Chapter 3

Mesék a nemes és nagy múltú Black-házból

Egy hónapja tartózkodtak már a Grimmauld-téren, de Harry még mindig nem jöhetett át. Lucy kezdett egyre jobban kijönni a sodrából, és lassan már Sirius se tudta lecsillapítani - főleg azért nem, mert ő maga is egyre türelmetlenebb lett. Minél több időt töltöttek bezárva a házba, Sirius és Lucy úgy lettek egyre komorabbak és ingerlékenyebbek. Ám bőven volt tennivalójuk, így az ilyen gondolatok csak akkor ostromolták őket, mikor épp nem tudtak mit kezdeni magukkal.

Egyrészt ott volt a takarítás. Sirius vezetésével a Weasley-család végigjárta a hálószobákat és igyekeztek megszabadulni a doxiktól, a döglött pókoktól, az élő pókoktól (ilyenkor Ron mindig eltűnt és csak akkor került elő, mikor az élő pókok már Csámpás gyomrában végezték) és az egyéb ilyen kártevőktől. Ráadásul nem csak az élő dolgoktól, hanem maguktól a tárgyaktól is tartaniuk kellett, ugyanis majdnem minden meg akarta támadni őket. Ginny például majdnem elvesztette a kezét, mikor ki akart nyitni egy zenedobozt. Sirius a legtöbb ilyen dolgot egy zsákba tette, majd kidobta. Ennek azonban a házimanó, Sipor, nem nagyon örült és igyekezett minél többmindent visszalopni.

Lucy alapból sajnálta a házimanókat és együttérzett velük, de Siport egyszerűen nem tudta sajnálni. A manó nagyon öreg volt, a bőre úgy lógott rajta, akár egy elméretezett ing, s ruházatát egyetlen, ágyékkötő módjára viselt piszkos rongy alkotta. Feje tar volt, mint minden házimanóé, de denevérszerű füléből nagy csomó fehér szőr burjánzott elő. Vizenyős szeme bevérzett, nagy, húsos orra turcsi volt, akár egy disznóé. Folyamatosan motyogott, és akárhányszor találkozott Siriusszal, mindig barátságtalan jelzőkkel illette, noha ezt biztosan nem tehette volna meg. Lucy először nem értette, miért viseltet Sipor és Sirius ilyen mély gyűlölettel egymás iránt, de aztán, mikor rákérdezett a keresztapjánál, ő elmagyarázta.

- Világéletében egy alattomos kis bestia volt - mondta. - Legalábbis velem, mivel én már a kezdetektől fogva kilógtam a sorból. Anyámat ajnározta, amíg élt, a féleszű öcsémért meg valósággal odavolt. De engem sosem szívlelt, bár ez csak azután lett egyértelmű, miután beosztottak a Griffendélbe.

Egyedül Hermione volt az egyetlen, aki barátságosan próbált viselkedni Siporral. A lány Billel egy napon érkezett meg és amint találkozott a házimanóval, mindent megtett, hogy kicsit könnyítsen az életén. Sipor nemhogy megköszönte volna a kedvességét, hanem cserébe mindig sárvérűnek nevezte - amiért Ron és Lucy nem egyszer majdnem megütötték, annyira elegük volt már belőle.

Eközben zajlott az élet a főhadiszálláson. Bár nem vehettek részt a gyűléseken, a gyerekek megtalálták a módját, hogy információkhoz jussanak. Fred és George ugyanis feltalálták a telefület, aminek segítségével elkaphattak egy-egy beszélgetésfoszlányt a gyűlésekről, amiket a konyhában tartottak. Megtudták például, hogy a Rend egyes tagjai ismert halálfalókat figyelnek és követik őket, míg mások további embereket szerveznek be a Rendbe. Azonban ezeken kívül mindig beszéltek valamilyen őrszolgálatról, amikre váltásokban került sor. Bármennyire próbáltak azonban óvatosak lenni a hallgatózással, Mrs Weasley végül mégis rajtakapta az ikreket két hét után és olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy Lucy azt hitte, a szomszédba is áthallatszik majd.

- Hogy lehettek ilyen felelőtlenek?! - kiabált paprikapiros arccal az ikrek szobájában, míg Fred és George lesütötték a szemüket. Most nem hopponálhattak el egy másik helyiségbe, mint ahogy azt ilyenkor mindig tenni szokták. Lucy, Ron, Hermione és Ginny átsiettek, hogy megnézzék, mi történt. - Ez nem egy ostoba játék! Mikor viselkedtek már úgy, ahogy azt a korotokhoz illően kell? Azonnal adjátok ide az összeset! Egyszer és mindenkorra függesszétek fel a…!

