Most így visszagondolva nem is hozhattam jobb döntést annál, minthogy vonattal jöttem le Tokióból. A többórányi utazás persze egy pillanatra eltántorított, meg a jegy se volt éppen olcsó, és mégis valószínűleg ennek a döntésemnek köszönhetően élek még mindig. Ha beültem volna a kormány mögé, biztos felfordulok a legelső fára, annyira nem tudtam koncentrálni semmire sem. Nem is értem, hogy a filmekben miért mennek el kocsikázni az emberek, ha problémájuk van. Még hogy a vezetés segít elterelni a figyelmet! Valószínűleg ezért hal meg évente több ember autóbalesetben, mint mondjuk repülőgép-szerencsétlenségben. Hisz lépten-nyomon gondokba ütközünk az életben.

Én például ott kezdtem, amikor megismerkedtem Oikawa Tooruval. Ha belegondolok, mennyi bosszúságot, haragot és kellemetlenséget okozott nekem az évek alatt, hányszor kellett lelket önteni belé, megvigasztalni, a jobb útra terelni, amikor nem vette észre a fájdalmasan nyilvánvalót. Mennyit égett a fejem a gyerekessége, a beképzeltsége és az önzősége miatt. Mindezeket persze újra végigcsinálnám, ha végre megint mosolyogni látnám úgy igazából. Egy halvánnyal is beérném, egy művel is igazából, ha lenne mögötte legalább egy aprócska öröm is. De lassan egy hónapja nem láttam igazán boldognak…

Nem értettem igazán, amikor anya azt mondta, hogy Oikawa sokat fog szenvedni az életében, úgyhogy készüljek fel, sok dolgom lesz, mint a legjobb barátja. Pedig mennyire igaza volt! Ez a makacs öszvér, ha valamit a fejébe vett, semmi sem tántoríthatta el, nem hallgatott semmilyen észérvre. Képes volt elmenni a legvégsőkig akár a saját egészségét is veszélyeztetve. Ha pedig néha elesett, vagy falnak ütközött, megállt egy pillanatra, hisztizett, begurult, de nem adta fel.

Akármilyen értelmetlen is volt a küszködés, nem mondott le arról az ostoba büszkeségéről. És olyan megszállott volt a röplabdával! Már csak emlékfoszlányaim vannak azokból az időkből, amikor még nem játszottunk együtt. Mintha soha nem is lett volna… Milyen is volt Oikawa, mielőtt nem játszott? Fogalmam sincs, ez a része lett, mint egy különösen fontos szerv, ami meghatározta a testalkatát, viselkedését, mozgását, az egész személyiségét. És most, hogy ezt a szervet erőszakkal távolították el róla, félő volt, hogy nem éli túl. Nem csak azért, mert meg sem akarta próbálni, hanem mert tényleg nem volt képes rá.

Persze ez ostobaság volt. Anya jól le is teremtett, amikor megosztottam vele ezt a félelmemet. Sokáig rejtegettem magamban, de végül már kezdett felemészteni, kirázott a hideg, ahányszor csak felötlött bennem, és olyan erősen rántotta görcsbe a gyomromat, hogy nem tudtam tőle rendesen enni. Kénytelen voltam hangosan is kimondani, bár nagyon féltem, hogy ha a szavak valóban elhagyják a számat, akkor valóra válnak.

Hisz amíg magamban őrzöm, és senki nem tud róla, olyan mintha nem is létezne. De aztán csak rávettem magam, és jót tett anyám szidása. Hisz mások valóban elvesztik a kezüket, meg a lábukat, a látásukat, és mégis képesek tovább élni, ráadásul boldogan. Oikawa sem lehet ennyire makacs! Itt már nem csak gyerekes álmokról, meg meccsekről van szó, hanem életről és halálról. Ebbe a gondolatba kapaszkodva ültem a vonatra vissza Tokióba. Az első egy órában ki is tartott.

