Negyedik rész

Az egész téli szünet az aggódás jegyében telt, bár Alice, Meredith és a család mindent megtettek, hogy eltereljék a figyelmemet, ami napközben sikerült is, de éjszaka, mikor egyedül voltam, minden rám zúdult. Eszembe jutottak Narcissával és Regulusszal közös játékaink, csínyeink, amivel az egész családot bosszantottuk annak idején, s újra előjött az emlékekkel járó szorító érzés, amit az árvaházba kerülésem óta nem éreztem, mert kirekesztettem, elfojtottam az emléküket, még a létezésüket is tagadni próbáltam, de a háttérben mindig ott volt ez a fájdalom, amelyet a hiányuk okozott.

Éreztem, hogy megint elural a bánat, s a kétségbeesés, melyet évekkel ezelőtt éreztem, s minden erőmmel próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de nem nagyon ment. Átkaroltam a térdeimet, s úgy sírtam. Hamarosan nyikordult az ajtó, s Alice lépett be a szobába. Rövidesen már gondoskodóan ölelt magához, és az ilyenkor szokásos nyugtató szavakat suttogta a fülembe. Egy idő után sikerült megnyugodnom, s már majdnem el is aludtam, mikor apró, koppanásszerű hangok hallatszottak az ablak felől. Mikor odanéztünk, egy baglyot pillantottunk meg. Anya felállt és beengedte. Rögtön megismertem Remus madarát. Gyorsan leoldottam róla a levelet, s olvasni kezdtem, miközben anya élelemmel látta el az elfáradt baglyot.

Szia, Sirius!

Csak azért írok, mert szeretnélek meglátogatni a szünetben. Remélem, már kicsit jobb a kedved, s nem hibáztatod magad Narcissa Black miatt. Gondoltam, elmegyek és felvidítalak egy kicsit. Igazából Perselus és Lily is jönni akartak, de egyikük sem tölti itthon a szünetet. Ha neked is megfelel, akkor 26-án mennék. Anyáék már beleegyeztek.

Üdvözlettel: Remus

– Ugye eljöhet? – kérdeztem.

– Miért ne jöhetne? Tudod, hogy bármelyik barátodat szívesen látjuk.

– De a nagyiék is?

– Szerintem, a nagyanyád odáig lesz érte meg a többiek is – borzolt bele a hajamba játékosan.

– Hé!

Erre elnevette magát, amihez én is csatlakoztam. Az éjszaka többi részét nyugodtan aludtam végig.

A következő napok olyan gyorsan teltek el, hogy nem is volt időm búslakodni. A rokonok elhalmoztak szeretetükkel, s azon kaptam magam, hogy egyik anekdotát hallgatom a másik után, nagyokat eszem és sokat nevetek. Aztán az egész megkoronázásaként megérkezett Remus. Nagyot nevettem rajta, mikor nagyanyám a kezei közé kapta, s jó pár cuppanós pusziban részesítette. Mikor végre sikeresen kiszabadult az ölelő karok közül, zavarában alig tudott megszólalni, de mikor meglátta, hogy idiótán vigyorgok, megjegyezte.

– Mindenkivel ilyen?

– Csak a gyerekekkel. De meg lehet szokni.

– Látom, sikeresen megismerkedtél anyámmal – mosolygott ránk Alice.

– Igen, asszonyom.

– Ugyan, szólíts csak te is Alice-nek.

– Rendben.

Ezután a vacsora nyugodtan telt, így hamarosan már egyedül voltunk a szobánkban, amiben csak egyetlen, hatalmas ágy volt, ami először nem kis zavart keltett mindkettőnkben, de mikor túlléptünk rajta, bebújtunk a takaró alá egymással szemben. Egy darabig csak néztük egymást, ahogyan azt már a gyengélkedőn is nem egyszer csináltuk, majd Remus aggódva megkérdezte.

– Jól vagy?

– Miért ne lennék? – kérdeztem vissza.

– Hát, elég ramatyul néztél ki, mikor legutoljára találkoztunk.

– Úgy is éreztem magam, de most már jól vagyok.

– Ha visszamentünk, beszélsz vele?

– Ha szóba áll velem, akkor igen.

– Miért ne állna?

