IV. Gyermek és madár
Alig pirkadt még. A vöröses fények áttörtek a szürkeségen és lassan belopakodtak a Roxfort emeleti szobájának árkádos ablakán is.
A mágus a kis szoba leghomályosabb sarkában ült, fekete haja ziláltan az arcába hullott, és próbálta kiszámítani, hogy körülbelül mikor hathat a bájital. Amióta megtudta az igazgatótól, hogy a lányt miféle átok sújtja valamiféle tompultságot érzett, és dermedten figyelte a hatást.
A fiatal nő végre lassan ébredezni kezdett, a zsibbadtság eltűnt tagjaiból és kezdett öntudatra ébredni. Piton közelebb lépett: Merlinnek hála, úgy látszik még idejében sikerült megitatni vele a bájitalt.
Virradt. A kelő nap még gyenge sugarai bátortalanul törtek volt utat maguknak le, egészen az alagsorig. Útközben a csúcsívekre kis fénynyalábokat aggattak, amíg el nem érték diadalittasan a sötét, homályos pincehelységet is, ahol lassan, óvatosan próbáltak meg fényt, reményt lopni a két sápadt, aggódó felnőtt lelkébe is.
Ahogy lassan az aranyszínű fény életet varázsolt a falakra, úgy próbálta belopni magát a halálra dermedt lelkekbe is. Prudence szívdobogva figyelte, hogy a bájital végre elkészült. Mint egyszer valaha egy nagyon távolinak tűnő napon.
- Remélem, még idejében – mormolta a Mester mintegy magának, s ahogy felpillantott feleségére, arca olyan viaszszínű volt, mint a falak.
Bármilyen gyorsan dolgozott, az anyagok össze kellett érjenek, időt kellett adni a növényeknek, hogy kifejtsék hatásuk. És így a bájitallal a kezükben tértek vissza a betegszobába, ahol a kisfiú aludta halál felé sodró, dermedt álmát.
A mágus odaült fia ágyának szélére. A fél kezén meg tudta volna számolni, hányszor tette ezt az elmúlt években. Gyakorlott kézzel emelte a gyermek ajkaihoz a kelyhet, miközben egyre hangosabban egy varázsigét mormolt. A mágia lassan terjedt szét körben a falakon, rezgett, áradt a szobában. A gyermek pillái lassan rezegni kezdtek, és a dermedtség eltűnt róla, s így sikerült kortyolnia a bájitalból.
Amikor félig elfogyott a bájital, Piton elvette ajkaitól a kelyhet és összehúzott szemekkel várt. Néhány perc telt el csak, de olyan őrjítő lassan, mintha csigaként mászna a máskor sasszárnyú idő. Prudence-nak kihagyott a szíve egy ütést, érezte, hogy menten összerogy. Homok került a finom szerkezetbe, és a percek csikorogva vonszolták - tolták előre egymást. A kisfiú ekkor lassan megmozdult és tágra nyitotta éjsötét szemeit.
- Severus – suttogta a boszorkány.
A fiúcska néhányat pillogott, mint aki emlékeiben kutat:
- Ne beszélj most, fiacskám, ne fáraszd magad. – szólt gyorsan Prudence és hozzálépett.
- Mama, mikor jöttetek? – nézett körül boldog csodálkozással, ritka esemény volt számára, hogy szüleit együtt lássa.
- Jól érzed magad?
- Majd később beszélünk fiam, pihenned kell. – és Piton fürkészően nézte. – Minden rendben, nem bánt semmi? – Papa! – ült fel, amikor tekintete szembetalálta magát a sötét szempárral.
Kis Sev nem tudta mire vélni szülei féltő gondoskodását, hiszen semmije nem fáj, nem beteg. Kissé valóban furcsán érezte magát, de afeletti örömében, hogy maga mellett tudhatta őket szófogadóan visszadőlt párnájára.
-Majd kiderítem én, mi okozta ezt nála – meredt sötéten maga elé a mágus, majd a hitvesére nézett.
- Mindjárt jövünk, kisfiam - szólt vissza Prudence ragyogó mosollyal – és halkan kiléptek a szobából.
- Mire gondolsz, Severus?
- Arra, hogy mi válthatta ki ezt nála? A te esetedben, mint tudjuk, az átok volt. De ez csak a család nőtagjait kéne sújtsa, hacsak nem örökölt valamiféle érzékenységet a betegségre. Ez is lehet, de valami ki is válthatta nála, és én meg fogom tudni, hogy ki bántotta a fiam – és a keze ökölbe szorult.