Ahogy az elsuhanó tájat figyeltem, egyszerre minden összemosódott körülöttem, és már nem láttam mást, csak a legjobb barátomat, ahogy teljes letargiában fekszik mozdulatlanul a kórházi ágyon. Nem hallottam a vonat zakatolását vagy a többi utas ostoba fecsegését, csak az ő zokogásba fúló hangját, amikor felhívott a mentőből. Iwa-chan… Ennyi tudott kinyögni, utána annyira erőt vett rajta a sírás, hogy csak valami eltorzult jajveszékelés jött ki a torkán. Soha életemben nem hallottam még ilyen szánalomra méltó hangot.

Pedig ki gondolta volna még azon a reggelen… Minden olyan normálisan indult, semmi sem jelezte előre, hogy ilyen borzalmas dolog fog történni. Sőt, kifejezetten kellemes volt, ahogy lassan kezdett erőt venni a jó idő a téli szürkeségen. Bementem az egyetemre, ahogy szoktam, az órák a szokott monotonitással teltek, majd lementem dolgozni a kis boltba, mint mindig. Tudtam, hogy Oikawának meccse van aznap délután, de nem csináltam belőle ügyet, hisz már nem voltunk gyerekek. Ő is tisztában volt vele, hogy nem fogok tudni minden meccsére lemenni, még akkor is, ha durcáskodott velem egy sort utána. Amikor megláttam a telefonom képernyőjén a számát, tulajdonképpen még akkor sem fogott el semmilyen gyanú, pedig meglehetősen korán volt ahhoz, hogy vége legyen. De nem, én azt hittem, csak a szokásos gyerekességével fog fárasztani. Shittykawa, csak nem veszítettetek… Azt hiszem, így vettem fel a telefont. Először csak azokat a remegő, mély légvételek hallottam, ahogy próbált oxigénhez jutni a beszédhez. Egy pillanatra rossz érzés fogott el, mert azt hittem, valóban kikaptak, és ezért sír. Aztán meghallottam, ahogy a nevemet nyögi és azt a zokogást. Itt már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Ez nem megjátszott volt, hanem véresen komoly. És ha Oikawa szabad utat engedett az érzéseinek, akkor csak valami hatalmas baj történhetett.

Örökkévalóságnak tűnő percekig vártam, hogy folytassa, de csak zokogott. Teljesen elvesztettem minden józan ítélőképességemet, és magamból kikelve ordítottam bele a telefonba, hogy azonnal mondja meg, mit történt, hol van. Végül egy mentős vette ki a kezéből a készüléket, és adott tájékoztatást: Oikawát a legközelebbi kórháza szállítják térdsérüléssel, és még ma megműtik. Mindenről megfeledkezve rohantam ki a boltból, és meg sem álltam egészen a kórházig. Részletesebben nem tudnék beszámolni róla, mert egyszerűen nem emlékszem. A következő képkocka, ami kristálytisztán megvolt, amikor a nővér odajött hozzám, és felállított a székről. Szólt, hogy kijött az orvos, aki műtötte barátomat, és mivel én teljesen tanácstalanul meredtem rá, még oda is kísért hozzá. Közölték velem, hogy melyik szobában van, és meg is látogathatom, de hagyjam pihenni, mert még nagyon gyenge. Bővebb tájékoztatást viszont nem adhatott, csak családtagoknak, és hogy értesítettem-e már a szülőket. Meg se fordult a fejemben. Igazából még akkor is csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, nem láttam tisztán, és az egész folyosó zúgott körülöttem. Féltem, mint még soha életemben, de muszáj volt megkérdeznem.

- Röplabdázhat még? – bukott ki belőlem egy artikulátlan üvöltés kíséretében a kérdés, még azt se tudtam volna megmondani, hogy épp félbeszakítottam-e az orvost. – Kérem, csak ennyit mondjon meg!

