„El innen, csak el! El tőle! Minél messzebb. El…" – ez zakatolt Yuki fejében. Nem tudta elhinni, hogy Shuichi ilyet tett, de kénytelen volt, hiszen a saját szemével látta. Először állt ott, mint a kőszobor, majd felizzott az oly' jól ismert gyűlölet a szívében. Az a gyűlölet, amit Shuichi iránt még sosem érzett. Képtelen volt rá. Shuichit nem lehet gyűlölni. De most… ott volt belsejében ez a szörnyű égető, mardosó érzés. Nem gondolkodott, csak azt követte, amit akarata diktált: elmenni onnan, elmenni a közelükből. Rohant lefele a lépcsőn, szinte azt sem látta, hol van, beült a kocsijába és tövig nyomta a gázt, mikor elindult. Hallotta, hogy a fiú kiabál utána, de nem értette, mit és nem is érdekelte. Se hallani, se látni nem akarta, csak minél messzebb kerülni tőle. Olyan gyorsan hajtott az autóval, ahogy csak lehetett. Nem is tudta, merre megy, nem is érdekelte, csak hajtott, tövig nyomta a gázt és csak ment, nem akart se lassítani, se megállni, csak száguldani, maga mögött hagyni ezt az érzést…
Csalódott. Rettegett ettől az érzéstől. Nem mert soha senkiben megbízni és mert úgy érezte, nincs olyan ember, akiben meg is tudna, ezért nem is akart senkiben sem bízni. Senkit nem engedett magához közel soha, mindig megtartotta nem csak a 3 lépést, inkább a 10-et. Nem akarta, hogy valakinek fontos legyen vagy, hogy neki még egyszer valaki fontos legyen. Igen, még egyszer. Mindig ott volt a fejében, a szívében Kitazawa, csak valahol mélyen elásva, nem engedte, hogy felszínre jöjjenek az érzések, az emlékek, de mikor Ő megjelent… De neki sikerült elfelejtetnie. Nem, nem elfelejteni, hanem inkább továbblépni, végérvényesen szíve és gondolatai egy nagyon távoli zugába száműzni őt. Végre úgy érezte, hogy bízhat, hogy engedheti, hogy valakinek fontos legyen (ha nem engedi, Shuichinak akkor is fontos és nem hagyja annyiban), valaki fontos lehet neki, hogy nem kell a 10 lépés távolságot tartania és talán 3 lépésenbelülre is engedheti, de… de… mindez csak hazugság volt. Shuichi végig hazudott. Igen, ha az anyja valamit kideríthet, azt ki is deríti és nem titkolja azt el. „Nem hittem, míg nem mondta, de muszáj. Mi van, ha ő nem kezd el kutatni? Meddig ment volna ez így? Meddig vezetett volna az orromnál fogva? De pont Aizawa? Ennyire fontos a karrierje, hogy nem csak nekem, hanem mindenkinek képes volt hazudni? Képes volt eljátszani, hogy gyűlöli Aizawat? Hogy nevethettek a hátam mögött? És ha Hiro is benne van? Kit érdekel?! Hiro azt csinál, amit akar." Igen, hazudott neki. Nem, tényleg nincs olyan ember, akiben meg lehetne bízni, akiben meg tudna bízni. Gyűlöl mindent és mindenkit. Még jobban rátaposott a gázpedálra. Hazug az egész világ…!!!
Shuichi egész addig térdelt ott félmeztelenül a járda közepén, amíg könnyei el nem apadtak. Akkor felállt, bizonytalanul megállt lábain, majd úgy ahogy volt elindult. Nem tudta, hová, nem bírt gondolkodni és nem is akart. Csak ment, amerre a lábai vitték. Nem érzett semmit. Semmit. Se dühöt, se felháborodást, se félelmet. Semmit. Csak ment, vagy inkább csak bóklászott. Az sem tűnt fel neki, hogy minden járókelő, sőt még az autósok is megnézték, amint póló nélkül, könnytől maszatos arccal, üveges tekintettel bandukolt az utcán.