Prudence csak szótlanul és mérhetetlen bánattal nézte, a kisfiú úgy tűnik mindkettőjük átkos örökségét továbbvitte, és ő bármit megadott volna, hogy segítsen rajta, hogy boldognak lássa. Hiszen a Roxfortba is azért hozta, hogy a legjobbat kaphassa, ott, ahol apja is tanár volt.
És mégis számkivetve...
Jobb lett volna, ha Franciaországban marad, az anyjával és megfeledkezik róla és Angliáról.
Kis Severus miután megitta reggeli kakaóját elmerengett.
Bájitaltanon voltak, és számára bosszantó módon legtöbb társa a legtökéletesebb hozzá nem értésről tett tanúbizonyságot. A kisfiú miután átfutotta gyorsan a táblára bűvölt képletet, biztos kézzel nyúlt a bájital-hozzávalók után, és percek alatt megvolt a keverék, egy kis porrá zúzott ebből, csak kétcsipetnyi, a másik fűből annyi, a kőrisbogár porából még egy kevés...
Izgatottan, de mindazonáltal biztos kézzel cselekedett.
Aztán feltekintett, most már csak főnie kell a keveréknek. A diákok többsége még a megfelelő hozzátevők közt tétovázott, nem tudván megkülönböztetni rendesen egymástól őket.
Lumpsluckalakja időnként eltünedezett a színes gőzök között, s amikor néha láthatóvá vált, a kis Severus észrevette, hogy arcán boldog mosollyal szundikált. De szabályos időközökben megébredt, és olyankor célzatos megjegyzésekkel szabályozta, tartotta kordában az osztályt. Rajta kívül senki sem vett észre semmit.
- Smith, vegye le a tüzet...
- Weasley gyorsabban keverjen, mit szórt bele kőrisbogár helyett, hogy ilyen barna lett a füstje?
Severus figyelmesen szabályos időközökben megkeverte a főzetet, amiből csodás ezüst füst szállt fel, egyedül az egyik griffendéles lány főzetének tejfehér füstje volt hasonlatos az övéhez. Egy ideig figyelte a szeplős lányt, aki a könyvébe mélyedt, majd szinte gyengéd szeretettel újból kavart a főzetén. Amíg így gondolataiba merült, hatalmas robbanás rázta meg a pincetermet.
Az egyik kócos griffendélesnek sikerült felrobbantani üstjét. Erre az idős Csiga bá is felriadt, a szívéhez kapva:
- Nyugalom, fiaim, nyugalom! És nehézkesen odakacsázott, majd néhány pálcasuhintással eloltotta a füstölgő üstöt.
Néhány apró varázsló és boszi ugrándozott ijedtében vagy izgatottságában. A kis mardekáros fiú szánakozó csodálkozással nézte őket, ilyenkor nagyon idősnek érezte magát, aránylag kis vézna termete ellenére, arcocskájából, ha ekkor valaki jól megfigyeli, a kis sápadt arcból szinte felnőttesen komoly, sötét szemek égő tekintete sütött.
- Hát fiam, mit mondtam, mennyi sárkányköröm port teszünk bele? Egy csippetnyit, ez magának annyi?
Severus a fejét csóválta, mintha ő lett volna a tanár: Jó marékkal szórhatott belé – gondolta. A kócos Smith riadtan szemlélte megolvadt üstje maradékait.
- Igen, tanár úr ...
Az idős professzor megfordult, és meglátta a kisfiú azúrkék főzetét és a felette csinosan kerengő ezüstfelhőt.
- Ez az, tökéletes! Na látjátok, hogy lehet, ha összeszeditek magatokat és koncentráltok. Ez tíz pont a Mardekárnak ismét, Delavalley! Semmi más nem kellett, csak az utasításokat követni, minden le van írva. Jó, rendben, mára elég lesz, hozzátok ki a főzeteket!
- Delavalley, Steele, Orlander segítsenek összeszedni Smith anyagait!
A hét második felében váratlan esősre fordult az idő, s amikor Severus magányosan kisétált a Roxfort kertjébe látta, amint a sötét felhők a hegyek ormára támaszkodnak, és ott függnek szinte fenyegetően. Baglyát kereste, a kis, fiatal jószág gyakorta csapongott erre-arra, de most már jóideje hívta, de az nem jelentkezett.
