4.
Azok a bizonyos "forró napok"...
Én – Én nem vagyok egyszerű démon – kezdtem bele a mondókámba. Fury, Phil és Steve figyelmesen hallgattak. – Tűzboszorkány vagyok! – jelentettem ki.
Fury – És ez mit is jelent pontosan?
Én – Az egyszerű démonok csak azt a dolgot tudják meggyújtani, amihez hozzáérnek. – magyaráztam. – Mint tapasztaltátok, nekem nincs arra szükségem. Továbbá mi nem csak meggyújtani, hanem eloltani is tudjuk a tüzet. Ezt is láthattátok.
Fury – És még? – kérdezte. – Más is van még, nem igaz?
Én – Hm...
Coulson – Úgy tűnik, Fury megint ráhibázott.
Fury – Nos?
Én – A tűzboszorkányokat egy mondattal lehet leginkább jellemezni... – Gonoszul félbehagytam a mondatot, hogy tovább húzzam őket.
Steve – És mi lenne az?
A szememben fény csillant, majd elvigyorodtam. Fury-nak ez nem tetszett. Megkönyörültem rajtuk és a legnagyobb természetességgel kijelentettem.
Én – Bármit meg tudunk tenni a tűzzel.
Steve – Hogy érted, hogy bármit?
Én – Szó szerint. Bármit. Növelni az energiáját, vagy éppen elvenni azt. Formába önteni, vagy mindent beborítani vele. És nem csak a tűzzel, mindennel, ami a meleggel kapcsolatos... - Kérdőn néztek rám, de én csak kissé megmozgattam a kezeimet, minek hatására a szoba hőmérséklete emelkedni kezdett. Már vagy öt fokkal lehetett melegebb, mikor rájuk néztem. – Érzitek?
Steve – Mit kéne éreznem?
Coulson – Én igen. Melegebb lett...
Fury – Ezt meg hogy csináltad?! Átállítottad a klímát?
Én – Mennyi a max a klímán? – kérdeztem kissé megsértődve, amiért csalással vádolt.
Fury – Huszonnyolc fok...
Coulson – Szerintem nem kellett volna megemlíteni – jegyezte meg.
Én – Most már késő – vigyorodtam el, és tovább melegítettem a levegőt. Nagy, vagy éppen nem olyan nagy meglepődésükre néhány másodperc múlva lett vagy negyven fok a szobában. Ám úgy tűnt, ezt még simán elviselik. Heccből tovább mentem, de ötvenöt foknál már a Phil-ről és Fury-ról folyni kezdett a víz.
Coulson – Ez elképesztő – jelentette ki, miközben sóhajtva letörölte a vizet a homlokáról.
Steve – Csak ennyit tudsz? – húzott most ő engem.
Én – Elmegyek kétszázig is simán – álltam a tekintetét.
Coulson – Szerintem már ez is elég lesz!
Én – Nem szeretitek a szaunát? – vigyorogtam, és még „néhány" fokot növeltem a szoba hőmérsékletén.
Coulson – Skandináv szokás. Nekem egy időre elegem lett belőlük!
Értettem én a célzást, de csak tovább vigyorogtam. Olyan jó volt nézni, ahogy végre kicsit tartanak tőlem, legalábbis Phil és Fury. Ez utóbbi végül úgy döntött, hangot ad a nemtetszésének.
Fury – Most már fejezd be! – Némán bámultam a szemeibe. – Kérlek! – sóhajtotta.
Én – Honnan veszed, hogy képes vagyok rá? – játszadoztam tovább.
Fury – Fejezd be! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Steve is jelentőségteljes pillantásokat küldött felém.
Én – Ha már nem értékelitek az ingyen luxust, hát jól van – sóhajtottam, és lassan elkezdtem visszahűteni a szobát. Megtehettem volna egy pillanat alatt is, de azért mégsem akartam, hogy kegyes közönségemnek valami baja essék a hirtelen hőmérséklet átmenettől.
Fury – Köszönjük, Bella.
Én – Oh, igazán nincs mit.
Coulson – Tovább is tudsz menni?
Én – Valaki figyelt – mosolyogtam rá. - Sokan azt hinnék, csak annyit tudok elvenni, amennyit adtam, de ez így nem teljesen igaz. Elméletben bármennyi hőt el tudok venni.
Coulson – Bemutatnád?
Én – Tudod, ez kicsit fura...
Coulson – Mi?
Én – Azt mondtad, eleged volt minden skandináv dologból, mégis azt szeretnéd, ha északi éghajlatot varázsolnék ide...
Coulson – Csak kíváncsiság.
Fury – Képes vagy rá?
Elmosolyodtam, némi sejtelmességgel.
Én – Van nálatok télikabát?
Steve – Csak láss hozzá!
Én – Mennyi a páratartalom? – kérdeztem.
Fury – Miért számít az? - Vállat vontam.
Én – Csak számít.
Coulson – Hatvan százalék... – olvasta le a falon lévő kivetítőről.
Én – Akkor fejeket védeni, mert enyhe jéghullás várható – kezdtem.
Coulson – Tessék?