Majd hirtelen megállt, mert ismerős helyen járt. A lakásuk előtt állt. „Illetve Yuki lakása." – javította ki magát gondolatban. - „Nem valószínű, hogy ezek után Yuki szóba akar velem állni." – szomorodott el hirtelen Shuichi. Felnézett a házra, az erkélyükre és végtelen szomorúság lett rajta úrrá. „De hiszen én nem tettem semmit. Tőrbecsaltak." – izzott fel hirtelen Shuichi szíve. „Aizawa… az a pletyka a tv-ben… Sara… Igen, biztos Sara keze van a dologban."
- Yuki! – mondta halkan, csak úgy maga elé a fiú és rohanni kezdett. Be az ajtón, fel az emeletre. Csak a lakás ajtaja előtt lassított le. Lihegett. Mind a futástól, mint a szorongató izgatottságtól, amit a szívében érzett. Elkezdett keresgélni nadrágja millió zsebében, hogy melyikbe tette a kulcsot és remélte, hogy nem hagyta el pont most. Már sok délutánt kellett ülnie a lakás előtt, mert szórakozottságában kizárta magát vagy elhagyta a kulcsot. Egyre idegesebb lett, ahogy zsebeiben kutatott a kulcs után és ekkor… bevillant neki egy kép, hogy mikor felvette a cipőjét előtte letette a kulcsot az előszobában lévő kisasztalra és utána… kijött az ajtón, majd becsapta azt… Tehát a kulcs ott van az asztalon. Az ajtó túl oldalán. Igen, sietett, mert minél előbb haza akart érni. „Haza… hm…" A felismerésre, hogy bármennyire is szeretne, nem tud bemenni az ajtón, még inkább elszontyolodott… Ekkor megfordult és kilépve a házból ösztönösen Hiro lakása felé vette az irányt. Időközben besötétedett és Shuichi elkezdett fázni. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy nincs rajta póló, hogy ott felejtette Aizawanál és félmeztelenül jött végig az egész városon.
- Igen, persze. Tényleg mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte a vonal másik végén lévő Ayaka-chantól Hiro. – Tudom, hogy vizsgáznod kell, de talán segíthetnék a tanulásban. … Tessék? … Ugyan, miért mondod, hogy akkor nem lenne semmi a tanulásból? Tudd meg, hogy jól magyarázok! … Arról már nem én tehetek, hogy nem tudsz a tanulásra koncentrálni a közelemben. … Rendben. De majd a legközelebbi koncertünkkor eljössz, ugye? … Kb. 1 hónap múlva, ha minden jól megy. Addigra vége a vizsgáidnak. … Tudom, hogy soká van. Meglátogatlak addig. … Mikor? Hát, azt így hirtelen nem tudom megmondani, de remélem 1-2 héten belül. … Na, késő van. Aludj sokat, hogy holnap is sokat tudj tanulni. Ha jól sikerülnek a vizsgáid, biztos felvesznek a tokiói orvosi egyetemre. … Oyasumi! … Én is. Szia, Ayaka-chan! – tette le Hiro a telefont. Kinn ült az erkélyen. Mindig itt beszélget telefonon Ayakaval. Így szokták: Ayaka is kiáll az erkélyre és közben az eget nézik, tudva, hogy a másik is azt teszi.
A fiú besétált a szobába és kirázta a hideg. Tavasz volt, de így este még eléggé lehűlt a levegő.
Giling-galang. Szólalt meg hirtelen a csengő. „Ki lehet az ilyen későn?" – indult el Hiro az ajtó felé.
- Igen? Ki az?
- Én vagyok az. – szólalt meg az ajtó túlsó oldalán Shuichi síron túli hangon.
- Shuichi? – kérdezte csodálkozva a fiú, de már nyitotta is az ajtót. A látvány láttán elállt a lélegzete. Legjobb barátja állt előtte félmeztelenül, csapzottan, könnytől maszatos arccal, kivörösödött szemekkel és szemmel láthatóan már alig állt a lábán.
