Marian sajnálkozva figyelte az ál-csuháját még mindig szorosan maga köré csavarva a tűz mellett kuporgó Gwynethet. Pontosan emlékezett még rá, hogy eleinte ő maga is folyamatosan didergett, akármilyen közel ült is a tábortűzhöz, és Robin akárhány köpenyét is húzta magára éjszakánként.
- Hogy áll? - intett a fejével az egyre finomabb illattal gőzölgő leves felé, ahogy elfoglalta az egyik alacsony fatuskót a tűz, Gwyneth és a vacsorájukat kevergető Much mellett.
- Az ugyancsak korlátozott lehetőségeimhez mérten a legjobb leves, amit valaha életemben főztem, vagy amit bárki főzhetne az adott körülmények között - jelentette ki a férfi a vendégre sandítva.
Marian nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon: - Ha csak fele olyan jó, mint a tegnapi, már el leszünk kényeztetve - jegyezte meg.
- Hah! - húzta ki magát Much büszkén, körbenézve, hogy mindenki hallotta-e a jól megérdemelt elismerést.
- Most mi van? - tárta szét a kezeit Allan. - Megmondtam; sosem ettem annál jobb pockot!
- Ma nincs benne pocok - nézett Much a lehető legkomolyabb arcával Gwynethre. - Se semmi más. Csak hagyma meg káposzta.
- Nagy kár, hogy nem marad tovább és tartja távol a tányérunktól az erdő apró-vadjait - hajolt egészen közel a nőhöz Allan, ahogy letette a tűz mellé az újabb adag fát.
- Nem maradok? - kérdezte Gwyneth meglepetten.
- Nem - csatlakozott Robin is a körhöz. - Van egy barátom innen nem messze. Még a régi időkből. Geoffrey Colwick - tette hozzá Marian felé bólintva. - Reggel elvisszük hozzá. Ő majd segít minél hamarabb elhagyni a megyét.
- Elhagyni a megyét? - lehelte Gwyneth hitetlenkedve.
- Minél messzebb kerülsz Vaseytől és Gisborne-tól, annál jobb - bólogatott Marian.
- Mondja ezt a nő, aki az első erdőig jutott előlük, és most is ráláthatna Gisborne ágyára, ha nagyon akarna! - mondta Robin halkan, vigyorogva.
Marian még csak eljátszott a gondolattal, hogy megtorolja a pimaszkodást, amikor Gwyneth közbekérdezett: - Olyan közel vagyunk Nottinghamhez?
Egy röpke pillanatra minden szem rá szegeződött, mintha legalábbis az Úr angyalának szavába vágott volna.
- Nézőpont kérdése - nevetett fel végül Allan. - Ha önnek közeli, amit három óra gyaloglással érhet el, akkor igen, közel vagyunk Nottinghamhez!
- Kerültünk egyet, de arra van - mutatott át Gwyneth válla fölött Robin. - Ha lemegy a nap, és felsétál arra a dombra ott, láthatja az őrtornyokat is.
- És ők... ők nem látnak meg minket? - kérdezte Gwyneth. - Úgy értem... ha mi látjuk a fáklyákat, ők is látják a tábortüzet. Eléggé az erdő szélén vagyunk...
- Ne féljen, ki van ez találva - húzta ki magát Robin. - Azért vagyunk az erdő szélén, mert mindenki más azt feltételezi, hogy a legközepén rejtőzünk, a legsűrűbb, legáthatolhatatlanabb susnyásban. A dombon túl pedig nem csak Nottingham van, de Locksley is. Onnan ránk nem látni, akármekkora tábortüzet is rakunk. A domb miatt. A városból talán, de akkor is azt hiheti bárki, hogy a faluban ég a tűz, nem az erdőben. Mint mondtam, ki van ez találva!
Marian bármikor máskor nagyvonalúan szemet hunyt volna afölött, hogy a közös tervüket Robin úgy adja elő, mintha csak és kizárólag a sajátja lenne. Most azonban fáradt volt hozzá, hogy mosolyogva megsimogassa kedvese kócos fejét és bólogasson. Így csak elhúzta egy kicsit a száját.
- Mikor lesz kész? - kuporodott le Will a tűz mellé.
- Még egy óra - emelt ki egy csík káposztát Much a levesből, majd miután szakértő szemmel ráhunyorított, és arra méltónak ítélte, visszadobta.