A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el. A gyerekek leszaladtak a lépcsőn, megelőzve Mrs Weasleyt, aki próbálta rávenni őket, hogy maradjanak a szobájukban. Mindenki azt hitte, hogy valami baj történt és egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy valójában ki is ordít ennyire.

A molyette függöny, amiről Lucy azt hitte, hogy ajtót rejt, magától szétnyílt, mikor leértek az utolsó fordulón. Egy pillanatig azt hitte, ablak van ott, s a mögött egy fekete kalapos öregasszony - egy öregasszony, aki úgy ordított, mintha nyúznák.

Aztán rádöbbent, hogy csak egy portrét lát - de a legvalósághűbbet és legborzasztóbbat, ami életében a szeme elé került. Az öregasszony vadul forgatta a szemét, szájából fröcsögött a nyál, s festett bőre megfeszült az arcán az ordítástól. Hangja felébresztette az előszobafalon lógó többi portrét, s azok is ordítani kezdtek. Lucy végül kénytelen volt befogni a fülét, mert belefájdult a feje a pokoli lármába.

A konyhából felrohant Lupin és Mr Weasley és azonnal a függönyhöz siettek, hogy megpróbálják összehúzni. Az azonban ellenállt, a vénasszony pedig tovább fokozta a hangerőt, s hozzá fenyegetően hadonászott karmos kezeivel.

- Gaz bitangok! Csőcselék! Mocskos hitszegők, becstelen banda! Hitvány korcsok, takarodjatok innen! Hogy merészelitek beszennyezni atyáim házát…!

Mrs Weasley gyorsan átfurakodta magát a gyerekek között és képtől képig rohanva kábító átokkal sújtott minden egyes hangoskodó festményt. Közben Sirius is megérkezett.

- Fogd be a szád, undok vén banya! - rivallt rá a nagy portréra. Az öregasszony elsápadt a dühtől, amint megpillantotta a férfit.

- Tee! - bömbölte kidülledő szemekkel. - Véred árulója, banditák csatlósa, családunk elfajzott szégyene!

- Azt mondtam, fogd be a szád! - ordította Sirius, majd Lupin mellé lépett és Mr Weasleyvel együtt hárman már össze tudták húzni a függönyt. Az öregasszony ordítása elhalkult, majd elhalt, és már csak a fülekben visszhangzott tovább. Sirius hátrasimította arcába hullott fekete fürtjeit, majd a gyerekek felé fordult.

- Nos - szólt kissé feldúltan -, ő lenne az én drága jó anyám. Remélem, kellemes volt az ismerkedés.

- Miért nem szedik le? - kérdezte Hermione.

- Próbálkozunk, de valószínűleg Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítette a vásznat, mert nem boldogulunk vele. Gyorsan menjetek le a konyhába, mielőtt megint felébred. A gyűlésnek amúgy is vége van, nemsokára vacsorázunk.

Sirius azonban nem ment vissza, hanem felsétált a lépcsőn. Míg a Weasleyk és Hermione követték Lupint, Mrs és Mrs Weasleyt a keskeny lépcsőn, addig Lucy megfordult és követte Siriust az első emeletre, ahol a férfi az eddig bejáratlan szalonba sétált.

A hosszúkás, magas mennyezetű helyiség olajzöld falait koszos, régi kárpitok borították. A szőnyegből minden lépésnél porfelhő gomolygott fel, a hosszú, mohazöld bársonyfüggönyökből pedig olyan hangos zümmögés áradt, mintha több kaptárra való méh fészkelne bennük. Sirius az egyik falikárpit előtt állt; ősöregnek tűnt, színei megfakultak, s itt-ott lyukak tátongtak rajta, valószínűleg doxik áldatlan tevékenysége folytán. Az aranyszál azonban, amellyel átszőtték, még mindig eléggé csillogott ahhoz, hogy kirajzolódjon egy szerteágazó családfa, melynek gyökerei (amennyire Lucy ki tudta venni) a középkorig nyúltak vissza. A kárpit felső szegélyén nagy betűkkel ez állt:

„A NEMES ÉS NAGY MÚLTÚ BLACK CSALÁD TOUJOUR SPUR"

Sirius az egyik kis fekete lyukat bámulta, amit mintha cigarettával égettek volna a szövetbe. Lucy lassan odasétált mellé és megnézte a körülötte lévő feliratokat. A fekete lyuk mellett egy „Regulus Black" felirat volt olvasható, aki tizenöt évvel ezelőtt meghalt, a kettőt pedig egy-egy aranyszál kötötte össze „Orion Black" és „Walburga Black" nevével.

- Sirius… - kezdte lassan Lucy. Sirius nem nézett rá, hanem a családfáját tanulmányozta. Arcán sokféle érzelem suhant át, de Lucy egyet se tudott kiragadni közülük.