Egy hosszú másodpercig fogvatartotta a kétségbeesett pillantásomat, de végül lesütötte a szemét, és megrázta a fejét. Hatalmasat dobbant a szívem, talán most először, mióta Oikawa felhívott. Végre sikerült levegőt vennem, de valahogy egyre csak kapkodtam utána, és így se éreztem, hogy tisztulna a fejemben ez a hihetetlenül sűrű köd. A szívem pedig hihetetlen vágtába kezdett, hogy behozza az elfecsérelt időt, szinte ki akart szakadni a mellkasomból. A saját kezemmel téptem volna ki, ha tudom, mert ezt a fájdalmat alig bírtam elviselni. Pedig fel sem fogtam igazán… Oikawa nem röplabdázhat többé. Akárhányszor ismételtem el, nem jutottam közelebb hozzá, hogy megértsem, sőt, a szavak alaktalanul szétfolytak a fejemben, mintha nem is léteznének.

Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott megmeredve, de az orvos már elment, amikor a nővér újra felém lépett. Mondta, hogy Oikawa felébredt, és azt kérdezi, itt vagyok-e. Majd megszakadt a szívem, de össze kellett szednem magam érte. Teljesen váratlanul megfordultam, és erősen arcon csaptam magam. Nem tudom, mit gondolhatott rólam a szegény nő, de nem is érdekelt. Annyi volt a célom, hogy a fizikai fájdalom legalább pár percre elterelje a figyelmemet a lelkembe hasító pengékről, és valamennyire összeszedettnek tűnjek előtte. Egy kis ideig sikerült is, bár ökölbe kellett szorítanom a kezeimet, hogy ne kezdjek el egész testemben rázkódni, ahogy megláttam. Olyan gyengének és törékenynek tűnt, ahogy ott feküdt az ágyban, és hihetetlen sápadt is volt. A térde sínben és felpolcolva, de ennek nem engedtem egy pillanatnál több időt szentelni a figyelmemből, különben összeroppantam volna.

- Iwa-chan! – A hangja is olyan erőtlen volt, mintha egy feneketlen tó mélyéről szállna csak fel hozzám. Az egyetlen, ami élettel töltötte meg, azok a szemei voltak. Szinte szikráztak, ahogy rám szegezte őket, tele várakozással és reménnyel, minden mozdulatomat és apró kis rezdülésemet magukba szívták. Az egész világot várták tőlem. Kénytelen voltam a földre szegezni a szemem, mielőtt bármit kiolvas belőlük… Na, nem mintha Oikawát ilyen egyszerűen le lehetett volna rázni.

- Mit mondott az orvos? – kérdezte mohón és türelmetlenül, és még abban a pillanatban is tele reménykedéssel. És akkor nem bírtam tovább, akárhogy is szorítottam össze a fogaimat, a könnyek néma rázkódás közepette törtek elő a szemeimből, soha véget nem érőn. Ezzel elárultam magam, most már mindent tudott. Nem mertem rá nézni, nem mondtam semmit, csak sírtam tovább.

Valamikor aztán elapadtak a könnyeim, lehet percek vagy akár órák teltek el, nem tudtam volna megmondani. Mindenesetre Oikawa már aludt, vagy tetette, és kezdett későre járni, így hazamentem. Úgy kullogtam el, mint egy vesztes csata helyszínéről, tele szégyennel, hogy a legfontosabb pillanatban nem tudtam elég erős lenni a legjobb barátomért. Egész éjszaka le sem hunytam a szemem, csak fogadkoztam, hogy mostantól erős leszek, egy váll, amibe belekapaszkodhat, pozitív, tele várakozással az új élet iránt. De akkor már késő volt, teljesen elmerült az önsajnálat mocsarában, és én hiába kerestem, nem tudtam a keze után kapni. És azóta minden egyes nap ezzel a hihetetlen kínszenvedéssel telt. Tele volt fájdalommal, de mindent magába fojtott, legtöbbször csak némán bámult maga elé, alig szólt valamit. Nem hibáztathattam érte… Féltem, ha valóban utat engedne az érzéseinek, egyszerűen porrá zúzódna alattuk, majd az első fuvallat elrepítené a távolba, messze tőlem. Így jobb híján hagytam, hogy kínlódjon, mert ötletem se volt, mit csináljak. Úgy festett, mint akinek tényleg fizikai szenvedést okoz minden egyes perc, amivel tovább haladt az élet, mert ő igenis meg akart állni ezen a ponton. Csak csendben várt, mikor lesz már végre vége mindennek.