- Gyere be! – mondta gyorsan Hiro még mindig elkerekedett szemekkel. Sokszor jött hozzá Shuichi egy-egy Yukival való összeveszés után. Ő vigasztalta, ha komolyabb volt a dolog, ő adott neki szállást éjszakára, de… De ez most sokkal súlyosabb volt, mint az eddigiek. Ezt Hiro is rögtön megállapította.
Shuichi bebotorkált az ajtón és beérve a szobába leroskadt az ágy szélére.
- Shuichi… - szólította meg óvatosan.
- Hm? – rá se nézett a fiúra, csak a padlót bámulta üveges szemekkel. Teljesen ki volt merülve és nem érzett magában erőt semmihez.
- Shuichi… Mi történt? … Miért nincs rajtad póló? … - terített egy pokrócot Hiro a fiú vállára.
- …
- Yuki… Ugye, nem bántott?
- Ie! – vágta rá hirtelen Shu felkapva a fejét.
- Akkor mi történt?
- …
- Shuichi könyörgöm, mondd el! – fakadt ki Hiro kétségbeesetten, mert végképp nem tudta elképzelni, miért van barátja ilyen állapotban. – Yuki tett valamit?
- Nem. – mondta határozottan a fiú. – Az anyja.
- Az anyja? – nézett rá még értetlenebbül a gitáros.
- És Aizawa.
- Ai-za-wa? – Hiro most már végképp összezavarodott. – Az az Aizawa?
- Hai, az.
- Hogy kerül ő a képbe?
- Átvertek. – mondta Shuichi nemes egyszerűséggel.
- Mi? Átvertek? Hogyan? Most már semmit sem értek.
- Emlékszel a pletykára szombaton a tv-ben?
- Hai. Hogy te és Aizawa egy pár vagytok. Azt mondtad, valószínűleg Yuki anyja terjesztette el, hogy lejárasson a közvélemény előtt.
- De nem ez volt az igazi célja. – mondta keserűen Shuichi.
- Hanem?
- Hogy szétválasszon Yukival. – nézett fel végre az eperhajú fiú. Ibolyaszín szemei a legáthatóbb szomorúságot tükrözték.
- Szétválasszon? Azzal a pletykával? Csak nem azt akarod mondani, hogy „a langaléta" elhitte?
- Elintézték, hogy elhiggye. – hajtotta le ismét Shuichi a fejét.
- Hm? – húzta fel szemöldökét Hiro.
- Munka után rögtön haza mentem. Yuki nem volt otthon, megbeszélései voltak az új könyvvel kapcsolatban. Mikor hazaértem, megcsörrent a telefon. A lustaszemű volt. Azt mondta, találkoznunk kéne, mert van egy menyasszonya, akit teljesen összezavart a szombati pletyka és tőlem szeretné hallani az igazságot. Először nem akartam neki hinni, hiszen… De aztán úgy áradozott a lányról… Már majdnem letette a telefont, de én utána szóltam, hogy elmegyek. Utána szóltam… - húzta egy pillanatra gúnyos mosolyra Shuichi a száját a Yukitól eltanult módon. – Megmondta a címet és szerette volna, ha rögtön odamegyek. Én beleegyeztem, mert úgy tudtam, Yuki soká jön haza és nem akartam, hogy tudjon róla. De… próbáltam Aizawaról a legjobbat feltételezni. Azt hittem, megváltozott, hogy az a lány megváltoztatta. Tényleg naiv vagyok. – fújt lemondóan a fiú. – Szóval, odamentem. Nem sokkal azután, hogy odaértem, megszólalt a telefon. A lustaszemű menyasszonya volt. Illetve valaki, akivel úgy beszélt, mintha a menyasszonya lenne. Azt mondta, késni fog a lány, addig üljek le. Megkínált innivalóval, csevegett. Aztán kínált nekem valami eperlevet, amit mikor befelé hozott az ölembe borított. Fehér póló volt rajtam és attól féltem, nem jön ki a folt. Azt mondta, vegyem le a pólót, mert talán frissen még ki tudja szedni a foltot. Eltűnt vele a fürdőben, majd mikor visszajött azt mondta, hogy ad valamit az övéi közül, mert nem fogadhatom így Ayawet. Szóltam neki, hogy az ő inge is foltos lett, mire hálálkodva ő is levette az ingét, majd odaállított a tükör elé és elkezdett a szekrényben keresgélni. Ott álltam a tükör előtt és a nadrágomat és a cipőmet néztem, nem lett-e az is foltos. Majd találva egy inget megállt valahol a hátam mögött. Aztán hirtelen végig simította az oldalam egészen a nyakamtól… - remegett meg kissé Shuichi hangja az emlék hatására. - …utána megcsókolta a nyakam és szorosan megölelve a vállamra tette az állát. … Mozdulni sem tudtam. Teljesen ledermedtem a meglepetéstől és… - akadt el hirtelen a hangja. – Aztán felnéztem rá, de másra nem voltam képes. Ő kajánul vigyorgott rám. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki figyelne és elnéztem a tükörben Aizawa mellett… - vált Shu hangja egyre zaklatottabbá. – és… és… - meredt a fiú a padlóra elkerekedett szemekkel izgatottan zihálva. Ismét megjelent előtte a kép a dühtől égő szemű Yukiról.