- Nem is tudom, mikor nézegettem ezt utoljára - merengett Sirius, majd rámutatott az egyik névre. - Ott van Phineas Nigellus, az ükapám... Látod? Ő volt minden idők legellenszenvesebb igazgatója a Roxfortban... Araminta Meliflua... anyám unokahúga... Megpróbálta elérni, hogy legalizálják a muglik vadászatát... És a kedves Elladora néni... Ő vezette be azt a szép hagyományt, hogy lefejezzük a házimanóinkat, mikor annyira megöregszenek, hogy már nem tudják felszolgálni a teát...

Lucy sejtette, mire gondolt Sirius. A lépcsősor aljában fatáblákra szögezett, zsugorított fejek sorakoztak a falon, amik házimanófejek voltak. Mindegyiknek olyan turcsi orra volt, mint Sipornak.

- Néha persze születtek többé-kevésbé normális emberek is a családban, de mondanom se kell, hogy őket kitagadták - folytatta Sirius. - Engem anyám távolított el, miután megszöktem.

- Megszöktél? - kerekedett el Lucy szeme.

- Igen, tizenhat éves koromban - bólintott Sirius. - Elegem lett.

- És hová mentél? - kérdezte nagy szemeket meresztve Lucy.

- Apádékhoz - felelte Sirius. - A nagyszüleid nagyon jók voltak hozzám. Jószerével örökbe fogadtak. Szóval eleinte apádnál tanyáztam a szünidőben, aztán amikor tizenhét éves lettem, vettem magamnak saját házat. Alphard bácsikám csinos kupac aranyat hagyott rám - valószínűleg azért, mert őt is kiutálták innen. Egyszóval attól fogva a magam lábán álltam, de minden vasárnap Mr és Mrs Potter vendége voltam ebédre.

Lucynak fogalma sem volt róla, hogy Sirius ilyesmire vállalkozott alig tizenhat évesen. Lassan kezdte teljesen más megvilágításban látni azt, hogy be volt zárva ide, és hogy miért is viselkedett ilyen keserűen.

- De… miért…? - hebegte, de keresztapja így is értette a kérdést.

- Miért mentem el itthonról? - Sirius keserűen elmosolyodott, és beletúrt hosszú, gubancos hajába. - Mert gyűlöltem az egész társaságot; a vértisztasági mániájukba belebolondult szüleimet, akik meg voltak győződve róla, hogy minden Black olyan, mintha legalábbis király lenne... a féleszű öcsémet, aki volt olyan gerinctelen, hogy hitt nekik... Ő az.

Sirius „Regulus Black" nevére bökött. Ezek szerint a fekete lyuk, amit bámult, az ő helye volt.

- Ő sokkal „jobb fiú" volt, mint én - folytatta Sirius - és ezt a szüleim sose mulasztották el az orrom alá dörgölni.

- De már meghalt - jegyezte meg Lucy.

- Igen... Az ostobája belépett a halálfalók közé.

- Nem mondod komolyan!

- Ugyan, Lucy, ha körülnéztél a házban, sejtheted, miféle varázslók laktak itt.

Lucy kelletlenül ismerte be, hogy Siriusnak igaza volt. Az egész ház olyan nyomasztó és sötét volt, mintha a leggonoszabb sötét varázslóé lett volna.

- A szüleid... Ők is halálfalók voltak? - kérdezte lassan.

- Nem, de teljesen egyetértettek Voldemort eszméivel. Úgy gondolták, hogy meg kell szabadulni a mugliivadékoktól, és az aranyvérűeknek kell átvenniük a hatalmat. Ezzel nem is voltak egyedül; mielőtt Voldemort megmutatta az igazi arcát, rengetegen találták rokonszenvesnek a nézeteit... Később, mikor kiderült, hogy a Sötét Nagyúr bármire képes a hatalomért, sokan megijedtek. De a szüleim eleinte igazi kis hősnek tartották az öcsémet, amiért belépett a csatlósok közé.

- Egy auror ölte meg az öcsédet? - puhatolózott Lucy.

- Nem, dehogy - rázta a fejét Sirius. - Voldemort gyilkolta meg. Vagyis inkább egy pribék, az ő utasítására. Nem hinném, hogy Regulus olyan fontos ember lett volna, hogy Voldemort személyesen végezzen vele. Abból, amit később megtudtam róla, az derült ki, hogy nagy lelkesen beállt halálfalónak, de mikor kiderült, mit várnak tőle, ki akart hátrálni a dologból. Csakhogy Voldemortot nem lehet egyszerűen otthagyni. Vagy életfogytig szolgálod őt, vagy meghalsz.