Én – Nincs kedvem lassan csinálni. Kezdhetem? – Bólintottak. – Akkor hidegre fel!
Ez a művelet már kicsit nehezebb volt, mert ahhoz, hogy kivonjuk az energiát a környezetből valamivel több önuralom és odafigyelés szükséges. Koncentráltam, majd pillanatok alatt lehűtöttem a szobát vagy mínusz harminc fokra.
A levegő páratartalma kikristályosodott, és száraz jégesőként hullott alá. A három férfit úgy tűnt, csípi a hideg eléggé, de a csodálkozásuk most is nagyobb volt, mint a bosszankodás. Megszólalni sem tudtak, de valószínűleg azért, mert már ahhoz is túl hideg volt.
Most nem mentem tovább, hanem fél perc múlva megkönyörültem rajtuk, és valamivel gyorsabban visszaállítottam a szoba eredeti hőmérsékletét. Talán néhány fokkal melegebbre is, hogy ők is hamarabb melegedjenek vissza.
Én – Van még kérdés? – Megrázták a fejüket.
...
Coulson – Folytatnád, kérlek?
Én – Mit szeretnél hallani?
Fury – Beszélj a helyről, ahonnan jöttél! És a többi világról.
Én – Nos, ez meglehetősen hosszú monológ lesz...
Steve – Ráérünk – mosolygott rám, miközben kicsit nyújtózkodott a kanapén, majd feltette a kezét a háttámlára, szinte már engem karolva át. Nagyon rámenős akart lenni, azt hiszem. De nem bánom, jó érzés. Phil és Fury csak elmosolyodtak a jeleneten. Na, sebaj! Majd még visszakapják.
Én – Mindent?
Fury – Mindent.
Én – Én szeretek beszélni – jelentettem ki, és bele is fogtam.
Meséltem anyáról és apáról, a látogatásokról, amiket Muspellsheim-ba tettünk – természetesen azt, hogy hogyan jutottunk oda nagyvonalúan kihagytam. Meséltem az országunkról, szokásainkról, a muspellekről, a perzselő vidékről és minden másról, ami szerintem érdekelheti őket – kicsit talán elfogult is voltam, de hát ennyi belefér. Mégis csak az őseim földje. Utána szóba került a többi világ is.
Ezekről már nem fogalmaztam olyan bőven, de nagyjából felvázoltam az ott élő fajok kinézetét, tulajdonságait, a világ jellegzetességeit, politikai hovatartozását, és hasonlókat. A politikába, ami azt illeti, néhol talán túlságosan is belementem, főleg ott, ahol a mi birodalmunk állt szemben egy másikkal. Természetesen itt is meglehetősen szubjektív voltam, de miért ne lehetnék? Az én szemszögem. Nem említették, hogy csak tényeket közöljek.
Phil, Fury és Steve szó nélkül hallgattak, és egyszer sem szakítottak félbe. Úgy tűnt, nagy sokként érték őket a dolgok, amit megosztottam velük. Bár tudtak már a világokról, lehet, hogy mégis én nyitottam fel a szemüket az igazságra. Talán eddig nem volt elég bizonyítékuk, de az is lehet, hogy csak nem merték elinni. Viszont most, hogy első kézből hallották, már kénytelenek voltak.
Mégsem bánom, hogy elmondtam nekik. Miért kéne ezt a dolgot titokban tartani? Nyolc világ mindegyike tisztában van a másik nyolc létezésével. Miért ne világosíthatnám fel akkor a midgardiakat is? Nem is értem, Thor miért hagyta őket édes tudatlanságban. Az élet nem habos torta, nem élhetnek burokban! Úgy fair, ha tisztában vannak a helyzettel!
...
Én – Szóval ennyi lenne, ami kapásból eszembe jutott – jelentettem ki néhány óra múltán. Kegyes hallgatóságom nevéhez híven hallgatott még egy ideig. Majd végül Phil-nek sikerült először megszólalnia.
Coulson – Köszönöm – ennyit mondott, majd felrántott a kanapéról és a nyakamba vetette magát. Kicsit megdöbbentem ezen a dolgon, de végül is érthető volt a reakciója. Én voltam az, aki először teljes körűen felvilágosította őket. Hm... Ez úgy hangzott, mintha én vettem volna el az ártatlanságukat... – Köszönöm, Bella – ismételte meg.
Én – Hát szívesen – nyögtem ki két szorítása között. Steve nyugodtan somolygott a háttérben. Ő nem készült a nyakamba ugrani. Ahogy Fury sem, de most ő is hozzám fordult.
Fury – Ahogy Coulson ügynök is megmondta, köszönjük kisasszony. Hosszú idő óta próbáltuk megszerezni ezeket az információkat, eddig sikertelenül. Megnyugtató, hogy végül első kézből jutottunk hozzájuk.
Én – Szóval megbízható forrásnak tart? – kérdeztem sejtelmesen. Fury az ügynökre pillantott.
Fury – Coulson, hazudott?
Phil a szemembe nézett, és végigmért, bár csak a hatás kedvéért. Én éreztem, hogy végig szemmel tartott.
