.
Új tavasz
.
.
A vizsgákig többet nem kellett elmennie a kisboltba ennivalót venni a többieknek. Elég sokan vannak a csapatban, ezért sosem került rá a sor, pedig csak az elsősök végezték ezt a feladatot. Néha a tanulás után még benézett a boltba, de vagy zárva találta a helyet, vagy Hinata ment már haza. Mindig elkésett. A napok teltek-múltak és hamarosan elkezdődött a vizsgahét. Szinte minden nap bent ült és hosszú tesztsorokat oldott meg. A fárasztó dolgozatok utolsó darabja péntekre esett. Mivel csak angolból kellett már vizsgázniuk, hamar végeztek. Ő még a többieknél is hamarabb beadta a lapját és elhagyta az iskolát. A márciusi meleg miatt a fekete téli egyenruhájának zakóját legszívesebben levette volna, de inkább nem vesződött a kigombolkozással sem.
Útját nem hazafelé vette, úgy döntött, benéz a kisboltba. Hétfőn és kedden nem járt sikerrel, ezért feladta. Feltételezte, hogy Hinata is az iskolában könyökölt a tesztlapok felett. Aznap is csak egy halvány elhatározással vette arrafelé az útját. A narancshajút azonban aznap sem találta ott. Véget értek a vizsgák. Lehet, hogy múlt hét óta már ott sem dolgozott. Hamarosan másik iskolába iratkozik és többet itt nem fog feltűnni…
Ha már odament, gondolta, azért inkább vett valamit. Egy kis csokival jutalmazta meg magát a teljesítményéért, aztán odaállt az italos szekrény elé. Sokat gondolkozott rajta, hogy mit vegyen, de végül csak megrázta a fejét. Kinyitotta a szekrény ajtaját és benyúlt a kellemes hűvösbe egy doboz tejért.
- Jó napot, uram!
- Helló, kölyök.
A kedélyes hang hallatán Kageyama felkapta a fejét. Hát tényleg ő volt az! Az üvegajtókon beáramló napsugarak keretbe fogták a testét. Váltott pár szót a főnökével, majd elindult, hogy megkerülje a kasszát. Egy lépés után azonban megtorpant, amikor megpillantotta a Kageyamát. Meglepettnek tűnt, megfeszült a teste.
Kageyama nem tudtam mit csináljon. Megszorította a tejet, és vékony vonallá préselte az ajkait. Mondania kellene valamit… Ne csak állj ott, mint egy idióta, szólalj meg! Ám erre nem maradt ideje. A fiú megelőzte.
- Kageyama-san! – köszöntötte őt hangosan Hinata, ami miatt a boltban tartózkodó mindhárom idős néni ránézett, majd a narancssárga hajúra. Zavarban érezte magát, ugyanakkor nagyon örült is. Hát mégis sikerült találkoznia vele!
A fiú odasietett hozzá, majd megtorpant előtte. Karjait félig felemelte, de mintha nem tudta volna, hogy mit csináljon velük, végül csak újra leengedte őket a teste mellé.
- Rég találkoztunk – nyögte ki végül Kageyama, de főtt a feje. Szemöldökeit összeráncolta, állkapcsát pedig megfeszítette.
- Ez az utolsó napom itt. Illetve… ma csak a fizetésemért jöttem.
- É-Értem…
Egyre görcsösebben szorongatta a tejet, így félő volt, hogy elszakad a csomagolás és a nadrágjára folyik az egész. Szerencsére erre végül nem került sor.
- Csak egy pillanat, hátra kell mennem érte. Esetleg, megvárnál?
- Ja, ő… persze.
Azzal a fiú már el is tűnt a szemei elől, Kageyama pedig ott állt, idegesen összehúzott szemekkel. Most mit csináljon?