– Hát, majdnem megöltem.

– Az az ő hibája volt.

– Igaz, de akkor is.

– Ne aggodalmaskodj! Szóba fog állni veled.

– Oké, hiszek neked, nem kell ennyire bizonygatni – böktem meg a vállát játékosan.

Erre válaszként az oldalamba csiklandozott, amitől hangos nevetésben törtem ki, és egy párnával vertem vissza a támadást, aminek egy végtelennek tűnő párnacsata lett az eredménye. Végül Alice állított le minket, s jó pár percig csak kipirult arccal pihegtünk az ágyon, amíg el nem aludtunk.

A következő pár napot a birtok feltérképezésével töltöttük, nagyokat sétálva a szabadban. Azalatt, a közel két hét alatt többet tudtam meg róla, mint eddig összesen, s egyre jobban kedveltem. A végére már egyikünket sem feszélyezte a közös ágy, hanem már szinte természetesnek vettük.

De nem tarthatott ez az állapot sem örökké, s ismét a Roxfortban találtuk magunkat. A vonaton összefutottunk Perselusszal és Lilyvel, akik lelkesen mesélni kezdtek. Aztán megjelent Narcissa. Mikor megláttuk a fülke ajtajában, mindannyian elhallgattunk.

– Nem zavarok? – kérdezte félénken.

– Nem – böktem ki nagy nehezen, mert a gombóc a torkomon nem igazán engedte.

– Csak bocsánatot akartam kérni a hülyeségemért. Nem akartam neked még több fájdalmat okozni – suttogta alig hallhatóan, majd ment is volna el, de nem hagytam.

– Nem haragszom. Én... Én is hülye voltam. Kérlek, maradj!

Cissy visszanézett rám, s a szemei megteltek könnyel. Abban a percben értettem meg, hogy önző voltam. Eddig beletemetkeztem a saját fájdalmamba, és nem gondoltam bele, hogy másnak legalább ugyanolyan rossz lehet nélkülem.

Leültem mellé, és átkaroltam a vállát, de még így is jó ideig eltartott, mire megnyugodott. Nem vettem észre, hogy a többiek mikor hagytak ott minket, de mikor körülnéztem, már csak ketten voltunk a fülkében. Hosszan beszélgettünk. Meséltem neki Alice-ről és Emilyről, ő pedig a családról, de főleg Regulusról. Mire a kastélyba értünk, kezdett olyan lenni minden, mint régen, így hamarosan négyesünk egy ötödik taggal bővült.

Az év hátralévő része hamar eltelt, s azt vettük észre, hogy lassan beköszönt a nyári szünidő, de nem aggódtunk emiatt. Akkora, már külön levelezési rendszert alakítottunk ki, így Regulusszal is újra felvettem a kapcsolatot. Egyik levelében sem felejtette el megjegyezni, hogy már alig várja, hogy szeptember legyen, amikor végre találkozhatunk. Már én is nagyon vártam, s már mindenkinek az agyára mentem ezzel. De főleg Remusnak, aki a fél nyarat nálunk töltötte, s a végén már helyettem számolta a napokat, mert már nem bírta elviselni a túlzott lelkesedésemet, de végül eljött az indulás ideje. A pályaudvaron az izgalmam még tovább fokozódott. Végül megláttam Narcissát, aki alig észrevehetően rám kacsintott, mikor elmentünk mellette. Alice hamiskásan rám mosolygott, majd egy öleléssel elbúcsúzott. Rövidesen már újra a Roxfort Expresszen voltunk. Remusszal és a többiekkel kerestünk egy üres fülkét, s beszélgetni kezdtünk, de én közben csak egyvalamire vártam. Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva félrecsusszant a fülkeajtó, és Narcissa lépett be rajta Regulusszal az oldalán. Egy pár másodpercig csak néztük egymást, majd odaléptem, s szorosan átöleltem.

– Olyan jó, hogy végre láthatlak, bátyus – suttogta a ruhámba.

– Én is. – Tőlem csak ennyire tellett.