- Ott állt Yuki. Igaz?
- Elszaladt. – mondta vékony hangon Shuichi. – Utána futottam, de mire leértem, már benn ült az kocsiban és elhajtott. Én pedig csak futottam és futottam és futottam és… - csuklott el a fiú hangja.
- Nyugodj meg! – ült le mellé Hiro és tette nyugtatóan a kezét a zaklatottságtól remegő fiú vállára.
- Hiába kiabáltam, nem állt meg. Elhajtott és nem tudom, hova ment. Nem hinném, hogy haza. Ráadásul ismét kizártam magam, így még be se tudtam menni a lakásba. – fújt egyet hitetlenkedő-megvetően Shuichi.
- Nyugodj meg! Minden rendbe fog jönni. Majd rájön, hogy közted és Tachi között nem volt soha semmi, csak tőrbecsaltak.
- Rájön? Te hogyan reagálnál ezek után? Inkább a szemednek hinnél, mint az eszednek. – kiáltotta indulatosan Shuichi belenézve Hiro fekete szemeibe. – El tudom képzelni, hogy mit gondol most rólam, mekkorát csalódhatott bennem. – hajtotta le a fejét mély keserűséggel.
- Majd bebizonyítjuk neki! – mondta elszántan a gitáros.
- Bebizonyítjuk? Hogyan? – nézett lemondó-hitetlenkedve rá az énekes.
- Majd kitaláljuk. Most menj, fürödj meg! Aztán feküdj le és próbálj meg pihenni!
- Pihenni?!
- Na, tedd, amit mondtam! – mondta tanáros szigorral Hiro. – Gyerünk! Aludj! Össze ne ess nekem! – vált hangja lágyabbá. – Holnap nem mész dolgozni! Fujisaki úgy is beteg.
- Ühüm. – egyezett bele mindenbe Shuichi, mert úgy érezte maradék ereje is elhagyja.
- Tessék, itt a törölköző és a cuccaid, amit múltkor itt felejtettél. – adott át mindent és könyöke alá nyúlva felhúzta a fiút az ágyról. – Gyerünk! Indulás! – vezette a fürdő felé. – Hidd el, utána jobb lesz egy kicsit! – mondta, majd rácsukta a fiúra a fürdőszoba ajtót. Megfordulva Hiro fekete szemeiben az elszántság és sajnálat különös egyvelege tükröződött.
Yuki észveszejtő tempóban robogott át az egész városon. Nem tudta, hova is megy, szinte alig látta az utat. Shuichit és Aizawat látta maga előtt, amint ott állnak a tükör előtt, ahogy Aizawa végigméri Shuichi testét és megcsókolja a nyakát… Minél inkább nem akart erre gondolni, annál inkább csak erre tudott. Lelkében pedig egyre inkább összekeveredett a gyűlölet és a keserűség, majd fokozatosan a keserűség vette át a helyet, így Yuki kezdett lassan lenyugodni és egyre lassabban hajtott autójával. Végül teljesen eluralkodott rajta a szomorúság. Leállt az autóval és reményvesztetten hajtotta fejét kormányon nyugvó kezeire.