A boltba belépve enyhén csalódott volt, de végül beletörődött, hogy egy jó darabig nem láthatja majd az energikus fiút, de most, hogy a várakozásai ellenére mégis sikerült, enyhén szólva pánikba esett. Nem tudott mit kezdeni magával.
Végül úrrá lett zavaros érzelmein és a kasszához sietett, hogy kifizesse a csokit és tejet. Hinatát csak a bolt előtt várta meg, odabent már kezdett kissé zavaró lenni a három öreg néni, meg a hátába lyukat égető tekintetük.
Kicsit több mint öt perc múlva a fiú meg is jelent, előre sejthetően, talpig vigyorban.
- Olyan fura. Alig kezdtem el dolgozni, aztán máris itt hagyom ezt is – jegyezte meg sóhajtva.
- És öh… mikor mész elkölteni a pénzt?
- Még ma. Azt hiszem, nem halasztom tovább – felelte. Lassan elindultak lefelé az utcán, lassú tempóban. Egyikük sem sietett sehová. Még délelőttre járt az idő, nem sok ember mászkált odakint, a Nap pedig kellemesen ontotta magából a boldogító sugarakat. A levegőben is tavaszillat terjengett, nem is beszélve a cseresznyefákról, amelyek virágai majd szétdurrantak. Hamarosan rózsaszínűvé varázsolják majd az utcákat.
- Szeretnéd, ha… elkísérnélek?
Nem értette ezt a dadogást. Mi a fene baja volt? Oikawának bármikor megmondta a magáét, a srác mondjuk ki is röhögte érte… Erre itt ez a nála vagy egy fejjel alacsonyabb kis törpe, és a puszta jelenlétével zavarba hozza…
- Komolyan? Tökre örülnék neki! – ujjongott Hinata. – Egyedül elég unalmas.
- Jó – bólintott végül.
Nem akarta, hogy csend álljon be a beszélgetésükbe. Na meg annyi mondanivalója is volt Hinatának. Szinte nem is tudott választani közülük. Rengeteg dolgot szeretett volna kérdezni is. A sok dolog, ami kitódult volna a fejéből, elállták egymás útját. Végül ki tudta választani a legfontosabbat, azt, amelyet már a legrégebb óta meg akart szóba akart hozni.
- Mondd csak… kérdezhetek valamit?
Hinata bíztatta, hogy kérdezzen nyugodtan, így Kageyama összeszedte a gondolatait.
- Még akkor, a főtéren az óránál. A nevemen szólítottál.
- Aha…
- Honnan tudtad, hogy hívnak?
- Láttalak egy meccsen játszani – felelte készségesen a másik.
- Én is láttalak játszani egyszer, de akkor még nem tudtam a tiédet. A csapattársaidét most sem tudom.
Hinata kezdte érteni a dolgot, ezért elfordította a tekintetét Kageyamától. Nem gondolkozott sokáig. Szinte azonnal választ adott.
- Ez egyszerű. Ki ne ismerné a te nevedet. Fantasztikus játékos vagy, szerintem a legjobb feladó, akit valaha élőben láttam! Pár csapattársammal elmentünk a körzeti bajnokságokra, igaz, csak nézőként, és mindig elámultam rajtad. Régen is, még alsó-középben. Most is. – Boldogan beszélt, de ezúttal nem pattogott az energiától.
A hangja inkább kedvessé vált, mintsem üvöltözött volna. Ettől Kageyama újra csak zavarba jött, és nem szólt inkább semmit.
- Ha már szóbahoztad – Hinata újra odanézett -, hogy sikerült a randid a Nagy Királlyal?
A neve említésére újra előhozakodtak a rossz emlékek, de legnagyobb meglepetésére, már nem fájt az egész történet annyira. Még bánta. Az egészet bánta. De lassanként tovább lépett és elfogadta az idősebb fiú döntését. Talán segített az is, hogy már nem voltak rendes edzéseik, illetve, hogy Oikawa nem jelent meg rajtuk, mivel harmadévesként a vizsgáira készült. De talán… Hinata is… Nem! Neki ehhez semmi köze.