Coulson – Egyszer sem – jelentette ki a férfi. Először az igazgatóra, majd rám mosolygott.
Fury – Helyes – jegyezte meg.
Steve – Talán mégis van remény a számodra – vetette közbe.
...
A dolgok ezek után viszonylag simán mentek. Fury-ék természetesen úgy érezték, hogy tartoznak nekem a kis beszámolómért, így a kezdeti pár kirohanásom ellenére is kedvesen bántak velem. Csatlakoztam a Bosszúállókhoz és Phil irányításával, Steve társaként kisebb küldetéseket teljesítettem. Nem igazán volt komoly dolgom, általában olvasztanom, robbantanom, vagy harcolnom kellett. Egyikkel sem volt különösebb gond. Persze Steve-vel sokszor összekaptunk, mivel szerinte én meggondolatlan, lobbanékony és felelőtlen vagyok, ő pedig szerintem egy begyepesedett őskövület. Ilyenkor általában Phil választott szét minket. Ettől eltekintve kezdtem egész megkedvelni csapattársamat és főnökömet. Mindketten nagyszerű emberek, és bár elég keményre fogtak, azért élveztem. Élveztem, mert éreztem, hogy kedvelnek, és fontos vagyok nekik. Steve pedig mindig végtelenül udvarias volt velem – egy régimódiság, amit nem „bántam" annyira.
Már vagy augusztus lehetett, amikor úgy éreztem, eléggé beépültem a SHIELD-be ahhoz, hogy a következő szintre lépjek. Már Fury sem gyanakodott rám semmiben. Úgy éreztem, itt van az ideje, hogy szabadságot vegyek ki, és titokban elmenjek a bátyámért. Még két hete vettem egy házat Los Angeles-ben – a SHIELD-nél meglehetősen jól fizetnek -, így lesz hová mennünk. Azt még nem tudtam, hogy hogyan fogom elrejteni Loki-t a munkatársaim szeme elől, és hogy vissza térek-e egyáltalán a SHIELD-hez, de most nem nagyon rágódtam ezen. Annyit tudtam, hogy először Muspellsheim-ba kell eljutnom, onnan pedig már Asgardba mehetek, ahol reményeim szerint meglelem a bátyám. Ha megvan, akkor szintén a démonok földjén át vissza Midgardra, LA-ba, ott pedig majd eldöntjük, hogy hogyan tovább. A legjobb Muspelss-ben lenne, de ott ugye gyűlölik a jégóriásokat, még ha csupán félvérek is. Szóval, marad LA. Kezdetnek viszont az is elég lesz, ha meggyőzöm Phil-t, hogy adjon szabadságot, és észrevétlenül távozhatok ebből a világból.
És ha már itt tartunk: Távozni ebből a világból! Az idő előrehaladtával ez egyre sürgetőbb lett a számomra. Kilencvenhat nap. Ennyi telt el az utolsó alkalom óta. Következésképpen rádöbbentem, hogy már csupán három napom van, amíg újra megtörténik. El kell húznom innen a csíkot, mielőtt mindent elpusztítok! De, hogy miről is van itt szó? Van egy dolog, a tűzdémonokat érintően, ami kicsit hasonlít az emberi nők havi ciklusára. Persze, itt nem a termékenység kifejezéséről van szó, a muspell nőknek ugyanúgy megvan a saját termékenységi ciklusa, nálunk negyven napos. Van viszont egy másik ciklus is, ami egyaránt érinti a muspell nőket és férfiakat. Születésünktől kezdődően minden kilencvenkilencedik napon a tűz új erőre lobban bennünk, magasabb szintre emelve az erőnket. Tűzmágusok esetén a varázserőnket is úgyszintén megnöveli.
Olyan ez, mint a főnix újjászületése, csak ez esetben mi arra törekszünk, hogy ne égjünk el. A testünkben lévő erő lángolni kezd, ahogyan mi is, több száz fokra emelve a hőmérsékletünket. De volt már olyan is, aki háromezer fokot is elért. Ez így mind izgalmasan hangzik, de valójában nem az. Ha egy démon nem képes megfelelően kontrollálni az erejét, az könnyen túlhevülhet. Talán mondanom sem kell, hogy mi sem vagyunk azért csillagból. Kétezer fok felett, de a nők és általánosságban a fiatalok ezer fok belső hőmérséklet felett elpusztulnak. Az ősök szerint ez egyfajta próbája a természetnek, hogy méltók vagyunk-e az erőnkre. Mert ugye, aki elveszti felette az irányítást, az magának okozta a bajt.