- Jó. Akkor nem várom meg - bólogatott Will. - Hagyjatok, de ne úgy, mint a múltkor!
- Napkeltekor indulunk, reggelre ott is leszünk - ismételte el a tervet Robin újra. - És kérdezd meg Geoffrey-t, hogy barna, vagy pej lovat kér ahelyett, amit Lady Gwyneth alá ad.
- Mi van, már nem csak lovat osztogatunk, de válogatni is lehet? - hördült fel Allan meglepetten.
- Még szép! - tárta szét a karjait Robin vigyorogva.
- Veled megyek - jelentette ki Marian, ahogy Will feltápászkodott. - Rég nem üzentem apának, de reggel nem lesz rá időnk - tette hozzá.
- Jól van - nyúlt a keze után Robin. - Üdvözlöm Edwardot. És siessetek vissza.
Marian mosolyogva viszonozta a szorítást. Valószínűleg negyed órára félrevonulni is bőven elég lett volna ahhoz, hogy lerázza magáról a feszültséget, és megint szeretni tudja a férfit azért, amilyen, de jobbnak látta sétálni egyet.
oOo
- Csak nem azt akarod mondani, hogy már fel is adtad? - nézett végig Gisborne-on meg a lován Vasey érdeklődve. Az állat mellkasig sáros volt. Gisborne csak combközépig. A fiú tényleg nekiállt felforgatni az erdőt. Már megint.
- Nem, uram - szállt le a nyeregből Gisborne. - De kutyákra lesz szükségem, meg több emberre. És fáklyákra - tette hozzá fáradtan.
- A kutyákat viheted, fáklyát tudod, hol találsz - bólintott Vasey. - De nem látom értelmét még több katonát kihajtani az erdőbe.
Gisborne egy röpke pillanatra pont úgy festett, mint aki ellent készül mondani. Végül mégiscsak a józanész győzedelmeskedett.
- Ne is mondd - sétált le az utolsó lépcsőkön is Vasey nagyot sóhajtva. - Szinte már én is kezdem azt hinni, hogy mellőled minden nő az erdőbe menekül.
- Lady Kidsgrove nem menekült - jelentette ki Gisborne fagyosan.
- Persze, hogy nem - mosolyodott el Vasey. - Szükségtelen is, hogy így felizgasd magad ezen. Holnap ott folytathatjátok a hentergést, ahol abbahagytátok.
"Legalábbis reméljük." - tette hozzá gondolatban. Nagyon nem hiányzott, hogy megismétlődjön a szép Lady Marian szökését követő őrület. Akkor nem sokon múlott, hogy Gisborne eltépje a pórázát, és a gazdája kezébe is beleharapjon.
- Azért ha a hölgy megmentése mellett még marad egy szabad kezed, Hooddal meg a bandájával is kezdhetnél valamit. De tényleg csak ha belefér - tette atyáskodva Gisborne vállára a kezét Vasey, majd sarkon fordult, és elindult vissza, a termeibe. Nem fűzött hozzá vérmes reményeket, de Hood feje lándzsán az akármilyen távoli jövőből és minden valószínűtlenség árnyán át is szépen csillogott.
oOo
Nagyon hamar besötétedett. Gwyneth az egyik percben még reménykedve várta, hogy Gisborne majd a Nap utolsó aranyló sugaraitól keretezve siet a segítségére, a következőben viszont már lemondóan fogadta el az újabb felajánlott köpenyt a vészesen közelgő éjszakai hideg ellen.
- Ha fáradt, alhat ám nyugodtan - nézett rá Locksley a tűz fölött.
- Nem. Köszönöm - ingatta meg a fejét Gwyneth. Elvonulni aludni egyet jelentett volna a remény feladásával.
- Ismerek két lányt; testvérek, és mindkettő nyitott szemmel alszik - szólalt meg Allan. - Felébredek az éjszaka közepén, ott fekszenek, és mindkettőnek nyitva a szeme félig. Iszonyat. De egyébként nagyon kedves lányok. Csak aludni ne akarjon mellettük az ember.
- Édesanyám tudott csukott szemmel varrni - bólogatott Much. - Ha nagyon fáradt volt, csak leült a tűz mellé, becsukta a szemét, és...