Fura zajra lett figyelmes hirtelen. Különös, meghatározhatatlan nesz volt. Felnézett, egy közeli fa magas ágain gubbasztott a barna bagoly, borostyánszemeit nagyra nyitva, és sírt. Körülötte pedig három fekete varjú károgott, ijesztően, az egyik időnként jól belecsípett az elárvult kismadárba. Severusban meghűlt a vér, kiáltozni kezdett, űzni a madarakat, körbenézett, de sehol senki, aki segíthetne, a máskor napsütéses térség üres volt.
Hirtelen előkapta a pálcáját:
– Pusztuljatok!
A fekete madarak egy pillanatra megdermedtek, majd mérges károgással, maguk után fenyegető nyomként tollakat hagyva, elrepültek.
- Sylvain, jöjj !
A kis barna madár nehézkesen felszállt, és a kisfiú karjára telepedett. Nagyon félt, még mindig reszketett, csapzott és sebes volt. A kis bagoly okos, fénylő sárga szemében és a fiúcska értelmes tekintetében ugyanaz a félelem bujkált.
Mihelyst kissé megpihent, barátságosan megcsipkedte a kisfiú fülét, és hálásan pillogtatott, míg a fiú a sebeit ápolgatta. A bölcsesség madara volt, de lélekmadár is. Hiszen olyan fiatalok voltak még mindketten, valamikor elérnek majd a bölcsesség útjára, a tudáséra, mely lehet veszélyes is, de most még túl zsengék voltak ennyi szenvedéshez, ennyi értelmetlen gyötrelemhez.
Repült az idő, Severus eminens diáknak bizonyult, gyors felfogó képessége szorgalommal és otthonról hozott tudással párosult, ezért akadtak körülötte hízelgők, haszonlesők, akik főleg bájitalórán a kegyeit keresték. Bár ő nem utasított el senkit, tartózkodó magatartása még a legbarátkozóbb természetűeket is visszariasztotta. Talán csak a két szobatársa, és Orlander kerültek óhatatlanul közelebb hozzá, de Delavalley olyan titkolózó volt, hogy azonkívül, hogy eddig Franciaországban élt és az anyja francia boszorkány, és az apja is varázsló, szinte semmit nem tudtak kiszedni belőle.
Természetesen ezek a tulajdonságok nem tették különösen népszerűvé a diáktársai körében. Sugárzott belőle a másság, akadtak bőven irigyei, gúnyolták vagy kerülték, annyira más, koraérett, különös gyermek volt.
Így szinte elkerülhetetlen volt, ami bekövetkezett. A két griffendéles hangadó, Orlander és Weasley engedély nélkül kilógtak Roxmortba, és robbanó Fogas frizbliket hoztak a nagybácsik jól menő üzletéből, amik este lámpaoltás után robbantak fel.
A fiúk, az előző napi bájitaltanórai kudarcok után, miután tőlük az igen toleráns, agg prof. pontokat volt kénytelen levonni, de a Mardekár, hála Delavalleynek ismét pontokkal gazdagodott, még inkább Severus ellen hangolta őket.
A robbantások után igen hamar fény derült az elkövetőkre, épp bűbájtan órára készültek, amikor Granger tanárnő suhogó, kékes talárjában előttük termett.
- Orlander, Weasley, Longbottom - szólt szigorúan, - most rögtön az irodámba!
- De tanárnő – nézett rá ártatlannak szánt arccal a főkolompos Orlander, egy magas növésű, barna fiú.
- Semmi de, ne is merjetek tagadni, a tiétek volt a tiltott Fogas Krizbli... – és kopogó, hegyes orrú cipőiben elsietett, a fiúk már csak a kontyát látták.
– Valaki beárult minket -, hördült fel Michael -, csak ez a stréber lehetett, láttam, ott sündörgött a könyveknél. Biztos ránk lesett...
- Ez egy mocskos stréber, besúgó – fűzte hozzá Steele, és fenyegetően közeledett, a teljesen megdöbbent Severushoz. - Igen, az, minden Mardekáros mocskos besúgó, hallottunk már ilyet !
- Biza, még hasonlít is hozzá, bárki láthatja, – toldotta meg egy vörös képű - hiszen ott a képe a harmadik emeleti folyosón, a híres Perselus Piton, aki elárulta az igazgatót.
Severus kezében már ott volt a pálca, de ezt már mardekáros társai sem nézték tétlenül, fenyegetően közeledtek feléjük, kivont pálcákkal.
- Hazudsz! Severus nem áruló, ti vagytok marhák! És Piton sem volt az! Kiderült az igazság !
- De az volt! Gyilkos!
