4. Fejezet – 2 év kemény edzés. A Lélek és Idő szobája.
Nehéz levegő és hófehér pusztaság lengte körbe a tér közepén álló két alakot, jelenleg rettentő hideggel párosulva. Ennyi idő eltelte óta azonban már hozzászoktak a szélsőséges körülményekhez. Mester és tanítványa. Az itteni időnek megfelelően már 2 hónapja és majdnem 21 órája bent voltak, ami azonban a kinti időszámítás szerint csupán 4 órát jelentett. A hatalmas termetű, zöld színű, tapasztalt alak ott állt a fiatal, alacsony tanítványa előtt, aki szemmel láthatólag erősen koncentrált.
- Gyerünk Gohan, még egyszer! Engedd szabadjára a dühödet, hagyd, hogy eluralkodjon rajtad! Koncentrálj! - kiáltotta neki Piccolo.
A félvér Saiya-jin összeszorított fogakkal próbálkozott, a tekintete gyűlöletet sugárzott. A hófehér ki-aura egyre erőteljesebben vibrált körülötte, hosszú haja pedig erősen lobogott az égnek meredve.
- Gondolj arra, hogyan ölték meg ezek a szörnyetegek a barátaidat és bajtársaidat, gondolj Krillinre, és arra, hogy ki tudja mennyi idő kell nekik ahhoz, hogy az anyádat és nagyapádat is megtalálják! - folytatta az ösztönzést a nameki.
Gohant erre még inkább elöntötte a méreg, a körülötte lévő energia pedig szikrákat kezdett szórni és egyre jobban vibrált. Ez a vibrálás pedig lassan elérte a tetőfokát, aminek következtében a fiatal hibrid elüvöltötte magát és… egyszerűen összerogyott. Az erő áramlása megszűnt, Son Gohan pedig heves zihálások közepette így szólt:
- Sajnálom, Piccolo-san, de ez sokkalta nehezebb, mint amennyire Vegitánál vagy apánál látszódott. - felelte a mestere felé csalódottan.
Piccolo becsukott szemmel válaszolt a tanoncának.
- Képes fogsz lenni rá, de ehhez előbb abba kell hagynod a siránkozást és önsajnáltatást! Mit gondolsz, Goku vagy Vegita nem élte át ugyanezeket az érzéseket? Nekik nem volt nehéz? Sokkalta nagyobb megpróbáltatásokon estek keresztül, mint te, de erősebbé kellett válniuk, és azok is lettek, mert csak és kizárólag ez lebegett a szemük előtt! - mondta szigorúan a nameki harcos. Gohan, az ellenségeid nem fognak arra várni, hogy mikor leszel végre méltó ellenük a harcra. Kegyetlenül meg fognak ölni, a megmaradt szeretteiddel együtt, ha nem cselekszel időben. Ez az idő pedig most jött el. Nem lesz esélyünk több próbálkozásra. Úgyhogy annyit és olyan szinten kell edzenünk, hogy kis híján belehaljunk!
Gohan-t a sírás kerülgette, ahogyan Piccolo lesújtó szavai nehéz kövekként a vállára telepedtek. Nem érezte magát kellően erősnek és elszántnak a történtek után, hogy ilyen hirtelen a Föld védelmezőjévé lépjen elő és meg tudja ölni a nála ezerszer erősebb Androidokat. Ő még csak egy 10 éves gyereknek érezte magát, akinek a gondtalan gyerekkorát kegyetlenül elvették tőle, és aki ráadásul harcolni sem szeret. Bár ereje megsokszorozódott az eltelt 2 hónap után, de teljesen kimerültnek érezte magát, mind testileg és szellemileg.
- Azt hiszem, jelenleg nem fogok tudni előrébb lépni, Piccolo-san. Sajnálom, de egy kis pihenésre van szükségem. - szipogta a fiatal félvér Saiya-jin.
- Helyes, menj és aludj egy keveset, hogy aztán teljes erőbedobással tudjuk folytatni az edzést. A jelenlegi szinteden úgysem vagy a hasznomra. Én megyek és folytatom a felkészülést a saját módszereimmel, te pedig addig is, készítsd fel magad rá! - förmedt rá ismételten a már gyakorlott mestere.
Így hát a fiatal Son Gohan elvonult néhány órára és álomba sírta magát, míg Piccolo újból elkezdett meditálni.