Gwyneth először nem is tudta, miért rezzent össze, de az azonnal beálló néma csendben már tisztán ki lehetett venni az újabb kutyaugatást, akármilyen halk volt is.
Mielőtt Gwyneth észbe kaphatott volna, a tűz már el is tűnt a mellé készített nagy kupac föld alatt, a körülötte állók pedig nem csak villámgyorsan összeszedték a dolgaikat, de kézbe is vették a fegyvereiket.
- Nagyon kellhet Vasey-nek, ha éjszakára is kizavarja Gisborne-t - jegyezte meg Locksley. - Much, Djaq, ti vigyétek a patak felé Lady Gwynethet. Mi elcsaljuk Gisborne-t. Két órán belül találkozunk a téli szállásnál. Ha nem érünk oda napkeltéig sem, vigyétek Geoffrey-hoz a terv szerint.
Azzal futásnak eredtek.
Gwyneth próbált nem elvágódni minden kőben és gyökérben. Amikor a szeme kezdett hozzászokni a hirtelen vak sötétséghez, már sikerült is neki. Legtöbbször. Még mindig nagyon sok múlt azonban azon, hogy a megfelelő pillanatban legyen, aki a karja után kapjon, és megtartsa.
- Itt már jobb lesz - lélegzett fel Much, ahogy nagy nehezen elérték a patakot. - Jobb a fény. Kevesebb az ág. Sokkal jobb!
- Robinék után mennek - forgolódott hátrafelé Djaq, a futástól szintén kissé kifulladva. Valóban, a fák között egészen távol látni lehetett a fáklyákat. Gwyneth úgy gondolta, hogy a lovas-magasságban levők közül az egyik biztosan Gisborne.
- Jó - fújta ki a levegőt Much. - Menjünk tovább.
- Át a patakon, vagy benne? - kérdezte Djaq.
- Itt át. Sok a kő. Majd megyünk benne, ahol nincs ennyi - lépett fel az egyik kiálló kőre Much, és nyújtotta vissza a kezét Gwyneth felé, hogy átsegítse. - Látja, hol a lábam?
- Látom - bólintott Gwyneth bizonytalanul. Semmi kedve nem volt átkelni a patakon, hogy eltűnjön a kutyák elől.
- Jó. Közvetlenül mellé lépjen. Kicsit csúszik.
Gwyneth néhány pillanatig nézte még a fáklyákat, majd összeszedte magát, és tette, amit a férfi kért.
- Much!
Felesleges is volt a figyelmeztetés, három zúgó patakon keresztül is tisztán ki lehetett volna venni az ordítást, ami az erdőből, a fáklyák irányából jött.
- Uram - nyögött fel Much alig hallhatóan.
- És John - tette hozzá Djaq. - Nagyon közel vannak. Ha rájönnek, hogy szétváltunk, ők is azt teszik majd. Menjünk a vízben.
- Jó. Jöjjön mögöttem. Oda lépjen, ahova én.
Gwyneth habozott. Nem akart tovább menekülni. Félt, hogy a végén még tényleg sikerül eljuttatniuk a barátjukhoz, aki aztán csak a jó ég tudja, hova menekíti tovább. De azt sem szerette volna, ha miatta kapják el ezt a két embert.
- Ne féljen - nyújtotta a kezét Much. - Csak jöjjön!
Gwyneth vonakodva fordult a férfi felé és fogadta el a kezét.
Hiába látszottak a kövek, amelyekre lépniük kellett, a rájuk telepedett mohától rettenetesen csúsztak.
- Inkább... csak a vállamba kapaszkodjon! Nem akarom magammal rántani... - erőltetett mosolyt az arcára Much, miután csak a szerencsén múlt, hogy Gwyneth időben elengedte a kezét, amikor megcsúszott.
- Észrevettek - kapott Djaq Gwyneth karja után rémülten. Valóban, a sötétben tisztán kivehető volt, hogy a fáklyák egy része elindul feléjük.
- Ki a szárazra, fussunk! - döntött Much.
Megfordulnia sikerült, ám amint mozdult volna, hogy a partra léphessen, Gwyneth lába becsúszott két kő közé.
- Kifordult? - kérdezte Djaq, amikor ketten kisegítették Gwynethet a partra.