Persze ezek az úgynevezett „forró napok" nem tartanak örökké. Napok, mert egy ilyen esemény általában három napig tart. Három napig az ifjú démon pengeélen táncol a teljes kontroll és a végzetes forróság között, és ezt az egyensúlyt ilyenkor a legkisebb „szellő" megdöntheti. A ciklus akkor ér véget, amikor a démon végleg megérik az erejére, körülbelül száz évesen. A legdurvább időszakok azonban huszonéves korban véget érnek. A ciklus három éves korunktól erősödik, majd elér egy csúcsot és utána hetven-nyolcvan éven keresztül folyamatosan gyengül, annyira, hogy végül már nem is érezni. Ez a néhány legforróbb időszak viszont elegendő ahhoz, hogy élteket szedjen. Sok társam halt már bele egy óvatlan túlhevülésbe, a saját erejébe, amit nem tudott megfékezni. Nem hiába mondják nálunk, hogy ha túléled a húszas éveidet, akkor nagy valószínűséggel megéred a háromezret.
A muspell nőknek, vagyis nekem, tehát két ciklusa van, melyből az egyik nem csupán hisztiből és némi fájdalomból áll. A legutóbbi forró napjaim május elején voltak, alig két héttel anya halála előtt. Anyám Muspellsheim-ba vitt, mint minden ilyen alkalomkor tizenhat éves korom után. Erre azért volt szükség, mert azóta olyan mértékűek voltak a fellángolásaim, hogy az e-világi környezet egyszerűen nem bírta volna. A múltkori pedig egyszerűen elgondolhatatlan. Még a Muspell föld is bemélyedt alattam. Az volt az eddigi legrosszabb, és mindketten tudtuk, hogy ennél még lesz rosszabb is. Végül is csak most töltöttem be a húszat. Anya szerint lehet, hogy én hamarabb túlesek a nehezén, mert már az erőm is érettebb, mint kortársaimnak, de néhány haláltánc még biztosan hátra van.
Eddig mindig mellettem volt az édesanyám. Nem telt el úgy egy forró napom sem, hogy ne lett volna mellettem. Mostantól viszont egyedül kell szembenéznem vele. Egyedül kell túlélnem, pedig már a múltkor sem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá, hogy képes vagyok visszafogni. Ha anya nem támogatott volna... De most már nincs itt. Egy pillanatra kifutott a vér az arcomból, megrémültem. Lehet, hogy most... Nem, arra gondolni sem szabad! Szedd össze magad, Bella! Tudod, hogy mit kell tenned! El kell mennem Muspellsbe, ahogy terveztem, de a testvér-mentőakció kicsit várat magára. Ha elmegyek, biztosan találok valakit, aki segít nekem. Ott van a nagybátyám, ő már felnőtt, túlesett a saját ciklusán. Viszont nem fair, hogy nekem segítenek, másoknak meg nem.
Elmegyek és megoldom magam! Képes vagyok rá! – határoztam el. Anya is így akarná! Nem engedhetek utat a feltörő bizonytalanságnak, abba bele is halhatok! Csak még azt nem tudtam, hogy a feletteseimnek mennyit árulok el az igazságból. Loki-ról természetesen nem beszélhetek, meg is nyúznának elevenen. De a forró napokról? A végén még jégbe zárnak... Bár nem, mintha az jelentene bármit is. Mindenesetre nem szeretném, ha szörnyetegnek tartanának. De az lennék? Abban viszont biztos voltam, hogy tökéletes hazugságra képtelen vagyok, és kedvem sincs hozzá. Phil azonnal lebuktatna. Lássuk, meddig jutok el úgy, hogy semmivel sem indoklom az indokaimat, amiért távozni készülök!
De miért szorul össze a gyomrom a távozás leghalványabb gondolatára is minden józan eszem ellenére?! Miért érzem úgy, hogy legalább a napok végéig maradni akarok, ha tisztában vagyok is vele, hogy mennem kell?!
...
Felkerestem Phil irodáját. Főnököm éppen Barton és Romanoff ügynökkel tárgyalt valamiről. Bosszúálló társaimmal egész jó viszonyba kerültem, de nem beszélgettünk sokat, ők elvoltak maguknak. Na de ilyen a szerelem. Megvártam, amíg végeznek, és kisétálnak, majd beléptem az irodába. Akkor vettem észre, hogy Steve is bent van, csak az ablakból ő nem látszott. Nem számít, úgy is megtudná ő is.
– Sziasztok!
– Á, Bella, épp jókor! – mosolyodott el Coulson. - Épp most készültem megosztani a Kapitánnyal az új küldetés részleteit... – magyarázta, de közbevágtam.
– Phil, sajnálom, de nem megy – kezdtem. Ő és Steve kérdőn vonták fel a szemöldöküket.
– De hisz még el sem mondtam, hogy mit kellene...
– Nem, nem a küldetés... – magyaráztam.
– Hanem? – csodálkozott Phil.
– Ez az egész, a Bosszúállósdi, meg hasonlóak... – Szerintem azt hitték, most valami csúnya tréfát űzök velük, mert Steve és a főnököm egyszerre törtek ki hatalmas nevetésben.
- De most komolyan, ez ugye csak vicc akart lenni? – kérdezte Phil.
- Nem – vágtam rá határozottan.
- Nagyon komolyan veszed ezt a mai tréfát – jegyezte meg Steve.
- Nem, nem viccelek! – törtem ki. – Azért jöttem, hogy szabadságot kérjek!
- Szabadságot? – döbbent meg Steve.