Komolyan féltem, hogy képes lenne véget vetni az életének. A legtöbbször vidám, bolondos Oikawa, ráadásul annyira önimádó, és mégis… Beteges mértékben meg tudta makacsolni magát, és most azt vette a fejébe, hogy röplabda nélkül nincs értelme az életének.

Beragadtunk ebbe a fullasztó hőségbe, a levegő megállt, és addig nem is látszott mozdulni, amíg Kageyama felbukkanásával egy egész hurrikán kavarta fel a dolgokat. Nem hittem a fülemnek, amikor meghallottam a telefonban a kimért hangját. Az egykori liberójuktól tudta meg, aki a másik csapatban játszott a meccsen. Teljesen érzelemmentes hangon érdeklődött, hogy hogy van Oikawa, majd nagyon halkan megkérdezte, hogy meglátogathatja-e. Hirtelen nem tudtam, mit reagáljak, annyira szürreális volt az egész helyzet. Vajon mit akarhat? Miért érdekli, hogy hogy van? Hisz hiába tisztelte az erejét, mint embert megvette. Talán csak kárörvendésből? Mindig is az volt a célja, hogy túlszárnyalja a riválisát… Létezik, hogy csak meg akar bizonyosodni a felől, hogy Oikawa végképp kikerült-e a képből?

Aztán egy vállrántással el is hessegettem ezeket a képtelen gondolatokat. Kageyama mindig egyenes volt és tisztességes, soha nem előre megfontoltan és szándékosan bántott meg másokat, csak épp nem tudta kontrolálni az indulatát és kicsit nyersen fogalmazott. Ráadásul a legtöbbször észre se vette, ha így viselkedett. Pont Oikawa ellentéte volt, aki talán édesen fogalmazott, mint a méz, a szavait mégis a legapróbb részletekig megkomponálta, és ha akarta, éles késként hatoltak az ember bőrébe, vagy lassan oldódtak fel méregként. Annyira különbözőek voltak a felszínen, de mégis, ha valaki ismerte Oikawa mélyebb rétegeit, akkor tudhatta, hogy legbelül valami nagyon is hasonlón osztoztak ezek ketten.

Így jobban meggondolva már nem is tűnt annyira légből kapott ötletnek, hogy Kageyama látni szerette volna a senpaiját. Az igazi gond Oikawával volt. Annyira mélyen és erősen vert a féltekénység gyökeret a lelkében, és csak szította az ellenszenvét az első pillanattól kezdve. Soha nem próbált elvonatkoztatni a röplabdától, ha Kageyamáról volt szó, esetleg egy új nézőpontból megvizsgálni, csak egy kicsit is megismerni. Vajon, hogy reagálna a mostani állapotában rá? Ignorálná, mint mindenki mást? Most ténylegesen megütné, amiért ő képes még játszani? Vagy esetleg Kageyama lehetne az a lökés, az a sokk, ami kiszakítaná ebből az állapotából?

Rettentően féltem, hogy még a mostaninál is rosszabbra fordulhat a helyzet, de ugyanakkor semmilyen más ötletem nem akadt. És bár nagyon apró volt rá az esély, hogy Kageyama valami változást hozhat, nem engedhettem ki az ujjaim közül.

- Miért akarod meglátogatni? – tettem fel ezt az egyszerű kérdést, és úgy döntöttem, hogy ha meggyőző választ ad, jöhet. Hosszú percekig nem érkezett felelet, majd egy zavart köhögés után végül összeszedte magát.

