Nos, jó olvasást!
Köszönöm a kritikákat, nem is húzom tovább az időt! Pls nézzétek el a hibáimat ;)
Lora
Hohó, láttátok, hogy az Extra Game-ban a csávókám, hogy hasba rúgta Kurokót? :D Szegénykémnek jól megtépték a haját, de persze aztán jöttek a többiek és megmentették...
- Tetsuya az öcsém...?
Seijuuro hangja meglepett volt, hitetlen, izgatott. Ha nem Akashi lenne, és a haja sem lenne vörös, mint a vér, Seiichi tudta, hogy a fia kíváncsian feszengett volna itt mindenki előtt, és hangosan azt kérdezgetné, hogy:"Ez igaz, ez igaz?"
Seiichi legbelül mosolygott, és életében először volt annyira de annyira büszke a fiára, mint még soha. Örült, hogy Seijuuro ilyen módon reagált arra, hogy Tetsuya a testvére, hiszen a férfi tudta jól, hogy másképp is alakulhattak volna a dolgok. Akashi már mindenre felkészült, és Seijuurót is belevette a terveibe, különböző reakciókkal együttvéve. Tudta, hogy mit tenne, ha a fia féltékenységet, dühöt, haragot, utálatot mutatna az öccse felé.
Ha Seijuuro szörnyű módon viselkedne ezek után, vagy most Tetsuyával... Seiichi nem tétovázna, azonnal kitagadná elsőszülött fiát.
Ugyanis ennyire szereti Tetsuyát. S habár a fia nem is tud róla, Seiichi irdatlanul arra vágyik, hogy Tetsuya is szeresse őt, hogy megismerje őt. Mivel Akashi mindennél jobban meg akarja ismerni a fiát, bármi áron.
De szerencsére, Seijuuro a legjobban reagált.
- Az lehetetlen... – Suttogták többen is, míg végül a férfi észrevette, hogy Haruka és Masamune arca folyamatosan kezd moha zöldből, falfehérré változni. Seiichi most már úgy mosolygott, hogy a többiek is lássák, s élvezettel nézte, ahogy a rég szeretett nő hátrál pár lépést, és a férfi innét tudta, hogy az már feladta.
Szánalmas. Még a saját fiadért sem küzdesz, Haruka? De persze, tudtam, hogy így teszel. Nincs is más választásod... választásotok, hiszen sakk-mattot adtam nektek.
- Kérlek... n-ne vedd el tőlünk. – Szólt megtört hangon a nő. – Kérlek... Tetsuya... Tetsuya az én... – kezdte el szaporán venni a levegőt -, ő az én kisfiam...
Akashi tekintete megkeményedett, ahogy a nőt bámulta.
- Az én fiam. Te szülted, de az enyém. Mindig is az volt. – Volt könyörtelen. – És mindig is az lesz. – A férfi mélyet sóhajtott, és szokás szerint megigazította a nyakkendőjét, majd a barátjára nézett. – Nakamura majd szépen elmegy Tetsuya összes holmijáért, én pedig addig hazaviszem őt.
A teremben majdhogy nem kitört a káosz. Többen is felkiáltottak, hogy ezt nem teheti, mivel a fiúnak most volt egy balesete, és az agyrázkódása miatt ez veszélyes is lehet.
Seiichi kuncogott.
- Á, igen-igen, tizenöt öltés, és agyrázkódás igaz? – húzódott mosolyra a szája a meglepett arcok láttán. – Már mindent tudok, és teljesen rendben van, hogy hazavigyem őt. Elintéztem.
Masamune tekintete elködösült, ahogy rájött.
- Haza? Hova haza? – tette fel a kérdést, de mind a két férfi tudta, hogy mit jelent az a szó, hogy „haza."
Haruka is egy szempillantás alatt rájött.
- Nem! Nem...! – Kiáltozott, de Akashi rá se hederített. – Kérlek...
- Ne könyörögj, mert szánalmas, Haruka. Ha akkor, mindezt nem tetted volna meg, most nem itt tartanánk. Együtt élnénk, Seijuuroval és Tetsuyával. De te máshogy döntöttél, és tessék, edd meg amit főztél.