- Itt nem lehet csak úgy szabadságot kivenni – oktatott ki Phil. – Ha elvégezted a mostani feladatot, akkor beszélhetünk róla, és talán fél év múlva...
- De nekem nincs fél évem! – ellenkeztem. Ez mintha újból meglepte volna őket.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Steve, rosszat sejtve.
- Úgy, ahogy mondtam! Mennem kell! – jelentettem ki. – Szóval akár adsz szabadságot, akár nem, én most távozom! – Azzal fordultam is volna ki az ajtón, de Steve persze az utamat állta.
- Várj! – kérte a szőke férfi. – Mégis mi olyan sürgős?
- Nem tartozik rád! – mondtam, nem törődve azzal, hogy talán egy hazugság mégis eredményesebb lett volna.
- Szerintem meg igenis ránk tartozik! – ellenkezett Phil határozottan, és odasétált hozzánk. Megfogta a karomat, és egy székhez vezetett, belenyomott, ő pedig leült velem szembe. – Szóval, mi is az a halaszthatatlan dolog, ami miatt nem maradhatsz itt tovább?
- Mondtam már, nem a ti dolgotok! – ellenkeztem tovább.
- Már pedig megfelelő ok nélkül semmi nem ment fel a szerződésben foglalt kötelességeid alól – magyarázta Phil. Nagyot sóhajtottam.
...
- Mit szólnál egy alkuhoz? – kérdeztem Phil-t.
- Bella! – szidott Steve, de Phil leintette.
- Miről lenne szó? – nézett rám Phil érdeklődve, amolyan ügynökösen.
- Száztíz százalékkal elvégzem a mostani küldetést...
- Eddig tetszik – vigyorgott Phil.
- De utána elmehetek!
- Talán...
- Biztosan!
- Három hónapon belül – ígérte Phil.
- Azonnal! – vágtam rá.
- Majd megbeszéljük...
Na persze... Annak sosem kedvező a vége.
- Most beszéljük meg! – erősködtem.
- Nem – jelentette ki Phil. Ez az elengedésemre vonatkozott.
- De!
- Bella! – szólt rám Steve megint.
- Steve! Maradj ki ebből! – kértem ingerülten.
- Ne ordibálj a társaddal – kérte Phil.
- Te pedig ne mond meg, hogy kivel mit csinálhatok! – feleseltem.
- Hát ezt például nem! – oktatott ki az ügynök.
- Ez most csak egy rossz álom... – sóhajtottam fájdalmasan.
- Akkor ideje lenne felébredned! – jegyezte meg Steve epésen. Phil egyetértően nézett felém.
- Mondtam már, hogy te maradj ki ebből! – szidtam a Kapitányt.
- Én meg azt, hogy légy tisztelettudóbb! – nézett a szemembe a szőke. Ahh, „utálom", ha a szemembe néz! Akkor egy szánalmas ösztön miatt mindig elgyengülök. Inkább elkaptam a tekintetem.
- Így nem jutunk semmire – jelentette ki Phil. – Bella, higgadj le! – kérte határozottan, és bár magamban még duzzogtam, összeszorított ajkakkal hátradőltem a székben. Sajnos már kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy ha Phil kér tőlem valamit, azt elég gyakran teljesítem...
- Hogy nekem miért nem megy ez soha? – tette fel Steve „irigykedve" a költői kérdést. Ha ő kérte, általában idegesebb lettem. De hát már mondtam, azért, mert megőrjít...
- Mert te idegesítő vagy! – jelentettem ki, újult indulattal. Valójában kedveltem őt, ...de vele veszekedni sokkal izgalmasabb volt, mint egyet érteni.
- Idegesítő lennék? – „csodálkozott" Steve, Phil pedig a fejét csóválta.
- Ige... – vágtam volna rá reflexből, de Phil megint rám szólt.
- Bella! Most már fejezd be!
- Jó – dőltem újból hátra, egy dühöst sóhajtva.
- Steve – fordult a férfihoz az ügynök.
- Igen?
- Magunkra hagynál minket egy kis időre?
Biztos úgy vélte, hogy négyszemközt „rendesebb" kislány vagyok, vagy hogy nagyobb hatást gyakorolhat rám, ha nincs ki előtt műsoroznom. Menjen a francba, hogy így kiismert! De a tény az tény, vele képtelenség ellenkezni. Hiába mondok nemet századszorra is, ő nem hagyja rám, és képes még százkettedszerre is feltenni a kérdést.
- Persze – sóhajtotta a szőke, majd jelentőségteljesen rám nézett. – Hozzád még lesz egy pár szavam – jegyezte meg, majd fejét csóválva kilépett az ajtón.
- Köszönöm – mondta neki Phil.
- Nekem is hozzád! – kiáltottam még utána.
- Bella! – szólt rám Phil utoljára, Steve pedig elhagyta az irodát.
...
- Nos... – kezdte Phil.
- Nos, mi?! – türelmetlenkedtem.
- Remélem hoztál hálózsákot – mondta a legnagyobb természetességgel.
- Azt meg minek? – lepődtem meg.