Bár a szavai mást sugalltak, Lucy kihallotta mögülük Sirius mély szomorúságát. Bármit is érzett az öccse iránt, attól még a testvére volt: egy fiú, aki azzá nőtt fel, amivé a szülei akarták és esélye sem volt egy másik életre. És Lucy tudta, hogy Sirius bármennyire nem értett egyet az öccse döntéseivel, attól még a testvére volt és szerette őt.

- Sajnálom - suttogta.

- Ne tedd - rázta a fejét Sirius. - Nem volt meg benne a kellő bátorság ahhoz, hogy a saját útját járja.

Bármit mondott, Lucy nem hitte el. Épp eléggé ismerte a testvéri köteléket ahhoz, hogy tudja, Siriust mélyen érintette az öccse halála. A férfi bal vállára tette a kezét, mintegy jelezve a megértését és együttérzését. Sirius jobb kezével átnyúlt és Lucyéra tette azt, majd szomorúan elmosolyodott.

- Nem tudlak átverni, igaz?

- Nem - mosolygott Lucy is, ugyanolyan szomorúan.

- Mintha Lilyt hallanám - sütötte le a szemét Sirius. - Őelőle se tudtam eltitkolni semmit. Mindig pontosan belémlátott, a legmélyebb titkaimat is kifürkészte.

- Legalább segített neked döntéseket hozni és melletted volt.

- Pontosan. - Sirius felnézett, a szemét elhomályosították a könnyek. - És most az én kis hercegnőm bebizonyítja, hogy már sokkal érettebb nálam.

- Valakinek muszáj érettnek lenni kettőnk közül - bólintott Lucy összeszorult torokkal.

Sirius esetlenül magához ölelte a lányt. És Lucy most először érzett valami olyasmit a férfi ölelésében, amit talán akkor érzett, mikor az apja, James ölelte magához őt kisbaba korában.

Mire ők ketten leértek a konyhába, a Weasleyk már javában vacsoráztak. Mrs Weasley szeme összeszűkült, ahogy Lucyt és Siriust követte az asztal távolabbi végébe, ahol továbbra is nyugodtan beszélgethettek. Sirius, úgy tűnt, elégnek érezte a saját családjáról szóló történeteket, mert Lucyt kérdezgette arról, milyen volt az élete a Weasleyknél. A lánynak feltett szándéka volt, hogy felvidítsa keresztapját, ezért a legviccesebb eseteket hozta elő az emlékezetéből. Szerencsére Fred és George meghallották, miről folyik a társalgás és ők is beszálltak; ami sokkal vidámabbá tette a vacsorát.

- Nem mondjátok komolyan! - hüledezett Sirius, mikor Lucy elmesélte, hogyan kóborolt el a cikeszük az első roxforti éve utáni nyáron.

- De igen, és nekünk fel sem tűnt - bólogatott bőszen Lucy. - Hogy azután mit kaptunk, ne is képzeld el.

- Na igen, a fél fülemre megsüketültem akkor - tódította Fred is.

- Te csak a fél füledre? Én mindkettőre - kontrázott George.

- Hallom ám, miről beszéltek - szúrt oda nekik Mrs Weasley. Lucy úgy döntött, inkább a roxforti éveiről mesél, azon belül is az ikrek csínytevéseiről. Ám még bele se kezdett, mikor Ron közbeszólt.

- Meséld el Siriusnak, hogy csináltunk zűrt Piton bájitaltanján másodikban.

- Mit csináltatok? - fordult most feléjük Lupin is. Lucy igyekezte elfojtani bujkáló mosolyát és belekezdett.

- Az úgy volt, hogy Százfűlé-főzetet csináltunk, hogy kihallgathassuk Malfoyt a Titkok Kamrája ügyében. És szükségünk volt néhány alapanyagra Piton raktárjából, így…

- Te betörtél Piton raktárjába? - Sirius már majdnem sírt a meghatottságtól. - Hogy James mennyire büszke lenne rád, ha hallaná!

- Azért ne bátorítsd - próbálta lelombozni Sirius kedvét Lupin, de neki is a mosolyát kellett elrejtenie.

Sirius megbotránkozva bámult rá.

- Holdsáp, nehogy azt mond, hogy egy kicsit sem vagy büszke rá!

- Ezt egy szóval sem mondtam - motyogta Lupin mosolyogva, mire Ron és Lucy hahotában törtek ki.

- Nem én törtem be, hanem Hermione - törölte le kicsorduló könnyeit Lucy. - Én csak eldobtam egy Filibuszter-csillagszórót, ami pont Monstro üstjébe esett és az egész löttye szétrobbant.

- Malfoy orra dinnyeméretűre dagadt! - tette hozzá Ron, miközben nevetve az asztalt csapkodta. - Craknak meg tepsiméretűre dagadt a keze!

- Ez az én keresztlányom! - lelkendezett Sirius. - Mit szólt ehhez Piton?