Haruka szenvedő arcot vágott.
- Hogy lehettünk volna együtt...? – volt halk a hangja. – Azt hiszed, beköltöztem volna abba a házba Tetsuyával... és együtt tudtam volna élni a feleségeddel és Seijuuro-kunnal?! – Kiáltotta cérnahangon a sírástól. – Lehet, hogy ez neked – nézett fel, és az arca két oldalán tisztán látszott az elmosódott smink -, normális... de t-tudod, mit éreztem én egyáltalán? – rázta meg keseredetten a fejét. – Szépen végig kellett volna néznem, ahogy vígan éldegéltek? Tisztán ki kellett volna várnom a sorom, hogy végre velem is foglalkozz...? – szipogta. – Neked... ott volt ő és Seijuuro... Nekem pedig Tetsuya és Masamune. Fogadd el, és lépj t-tovább.
Seiichi tekintete nem változott, jéghideg maradt. Pontosan látszott rajta, hogy a szavak egyáltalán nem hatották meg annyira, mint amennyire kellett volna.
- Két év. Ennyit kellett volna várnod rám. Két évet.
A nő csendben maradt.
- Shiori egy évvel az után halt meg, hogy hozzámentél, ehhez. – Intett a fekete hajú felé, kinek homlokán kidagadt egy ér a megnevezés miatt, de nem szólt semmit. – Ahogy az apám is, rögtön utána, egy évvel.
- Nem érdekelt. Nem is akartam tudni róla. – Hazudta a nő.
Akashi kegyetlenül elmosolyodott.
- Tudod, hogy halt meg Shiori?
- Mondtam már, nem... érdekel. – Nézett a vörös tekintetbe.
- Öngyilkos lett. – Mondta, s abban a pillanatban a helyre újra csend borult, Seijuuro pedig csak az apját nézte. Nem akart erre gondolni, ezért kiszúrta az apját, egyetlen egy pontnak, hogy azt figyelje, hogy ne koncentráljon másra. A fiú már rég tudta az egész sztorit. Mindent tudott kétségkívül, hiszen az apja elmondta neki, de... Véletlenül kihagyta a történetből a kisöccsét és a szeretőjét.
- Az a nőszemély, fogta magát, és felvágta az ereit. Na nem mintha siratnánk érte. – Jegyezte meg mellesleg a férfi, Nakamura pedig felnevetett.
- Hogy képzeli...?! – Kiáltották többen is. – A felesége...! Mutathatna egy kis tiszteletet...!
De a vörös rájuk se hederített. Seijuuro tudta, hogy miért. Hiszen az anyja nem azért ölte meg magát, mert nem szerette volna őt, a saját gyermekét, nem. Azért ölte meg magát, mert éppenséggel, ez a gyermek, Akashi Seiichitől volt. Az érdekházasságoknak nem mindig Happy End a vége. Ezt az egész Akashi család tudta.
„Megszoksz, vagy megszöksz, Sei-chan." – Csendült fel Akashi fejében az anyja lágy hangja, ahogy a nagyon jól ismert mondást mondta, mely köztudott volt a családjukban. Ez volt az elv, mindenek felett, és természetesen a győzelem. A vereség elfogadhatatlan volt.
„Ugye tudod, Sei-chan, hogy a Mami nagyon szeret téged igaz? Ezt soha ne felejtsd el, Sei-chan. Megígéred? Igen? Jó fiú, a Mami büszke rád. Légy mindig erős, Sei-chan."
„Hm? Hogy hová megy a Mami? Sajnálom, Sei-chan, de a Mami most megszökik." – Mondta a vörös hajú nő mosolyogva, majd eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött, és soha többé nem jött ki onnan.
- Tisztelet? – kérdezte Seijuuro, s kapott pár megdöbbent pillantást. – Anyám nem érdemli meg a tiszteletet. – Volt komoly a hangja, ami elárulta, hogy komolyan is gondolja azt, amit mond.
Seiichi mélyet sóhajtott, miután a fia elhallgatott, de amikor a szeme sarkából meglátott valamit, elmosolyodott.