- Én… - Rögtön az első szó után elakadt, majd egy fáradt sóhaj után végül megindult az áradat. – Én nem akarom elhinni. Oikawa-san soha nem röplabdázhat többet, ezt nem tudom felfogni. Még nem múltam felül, alig játszottam ellene. Nem lehet, hogy nem játszik többé. Mit fog most csinálni? Nem lehet igaz.

Csak úgy dőlt belőle a szó, egyik a másik után, bármilyen szorosabb összefüggést mellőzve. Egyszerűen csak kimondta az érzéseit, amiket ő sem értett igazán, de még sem tudott elnyomni magában, cselekvésre sarkallták. Ez viszont nekem még nem volt elég.

- Tudod, Kageyama, nem hiszem, ho…

- Szomorú vagyok! – folytatta tovább a szavamba vágva, mert ha már elkezdte, minden terhétől meg akart szabadulni. – Szomorú vagyok és megrémiszt. Nem tudom, miért, de félek. Hinata azt tanácsolta, hogy meg kéne látogatnom.

Milyen őszinte! Talán pont ez volt Kageyama legnagyobb gyengesége, de egyben erénye is. Bár még mindig nem tudtam, hogy jó ötlet-e, de megérintettek a kusza szavai. Ez a fiú még mindig felnézett erre az ostobára a sok bántás és rivalizálás ellenére is. És sokakkal ellentétben nem hírekért jött a pletykához, nem is meggyőzni vagy jövőbeli tervekkel zaklatni… Egyszerűen csak tudni akarta, hogy hogy van, mert nem tudta elképzelni, mit érezhet most Oikawa. Vagy épp ellenkezőleg, túlságosan is jól tudta, hisz ezek ketten mégsem különböztek annyira. Ezért is félt.

És Kageyama jelenléte valóban hasznosnak bizonyult. Mint mindig, Oikawából most is a legrosszabbat hozta ki, féltékenységet, dühöt, bizonytalanságot magával szemben és persze ezt a gyerekes piszkálódást. De ezek legalább életjelek voltak, hosszú idő után most viselkedett először úgy, mint régen, és ez hihetetlen megkönnyebbüléssel töltött el. Bár Kageyama az első pár, eléggé döcögősre sikeredett nap után fel akarta adni, de én kértem, szinte könyörögtem neki, hogy maradjon. Hiába tudtam, mennyire elviselhetetlen Oikawa, mennyit bántja, bele kellett kapaszkodnom ebbe a szalmaszálba.

Kageyama persze beleegyezett. Nem a piszkálódás miatt ódzkodott, azt mondta, ahhoz hozzá van már szokva. Oikawa tekintete ijesztette meg.

- Olyan, mintha meghalt volna – osztotta meg velem a félelmét hosszas rábeszélés után, bár előre szólt, hogy nem igazán tudja visszaadni, amit érez. – Ha összehasonlítom a tekintetével a hálón túlról egy meccsen, akkor ez a mostani halott.

Teljesen igaza volt. Csak az kerülte el a figyelmét, hogy azok a barna szemek újra pislákolni kezdtek, ha ő is ott volt, ha Oikawa vele beszélt, vagyis piszkálta.

Mindenesetre Kageyamának volt még egy kérése. Két hétig még Tokióban kell maradnia, és addig látogatja Oikawát, de akkor nem maradhatna-e nálam. Ekkor támadt ez a csodálatos ötletem, hogy egyenesen lakhatna nála. Mindenre képes voltam a barátomért, de azért persze Kageyamát is féltettem. Akármennyire is felnőtt, önálló, magabiztos feladó vált belőle, azt a gyermeki csodálatot nem tudta leküzdeni magában. Mindig Oikawa volt a mérce számára, mindenki más csak az ő árnyékában foglalhatta el helyét. Minden mozdulatát csak úgy itta magába, mit mond, és miért úgy mondja. A legapróbb elismerést is szívesen fogadta volna, ha kivételesen valami tanácsot kapott, a végsőkig követte. És persze ezzel Oikawa is tisztában volt. Alsó-középben még talán nem teljesen, annyira elvakította a féltékenység és a gyűlölet, csak egy kis piócát látott benne, aki amint mindent elszívott tőle, amit érdemes, gondolkodás nélkül hátrahagyja. Pedig bármikor az ujja köré tudta volna csavarni, ráijeszteni, vagy igazából, amit csak akart.