- Mert addig innen el nem mozdulunk, amíg be nem vallod az igazat! – Nagy szemekkel bámultam rá, de ez nem hatotta meg. – Én elleszek itt napokig is, de amint látom, neked sokkal sürgősebb, szóval jobb lenne, ha mihamarabb beszélnél!
Még képtelen voltam megszólalni. Phil szemei, mintha a lelkembe látna. Mintha jól sejtené, hogy itt nem akármiről van szó. Közel voltam hozzá, hogy megtörjek. Már nem gyengeségből, talán kicsit, de leginkább azért, mert leghőbb vágyam volt, hogy valakivel megosszam a félelmeimet. De azt még sem tehetem! ...Vagy mégis? Féltem, még csak beszélni is róla. Ha elmondom, azzal még inkább valósággá válik az elkerülhetetlen. Hogy néznék azok után a szemébe? De Coulson csak nem hagyott békén, tovább „kínzott". Nagyot és fájdalmasat sóhajtottam.
- Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte. Komoly, mégis megértéstől fénylő szemeivel minden kívánságom ellenére elkapta a tekintetem. Miért érzem úgy, hogy ha elmondom neki, attól jobb lesz? Miért akarok annyira megbízni benne? – Bella, hozzád beszélek! Elmondod végre, vagy tovább szenvedsz a saját makacsságodtól?
- Miért kínzol? – nyögtem a kétségbeesés küszöbén, nem tudván, mi lenne helyes.
- Miért kínzod saját magad? – Felém hajolt, hogy mélyebben nézhessen a szemeimbe. Elhúzódtam, de megfogta a jobb kezem, és közelebb ült hozzám. A kedvesség, ami szigorúságot színlelni próbáló arca ellenére sugárzott belőle, egyszerre éreztetett velem biztonságot, és még nagyobb bizonytalanságot. Anya után senkit sem éreztem ilyen közel magamhoz, senkit sem éreztem ennyire aggódni értem. Mert Phil tekintete időközben aggodalmassá vált. Ennyire rosszul néznék ki?
- Én nem...
- Jól érzed magad? – kérdezte hirtelen. Ösztönösen a falon elhelyezett közepes méretű tükörbe néztem. Az arcomból kifutott a vér. Kreol bőröm ellenére kivehetően elsápadtam. Ezt tette volna velem a saját erőmtől való félelem és anyukám hiánya? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer elvesztem önmagam, de most mégis. Ez a kétségbeesett, elgyengült kislány nem lehetek én... – Bella? Minden rendben? – faggatott tovább. – Teljesen elsápadtál...
- Nem hittem volna, hogy ez velem is megeshet – eresztettem el egy halvány, önironikus mosolyt.
Phil viszont nem mosolyodott el. Ehelyett felállt, és az asztalán lévő ásványvizes üveggel tért vissza, amit felém nyújtott.
- Tessék, igyál!
Megráztam a fejem.
- Nem vagyok szomjas – hazudtam valamiért, pedig a szám már rég száraz volt, mint a sivatag.
- Nem baj, azért csak idd meg – tanácsolta. Nagy nehezen elvettem az üveget, és megittam a benne lévő három deci vizet. Ez valamennyire segített, ahogy valószínűleg Phil számított. – Jobb egy kicsit? – kérdezte utána. Elvette az üres üveget, és letette mellénk a földre. Fognivaló híján ökölbe szorítottam a kezeimet. Phil már rég érezhette a bennem tomboló feszültséget, és most segítőkészen megszorította a térdeimen heverő, ökölbe zárt kezeimet. Újból a szemébe néztem.
- Fizikailag – feleltem gyengén.
- Bella? – sóhajtotta kedvesen. Itt volt az a pillanat, ahol a beszélgetésünk átment családiasba, és ahol én visszavonhatatlanul, végérvényesen megtörtem. Nem bírtam tovább, beszélnem kellett, vagy úgy éreztem, felrobbanok.
- Nem, semmi sincs rendben! Nem vagyok jól! Három nap múlva lehet, hogy meghalok, és ha nem jutok ki ebből a világból, akkor mindent elpusztítok magam körül! Az erőm túlnő rajtam, és nem bízok benne eléggé, hogy irányítani tudnám! Fellángolok, majd elégek, mint a főnix utolsó, végzetes reinkarnációja...
- Hogyan? – Érdekes módon a hangjából nem érződött annyi döbbenet, amennyit vártam, és félelem egyáltalán nem. Mintha számított volna erre. És még mindig nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm.
- Hát nem érted, Phil?! – emeltem fel a hangom. – El kell engedned! Veszélyt jelentek rád, mindenkire! Milyen ostoba voltam, hogy azt hittem, ez az egész embereknek dolgozás bejöhet! Nem tartozok ide! – Már szinte kiabáltam, de ő csak némán hallgatott. Felpattantam, és leráztam magamról a kezeit. – Elmegyek! Most rögtön! – határoztam el, és az ajtó felé lendültem. Viszont nem jutottam sokáig, mert Phil megragadta a karom. Ijedtemben kicsit megégettem, de ő még csak nem is lazított a szorításon. Alig jelentek meg az arcán a fájdalom jelei, azokat elnyomta az aggodalom és határozottság.