- Azt, hogy ha megtudja, ki dobta a csillagszórót, garantáltan kirúgatja - felelte Lucy. - Szerencsére nem tudta ránkbizonyítani és a lopásról se tudott semmit.

- És ez még semmi - szólt közbe Ron. - Hallanod kellene Fred és George sztorijait, Sirius. Még Hagrid is azt mondta, hogy ők a te és Lucy apjának méltó utódai.

- És ezt eddig nem is mesélted nekünk? - rökönyödött meg Fred, miközben az öccse felé fordult. - Ez eddig a legszebb bók, amit valaha mondtak rólunk!

- Na most már elég legyen! - szólt rájuk Mrs Weasley. - Épp elég a Weasley Varázsvicc Vállalat, nem kellenek még ide régi történetek, amik miatt mindig megfájdult a fejem. Összesen nem kaptam a többi gyerekem miatt annyi baglyot, mint Fred és George miatt.

- Ó, akkor képzeld el, milyen lehetett az én anyámnak - jegyezte meg Sirius nevetve. - Naponta jöttek neki a baglyok, annyi mindent csináltunk Jamesszel.

- Ne is mondd - temette kezébe az arcát Lupin. - Emlékszel, mikor rivallót küldött neked negyedikben?

- Persze, azonnal tűzbe dobtam - vonta meg a vállát Sirius. - Illetve, nem is én, hanem James dobta tűzbe.

- Ezzel azt érte el, hogy konkrétan felgyújtotta a szőnyeget a klubhelyiségben - mesélte Lupin, mire a gyerekek ismét felnevettek.

- Amiért megint büntetőmunkát kaptunk és amiatt megint küldtek anyámnak egy levelet - tódította Sirius. - Ezúttal azonban már nem vesződött azzal, hogy rivallót küldjön nekem.

- Mi is kaptunk egyszer rivallót, emlékszel, Ron? - fordult a fiú felé Lucy, akinek az arcáról azonnal lefagyott a mosoly.

- Még szép, néha még mindig hallom a fülemben - motyogta.

- Miért, mit csináltatok? - érdeklődött Sirius.

Lucy elmesélte, hogyan nem jutottak be a kilenc és háromnegyedik vágányra és hogy emiatt hogyan kötötték el Mr Weasley autóját. A Weasley-szülők komoran hallgatták végig a történetet, ellenben az ikrek betegre nevették magukat és Sirius is harsányan kacagott.

- Kocsival nekimenni a fúriafűznek! Hallod ezt, Remus? Mi ezt miért nem csináltuk meg?

- Talán mert nehezen tudtunk volna hirtelen egy megbűvölt kocsit keríteni - gondolkodott Lupin. - Ó, és valószínűleg azért, mert egyikünk se tudott vezetni.

- Ez zseniális, Merlinre mondom! Tényleg James lánya vagy, le sem tagadhatnád! - jelentette ki Sirius, mire Lucy elpirult.

Ekkor éles csengőszó harsant az előszoba felől. Rögtön ezután kitört az ordítós-visítós hangzavar, amit az előbb Mrs Weasley leszidása váltott ki.

- Ezerszer megmondtam, hogy ne csöngessenek! - bosszankodott Sirius és azonnal felsietett az előszobába, nyomában Mr Weasleyvel és Lupinnal. Közben ismét átjárta a házat Mrs Black rikácsolása:

- Becstelen bitangok, elfajzott korcsok, véráruló söpredékek, semmirekellő, mocskos banda…!

Szerencsére csak fél percig hallatta a hangját, mert ekkorra a fentieknek nyilván sikerült összehúzni a függönyt. Sirius, Lupin és Mr Weasley visszatért, őket pedig Bill és két idegen követte. A boszorkánynak sápadt, szív alakú arca volt, csillogó fekete szeme és harsánylila tüskehaja - igazi lázadó benyomását keltette. A varázsló vele ellentétben egy igazi minisztériumi alkalmazottnak tűnt: magas volt, sötétbőrű és átható tekintete már-már Dumbledore-ét idézte.

- Sziasztok! - köszönt Bill, miközben hagyta, hogy az anyja arcon csókolja.

- Elnézést a késésért, de feltartottak bennünket - magyarázta a varázsló. Mély, dörgő basszushangja volt. - A miniszter mindenáron ki akart faggatni a Sirius Black utáni hajtóvadászat legfrissebb részleteiről, mert holnap közölni akarja a Prófétában. Thonksot pedig az ügyosztályon tartották fel.

Lucyban egyszerre meghűlt a vér. Ez az ember Sirius után nyomoz? Akkor mégis mit keres itt? Keresztapjára pillantott, de ő nem tűnt idegesnek. Inkább végignézett a gyerekeken és bemutatta a két új vendéget.