Eközben a kinti világban az Androidok megállás nélkül folytatták a pusztításukat, a modern nyugati városnak már csaknem a fele romokban hevert. Sikeresen eltörölték a föld színéről a Capsule Corporation-t és minden kutató laborjukat, a tv-székházat és a rádióállomásokat is, megannyi tízezer ember életével együtt. Ekkor azonban a nagy öldöklés közepette, C18 így szólt a fiatalabb ikertestvéréhez.
- C17, nézd meg a ruháimat, teljesen összepiszkolódtak a szórakozásunk közben.
- Most őszintén, kit érdekel, amikor ilyen jól érezzük magunkat, C18? - kérdezett vissza C17 a nővérétől.
- De engem ez akkor is zavar. Te soha nem értheted meg, milyen az, amikor egy nőnek nem megfelelő az öltözéke.
C17 ekkor már abbahagyta a ki-sugarak lövöldözését és komolyan a nővérére tekintett.
- Mégis mit akarsz, mit csináljunk? - kérdezte kíváncsian a fiútestvér.
- Menjünk el keresni nekem új ruhákat. Kár lenne, ha velük együtt rombolnánk le mindent. - válaszolta hidegen C18.
- Hát rendben, legyen, ahogy akarod. Egyébként is utána akarok nézni én is egy helynek, mielőtt véletlenül romba döntenénk. - egyezett bele végül C17 is, majd átmenetileg felfüggesztve a rombolást, elrepültek a megfelelő üzletet keresni.
Ezen történések közepette, a nyugati várostól jó pár száz kilométerrel távolabb, egy sárga, sugárhajtású repülőgép szelte át az eget hatalmas sebességgel.
- Az Androidok már csaknem elpusztították a nyugati városnak a felét… a Capsule Corporation a földdel lett egyenlővé... túlélőket sajnos nem találtunk...- közvetítette ingerülten a rádió a tényeket. Jelenleg egy titkosított katonai frekvencián keresztül szólunk Önökhöz, mivel az összes közvetítő állomásunk is tönkrement…
A közvetítés közben a repülőt irányító, középkorú nő arcán könnycseppek kezdtek megjelenni, míg a hátán lévő csecsemő csendesen szunyókált.
- Anya… apa… - suttogta maga elé keserű hangon. Azok a szörnyetegek… ezt még nagyon meg fogjátok keserülni, ígérem nektek!
„Bízok benne, hogy Gohan rendben van, és megtalálta a módját, miképpen tud kellően erőssé válni ahhoz, hogy legyőzze ezeket az embertelen alakokat. - folytatta magában a gondolatmenetét Bulma. „Nem tudom, hogyan alakult a többiek sorsa, de valószínűleg nem élhették túl a támadást. Kíváncsi lennék arra is, hogy van Muten Roshi-sama és Chi-Chi is… vajon biztonságban el tudtak rejtőzni? Utánanéznék, de jelenleg a magam és Trunks biztonsága a legfontosabb..." - pillantott a hátán lévő apró gyermekre a nő. „Vegita, a Saiya-jin herceg egyetlen gyermeke. Ha másnak nem, neki képesnek kell lennie a jövőben felvenni a versenyt az Androidokkal. Éppen ezért ki kell alakítanom egy biztonságos búvóhelyet, ahol senki sem tud ránk találni. Talán fel tudok állítani egy kezdetleges technológiai laboratóriumot, ahol folytathatom a kutatásaimat és ki tudok valamit találni ezek ellen az alattomos terroristák ellen. - majd befejezve az elmélkedését, teljes sebességre kapcsolt és elkezdett még gyorsabban haladni.
Ahogy Bulmában megfogalmazódtak a teendői, egy apró szigeten lévő ház közelében úgy nőttek a Muten Roshi-samában lévő aggodalmak. Egy sárga, hosszú távcső kandikált ki a szigetet körülölelő tengerből, és feszülten forgott a külvilágot kémlelve. Egy apró tengeralattjáró. Itt rejtőzött el a teknősremete-Oolong-Puar-Teknős négyes.
- Nagyon messze vagyunk tőlük, úgyhogy ez egy biztonságos hely. - szólt reménykedve Puar.
Oolong feszülten fordult el a távcsőtől az apró macskaszerű barátjához.
- Igen, de nem tudhatjuk, mikor tévednek errefelé véletlenül, nem igaz? - válaszolta neki nyugtalanul.
Párbeszédüket a tengeralattjáró rádiója szakította közbe.
- Az Androidok kegyetlenül folytatják a támadásukat, senkit sem kímélve! Nem tudhatjuk, mikor törlik el a nyugati várost is a Föld színéről! - harsogta recsegő hangon.