A többiek némán megvárták, míg vége a meghitt pillanatnak, majd mikor már rájuk tudtunk figyelni, egyenként mutatkoztak be, bár amennyit meséltem róluk, nem nagyon kellett. Az egész utat végigbeszélgettük, mintha az az öt év nem is lett volna. Az unokatestvérem után visszakaptam a testvéremet is, ami olyan boldogsággal töltött el, amit már rég nem éreztem, talán utoljára akkor, mikor beköltöztem Alice-ékhez.

Mikor odaértünk, izgatottan köszönt el, és ment a többi elsős után Hagridhoz. Mi a fiákerekhez vonultunk, amiket láthatatlan erő húzott. Persze Lily közölte velünk, hogy azok thesztrálok, s csak azok láthatják, akik már láttak valakit meghalni. Ez kissé több információ volt a kelleténél, így a kastélyig hátralévő utat szótlanul töltöttük.

Hamarosan kezdődött a beosztás. Mikor az elsősök bevonultak, Regulus észre vett, bátorítóan rámosolyogtam, mert látszott rajta az izgalom, de nem történt meglepetés. A Süveg a Mardekárba osztotta, így nagy lendülettel huppant le Narcissa mellé, Perselusszal szemben. Ezentúl ez lett a megszokott helye. A vacsora végeztével elindultunk a körleteink felé, s hamarosan már mindannyian mélyen aludtunk.

A következő három év szinte észrevétlenül repült el. Boldogok voltunk. Nem volt se fájdalom, se bántás, persze a megszokott piszkálódókat leszámítva, akik James Potterrel az élen folyamatosan gúnyoltak minket, de mi erősebbek voltunk annál, mintsem felvegyük a sértéseket. Bár egy-egy párbaj mindig előfordult, de egyik sem volt több játéknál. Aztán ez is megváltozott, és a nyugalomnak vége szakadt. Minden egyszerre bolydult fel, jó és rossz értelemben egyaránt.

Az egész az ötödévemben kezdődött. Pletyka kapott szárnyra, egy magát Voldemortnak nevező sötétmágusról, akinek elég sajátos elképzelései voltak a varázslóvilág jövőjét illetően. Az aranyvérűek felsőbbrendűségét hirdette, így sok aranyvérű család csatlakozott hozzá, nem csak Nagy-Britanniában, hanem külföldön is, de számos egyéb követője is akadt, főleg a varázslények közül. Titokzatos eltűnésekről is suttogtak, így a nyugtalanság lassan az iskolába is begyűrűzött, bár mi próbáltuk élni a saját megszokott életünket, de nem volt könnyű. Minden bizonytalanná vált, de a legrosszabbat nem sejthettük.

Egy novemberi napon történt. Épp a tópartról jöttünk befelé Remusszal, mikor párbajozás hangjaira lettünk figyelmesek. Nem nagyon fült hozzá a fogunk, hogy közbeavatkozzunk, és már épp mentünk volna tovább, mikor meghallottuk Regulus kétségbeesett hangját.

– Hagyjátok békén! Mit ártott nektek? – hallottuk a kérdést.

Elindultunk a hang irányába.

– Csak azt, hogy egy koszos kis sárvérű. Neked inkább velünk kéne lenned, öcsi. Elvégre Black vagy, nem? – hallatszott az egyik fiú gúnyos hangja.

– Eszemben sincs! Hagyjátok békén!

– Ó, szóval te is olyan balga vagy, mint Piton. Megmutatjuk, hogyan jár az, aki ellenszegül nekünk. – Erre értünk oda, de már mindenhez késő volt.

Egy számunkra ismeretlen szó hagyta el a fiú száját. Egy pillanatig nem történt semmi, majd az öcsém teste temérdek sebből kezdett vérezni, szemei felakadtak, s úgy dőlt el, mint egy rongybaba egyenesen a földön nyöszörgő Lilyre, aki mellett Perselus feküdt. Akkora ért oda Narcissa a tanárokkal, akik gyorsan lefegyverezték a három hetedévest.