- Ő itt Kingsley Shacklebolt - mutatott a varázslóra. - Az egyik legújabb tagja a Rendnek, csakúgy, mint Nymph…

- Csak semmi Nymphadora, Sirius! - tiltakozott a fiatal boszorkány. - Thonks a nevem. Üdv mindenkinek!

- Gyertek csak, üljetek le, mindjárt megterítek nektek - intett egyet a pálcájával Mrs Weasley, mire két tányér repült ki a vitrinből és foglalt helyet az asztalon.

- Én igazság szerint csak beugrottam, hogy jelentést hagyjak Dumbledore-nak - felelte Kingsley. - Utána már mennem kell.

- Én viszont szívesen maradok - jelentette ki Thonks nagy vidáman és izgalmában felborította a széket, amire le akart ülni.

Ezután az este kellemes hangulatban telt. Kingsleyről és Thonksról kiderült, hogy aurorok, így Lucy azonnal élénk érdeklődéssel kezdte faggatni őket a munkájukról. Kingleynek hamar el kellett mennie, de Thonks készséggel válaszolt minden kérdésre. Gyorsan kiderült, hogy Thonks metamorfmágus - kedve szerint tudja változtatni a külsejét -, ami nagyon hasznosnak bizonyult az aurorképzésen és remek szórakoztatóeszköz is volt. Például, amikor malac orrot varázsolt magára, Lucy azt hitte, egy női Dudley ül vele szemben. Ezután gyakori vendéggé vált vacsorára, amikor mindig megnevettette őket metamorfmágus trükkjeivel. Lucy nagyon rokonszenvesnek találta: Thonks olyan lány volt, akivel ugyanolyan jól lehetett mulatni, mint Ginnyvel.

A telefüles incidens után Mrs Weasley hajtóvadászatot indított Fred és George összes darabja után. Azonban az ikrek már gyakorlottak voltak az elrejtésben és jópárat sikerült eldugniuk az anyjuk elől. Arról viszont - Lucy szerint bölcsen - letettek, hogy egy darabig újra kísérletezzenek a hallgatózással. Különben is, volt még sokezer másik találmányuk, amikkel kísérletezhettek.

Az egyik ilyen volt a Maximuláns termékcsoport, aminek kidolgozásában néha Lucy is besegített, mikor az ikrek elakadtak. Ezeknek az volt a lényege, hogy aki beveszi az egyik ilyen terméket, beteg lesz, de csak annyira, hogy kimehessen az óráról. A folyosón aztán bevette az ellenanyagot és kénye kedve szerint eltölthette a szabadidejét. Fred és George már kifejlesztették a Teszthalott Tablettát, az Orvérzés Ostyát és most a Rókázó Rágcsán dolgoztak. Lucy a legtöbbször arra ügyelt, hogy Mrs Weasley ne vegye észre a ténykedésüket, de mivel Fred és George már varázsolhattak (amit bőven ki is használtak), mindig elhopponálhattak, ha veszélyhelyzet állt elő.

Lucy és Sirius egyre többet beszélgettek. Amikor kettesben akartak maradni, vagy a szalonba vagy Csikócsőrhöz mentek, aki Sirius anyjának a szobájában lakott. Sirius olyan sokat kérdezgette Lucyt a gyerekkoráról, hogy a lány kezdte úgy érezni, hogy a keresztapja be szeretné pótolni azt a tizenkét évet, amikor Azkabanba kényszerült és nem lehetett mellettük. Például csak neki volt hajlandó Lucy beszámolni a visszatérő álmairól: egy hosszú, sötét folyosóról, amiből mindig csak villanásnyi képeket kapott el. Sirius azt mondta, nem kell törődni vele, de Lucy látni vélte az arcán, hogy kifejezetten aggasztja a dolog.

Egyvalami azonban egész végig beárnyékolta az egyre mélyülő apa-lánya kapcsolatot; mégpedig Harry hiánya. Sirius és Lucy igyekezték leveleikkel megnyugtatni a fiút, de a válaszokból mindig úgy érezték, hogy sosem sikerült. Ráadásul Ron és Hermione sem segítettek sokat, hiszen a leveleiket még Lucy is idegesítően ködösnek tartotta. „Persze Tudodkiről nem mondhatunk semmit… Azt az utasítást kaptuk, hogy ne írjunk meg neked semmi érdemlegeset, hiszen a leveleket elfoghatják… Elég sok a dolgunk, de a részletekről nem számolhatunk be… Zajlanak az események, ha találkozunk, majd mindent megtudsz…"

Miért kell felcsigázni az érdeklődését, ha utána azt mondják, hogy nem mondhatnak semmit? Való igaz, Dumbledore megtiltotta nekik és ez alól akkor se adott felmentést, mikor egyszer találkoztak a konyhában, a Lucy és Harry szülinapja előtti napon. Akkor is úgy tűnt, minél gyorsabban távozni szeretne és Lucynak arra a kérdésére, hogy Harry mikor jöhet át, újra kitérő választ adott. A lánynak határozottan az volt az érzése, hogy Dumbledore kerüli őt.