Mindezek tudatában hagytam őket kettesben az egész hétvégére. Oikawától bármi kitelhetett, hogy egyszerűen nincs kedve semmihez, és semmibe veszi Kageyamát, vagy most igazán kiéli a pszichopata hajlamait. És én nem lehettem biztos benne, hogy a fekete hajú meg tudja védeni magát, nem ismertem ahhoz igazán. Akármennyit nőtt is alsó-közép óta, akármennyire is megkeményedett a tekintete, a vonásai; én még mindig azt a nyílt tekintetű gyereket láttam benne, aki csak úgy sugárzott, ha labda lehetett a kezében. Illetve ugyanazt az ijedt tekintetet, vagy épp csalódottat, mint amikor Oikawa visszautasította megannyiszor. Hiába állt ki magabiztosan ellene a pályán, azon kívül szinte elveszett volt, az volt a természetes közege. Igazából Oikawának is… Soha máskor nem mutatott annyit a valódi énjéből, mint röplabdázás közben. Hogy mennyire tud fókuszálni, elvakultan képes küzdeni, és hogy mennyire számító is ő valójában, milyen, ha őszintén elmosolyodik. Persze mindez egy kis gyerekes bolondozással körítve, amit talán mindenki megjátszásnak, bosszantó allűrnek tartott. Pedig ezek kivételesen a lelke legmélyéről fakadtak. A világ legnagyobb bébijeként tudott néha viselkedni, anyu kicsi fia, a kisöcs, aki makacsul belefúrja a fejét az űrhajó alakú párnájába, nem veszi le az ufós pizsamáját, és szemét kaját fal egész nap, ha nem szólnak rá.

Most is olyan képtelenséget kért tőlem! Bár mondtam neki, hogy nyugodtan hívjon, ha bármi történne, természetesen nem vártam tőle semmilyen életjelet. Így amikor hajnalban felkeltem a tőle kapott sms pityegésére, kis híján szívrohamot kaptam, hogy mit akarhat. Már a legrosszabb is végigfutott a fejemen, mire kitapogattam a telefonomat a szoba sötétjében. Erre csak az állt benne, hogy hozzam már fel neki azt a régi, fehér plüsspatkányát… Percekig csak pislogtam a képernyőre, mire sikerült felfognom, hogy nem tragikus búcsúüzenetet küldött, ha nem csak egy plüss miatt költött fel hajnalban. Amint viszont az első sokkon túljutva el is jutottak a szavak az agyamig, olyan dühös lettem, hogy teljes erőmből az ágyhoz vágtam a telefont. A kis készülék még le se tudott gurulni a földre, mire megérkeztek a könnyek, és némán remegve zokogni kezdtem a sötét szoba közepén. Egy pillanatra visszakaptam a legjobb barátomat… És mindez csakis Kageyamának volt köszönhető! Úgy látszik, nem csak fordítva volt igaz, és Kageyama éppolyan mélyen tudott rá hatást gyakorolni.

Ennek ellenére azért rettenetesen ideges voltam, hogy mit találok ennél a kettőnél, mire visszaérek. Egy totális csatateret, néma feszültséget, esetleg azt az annyira jól ismert rivalizálást… Nos, nem az a típus voltam, aki toporogva vár az ajtó előtt, így egyszerűen csak bementem a pótkulcsommal. Meglepően, hm, békés légkör fogadott.

- Halló! – üdvözöltem kissé bambán a kanapén nyújtózó barátomat, aki egy macska nyugalmával fetrengett, és bámulta a tévét.