Rájött, hogy a fiú még mindig várja a választ, ezért gyorsan véget vetett a belső vívódásának.
- Nem olyan jól. Szakítottunk.
Hinata elnémult, boldog mosolya elsimult.
- Oh… Oh, bocsi, én igazán… nem sejtettem, sajnálom…
- Nem, semmi baj – szakította félbe a hebegését Kageyama. – Ne mentegetőzz.
- Gyaaaah, de mégis…
Úgy tűnt, a fiú elég zaklatott állapotba került, ami valamelyest megmosolyogtatta, de ezt az ábrázatát nyomban eltűntette, így Hinata nem láthatta.
Kageyama gyorsan elterelte a témát, így inkább Hinata beiratkozásáról kezdtek el beszélgetni. Erről, meg az új röplabdacsapatról volt szó egész végig. Kageyama rengeteg történetet tudott a Kitsunegáról, mivel játszott már ellenük. A csapattársai is sokat meséltek neki, így volt fogalma a csapatról. Hinata itta minden szavát, megjegyzett mindent. Amíg elértek a városközpontba, hogy vásárolhassanak, ez a téma ki is tartott. Utána úgy általánosságban a röplabdáról beszéltek, majd szóba kerültek sokkal személyesebb dolgok is. Apránként megismerték egymást.
Azonban lassan a kis kiruccanásuknak is vége lett, hiszen Hinata elég hamar megtalált mindent, amire szüksége volt. Ez az idő nem volt elég. Messze nem. De Kageyama nem tudta, mit csináljon. Hinata, az elmondása alapján, éppen az ellenkező irányban lakott, mint ő, és a következő hónaptól egy másik város iskolájába fog járni. Többet nem lesz esélye a különböző munkahelyein összefutni vele, sőt, talán sehol sem. Hinata vonattal fog iskolába járni, ő gyalog. A különböző meccsek pedig olyan messzinek tűntek. Hónapokat várni, mire szembe kerülhetnek egymással, azonban akkor is csak a pálya két oldalán, egy háló által elválasztva egymástól. Olyan… rossznak tűnt az egész. Csak… rossznak.
Odakint, a bevásárlóközpont előtt álldogállva is ezen gondolkozott. Hinata mellette guggolt és a nejlonszatyrában rendezgette a dolgait, még utoljára átnézte, megvan-e mindene. Csak pillanatok kérdése, és el kell búcsúzniuk.
Az a pillanat pedig elérkezett. Hinata elégedetten végigpillantva az új szerzeményein, kiegyenesedett, majd Kageyama felé fordult.
- Köszönöm a segítségedet! – mondta lelkesen.
Elindult volna lefelé az úton, de Kageyama utána kapott és a csuklójánál fogva visszarántotta. Hinata meglepetten fordult hátra és enyhén elpirult. Nem rántotta el a kezét, sőt, egy aprócska lépéssel közelebb araszolt a fekete hajúhoz. Másodpercek teltek el, de Hinata még akkor sem mutatta ki nemtetszését, amit Kageyama pozitívan fogott fel. Közelebb lépett, a másik fiú kezét el nem engedve. Hinata arca egyre inkább vörössé vált, míg a fekete hajú egyre elhivatottabb és komolyabb lett. Most, vagy soha! Csak erre bírt gondolni.
Várt. Várt, hogy Hinata tehessen valamit, ha nem akarja. Ám ő meg sem moccant.
Még egy pillanatot várt, hátha mégis meggondolja magát. De nem tette.
Az utolsó pillanat már csak időhúzás volt.
Mindeközben végig a fénylő, barna íriszekbe mélyesztette a szemét. Hinata szeme is, akár a megjelenése és személyisége, nyarat ontott magából. Akár a friss föld, vagy a fiatal fák törzse.