- Shoichi, látom nem kellett csalódnom benned. – Fordult a Touous diák felé, ahogy a kimondott szavak után a többiek is. - Milyen tökéletes kis sakkbábú vagy.
Szinte mindegyikük tüdejében benne rekedt a levegő, mikor meglátták a szemüveges kapitányt, az alvó Kurokóval a kezében.
- Imayoshi?! – Kiáltott fel Wakamatsu, mellette Sakurai pedig csak csendben dadogott, a többiek pedig csak tátott szájjal meresztették a szemüket.
- Tetsu-kun?! – Sikkantott Momoi, ahogy észrevette a bekötött fejű fiút, Imayoshi kezeiben. A négyszemű villantott egy rókamosolyt, ami hirtelen nagyon hasonlított, Nakamura vigyorgására...
Kagami és Aomine egyszerre mozdultak meg, feltehetőleg azért, hogy beverjék a kapitány mosolygó arcát, de alig voltak pár méterre a sráctól, amikor is Seiichi eléjük állt. A két tini visszahőkölt, és vicsorogtak, majd ide-oda nézegettek a barátjuk és Akashi között.
- Mégis mi a fenét művelsz, Imayoshi?! – Vonta kérdőre a barna bőrű, mire a Senpai kiadott egy „Hm" hangot.
- Nos, hogy is mondjam – nézett elgondolkodóan félre, majd a gyorsan vetett egy pillantást Seiichire -, teljesítek egy feladatot?
- Te kis...!
- Azt hiszem, nem kértünk véleménynyilvánítást, Aomine Daiki, Kagami Taiga. – Nézett villámló szemekkel a párosra, Akashi.
- Én legalább elvégeztem a feladatomat, nem úgy, mint NN-n. – Kuncogott a kapitány, mire Nakamura felciccegett.
A férfi kikerülte az eddig falba olvadó Minatót, majd Imayoshi mellé sétált, és karba fonta a kezeit.
- Megmondtam már, hogy ne hívj, NN-nek. Miért nem vagy olyan, mint Akashi-sama? Hívhatnál egyszerűen Nakamurának vagy Naokinak. Tudod, N-A-O-K-I. Nem NN-n. – Hörgött a férfi, mire a kapitány felkuncogott.
– Ha ezzel úgy is felhúzhatlak, bácsikám, akkor miért ne tenném? – vigyorgott. – Anyámnak persze megengeded, de nekem nem? Fura egy alak vagy te...
A férfi csak szúrós pillantásokkal jutalmazta Imayoshit, aki egy cseppet sem hatotta meg ez.
Seiichi felsóhajtott, majd intett a fiatal kapitánynak, hogy az jöjjön közelebb. Mikor a négyszemű ezt megtette, mielőtt reagálhatott volna, Akashi óvatosan kiemelte a másik kezeiből a fiút. Shoichi közben ott segített, ahol tudott, s megpróbálta nem feltűnően bámulni Seiichit, ahogy amaz gyengéden mosolyogva öleli jobban magához az alvó fiát. A férfi arcáról csak úgy sütött a boldogság, de egy másodperc múlva, mikor megfordult, teljes érzelemmentességet tükrözött.
Hideg szemeivel körbenézett a helységben, melyek olyan intenzitással égtek, melytől mindenki összerezzent, kivéve NN-t és Imayoshit. Aomine és Kagami megrezdültek, majd szinte akaratlanul, kissé remegő testtel, félreálltak Seiichi útjából, mikor a férfi elhaladt előttük.
Aomine a bal kezével kinyúlt még Kuroko felé, de mielőtt elérhette volna a kék hajat, az már eltűnt előle. A váróban mindenki csak állt, és nézte az elsétáló vörös hajú férfit, fiával a kezében. Senki nem szólalt meg, senki nem akadályozta meg Tetsuya elvitelét.
Seijuuro arcán halvány boldogság jelei tükröztek, ahogy vágyakozó pillantást vetett apja karjaiban lévő kisöccsére, majd csatlakozott hozzájuk. A hármas mögött, alig pár centire követte őket még Nakamura és Imayoshi, de mielőtt befordultak volna a sarkon, Masamune hangja megállította őket.