- Nem igaz, nem igaz - kiáltotta – sikoltotta dermedt - remegő lélekkel a kisfiú, a körülötte elsötétülő világban
- Áruló Mardekár!
- Szájhősök !
Pillanatokon belül tömegverekedés tört ki, és percekig senki sem vette észre a szótlanul összecsukló sápadt kisfiút.
- Elég legyen – lépett közelebb egy felsős- magas, feltűnően szép arcú mardekáros fiú, prefektus. Megpróbálta szétválasztani a verekedőket.
- A Piton - féle ügyet tisztázták felsőbb fórumokon, nem ránk tartozik az ítélkezés, és itt senki sem vádolhat senkit! Aki meg büntetésre kell jelentkezzen, az induljon.
- Stuart! Stuart! – kiáltott felé a szőke Bryan -, Severussal valami történt.
A sápadt fiú a falhoz támaszkodva egészen a földre csúszott, Bryan és Smith megpróbálták felemelni, de ekkor már futva érkezett Harry Potter, talárja suhogott utána.
- Mi folyik itt? - kérdezte kipirulva, és megtörölte a homlokát.
- Tanár úr -, lépett elő Bryan Northrop -, Oglanderék megtámadták Delavalleyt.
- Ki verekedett?
Nagy hangzavar támadt, mindenki egyszerre beszélni, egymást vádolták, a Griffendélesek a Mardekárosokat, és fordítva.
- Megtámadtak...,
- Igen, de Delavalley pálcát húzott !
- Ti kezdtétek!
Harry a fejéhez kapott, mintha a saját iskolásévei éledtek volna újra. Nyomasztó, sötét évek, és a bájitaltanár rettegett alakját, és hideg, gunyoros mosolyát látta maga előtt.
- Tanár úr, tanár úr! – kiáltott a vastag copfos Julie -, Delavalley nagyon rosszul van.
- Igen, elvihetjük a gyengélkedőre? Elájult vagy mi -kérdezte a prefektus.
- Igen, menjenek Stuart!
- Ti meg jelentkezzetek nálam! – intett körbe. - És 10 pont a Mardekártól és a Griffendéltől is! És ne lássak több folyosói harcot!
A kisfiút a gyengélkedőre vitték, ahol Madame Pomfrey nagy nehezen lelket vert bele. De ez után nem volt többet a régi. Sápadtabb, komorabb, emberkerülőbb lett, mint valaha, egészen addig a napig, amikor egy reggelen az a hideg dermedtség, amit először aznap a folyosón érzett, elért a szívéig.
És nem kelt fel többé, csak a hangok harsogtak tovább a fejében, és a tükre megvakult, mintha a lelkébe hullott volna valami. Áruló vagy te is, mint Perselus Piton! Gyilkos! És kárörvendő pokoli kacagás hallatszott:
- Áruló, gyilkos!
- Nem, ez nem lehet igaz– nyöszörögte a kisfiú, baglya bánatosan csettintett a függönyrúdjáról.
- De hol lehet most a rejtélyes professzor? – kérdezték, suttogták a folyosókon, az osztálytermekben, a hálókban, suttogták a képek a falakon, a diákok és a tanárok egyaránt, tán még önmaguktól is megriadva, bujkálva.
Merre terelte hát a Sors a mi garabonciás professzorunkat?
Merre viszi nehéz sorsa, lépteit, mások és önmaga elől is rejtve, önkéntes száműzetésbe. Suhanó árny a halkan zizegő avaron, muglik és egyebek félelmére, erdők mélyén, elhagyatott vidékeken rejti lépteit.
- Csak a garabonciás lehet – súgták-búgták az elhagyatott hegyi ösvényeken bolygó szikár, magas, suhogó fekete köpenyes alakját megpillantó muglik, és keresztet vetettek, nehogy rontást hozzon rájuk. Rossz időt hozhat, meg egyebeket.
Pedig Pitonnak esze ágában sem volt kérni tőlük semmit, még tojást és tejet sem.
Sötét varázsló, az biztos, súgtak össze mögötte, és félve az eget kémlelték, a közeledő sötét felleget fürkészve, hogy nem-e jelenik meg egy sárkány.
Nem is tudták, mennyire ráhibáztak az igazságra, a babonás nép hite megőrzött valamit azokból a feledésbe merült időkből, amikor a varázsvilág léte még nem számított titoknak. Piton igazi tudora volt a fekete mágiának, és ha jól megfigyelték volna, könyv is volt nála, nem is egy. Csak egyben tévedtek, nem vándordiák volt, hanem bolyongó tanár.