- Shuichi… - sóhajtotta, majd csendben sírni kezdett. Kisírt magából mindent: dühöt, kétségbeesést és tehetetlenséget…
Mikor végre megnyugodott még sokáig ült a kocsiban így, kormányra hajtott fejjel. Kimerültnek érezte magát és jól esett végre semmire sem gondolni, csak ülni roskatagon, csukott szemekkel. Végül büszkesége volt az, ami cselekvésre ösztönözte. Büszkesége, hiszen milyen leigázottnak tűnhet most. És Yuki felett nem győzhet senki. Nem, még a legmegalázóbb helyzetben is méltóságteljesen viselkedik. Letörölte arcáról a könnyeket, nehogy látszódjon rajta, hogy a mindig kemény és fensőbbséget Yuki felszínre engedte a sok éve elzárt Eirit. Kiszállt a kocsiból és körülnézett, hol is van. Ekkor vette észre, hogy a parkban van. A parkban, ahol Shuichival megismerkedett. Kísértetiesen ugyanolyan volt minden, mint akkor, amikor először találkozott az énekessel. Beesteledett, égtek az óriás utcai lámpák és már mindenfelé virágoztak a fák és a bokrok. Erre a gondolatra gúnyos mosolyra húzta a száját, nem is tudva, hogy a város másik felében egy összetört, eperhajú fiú ugyanilyen kifejezést öltve arcára meséli mai napjuk legszörnyűbb eseményét.
Yuki végtelenül elcsigázottan ért haza. Semmi másra nem vágyott, minthogy lerogyjon a kanapéjára cigarettát szívva, majd hátha elnyomja valamikor az álom. Agyába még mindig be-bevillant a kép, amint… de megpróbálta rögtön elhessegetni és több-kevesebb sikerrel össze is jött neki. Sokáig, nagyon sokáig bóklászott a parkban, majd leroskadt egy padra, mindvégig egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Késő éjjel volt, mikor hazaért. Miután belépett a lakásba, bezárta az ajtót és biztonsági láncot is beakasztotta, amit talán még sosem tett meg. Kezét még mindig a láncon tartva elgondolkodott, miért is teszi ezt, de néhány másodperc múltán inkább úgy döntött, elég mára a gondolkodásból. Pihennie kéne, de vajon képes rá? Megfordult és kulcscsomóját a kisasztalra akarta tenni, de keze félúton megállt a levegőben. „Shuichi kulcsai." – meredt a Nittle Grasper-es kulcstartóval ékesített kulcscsomóra Yuki. „Mit keres ez itt? Itt járt?" – indult el sebes léptekkel a szőke férfi a nappaliba. A szobában a kanapén ott hevert Shuichi Ryuichitól kapott Kumagoro-ja, a videó tetején a videokazettái, hátizsákja a telefonasztal mellett. Ekkor a konyhába ment, ahol ott volt a fiú pálcikaemberes bögréje. Ezután a hálószoba felé vette az irányt. Az ágy még bevetetlen volt, a párnán ott volt még mindkettejük fejének nyoma, Shu alvópólója, az összes ruhája ott volt a félig nyitott szekrényben. „Nem, nem volt itt. De akkor…" – gondolkodott el, hogy miért van ott a kulcs. „Kizárta magát." – fújt egyet megvetően a férfi. Majd elindult a dolgozószobája felé, mert ingerelte a sok holmi, ami mind Shuichié. Tudta, ott nem lesz semmi, ami az övé, sosem engedte, hogy ott is széthányja a cuccait.
Beérve a szobába halkan becsukta az ajtót, hogy kirekesszen mindent, amit nem akar látni, majd ledobva zakóját rágyújtott egy újabb cigarettára. Az elmúlt néhány órában annyi cigit szívott, mint amennyit máskor egy egész nap alatt szokott. Ledobta magát a székére és hanyagul elfeküdt benne, karjait ernyedten lelógatta. Csukott szemekkel ült így vagy negyed órát, aztán hirtelen felült, bekapcsolta laptopját és hevesen elkezdett gépelni.