- Nem! – jelentette ki. – Ne menj! – kérte, szinte már parancsolta.
- De miért ne? – nyögtem. – Jobb lesz nektek nélkülem.
- Az nem számít! Neked jobb lenne nélkülünk? – kérdezte, mintha tökéletesen tisztában lenne a válasszal. Azzal, hogy nincs senki, akiben igazán megbíznék, aki segíthetne. Még Wrolf bácsikám sem. De ők mit tehetnének? Phil azonnal levonta a hallgatásomból a következményeket. – Na, látod?
- Phil, nekem mennem...! – ellenkeztem. A gondolataimat viszont most is leolvasta az arcomról. Azt, hogy legbelül a távozástól, attól, hogy magamra maradok, épp annyira félek, mint velük maradni.
- Most úgy érzed, el kell menned – magyarázta mindentudóan, - de, csak mert félsz. Félsz, hogy mi történne azután, hogy láttuk az igazi valódat, de a távozás éppúgy megrémít...
- Honnan ...tudod? – Lesütöttem a szemem, de szabad kezével az álam alá nyúlt, és kényszerített, hogy továbbra is a szemébe nézzek.
- Hagy könnyítsem meg a döntést! – javasolta.
- Mégis hogy tehetnéd? – törtem ki. – És miért beszélsz úgy, mintha mindennel tisztában lennél?! Nem lehetsz! Semmit sem tudsz rólam! Eressz! – kiáltottam, de nem engedte el a kezem. Képtelen voltam jobban megégetni, így nem változott semmi, továbbra is magához láncolt. – Phil!
- Bella! – szólt rám határozottan, már túlontúl magabiztosan. Nem, nem tudhat róla, arról még senkinek sem beszéltem!
- Semmit ...sem ...tudsz ...rólam! – kiabáltam hirtelen vörösbe átváltó szemekkel. Phil viszont a halálra rémülés helyett megragadta a vállaimat, és enyhén megrázott.
Meghökkenve bámultam rá. A szemem még pirosan izzott, de a düh helyét átvette az értetlenkedés. Meglepettségemet fokozván főnököm a világ legmegértőbb szemeivel nézett rám.
- Hamar eljöttek azok a bizonyos „forró napok", nem igaz? – kérdezte atyáskodva. Kezei egy rövid időre enyhítettek a szorításon, és a vállamról a felkaromra csúsztak.
- Te meg... honnan tudsz erről?! – sóhajtottam elcsukló hangon. Ekkor fejével az íróasztala felé bökött. Felfedeztem egy réginek tűnő, bordó bőrkötésű könyvet. Ami eddig valamiért elkerülte a figyelmem. A címét nem láttam rendesen, de a könyv elejét nem angol betűk, hanem skandináv rúnák díszítették.
- Skandináv mitológia, bővített kiadás. Az őseink elég sok mindent tudtak az isteneik és szomszédaik világairól... – magyarázta. – Persze, sokáig ezt csupán meseként tartottuk számon, de akkor jöttél te és Thor, valóra váltva a legendákat...
- De nem tudhattad, hogy mi igaz, és mi kitaláció! – erősködtem.
- Nem tudtuk, amíg nem jöttél te, és fel nem világosítottál minket...
- De erről nem beszéltem!
- De beszéltél minden mondáról és legendáról, őseink könyvének legapróbb utalásáról, megemlítve hogy mi igaz, és mi nem. Te magad oszlattad el a ködöt az univerzummal kapcsolatban...
- De!
- Bella, ha végighallgatnál! – Nagy levegőt vettem, és befogtam. A szemem izzása is elmúlt. – Mindenről beszéltél, ami ebben a könyvben szerepel, és még többről, kivéve a tűzdémonok jellegzetes ciklusáról. Erről pedig egy Asgardi harcos mesélt annak idején a vikingeknek... Nos, az írás szerint. Tudnod kellett róla, hogy a legendák említést tesznek rá, mégis kihagytad!
- Inkább elsiklottam felette! – védekeztem. – El akartam felejteni egy időre.
- Én mégis felfedeztem, és a mai küldetés után akartam rákérdezni nálad.
- Phil...
- Arra számítottam, hogy megcáfolod majd, mint Loki gyerekeit, de az ellenkezője bizonyosodott be. Legbelül képtelen voltam kizárni az esélyt, hogy ilyesmi történik veled, és itt vagyunk! Amikor beléptél az ajtón, már akkor sejtettem, hogy miről van szó...
- És akkor miért nem engedtél már el végre?! – törtem ki újból, ő pedig újat szorított a karjaimon.
- Nyugodj meg!
Képtelen voltam.
- Hogy tehetném, amikor még a tények ismeretében sem vagy képes helyesen dönteni! Mit számít, ha félek, senki nem nyer vele, ha maradok!
- Nincs igazad, számít! – oktatott ki meleg hangon. – Mindketten nyerünk.
- Hogyan?