Bezárta a közöttük lévő távolságot és enyhén lehajolt, hogy közelebb kerüljön a fiú arcának vonalához. Hinata nem mozdult, csak várta az eseményeket, azzal a szokásos meglepett arcával. Akkor bámult így rá, amikor Kageyama váratlanul felbukkant a környezetében, de most már órák óta egymás társaságát élvezték. Talán félt? Vagy megszeppent? Nem tudta biztosan. Csak azt, hogy nem tud várni a bajnokságra. Most akarta… most…
Érezte, hogy arcát súrolja Hinata lehelete, orruk pedig majdnem összeért. A fiú továbbra sem moccant meg. Szóval nem bánja. Alig akarta elhinni. Boldog lett, ki akart ugrani a bőréből, ellenben arcán pont az ellentéte mutatkozott meg. Egyre komorabb lett, ahogy rákoncentrált Hinatára.
Végül teljesen egy vonalba kerültek, Kageyama enyhén oldalra fordult, majd várt még egy pillanatot. Hátha meggondolja magát. Még megteheti! Ki tudja. Ő megadta a lehetőséget. Saját magának is megadta. Ám végül eljött az a pillanat, amikor nem várhatott tovább.
Ajkai Hinatáét érték. Eleinte csak összeérintette szájukat, aztán gyengéden megcsókolta. Majd még egyszer, ezúttal lassabban, hosszabban. Hinata ellenben továbbra is állt, mint a cövek. Ez megijesztette Kageyamát is. Elhúzódott tőle, kiegyenesedett és elfordította a fejét, mintha ezzel eltakarhatná a másik elől rákvörös arcát.
Ám mikor végül erőt vett magán és visszatekintett a fiúra, aki igencsak idétlenül vigyorgott rá. Meglepettségéből mit sem veszített, de legalább már nem tűnt riadtnak.
- Én őh… - kezdte Kageyama, de nem tudta befejezni.
Még csak azt sem tudta, mit akart mondani, vagy mit kellene mondania egyáltalán. Idegen volt neki az egész helyzet. Oikawa ezt mindig olyan lazán csinálta. Csak megcsókolta. Mintha nem lenne nagy dolog. Mintha természetes lenne véletlenszerűen megcsókolni a másikat. Márpedig ez igenis nagy dolog volt! Komoly és fontos.
- Én… - kezdett neki újra, de most sem jutott többre. Csak lehajtotta a fejét.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy kéz megragadja az övét és óvatosan megszorítja. Kageyama bólintott, majd elindultak együtt lefelé az úton, szótlanul. Mindketten lehajtották a fejüket, arcuk pírban úszott.
- Köszönöm – jelentette ki végül Kageyama.
Hinata, amikor végre ő is megtalálta a hangját, értetlenkedve megkérdezte az előbbi miértjét, de a fekete hajú csak megrázta a fejét. Nem tudta, miért volt hálás. De az volt. Talán annyi mindenért volt hálás a fiúnak, hogy egyszerűen csak nem tudta megnevezni őket.
Hálás volt a segítségéért a boltban. Amiért visszaadta neki az önbizalmát önmagával kapcsolatban. Amiért öntudatán kívül ráébresztette őt a múltbéli hibáira, így már tudta, mit rontott el. Amiért érdeklődött iránta, amikor senki más. Mert nem húzódott el a csók alatt.
És mert megfogta a kezét, de nem engedte el.
Ezek után nem beszéltek többet, csak sétáltak egymás mellett. Néha lopva egymásra mosolyogtak, mintha egy-egy pillantásukkal is hatalmas titkokat oszthatnának meg egymással. Olyasmit, amiről a világnak fogalma sincs. Mintha megértették volna az univerzum minden rejtelmét, csak éppen nem tudták volna szavakba önteni. Persze, nem is kellett. Egyikőjük sem szorult magyarázatra, hiszen ugyanazt érezték…