Másnap a bekapcsolt laptop mellett az íróasztalon feküdve ébredt fel. Az éjjel csak egy pillanatra akart rádőlni karjaira, mert a több órai üléstől nagyon fájt a háta, a sok írástól pedig már égett a szeme, de aztán elnyomta a fáradt álom. Felébredve még összetörtebben érezte magát, mint este. Fájt a háta, a feje és a szeme is és amikor eszébe jutottak a tegnapi nap eseményei fájt a … szíve is. De a gondolatot ismét elhessegette magától és annak érdekében, hogy teljesen felébredjen főzött egy jó erős kávét, miközben rágyújtott aznapi első cigarettájára. (Azt gondolnánk a tegnapi tengernyi cigi után legalább délig rá sem bírna nézni még a cigisdobozra sem, de nem. Yuki bárhol és bármikor rá tud gyújtani egy cigarettára.) Majd elindult a nappali felé, hogy szokásához híven ott fogyassza el kávéját, de Shuichi szétdobált holmiai ismét a tegnapi hatást váltották ki, így inkább Yuki kivonult az erkélyre kávézni.
Az erkélyről a telefon csöngése szólította be.
- Igen? – szólt bele Yuki durvább hangon, mint máskor.
- Hallom, ma mogorvább vagy a szokásosnál is. – szólt egy mosolygós férfihang a vonal túlsó végén.
- Seguchi…
- Igen, én vagyok. Ohayo! – szólt Tohma vidámabban, mint máskor.
- Mit akarsz? – mordult egyet Yuki.
- Olyan beteg Shuichi, hogy Hironak kellett felhívnia helyette, hogy nem jön ma dolgozni? Csak nem elkapta Sugurutól? Mi van vele?
- Nem tudom és nem is érdekel. – válaszolta nagyon ingerülten a férfi.
- Eiri-san… - mondta halkan Seguchi. – Mi történt Shu…
- Ki ne ejtsd előttem a nevét!
- Eiri-san… - suttogta, hangja teljes meglepetést és megdöbbenést sugárzott.
- Az a kölyök meghalt számomra. Ő nem létezik többet… és soha nem is létezett! – kiáltotta a telefonba feldühödten Yuki.
- De…
- Hagyj békén! – kiáltotta rekedten Yuki és félt, hogy hangja elárulja gyenge lelkiállapotát, ezért gyorsan lecsapta a telefont.
- Mi…? Eiri-san! Eiri-san! Eiri… - szólongatta a telefonban egyre kétségbeesettebben Seguchi. Arca megdöbbenést, kétségbeesést, tanácstalanságot és némi félelmet sugárzott. Korábbi boldog mosolyának már nyoma sem volt. Szép lassan visszatette a telefonkagylót a helyére, majd ugyanilyen lassú tempóban hátradőlt puhatámlájú irodai székében, miközben arckifejezése mit sem változott. „Mi volt ez? Vajon mi történt? Sose hallottam még ilyennek. Nem tudom és nem is érdekel. Az a kölyök meghalt számomra. Ő nem létezik többet… és soha nem is létezett! Hagyj békén! Az a hang… olyan rekedt volt, mint aki mindjárt… elsírja magát!" Ekkor Seguchi felugrott az íróasztalától, futtában a titkárnőnek megmondta, hogy nem biztos, még ma visszajön, majd kirohant az N.G. épületéből, autóba ugrott és olyan gyorsan, ahogy csak tudott elindult Yuki lakása felé.
A telefonkagyló csattanása zengett a csöndes lakásban. Az egyetlen zaj, ami mellette hallható volt, Yuki zihálása. A telefonasztal mellett állt, görcsösen markolva a kagylót, szemei szorosan összezárva. Cigarettáját és üres kávéscsészéjét leejtette a földre. Hosszú pillanatokig állt így, majd hirtelen eleresztette a készüléket és szemeit még mindig csukva tartva, dülöngélve támolytott a kanapéhoz és roskadt le rá. Hanyatt dőlt és így ült nagyon sokáig. Lassú megnyugvását csak az mutatta, hogy egyre kevésbé szorította össze a szemeit.