- Óh, Iwa-chan! – Oikawa egy pillanatra megütközött, ahogy hátranézett, és engem talált az ajtóban, de aztán egész vidáman folytatta tovább. – Szóval megjöttél. Milyen volt otthon? Jól vannak a szüleid?

Fecsegett élénken, ahogy általában, és még a kanapéról is feltápászkodott, hogy üdvözöljön. Annyira meglepett ez a normális reakció, hogy még azt a fájdalmas szúrást sem éreztem a szívemben, ami mindig elkísért, amikor végig kellett néznem, hogyan biceg a mankóival.

- Jól vannak – hebegtem végül zavartan, amikor megállt előttem, és várakozásteljesen szemlélt.

- Örülök – vágta rá azonnal, majd letudva az udvariassági köröket, végre a tárgyra tért. – És elhoztad a plüssömet?

Szóval innen fújt a szélt. Megnyugtató volt az ismert bosszúságot érezni, amiért ilyen felszínes és csak magára gondol, így végre én is kicsit elengedhettem magamat. Elég biztosan állt most a lábán ahhoz, hogy ne borítsa fel egy erősebb széllökés.

- Pff, nesze! – szedtem ki a táskámból a patkányt, és felé hajítottam. – Mellesleg legközelebb ne hajnalban kelts fel a hülyeségeiddel!

Csak a vállát vonogatta a zsörtölődésemre, miközben belefúrta az orrát a puha állatba. Mindig is nagyon szerette ezt a plüsst, amit természetesen tőlem kapott. Nem véletlenül, és hiába bizonygattam neki, hogy a patkányt bizony Oikawának kéne hívni, ő ragaszkodott a Sajthoz. Így ő lett Sajt, a patkány, aki nem is került az ágyából a polcra egészen a középiskola végéig. Akkor is a cukkolásom miatt, az utolsó pillanatban vette ki a táskájából, és döntött úgy, hogy az egyetemet talán a plüsse nélkül is végig tudja csinálni. Nyilvánvalóan tévedett.

- Új nevet fogsz kapni – szólalt meg hangosan is, és el kellet telnie egy pillanatnak, hogy rájöjjek, a patkányhoz beszél. – Mostantól Tobio leszel! Tobio, a patkány.

Ezt most nem mondhatta komolyan…

- Iwa-chan, köszönj szépen Tobio patkánynak – fordult felém halálosan komoly arccal, miközben az orrom elé dugta a plüsst.

- Idióta! – csaptam félre a kezét, miközben haragosan kiabáltam vele. – Ezért hozattad fel velem? Shittykawa!

- Haha, nem kell úgy felkapni a vizet, Iwa-chan! – legyintett könnyedén a barna hajú, miközben lassan visszabicegett a patkánnyal a hóna alatt a kanapéhoz. Szó nélkül követtem, bár még mindig kicsit ideges voltam a bolondozástól. És persze mélyen örültem is neki, de ezt a világ minden kincséért se árultam volna el neki.

- És egyébként hogy telt a hétvége? – ültem le mellé, és kissé gyanakodva néztem végig a szobán, de nem vettem észre semmi különöset. Nem volt nyoma dulakodásnak, tányértörésnek, vér se folyt, minden a legnagyobb rendben volt. Talán az indokolatlanul sok pizzás doboz az asztalon volt az egyetlen furcsaság, de ez még nem adott okot az aggodalomra

.

- Remekül! – lendült bele a fecsegésbe Oikawa, és bár megrökönyödve, de be kellett látnom, hogy őszintének tűnt. – Tudod, én azt hittem, hogy a Star Wars filmek már semmi újat nem tudnak nekem mutatni. De egy olyan emberrel végignézni, akinek fogalma sincs róla… Komolyan! Tobio teljesen ki volt akadva, hogy Darth Vader Luke apja!