Nem tudtam mozdulni. Olyan volt mintha köd ereszkedett volna az elmémre, s az egészet egy fátyolon keresztül láttam. Csak halványan hatolt el a fülemig Cissy kiáltása, mikor térdre esett Regulus mellett, akit a karjába vett, és addig ringatott, míg Madam Pomfrey fel nem emelte, hogy megpróbálja elállítani a vérzést. Azután már végképp minden elmosódott, s a következő emlékem az, hogy a gyengélkedőn ülök egy ágyon, s valaki beszél hozzám, de csak lassan fogtam fel, hogy Remus az. Mikor végre sokktól fátyolos szemembe kezdett visszatérni az élet, egy aggódó borostyán szempárt pillantottam meg, s éreztem, hogy egyik kezével a gyengéden az ujjaimat, másikkal pedig a gerincemet masszírozza, hogy kioldja belőlük a görcsös feszültséget. Fáradtan dőltem a vállának, s lehunytam égő szemem, melyek könnytől voltak nedvesek, s próbáltam felidézni, mi történhetett, s mikor minden a szemem elé tolult, megfeszültem a karjában, de ő még szorosabbra húzta az ölelést és nem engedett el.

– Mi van Regulusszal? – suttogtam a mellkasának.

– A Szent Mungóban van. Azt mondják, lehet, nem éli meg a holnapot.

Olyan erősen markoltam meg a ruháját, hogy a körmeim valószínűleg a bőrébe hatoltak, de ő ha lehetséges, akkor még jobban szorított magához. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, mikor végre képes voltam gondolkodni. Aztán kissé eltoltam magamtól, s megkérdeztem.

– Lily és Perselus?

– Nekik nincsen nagyobb bajuk, bár Perselus még nem tért magához.

Körülnéztem, és pár ággyal odébb megláttam Lilyt, Perselust és Narcissát. Mindhárman aludtak, de láthatóan jól voltak. Leültünk az ágyuk mellé, s vártuk, hogy magukhoz térjenek, ami pár óra múlva meg is történt. Mindannyian rögtön Regulusról kérdeztek, de nem tudtunk nekik pozitív válasz adni. Így öten vártuk szorongva, hogy végre kinyíljon az ajtó. Végül Remus és én a Lilyék melletti ágyra dőlve aludtunk el.

Mire másnap felébredtünk, Dumbledore ült az ágyunk mellett. Rövidesen már az ispotály folyosóján lépkedtünk. Mikor megláttam Regulust, teljesen elállt a lélegzetem. Arca sápadt volt és beesett. Narcissa az ágy szélére roskadt, s szorongatni kezdte az egyik hófehér, jéghideg kezet. Ha lehetett volna, egész nap mellette maradtunk volna, de nem lehetett. Nem csak az órák miatt, hanem azért is, mert megérkeztek volt szüleim, akik legtöbb idejüket mellette töltötték, így még véletlenül sem maradhattam. Narcissa sokszor meglátogatta a hopphálózaton keresztül, de mindig ugyanazzal a hírrel jött vissza: Semmi változás. Az öcsém kómában feküdt. Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé bírtam. Nem tudtam nagyon se enni, sem aludni, s a barátaimon kívül egyre kevésbé bírtam az embereket elviselni magam körül. Rettegtem, hogy mikor következik be a legrosszabb, bár még reménykedtem, annak ellenére, hogy semmivel sem bíztattak.

Csak vergődtem, amin még Remus és anya sem tudott segíteni, aki minden levelében bátorított. De már alig léteztem, jóformán csak lézengtem.

Az egyik ilyen céltalan kastélykőkoptatás alkalmával találtam rá egy érdekes helyre. A hetedik emeleten voltam éppen, s járkáltam fel-alá, mikor egyszer csak megjelent egy ajtó a falon. Meghökkenve nyitottam ki. Benn, csakúgy, mint a lelkemben, erőteljes összevisszaság uralkodott, de bizonyos fokú nyugalmat is árasztott, ezért elüldögéltem benne egy kicsit, s ahogy gondolataim változtak, úgy változott a szoba is. Nagyon érdekesnek találtam, így megmutattam a többieknek is. Lily azonnal tudta, mi ez a hely. A Szükség Szobája volt a neve. Ezentúl szinte mindig itt gyűltünk össze, hogy magunk lehessünk.