- Az egyetlen, amit valaha akartam, az Haruka volt. – Szólalt meg keserű hangon. – De Tetsuya... Tetsuya a fiam. Mindig is az volt, és az is marad. Akkor miért... miért... kell elveszítenünk őt? Miért pont mi? Miért pont a te fiad? Miért?!
Seiichi vetett re egy szánalmas pillantást.
- Te soha nem azt gyűlölted, hogy Tetsuyának én vagyok az apja. – Volt mély a hangja, és még a távolból is látta, hogy Masamune szeme elkerekedik. – Te mindig is azt gyűlölted, hogy Tetsuya nem a te fiad. – Ölelte magához jobban a kék hajút, és nem érzett bűntudatot, mikor észrevette a fekete hajú szemeiben a könnyeket. – A bánat, melyet érzel, azért van, mert képtelen vagy elviselni a tudatot, hogy a fiú, akit szeretsz, nem a tiéd. Fogadjunk, oly sok év elteltével, már magad is elhitted, hogy Tetsuya a tiéd, igaz? – kérdezte, és ahogy a könnycseppek a földre hullottak, tudta, hogy igaza van.
Ezek után, az ötös csendben, kopogó léptekkel elhagyta a várótermet, s figyelmen kívül hagyták a két síró szülő esedezett könyörgését, és a döbbent, aggódó, értetlen arcokat.
...
Nakamura beült a kisebb limuzin vezetőülésére, unokaöccse pedig lazán becsúszott melléje. Hátulra, NN-n mögé Seiichi ült, el nem engedve Tetsuyát a karjaiból. A dokin látszódott, hogy jobb ötletnek találja középre beültetni a fiút, de látva Seiichi jéghideg szemeit, csendben maradt, és fintorgott.
Mikor az autó elindult, a társaság akkor sem szólalt meg. Seijuuro látatlanul próbált minél közelebb kerülni testvéréhez, s ezt az apja pontosan jól látta. A férfi gyengéden lepillantott ölében fekvő fiára, s vigyázott, hogy amaz még alva is az igazak álmát aludja.
Kecses ujjaival eltűrt pár kósza tincset a fiú homlokáról, majd megsimította annak arcát is. Seiichi mosolygott, majd az orrát belefúrta a puha, vanília illatú hajba, s ismét magához szorította a fiát, majd felsóhajtott.
Seijuuro tisztán hallotta a boldog, örömittas sóhajt apja szájából, de nem tette szóvá, nem reagált. Ugyanis tudta, nagyon is jól tudta, hogy az apja nem szokta kimutatni az érzéseit. Így kinézett az ablakon, és elfelejtette ezt a kis malőrt.
Habár, még így sem tudta figyelmen kívül hagyni, ahogy az apja elmosolyodik, mikor ő megfogta az öccse kezét.
...
Seijuuro csendben követte apját, mikor az felsétált az emeletre, a temérdek sok lépcsőn. A fiú képtelen volt az apjára nézni, bár arról fogalma sem volt, hogy miért. Sok-sok kérdése lett volna, az előtte sétáló férfihoz, és tudta, hogy ezt ő is tudja, de nem tette fel egyiket sem. Még.
Meg akarta kérdezni tőle, hogy miért nem mondta el neki, hogy Tetsuya a testvére. Meg akarta kérdezni tőle, hogy miért most árulta el az igazságot. Hogy mikortól volt az a nő a szertője. Hogy már az elejétől kezdve tudta-e, hogy az anyja meg akar-e majd halni. Hogy miért nem hozta el azoktól hamarabb Tetsuyát. Hogy...
- Nem most. – Hallotta meg az apja hangját, mire Akashi megmerevedett, de nem szólt semmit.
Egy pár percnyi néma álldogálás után, a vörös hajú ismét az apja után sietett, s halkan végignézte, mikor amaz lefektette egyetlen testvérét, lefektette az egyik üres szoba hatalmas, puha ágyára.