Mégis, úgy érezte, ő az egyetlen, aki valamivel próbálja oltani Harry tudásszomját. Rejtjelesen mindig becsempészett valami információt, például rendszeresen elmondta, hogy „nem történt semmi különös, mindenki jól van". Harry ebből mindig tudta, hogy Voldemort nem csapott le és nem támadott meg senkit. Az álmáról is mesélt neki, noha azt is csak elrejtve, és Harry válaszából kiderült, hogy a fiú is álmodott hasonlóról. Lucy azt gyanította, hogy megint a köztük lévő különös kapcsolat babrál velük, de azt egyikük sem tudta, hogy Voldemorthoz hogyan köthetnék a dolgot.

Sirius, noha még ennyit sem írt le, de legalább próbálta átérezni a fiú helyzetét, hiszen valamilyen szinten ő maga is ugyanabban a helyzetben volt. Lucy látta keresztapján, hogy egyre nehezebben viseli, hogy bezárták őt az anyja házába, miközben mindenki valamilyen fontos feladatot végez a Rendnek. Az sem segített, hogy Piton folyamatosan gúnyolódott vele, és az orra alá dörgölte, hogy ő, Sirius, csak a takarításról tud beszámolni.

Lucy majdnem megfulladt a félrenyelt narancslétől, mikor megtudta, hogy Piton is a Főnix Rendjének tagja. Sosem bízott a tanárban, de a tudat, hogy egy volt halálfaló, akinek a bőrébe van égetve a Sötét Jegy, a Rendhez tartozott, sőt, fontos feladatokat látott el, megrémítette. Hermione próbálta csitítani a gyanakvását azzal, hogy Dumbledore bízik Pitonban, így nekik is ezt kell tenniük, de se Lucyt, se semelyik Weasleyt nem tudta meggyőzni ezzel.

Július 31-én ünnepi hangulatban telt a nap. Siriusnak feltett szándéka volt, hogy Lucynak a legjobb születésnapot szervezze, így a délelőttöt kutyaképben töltötte és engedte, hogy Lucy azt csináljon vele, amit akar. Ezt kihasználva a lány nevetve befonta a kutya fején lévő hosszú szőrt, ezután a könnyeit törölgetve pózoltak a kamerának: Lupin ugyanis mindenképp meg akarta örökíteni az eseményt, hogy utána élete végéig szekírozhassa vele Siriust. A férfi, mikor visszaváltozott, még nevetségesebb látványt nyújtott, ugyanis a fonat benne maradt a hajában, de Siriusnak esze ágában sem volt kibontani, hiába nevetett rajta az egész Weasley-család. Azt mondta, hogy végre hallotta Lucy nevetését, ami minden kínosságot megért neki.

- Nosztalgikus - mesélte Lupin Lucynak. - Régen ugyanezt mondta, amikor még kisbabaként játszott veled. Folyton a haját piszkáltad, de eszébe se jutott rád szólni. Bármit megtehettél vele.

Mrs Weasley fantasztikus tortát sütött Lucynak: egy hatalmas kvaffot formázott, ráadásul olyan élethű volt, hogy Lucy egy pillanatra fel akarta kapni, hogy karikára dobjon vele. Az asszony ezen kívül csokorba gyűjtötte Lucy kedvenc ételeit, ahogy eddig minden évben és ünnepi lakomát készített a társaságnak. A lánynak egy pillanatra úgy tűnt, hogy Mrs Weasley és Sirius egymást túlszárnyalva próbálnak az ő kedvére tenni. Ám Lucy leghőbb vágyát senki se tudta teljesíteni: csendes megjegyzésére, miszerint Harrynek is jelen kellett volna lennie, hogy együtt ünnepeljenek, mindenki csak szomorúan és együttérzően bámult rá. Ahogy Lucy belegondolt, rájött, hogy eddig egyetlen szülinapját sem töltötte együtt a testvérével.

Két nappal később minden teljesen normálisan indult. A gyerekek felkeltek, felöltöztek, gyorsan megreggeliztek, majd elindultak takarítani. Mrs Weasley és Sirius vezényletével nekiláttak, hogy kitakarítsák az egyik utolsó hálószobát és a nap végére már majdnem készen is voltak. Ekkor azonban megjelent Dumbledore, így a két felnőtt azonnal lesietett, míg Fred és George elhopponáltak a szobájukba a megmaradt telefülekért. Ám mire visszaértek, addigra Mr Weasley már fel is sietett, hogy szóljon nekik a vacsoráról.