Még a szám is tátva maradt a csodálkozástól, ahogy elképzeltem, hogy ezek a ketten nagy egyetértésben moziznak. Az egész teljesen abszurd volt, és mégis… Oikawa annyira lelkesnek tűnt, és bár halvány, de valódi mosoly játszott az ajkain.

- Aztán meg azon akadt fenn, hogy Luke és Leia ikrek. Merthogy nem is hasonlítanak... Ezen teljesen felidegesítette magát. Hihetetlen vicces volt!

Miközben beszélt, öntudatlanul is azt a kis patkányt kezdte simogatni, akit alig pár pillanata nevezett el Tobiónak, a szemei pedig végre jól látható fénnyel izzottak közben. Bár még mindig kicsit hihetetlen volt számomra, de kezdett kicsit jobban összeállni a kép. Végül is nem volt túl bonyolult. Ha kivettük a képből a röplabdát, Kageyama és Oikawa akár még jól is ki tudott jönni egymással. De persze ez eddig még csak eszébe se jutott senkinek, hisz annyira elválaszthatatlan volt a személyük a játéktól, hogy értelmetlen is lett volna. Az egyik nincs a másik nélkül. De most, hogy Oikawa többé nem játszhat…

Nagyon szerettem volna már végre Kageyamával is beszélni, hogy vajon ő is jól érezte-e magát, meg egyébként is, hogy mik a tapasztalatai. Még mindig halottnak látta a barna tekintetet, vagy szerinte is van esély a továbblépésre? Meg hát persze a másik dologra is kíváncsi voltam, hogy vajon ott hogy alakultak a dolgai.

- És egyébként hova űzted el azt a szegény gyereket? – tettem fel kissé gyanakodva kérdést, mert sehonnan nem hallottam motozást a lakásból, csak mi ketten voltunk itt.

- Nem tudom, elment a délután, de azóta nem jelentkezett – vont vállat hanyagul Oikawa, miközben még mindig a patkányt dédelgette. – Gondolom, még mindig kint röplabdázik parkban.

Ez kissé nyugtalanított. Bár én tudtam, hogy mi dolga akadt Tobiónak a délután, de annak már rég vége kellett volna érnie. És olyan messzire nem is ment a lakástól, hogy még ne érjen ilyen későn se vissza. Hisz kint már sötétedett! Bár ha belekalkuláltam, hogy mennyire nem mozgott otthon a városban, és hányszor kellett elismételnem neki, hogy merre menjen… Könnyen lehet, hogy csak eltévedt. Mindenesetre megpróbáltam felhívni.

- A fenébe! – pattantam fel idegesen a kanapéról. – Ki van kapcsolva!

- Pff, ezért aztán érdemes ennek a kis hülyének a telefon – legyintett bosszúsan Oikawa, és egy pillanatig se vett erőt rajta az aggodalom. – Mintha olyan sok barátja hívogatná…

- Ne legyél már barom! – förmedtem rá teljesen. – Mi van, ha eltévedt? És miért van szerinted kikapcsolva? Lehet, hogy történ vele valami!

- Hogy tévedt volna el a parktól idáig? – tette végre félre a plüsst Oikawa, bár meglehetősen irritált pillantást vetett rám. – Annyira még ő se ostoba.

- De ha egyszer nem a parkba ment! – ordítottam bele a képébe, mert annyira ideges voltam már, és ez az értetlenkedése és nemtörődömsége csak még jobban szította a dühömet. – Az egyetemre ment felvételizni, de annak már rég vége van! Nem érted, eltűnt!

Csak akkor vettem észre, hogy mit mondtam, amikor a szavak már a tehetetlen haragtól fröcsögve elhagyták a számat. Hirtelen jéggé dermedten attól a jeges félelemtől, ami keresztülsüvített a testemen. És bár nem akartam Oikawa szemébe nézni, látni, ahogy az kis fény is újra kihuny, és nem marad más a helyén csak feneketlen sötétség. De sajnos nem tudtam elfordítani a fejem.