Egy pillanatra mindketten elhallgattak, mikor Kuroko megmozdult és nyöszörgött egyet. A fiú vett egy mély levegőt, majd hátat fordított Seiichinek, és az arcát az egyik méregdrága selyempárnába fúrta, mely krémszínű volt, pont, mint az a takaró is, amellyel, percekkel később Akashi a fiára terített. A férfi lehajolt, megcsókolta a fiú feje búbját, majd elsétált Seijuuro mellett, ki a szobából.
Egy szót sem szólt első szülött fiához, nem nézett rá, csupán elment mellette.
Seijuuro, mikor hallotta, hogy a ház ajtaja becsukódik a távozó apja után, nem tudta, hogy az hova megy ilyen későn. Ő maga is, pillanatokkal később, szintén becsukta a szoba ajtaját, majd neki vetette hátát, s úgy bámult a szundikáló testvérére.
Testvér.
A Császár szemek, melyek oly sok ideje látták Kuroko Tetsuyát, most teljesen másképp tekintettek a fiúra. Akashi vett egy mély levegőt, majd közelebb sétált Kurokóhoz. Mikor a lába a puha ágy szélének ütközött, felemelte a térdét, és felmászott a másik mellé az ágyra. Jobb könyökével megtámaszkodott Kuroko feje mellett, s onnét bámulta a fiú arcát, szinte már valami földöntúli csodával.
Akashi mindig is egyedül volt. Anyja halála után, már csak az apja volt neki, de ez nem számított. Egyedül volt, csak is magára számíthatott. Ezért érzett most, olyan boldogságot a kistestvére iránt, hiszen már tudta, hogy nincs egyedül.
Seijuuro megfigyelte a fiú vonásait, s észrevett pár hasonlóságot, mely bizonyította, hogy ők testvérek, mint például a másik állának vonalát, orrát... bár Tetsuya akkor is jobban hasonlít az anyjára, mint az apjára.
Vajon apám, valóban átirattatja a Rakuzanba? Vajon Tetsuya felveszi a nevünket? Vajon itt akar maradni majd velünk? Vajon szeretni fog minket? És... vajon örülni fog annak vagy szomorú lesz...
Hogy a testvére vagyok?
Seijuuro mélyet sóhajtott, majd elfeküdt Tetsuya mellé, és a plafont kezdte el bámulni. Lassú lélegzetvételeket vett, s ahogy a tekintete oldalra tolódott, feltűnt neki a fal színe. Eddig soha sem foglalkozott olyasmi dolgokkal, mint a fal színe, de mikor meglátta a világoskék színt, eszébe jutott pár régi emlék.
Öt évesen járt ebben a szobában először, s utoljára. Egészen mostanáig. Addig nem is ismerte ezt a szobát, míg véletlenül ide nem keveredett, de már akkor érdekesnek találta a helyet. Hiszen különbözött az addigi szobáktól, melyekben már járt. A házban az összes szoba vörös volt, míg ez kék, ezért tetszett meg neki elsőre. Mint akkor, most is ugyanazt a nyugalmat érezte áradni a szobából, s furának tartotta, hogy idáig nem emlékezett rá. Az apja nem volt mérges, mikor megtalálta itt. Akkoriban, Akashi még meg merte kíváncsiságból kérdezni a dolgokat, melyeket az idő elteltével kinőtt.
Kérte ezt a szobát. Itt akart lakni. Seiichi viszont azonnal nemet mondott, s kihozta őt onnét.
S habár akkor nem, Seijuuro most már végre megértette.
Ez a szoba, kezdetektől fogva, Tetsuyáé volt. A kék szín... apám akkor, még olyan nagy távolságból is meg akart adni neki mindent? Ő már... előre tudta, hogy Tetsuya egy nap itt fog feküdni? Itt fog lenni, élni?
Akashi az oldalára fordult, betakarózott, és közelebb húzódott az öccséhez. Tetsuya szempillája megrezdült, de nem reagált, mikor bátyja összeérintette a homlokukat, csak aludt tovább. Seijuuro vett egy mély levegőt, majd mosolyogva behunyta a szemét.
Vajon apám, melyikünket szereti jobban?
Elaludt, és tudta, hogy a kérdésre soha nem kap majd választ. Hiszen tudta. De nem bánta.
Hell yeah, vége a fejezetnek :D Remélem tetszett :)
Lora