Január végén a kétségbeesett várakozásnak is vége szakadt, mert Regulus magához tért. Két héttel később visszahozták a Roxfortba, így meglátogathattam, de ezt is csak óvatosan lehetett, mert a szüleink itt is mellette maradtak, így általában éjszaka jártunk hozzá, vagy kora reggel. Azonban pár héttel később már ki is engedték, így minden szép lassan kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, bár az öcsém többé nem volt a régi. A vidám természetű, nyitott kamasz, bizalmatlanná és visszahúzódóvá vált. A legtöbb idejét Narcissával töltötte, akivel szinte rajongtak egymásért. Egyre kevesebb időt töltöttek velünk, de azt gondoltam, hogy csak idő kell neki, s javulni fog a helyzet, de akkor még a dolog igazi hátterét nem sejtettem, bár Perselus folyamatosan célozgatott rá.

Tavasszal azonban leckét kaptam abból a tényállásból, miszerint Perselusnak mindig igaza van. Egy áprilisi napon történt. Dumbledore valamiért hívatta Remust. Mielőtt felment volna az irodába, úgy egyeztünk meg, hogy a Szükség Szobájában várom majd. A szokott módon háromszor elsétáltam előtte, s közben ezt gondoltam: „Azt a helyet akarom, ahol a barátaimmal együtt szoktunk lenni." Meg is jelent a bejárat, de mikor beléptem, földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Odabent Regulus és Narcissa csókolóztak. Nem hittem a szememnek, de bármennyit pislogtam, a kép sehogyan sem változott. Az öcsém és az unokatestvérem mohón szórakoztatta egymást. S akkor minden értelmet nyert. Amit én egyszerűen csak túlzott szeretetnek tartottam, tömény szerelem volt, s amit visszahúzódásnak érzékeltem az pedig színtiszta vágyakozás, ami most félreérthetetlenül csapta meg az orromat.

Jó ideig álltam ott szótlanul, mire észrevettek. Úgy libbentek szét, mint a lopáson kapott gyerekek. Ahogy néztem őket egyre jobban gyülemlett bennem a düh. Végül kitört.

– Merlinre! Mi a jó ég ütött belétek? Teljesen elment az eszetek?

– Sirius, mi csak... – hebegte Regulus.

– Ti csak mit? Halljam! Van fogalmatok róla, mi az, amit csináltok?

– Igen. Szeretjük egymást – közölte egyszerűen Narcissa.

– Igen? És ezt hiszed, hogy ez megvéd majd a család haragjától, ha kiderül? A vérfertőzést még a muglik is büntetik, az aranyvérűek pedig különösen. Belegondoltatok egyáltalán abba, hogy mit jelent ez? Ez legalább akkora ballépés, mint az, hogy én hagytam magam megfertőződni a vérfarkaskórral.

– És mégis hogyan derülne ki? Te mondod el nekik?

– Dehogy. Nem kellek én ahhoz.

– Nem érdekel! Akkor is szeretem – kötötte az ebet a karóhoz Cissy.

– 'Ciss, hallod te magad? Ez nem normális. Regulus az unokatestvéred!

– Narcissának igaza van. Az nem jelent semmit – dacoskodott Regulus is.

– Nektek teljesen elment az eszetek – sóhajtottam lemondóan, leroskadva egy közeli székre.

Nem tudtam elhinni, hogy képtelenek felfogni, de aztán Narcissa, mintha mégis kissé észhez tért volna.

– Ugye, senkinek nem mondod el? Még a többieknek sem? Kérlek!

– Rendben, de egy feltétellel. Nem csináltok semmit mások előtt, beleértve engem is. Hogy kettesben mit csináltok, az a ti dolgotok, de a helyetekben én abbahagynám. Ez nem normális.

– A szerelem sosem az – mosolygott rám Narcissa.

Erre csak fújtam egyet, majd mielőtt elhagytam volna a szobát még hozzátettem.

– Tényleg igaz a mondás, hogy egy Black sem normális.

Ők csak nevettek, én meg idegesen hagytam el a helységet.