- Nem... csak a másik kőbe... ütöttem bele - próbált úrrá lenni a hirtelen jött reszketésén Gwyneth.
- Nem állhatunk meg - nézett fel Djaq Muchra. A férfi kihúzta a kardját, nagy levegőt vett, és bólintott:
- Ti mentek elől.
Djaq meglepően erősnek bizonyult. Gwyneth eleinte alig mert rátámaszkodni, de minél gyorsabban haladtak, annál kevésbé bírt magától lépni, és annál jobban hagyta, hogy a lány vigye.
Akármilyen emberfeletti sebességgel haladtak is, ez nagyon kevésnek bizonyult.
- Fussatok! - kiáltott rájuk Much, ahogy az első lovas átugratott a patakon, ő maga pedig kivont karddal lecövekelt a fák között.
Természetesen esélye sem volt a túlerővel szemben. Gwynethék csak néhány méterre jutottak, amikor az első lovasok beérték Muchot. Hárman voltak egy ellen, és mögöttük is jöttek még.
- Bízzon bennem - suttogta Djaq, majd mielőtt Gwyneth akár csak megijedhetett volna, megpördítette, és kést nyomott az oldalába. - Vissza! - kiáltotta. - Vissza, vagy megölöm!
Gwyneth mozdulatlanná merevedve állt a lány előtt.
A katonák is megálltak egy pillanatra, de Muchot nem engedték el.
- Megölöm! - kiabálta Djaq rekedten, és még erősebben Gwyneth oldalába nyomta a kést. Most már egyértelműen érződött, hogy még a tokjában van. De ezt rajtuk kívül senki nem sejthette.
Újabb lovasok érkeztek, immáron csak lépésben.
És az egyikük Guy volt!
- És aztán? - kérdezte leszállva a lováról. - Aztán mit csinálsz?
- Vissza! - ordította Djaq. Nyilvánvalóan elég őrültnek akart tűnni hozzá, hogy ez a rengeteg férfi féljen tőle.
Guy elmosolyodott, és a földre nyomott Much-hoz sétált. Intett az egyik emberének, aki azonnal félreállt és átadta a helyét. Guy kést vett elő, a hajánál fogva megemelte Much fejét, és a torkához szorította.
- Vissza, vagy megölöm! - rántott nagyot Gwynethen Djaq.
- Megölöd - bólintott Gisborne halálos nyugalommal. - De megölöm a barátodat. Aztán visszaviszlek Nottinghambe, és azt is megbánod, hogy megszülettél. Engedd el, és én is elengedlek.
Gwyneth felszisszent, ahogy Djaq immáron teljesen a bordái közé nyomta a kést. Nem is mert gondolni rá, hogy leleplezze a trükköt. Ha Guy látszólag nem is félt, ő igen. És biztosra vette, hogy ha elárulja, Djaq tesz róla, hogy megölje, mielőtt ő maga is meghal.
- Előbb te! - mondta immáron fenyegetően halkan.
Guy elmosolyodott, majd elvette a kést Much torkától, és visszalökte a földre.
Djaq hátrébb lépett, és Gwynethet is magával húzta. Megvárta, amíg Muchot mindenki elengedi, feltápászkodik, és hozzájuk ér.
- Vissza, mindenki, a patakon túlra - adta ki a parancsot Djaq.
Guy fáradtan felsóhajtott, majd intett az embereinek, akik vissza is vonultak.
- Te is, vissza a fáig - emelte fel a hangját Djaq.
Guy gúnyosan elvigyorodott, és hátrált három lépést a következő fáig.
- Much, az íjadat - intett a fejével Djaq.
- Ezt nem...
- Az íjadat! - sziszegte a lány határozottan. Much egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd anélkül, hogy Gwyneth szemébe nézett volna, levette az íjat a válláról, nyílvesszőt illesztett a húrra, felhúzta, és ráfogta.
- Sajnálom - mondta a lány olyan halkan, hogy Guy ne hallhassa. - Robin nem fogja feladni. Segítünk. Tartson ki.
Gwyneth mozdulatlanul állt, ahogy Djaq elengedte. Lassan hátráltak be az erdőbe. Szinte azonnal elnyelte őket az árnyék, de Gwyneth még akkor is látni vélte a rá szegeződő nyílvesszőt, amikor Guy elunta a várakozást, és mellé lépett.