A közvetítést hallgatva a tengeralattjáró utasai még inkább kétségbe estek. Muten Roshi-sama keze ökölbe szorult a dühtől, majd fogcsikorgatva így szólt barátaihoz.
- Ha nem szabadulunk meg az Androidoktól, akkor a jövőnk elveszett! - húzta ki magát ideges tekintettel. Ha pedig ez a helyzet, akkor rajtam a sor, hogy…
- Nem Muten Roshi-sama, ezt nem szabad! - szakította félbe Puar és máris ott termett előtte, hogy kissé lenyugtassa.
- Igaza van! - helyeselt Oolong is. Yamcha, Vegita és Piccolo is veszített ellenük!
Az öreg teknős ugyancsak csatlakozott az előtte szólókhoz heves bólogatásokkal, de látszólag ettől nem érezte jobban magát az öreg teknősremete, továbbra is ökölbe szorított kézzel állt a tengeralattjáró közepén.
- Bárcsak Goku még életben lenne… talán ő tudna valamit tenni ellenük. - sóhajtotta elkeseredetten.
Ezalatt az idő alatt pedig a nyugati városban úgy tűnik, C18 végre megtalálta a neki megfelelő ruhadarabokat, amiket boldogan próbálgatott maga elé téve a tükör előtt. A testvére addig is egykedvűen várt rá odakint a bolt előtt, szótlanul üldögélt az útközben szerzett piros, tető nélküli autó csomagtartóján.
- Könyörgök, csak annyit tegyen meg, hogy meghagyja az életemet! - fohászkodott remegve az eladó az androidhoz. Vigyen el annyit, amennyit csak akar!
A nő kézbe vette az eddig összegyűjtött nagy halom ruhákat, és a kijárat felé indult.
- Hogy te milyen divatos ruhákat árulsz! Nagyon elégedett vagyok. - azzal többet nem is szólva, egyszerűen kisétált az épületből.
Az eladó erre nagyot sóhajtott és térdre esett a megkönnyebbüléstől. Úgy tűnik, a gyilkosok megkímélték az életét. Amint C18 odalépett C17 mellé, a férfi felállt, és komoly tekintettel kilőtt az ujjából egy vékonyka Ki-sugarat, amelynek következtében a bolt kigyulladt, majd felrobbant.
- Mi? Őt is megölted? - kérdezte csodálkozva C18. Ez így nem jó, C17! Kértem, hogy legalább a ruhákat hagyd meg!
- Hoppá! Teljesen kiment a fejemből! - válaszolta neki C17 meglepődve. Mindenesetre, eszembe jutott egy mókás hely! Menjünk, biztosan izgalmas lesz. Így hát C18 betette a ruhákat a kocsi csomagtartójába, majd beszállt az anyósülésre, és C17-tel vadul elhajtottak.
Mindeközben a Lélek és Idő szobájába visszatérvén, Gohant rémálmok kezdték el gyötörni.
Látta maga előtt a halálos ágyán fekvő apját, amint kínok között haldoklik, a szívét markolva, majd hirtelen a semmiből ott teremve C17 és C18, gúnyos mosollyal az arcukon megadták neki a kegyelemdöfést. Ezután a síró anyja és a nagyapja következett, őket is megölték. És Piccolo-t, és Krillin-t és az összes többi barátját is, míg végül egyedül csak ő maradt. Az Androidok hirtelen óriásokká kezdtek nőni és úgy vigyorogtak Gohanra, gúnyt űzve belőle, ő pedig összeroskadva előttük egyre csak sírt és átkozta a napot, amikor a világra jött. Vakító, aranysárga fény tört elő a semmiből, ő pedig a rá következő pillanatban, verejtékben úszva felriadt az álmából.
Hosszú zihálások közepette, jó néhány perc eltelte után végre kitisztult a feje és az arcára elszánt tekintet ült ki. Son Gohan ekkor felállt és még mindig határozott arckifejezéssel a fürdőszoba felé vette az irányt. A hálószobából kilépve némán kémlelte, ahogyan Piccolo még mindig mélyen meditál. Nem tudja mennyit alhatott, talán néhány órát. Belépett a fürdőszobába, majd a mosdónál lévő tükör elé állt. Elővette az ollót, és elkezdte levágni a már túlontúl hosszú haját, amíg egészen rövid nem lett, leszámítva a homlokánál lévő pár hosszabb, felfelé álló tincset. Amint végzett, felöltözött, és újra az edzőtér közepére lépett. Azonban nem a külseje volt az egyetlen, ami ekkorra megváltozott az utolsó edzése óta. Megjelent benne a határozott, makacs elszántság, hogy amit az előbb látott, azt meg fogja akadályozni, kerül amibe kerül.