Kinn a falnak döntöttem a hátamat, s próbáltam elhessegetni a csókolózó párocska képét a fejemből, de nem sikerült. Folyamatosa ők jártak a fejemben, s még mindig dühös voltam rájuk. Ezt fokozta az is, hogy Remus sem került elő, így elindultam, hogy megkeressem, de nem néztem az orrom elé, így egy félhomályba burkolózó folyosón egyenesen egymásnak ütköztünk. Elvesztettem az egyensúlyomat, s ő teljes erejéből rám zuhant. Rögtön észrevettem, hogy történt valami, mert nem kászálódott fel rólam, hanem arcát a taláromba temette, s tehetetlenül feküdt rajtam. Teste néha meg-megremegett, ahogy rázta a néma zokogás. Tétován karoltam át, s simítottam végig a karján. A vigasztalás ugyanis sosem volt az én asztalom.

Hosszú ideig feküdtünk így, mire felemelte a fejét, s megpillanthattam könnyben áztatott, elgyötört arcát. Nehezen kászálódott fel rólam, remegve, mint a nyárfalevél. A gyengélkedőre akartam vinni, de nemet intett a fejével, így eltámogattam a Szükség Szobájáig, de alig bírt megállni a lábán. Türelmetlenül aktiváltam a bejáratot, egy nyugodt, egyszerű szobát kérve. Mikor megnyílt, bevezettem. A helységben megjelent egyetlen ágyhoz kísértem, s leültettem rá. A borostyán szemek jó ideig a semmibe meredtek, majd végül megszólalt.

– Meghaltak. A Sötét Jegy lebegett a házuk fölött. Megölték őket – suttogta. – Anya és apa halott. – A vége elfúlt egy mélyről felszakadó zokogásban.

Átkaroltam, s próbáltam nyugalmat és békét csepegtetni hánykolódó lelkébe, de sokáig semmi sem használt. Beszéltem hozzá és ringattam, míg ő összefüggéstelenül motyogott. Végül kibontakozott a karomból, és rám nézett.

– Ugye, soha nem fogsz elhagyni? – kérdezte komolyan, törölgetve a könnyeit.

– Soha – válaszoltam egyszerűen.

Homlokát a mellkasomnak döntötte, és úgy suttogta.

– Szeretlek, Sirius. Soha nem bírnám elviselni, ha meghalnál.

Ez a vallomás teljesen sokkolt. Nem mintha váratlanul ért volna, de nem hittem volna, hogy egyszer eljutunk idáig. A mi kapcsolatunk lassan jutott előre, mindig egy kis lépés, egy aprócska előrehaladás, de most, mintha minden a duplájára gyorsult volna.

– Én is – böktem ki az első döbbenet után.

Ekkor felemelte könnyektől maszatos arcát, és mélyen a szemembe nézett, olyan közelről, hogy az orrunk összeért. Elvesztem benne. Éreztem, hogy karjai a nyakam köré fonódnak, majd az ajkai a számhoz értek, s mindent kisöpört belőlem az isteni édes-sós íz. Egyre jobban belemerültünk a dologba. Csókoltam, ahol értem, hogy enyhítsem szívének bánatát, s ő cserébe gyengéden érintett. Mohón elégítettük ki egymás rejtett vágyait, s juttattuk el a másikat a páratlan gyönyör földjére, ahol nincs fájdalom és keserűség.

Mire feleszméltem, már rajtam pihegve aludt. Nyugtalan mocorgása jelezte, hogy álma minden csak nem pihentető. Nyugtatólag cirógattam a hátát, amitől a mocorgás abbamaradt. Magunkra igazítottam a takarót, és hamarosan én is követtem az álmok mezejére.

A temetést három nap múlva tartották. Kis, meghitt szertartás volt, csak néhányan vettünk rajta részt. Az utána lévő családi megemlékezést Remus nagyszüleinél tartották, akik a nagykorúságáig a gyámjai lettek.

Most Remus volt az, aki lézengett, és támogatásra szorult. Folyamatosan ott voltam mellette, de nagyon nehezen szedte csak össze magát. Holdtöltekor határozott kéréssel állt Dumbledore elé.

– Szeretném, ha együtt lehetnénk átváltozáskor, uram – mondta, a rezzenéstelen sápadt arcról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.

– De, Mr Lupin – kezdte megint a méltatlankodást Pomfrey, de az igazgató figyelmen kívül hagyta.

– Van ellenvetése, Mr Prewett?

– Nincs.

– Akkor engedélyezem.

A javasasszony még próbált mondani valamit, de hiába, a dolog eldöntetett.

