a végeredményben. Ha valami nem sikerült… Megacélozta magát, és megdöntötte a kelyhet.
----------------------------
Hermione izgatottan fészkelődött egy recsegő, kopott széken Lupin szobájában. Remus üzent érte a gyengélkedőre, hogy találkozni akar vele, várjon rá a szobájában. A lány idegesen szorongatta a szék karfáját. Mi történhetett?
Mintha csak a gondolatai varázsolták volna elő a férfit, Remus belépett az ajtón. Hermione egyetlen pillantással leolvasta az arcáról, hogy jó híreket hoz.
Lupin mosolyogva fordult a lányhoz.
− Megvitattam McGalagonnyal a dolgot, és néhány kikötéssel engedélyt adott arra, hogy ha te is akarod, lehessen pártfogoltad.
Hermione tátott szájjal meredt a férfira. Lupin majdnem elnevette magát.
− Mióta visszatértél a Roxfortból, teljes jogú tagja vagy a rendnek, ugyanúgy lehet pártfogoltad, mint bárki másnak. Az egyetlen kikötés, hogy el kell, kísérjelek a találkozóitokra, amit szívesen elvállaltam.
Hermione fejében egymást kergették a gondolatok. Egyrészt örült, hogy hasznos lehet, és valaki másnak átadhatja azt a tudást, amit maga is ajándékba kapott annak idején Remustól. Az egyik legkedvesebb emléke, mikor Remus először megjelent náluk, és szülei legnagyobb megdöbbenésére elmondta, hogy a lányuk boszorkány. Erre gondolt mindig, amikor megidézte a patrónusát.
Másrészt viszont aggódott amiatt, amit Remus olyan könnyedén fűzött a mondandója végére. Jól tudta, miért kell a férfinak elkísérnie őt. Ami miatt eddig ki sem tehette a lábát a főhadiszállásról. A férfi bizonyára hosszasan győzködte McGalagonyt. Azonban nem akarta, hogy Remus veszélybe sodorja magát, és a leendő pártfogoltját - tette hozzá gondolatban - csak azért, hogy valami kis színt csempésszen az ő életébe.
Lupin értő szemmel nézte az apró rezdüléseket az ismert arcon. Félig elmosolyodott az átsuhanó aggodalom láttán, és megválaszolta a ki nem mondott szavakat.
− Már egy hónapja nem talált a rend semmi nyomot arra vonatkozóan, hogy halálfalók kutakodnának Little Harringtonban.
Hermione jól tudta, mennyire kevés ez ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, de nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek.
− És ki …?
Remus elértette a kérdést.
− Egy tizenegy éves lány Stradfortban: Cecile Downing.
Hermione jól az agyába véste a nevet. Egy tizenegy éves… Képzelete már ontotta is a képeket. Milyen lehet? Hol élhet? Hogyan fogadják majd a szülei a hírt?
Lupin elégedetten nézte a kipirosodó arcot és a fénylő szemeket. Legalább Hermionéért tudott tenni valamit.
− Nos, ha a válaszod igen, holnap meglátogatjuk.
A lány arcán hetek óta először ragyogott fel igazi mosoly.
− Igen.