Minden erejével elkezdett összpontosítani, és kontrollálni minden egyes Ki-jét. Lelki szemei előtt megjelent, ahogyan az Androidok végeztek Krillinnel és a többiekkel, és hogy nemsokára a megmaradt családtagjai következnek. Elöntötte a színtiszta gyűlölet és a düh, amelynek most teljesen átadta magát és az erejét a végsőkig felfokozta. Először aranysárga vibrálás, majd egy villanás következett, majd a következő pillanatban Gohan végre átalakult a hőn áhított Super Saiya-jin szintre, amiért Piccoloval edzettek. A Lélek és Idő szobáját eltöltötte a túláradó energia, Piccolo pedig végre feleszmélt a meditációból. Meglátta a tér közepén szótlanul álló, átalakult Son Gohant, amelynek következtében a szája mosolyra húzódott.
- Akkor elkezdhetjük végre az igazi edzést, Gohan? - kérdezte a tanítványát elszánt arckifejezéssel Piccolo.
- Készen állok! - válaszolta határozottan a fiatal félvér Saiya-jin.
Piccolo felállt és felvette a harci állását, a következő pillanatban pedig Gohan az újonnan megszerzett minden erejével támadást indított ellene. Piccolo meglepődve a megerősödött tanoncán, nem volt képes blokkolni Son Gohan hatalmas jobb egyenesét, ami az arcán csattanva több méterrel távolabb repítette őt. A fiatal Szuper Saiya-jin azonban nem állt meg ennyinél, és a levegőben szálló, hátrahőkölt nameki után iramodott, hogy folytassa a rohamát. Piccolo azonban ekkor hirtelen felkelt, és egy nagy erejű lövést eresztett meg az irányába, amit Son Gohan könnyűszerrel félreütött.
- Ne bízd el magad, Gohan! - kiáltott rá Piccolo, majd egy gyors kézmozdulatot követően az előbbi Ki-sugár újból irányt változtatott, ami megint elkezdett Gohan felé szállni. A harcos nameki tanítványa ekkor inkább megállt a levegőben és egy ugyanolyan Ki-sugarat lőtt ki a másik felé, amelyek összeütközve felrobbantották egymást. Gohan szája határozott mosolyra húzódott, ám Piccolo vezércsele még csak ezután következett: az előbb felrobbant Ki-lövedék mögött feltűnt egy ugyanolyan, ami a felkészületlen Saiya-jint teljesen telibe kapta. A fiatal hibrid felkiáltott a fájdalomtól és a meglepődöttségtől egyaránt, majd a földre zuhant, Piccolo azonban nem kímélte: azonnal ott termet felette és elkiáltotta magát:
- Explosive Demon Wave! - és azzal telibe találta a földön fekvő Son Gohant, aki egy üvöltés után azonnal visszaváltozott az alap formájába a sérüléstől és elveszítette az eszméletét. Amikor néhány óra eltelte után végre magához tért, Piccolo már ott ült mellette és ismételten meditált, és csak akkor hagyta abba, amikor a fiatal Saiya-jin végre képes volt felülni.
- Leengedted a védelmedet, Gohan. - mondta neki Piccolo hirtelen. Megrészegített az újonnan szerzett erőd és lekezelővé váltál a harcban. Azt képzelted, hogy így is győzhetsz. Azonban egy küzdelemben Gohan, mindig a legjobbadat kell adjad és élesnek kell maradnod egészen addig, amíg az ellenségedet véglegesen el nem pusztítottad.
- De hiszen mi nem vagyunk ellenségek, Piccolo-san… - kezdte volna a válaszadást Son Gohan, azonban Piccolo közbevágott.
- Megmondtam már az elején, hogy úgy kell edzenünk, mint akik meg akarják ölni egymást! Én nem vagyok olyan gyengéd, mint az apád, emlékezz csak rá, milyenek is voltak az edzéseim még kölyökkorodban! Ez mostantól duplán érvényes, hiszen te is Szuper Saiya-jin lettél. Így kell tennünk, különben nem lesz esélyünk megvédeni a Földet. Ha az előbb a C18-as android támadt volna rád, akkor már rég halott lennél! Ezt akarod?! - kérdezte keményen a nameki mester.
- Soha! Meg fogom védeni a Földet és a szeretteimet a gonosztevőktől! Ezúttal mindent beleadok, Piccolo-san! - válaszolta a hibrid tanítvány.