A földszinti szobát választottuk. Mikor már az ajtó mögött voltunk, Remus szorosan átölelt. Lehámoztam magunkról a ruhákat, majd vártuk az átváltozás kezdetét. Körmei belemélyedtek a bőrömbe, mikor a transzformációnk megindult. Még soha nem láthattam senkit átváltozni ezelőtt, így nem tudtam, hogy hogyan nézhetek ki olyankor, de most láttam Remust. Az arca eltorzult a fájdalomtól, testén hosszú, világosbarna szőr jelent meg, szemei borostyánból élénksárgára váltottak. Ez volt az utolsó emlékem, majd engem is magukkal ragadtak az árnyak.

Reggel a nyöszörgésére eszméltem. Én már visszaváltoztam, mikor ő még küszködött. Enyhe gyengeséggel küszködve odamentem félig ember, félig állat kedvesemhez, és oltalmazón a karomba vettem. Tehetetlenül vájta körmeit a karomba, de nem bántam. Semmi volt ez a fájdalom a lelke fájdalmához képest, így hagytam, hogy így is enyhítsen rajta. Teste enyhén rázkódott, míg be nem fejeződött a visszaalakulás, majd a körmök megrövidültek. Arcát a csupasz mellkasomba fúrta, és percekig úgy maradt. Mikor összeszedte magát, felöltöztünk, s egymást átkarolva vártuk, hogy kiengedjenek.

A maradék hónapok rekordsebességgel teltek el, s mire felocsúdtunk, már a nyakunkon is voltak az ötödévben esedékes RBF vizsgát. A többiek segítségének köszönhető csak, hogy elég sokat sikerült letennünk, főleg Lily tanulási tervének, s Perselus hajcsár természetének, aki egy percig sem hagyott egyikünket sem csüggedni.

Végül ismét nyár lett, amit Remusszal töltöttem. Hol nálunk, hol a nagyszüleinél voltunk. Próbáltuk feldolgozni az elmúlt év történéseit, de nem hagyták. Egyik este, mikor épp náluk voltunk, a vacsorát minisztériumi aurorok érkezése zavarta meg. Engem kerestek. Azóta is tökéletesen emlékszek minden szóra.

– Értesítettek bennünket, hogy a Prewett család birtokát támadás érte. Egy embert kivéve az egész család életét vesztette, beleértve az ön nevelőanyját Meredith Prewettet. Az egyedüli életben maradt hozzátartozója a gyámja húga Alice Prewett, akit ebben a pillanatban is a Szent Mungóban kezelnek. Fogadja őszinte részvétemet – közölte az auror kimérten, majd néhány dolgot közölve Remus nagyapjával távozott.

Teljesen lefagytam. Béna voltam, mint egy törött baba. Nem tudtam gondolkodni. A legközelebbi, amire emlékszek, hogy zokogva kuporgok a padlón, s két biztonságos kar átkarol. Fájt és égetett belül. Újra elvettek mindenkit tőlem, de Remus nem hagyta, hogy elvesszek a bánatban, ahogy én sem hagytam őt.

– Indulnunk kéne – suttogta halkan.

Végre sikerült felnéznem.

– Hova? – szipogtam.

– Hát, Alice-hez.

S akkor beugrott az a mondatfoszlány, miszerint ő az egyetlen élő hozzátartozóm, akit első pánikomban összetévesztettem Meredithtel.

Hamarosan már a kórház folyosóján toporogtunk, s vártuk, hogy valaki mondjon valamit. Mikor kijött az orvos, nem sok jót közölt. De mi rendíthetetlenül, szinte minden időnket vele töltöttük. Egy hónappal a támadás után, augusztus közepén ébredt fel. Lassan lábadozott, de nem szerettem volna otthagyni, végül Dumbledore felajánlotta, hogy átvihetjük a Roxfortba, így jött velünk. Madam Pomfreynál jó kezekben volt, így nem kellett érte aggódnom. Október közepére teljesen meggyógyult. Titkon ugyan szerettem volna, ha végleg Roxfortban marad, de hárított, mert szeretett volna tovább dolgozni az árvaházban, és eszem ágában sem volt semmit megtagadni tőle egy önző vágy miatt, így visszament a házunkba.