- Ma Dumbledore is itt eszik, apa? - kérdezte Ron, miközben lefelé baktattak a lépcsőn. Fred és George bosszankodva süllyesztették a telefüleket a zsebük mélyére.

- Dehogyis, csak egy gyors megbeszélés van közte és Sirius között - felelte Mr Weasley. - Ha jól tudom, arról, hogy hogyan költöztessék át Harryt.

- Na végre! - jelentette ki fennhangon Lucy, mire mindenki egyszerre pisszegte le.

Mire leértek az előszobába, az már üres volt. A konyhában azonban ott találták a sürgölődő Mrs Weasleyt és a fojtott hangon beszélgető Dumbledore-t és Siriust. Már elhelyezkedtek volna az asztal körül, amikor fentről szapora lábdobogást hallottak, majd rögtön ezután felharsant Mrs Black ordítozása. Sirius már indult volna, hogy lecsendesítse a portrét, mikor befutott a lihegő Lupin.

- Mundungus elhagyta az őrhelyét! - jelentette, miközben a mellkasán markolta a talárját. - Fogalmam sincs, hova ment, de Harry őrizetlenül maradt…

Dumbledore felpattant, a szeme szikrákat szórt. Lucy kicsit félve hátrált a falig, és ránézésre mindenki ugyanennyire megrémült az igazgatóban szemmel látható feszültségtől. Hermione például megszeppenten araszolt közelebb hozzá és még Mr Weasley is rémültnek tűnt.

- Azonnal kerítsétek elő! - rendelkezett. - Talán még…

Ekkor azonban egy ezüstös jelenés suhant be a falakon át. Lucy még sosem látott ilyet, de nyomban felismerte: egy patrónus volt az. Megállt az asztalon, majd kis idő után felvette egy hiúz alakját. Mindenki dermedten bámulta a jelenséget, kivéve Dumbledore-t, akin csak az összpontosítás látszódott. Ezután a patrónus megszólalt: mély, dörgő basszushangja volt, amiben Lucy Kingsley Shackleboltra ismert.

- A fiú varázsolt. Patrónusbűbájt hajtott végre. A miniszter azonnali hatállyal kicsapta az iskolából. Dumbledore, siessen a minisztériumba!

Azzal a patrónus szertefoszlott és dermesztő csönd ereszkedett a konyhára. Lucy fejében úgy dörömbölt Kingsley egyik mondata, mintha a férfi mellette állt volna és a fülébe ordított volna:

Kicsapta az iskolából. Kicsapta az iskolából.

Harryt kicsapták a Roxfortból.

Csönd. Nyomasztó csönd, mint amit a dementorok gerjesztenek maguk körül. Draco egyedül volt a kúrián, mivel a szüleinek sürgős elintéznivalójuk volt, de nem mondták meg neki, mi is az. Az estét egyedül töltötte a szobájában, ahol egész végig az ágyán feküdt és hallgatta a csöndet.

Visszagondolt az elmúlt hónap eseményeire. Már ha voltak olyanok. Az összes érdekes dolog a kúrián kívül történt, amiket az apja sosem osztott meg vele. Így jobb híján a Reggeli Prófétából próbált tájékozódni, az viszont nem írt meg semmi olyat, ami őt érdekelte volna. Tovább folytatták Dumbledore lejárató kampányát: a múlt heti számban megírták, hogy kiszavazták a Mágusok Nemzetközi Szövetségének elnökségéből, valamint megfosztották őt a Wizengamotban betöltött főmágusi tisztjétől is. Akárki akármit mond, erről az ügyről még Draco is tudta, hogy mennyire sántít. Ennyire félne a minisztérium a Sötét Nagyúr visszatéréstől, hogy mindenáron tönkre akarják tenni azt, aki a leghangosabban felszólal emiatt? Lehet, hogy Dumbledore a Nagyúr ellensége, de azt nem lehet vitatni, hogy az egyik legnagyobb varázsló, aki valaha élt. És erre pár beszari alak, akik valamiért hatalommal bírnak, megpróbálják tönkretenni a jól felépített tekintélyét.

Draco úgy érezte, hogy ezért kell a Sötét Nagyúrnak irányítania mindent. Ő legalább tényleg olyasvalaki, aki megérdemli a hatalmat. Aki tényleg vaskézzel irányítaná a varázslók társadalmát és megadná az aranyvérűeknek azt, amit megérdemelnek.

Azonban ezek miatt a gondolatok miatt igyekezett nem gondolni arra, hogy mivel járna a Sötét Nagyúr felemelkedése. Legfőképpen kinek az élete árán.