- Remek, akkor hát folytassuk is. Nincs idő a játszadozásra. Sérülések ide vagy oda, addig csináljuk, amíg félholtan össze nem esünk a kimerültségtől, és csak azután hagyunk időt a regenerációra. - állt fel Piccolo és helyezkedett újra harci állásba, majd Son Gohan is ugyanígy tett. Pár másodperccel később megint összecsaptak, és ezúttal már mindketten teljes koncentrációval tudták folytatni a harcot, egészen estig, amíg teljesen ki nem merültek.
Így ment ez minden egyes nap, közel két éven keresztül, mialatt az Androidok a külvilágban 2 nap alatt szinte teljesen lerombolták az egész nyugati várost, egyetlen helyet meghagyva épen maguknak: a helyi vidámparkot, ahova elvonulhattak betegesen játszadozni. Az emberiség nem volt képes ellenük mit tenni, hiszen a haderejük nagy részét ilyen rövid idő alatt is elveszítették. Az uralkodó szerint egyetlen lehetőségük maradt, mégpedig várni a csodát, ami egyszer már Piccolo Daimao feltűnésekor is megmutatkozott, egy fiatal fiú személyében. A Lélek és Idő szobájában már csak 2 napja maradt Piccolo-nak és Gohannak, amikor Piccolo elővette a Choshinsui-t.
- Itt az idő, Gohan, mindent vagy semmit. Ideje megkoronáznunk az itt eltöltött edzésünket. Fele-fele mennyiségben elég lesz meginnunk, hogy kihozzunk magunkból minden rejtett energiát. Én kezdem. Ha valami történne velem, vedd fel a kapcsolatot Kaio-sama-val, és érdeklődj az Új-Namek bolygó holléte felől és hozz engem vissza az életbe az ottani Sárkánygömbökkel. Bulma-nak hátha van még egy űrhajója tartalékban. - kezdett hosszan tartó monológba Piccolo, és kitöltötte magának a Choshinsui ráeső részét. Egy húzásra megitta az összeset, majd néhány pillanat múlva összeszorított torokkal térdre esett és eltorzult arccal ordítani kezdett. Ahogyan Piccolo a földön fetrengett, Son Gohan elborzadva szemlélte a mestere vívódását és komolyan aggódni kezdett miatta. Közel 24 órán keresztül volt ebben az állapotban a nameki harcos, miután végre fokozatosan kezdtek enyhülni a fájdalmai, nem sokkal később pedig teljesen abbahagyta a kiabálást. Végül pedig kinyitotta a szemét, és meglepődve nézett a mellette ülő tanítványára.
- Érzem. A bennem lévő összes erő a felszínre tört! - kiáltotta diadalittasan Piccolo és felállt. Te következel Gohan. Ne aggódj, pokoli lesz, de meg van a hatása! - és azzal kitöltötte a Gohan részét is, amivel a kanna teljesen ki is ürült.
Son Gohan nagyot nyelt és undorodva nézett a kezében lévő bögrére, de végül ő is megitta a teljes tartalmát. Ahogyan Piccolo, úgy ő is üvölteni kezdett, és ugyanúgy majdnem egy teljes napig gyötrődött, míg nem véget értek a fájdalmai és magához tért. Ő mellette is ott várt Piccolo egész idő alatt.
- Piccolo-san… ez hihetetlen! Ennek elégnek kell lennie, hogy le tudjuk győzni az Androidokat! - kiáltott fel örömében Son Gohan is.
- Hamarosan kiderül. De ne feledd, mindent bele kell adnunk egészen a végsőkig, amíg el nem pusztítottuk őket! Most pedig menjünk, néhány perc és letelik a 2 év, utána pedig nem leszünk képesek többé kijutni. Ez az átka az idebent eltöltött időnek. - válaszolta Piccolo félmosollyal az arcán, és azzal elindultak a kijárat felé, majd kisvártatva ki is léptek rajta, ahol Mr. Popo már türelmetlenül várta őket.
Utóirat:
Véget ért hát Piccolo és Gohan 2 évig tartó edzése, megitták a Choshinsui-t is, és erősebbek lettek mint valaha voltak… legalábbis ezen az idővonalon, mert végül úgy döntöttem, hogy mégsem érik el a Cell Játékok idején lévő teljes erejüket, különösen Gohan nem. Legközelebb jön az Androidok elleni visszavágó. Erőszintek:
Piccolo (Full Power): 700.000.000
Gohan (Base): 12.000.000
Gohan (SSJ): 600.000.000