- A félelmed nem ok nélküli. Odakint senki sincs, aki segítene, vagy tévedek? – Megráztam a fejem.
- De veszélyes, ha...
- Veszélyben leszel, ha egyedül kell szembe nézned vele! Fiatal vagy, látom rajtad, hogy nem állsz készen. Én viszont segíthetnék. Mind segíthetnénk neked.
- Hogyan? Csak ártanék nektek...
- Az nem olyan biztos – mondta a legnagyobb könnyedséggel. – Valójában te vagy nagyobb veszélyben, és ezért szeretnék segíteni neked. Tudom, milyen az, ha olyan erővel kell szembe nézned, amit nem vagy biztos, hogy uralni tudsz.
- De honnan tudnád, hogy milyen az?! – ráztam a fejem. – Te vagy az önuralom mintaképe.
- Talán. Viszont sokakkal találkoztam már, akiknek az átlagnál nagyobb erő jutott, tehetség, vagy éppen pénz. A hatalommal bánni sosem könnyű, bármilyen formájáról legyen is szó. És nekem volt alkalmam megismerni ezeket az embereket. Sokan nekünk köszönhetik, hogy túlélték, hogy az életük nem áll romokban. És ha van valami, amire a velük való kapcsolataim során rájöttem az az, hogy itt nem csupán az irányításról van szó. Sokat segít, ha nem vagy egyedül. Ha van, aki melletted áll, és segít, hogy kontrollálni tudd.
- Kontroll alatt itt azt érted, hogy a SHIELD bezár egy földalatti cellába az északi sarkon és száz őrrel őrizeti a kijáratokat? – kérdeztem rá. Képtelen voltam az ellenkezőjében hinni. Mégis hogy másképp segíthetnének?
- Összekevered magad azokkal a lázadókkal, akik a hatalmat rossz célra használták – ellenkezett Phil, és visszavezetett a székhez. – Üljünk le! – Nagy nehezen leültem, ő pedig velem szembe. – Mi nem így segítünk. Csak azokat zárjuk be, akik nem kívánnak együtt működni. Remélem, ez rád nem vonatkozik! – nézett jelentőségteljesen a szemembe.
- És ha igen? – kérdeztem kihívóan.
- Bella, ne légy nevetséges! – szidott le, nagyot sóhajtva. – A SHIELD azért jött létre, hogy megküzdjön, és megóvja a Földet a stratégiai, terror és egyéb komolyabb dolgok által okozta fenyegetéstől, köztük a paranormális jelenségektől. És persze posztunk még a hírszerzés és tudományos kutatás, de ez most nem tartozik ide. Megállítjuk az ellenséges természetfeletti erőket, ahogy New York-ban is tettük. Másrészt megpróbáljuk irányításunk alatt tartani az olyan embereket, akik a Kockázatos kategóriába eső erővel, vagy technológiával rendelkeznek. Ez általában az ő érdekük is. És bár nem vagy ember, te is ebbe a kategóriába tartozol.
- Szóval irányítani akartok? Még ennél is jobban?!
- Elsősorban segíteni szeretnénk, és nem korlátozni! Megmutatni, hogyan uralkodj az erődön, a te érdekedben.
- Egyszerűbb lett volna, ha nem jövök ide... – csúszott ki a számon. – Akkor most fogalmatok sem lenne...
- Akkor most nem lenne senki, aki segít neked. Főként a te szerencséd, hogy idejöttél, még ha az erődnek jelentős hasznát vettük is.
- Biztos vagy benne? Biztos vagy benne, hogy Fury és a többiek nem szörnyetegként néznek majd rám, ha megtudják? Hogy te nem ítélsz majd el?
- Biztos vagyok benne – jelentette ki Phil megértően. – Hogy ítélnélek el azért, aminek születtél? Nem attól lesz valaki szörnyeteg, ha élő fáklyaként sétál az utcákon – csempészett bele egy kis játékosságot. – Sokkal nagyobb szörnyekkel találkoztam már, akiknek egy gépfegyver volt minden képességük, mégis százak halála száradt rajtuk. Te azonban nem vagy az a gyilkos fajta, pár hónap alatt ez nyilvánvaló vált mindannyiunk számára.
- Ez jól esik – sóhajtottam. – De így még inkább tartok attól, hogy kárt teszek bennetek.
- Nem hiszed, hogy hatásos módon segíthetünk neked, igaz? – kérdezte tőlem elmosolyodva.
- Igaz – vallottam be. – Ezer fok, Phil, vagy még melegebb! És örvénylő tűz!
- Van olyan fém, ami ennél többet is kibír – magyarázta töretlen magabiztossággal. – És azt is megoldjuk, hogy ne kelljen egy ilyen dobozban eltöltened az egész időt.
- Ez kedves – gúnyolódtam.
- Eddig mindenkinek segítettünk. Megtaláljuk a módját, hogy rajtad is segítsünk! – határozta el Phil a lehető legkomolyabban.
- Bár úgy lenne – sóhajtottam. Phil akkor eddigi legnagyobb meglepetésemre mellém guggolt, és a karomra helyezte az övét. Felnézett rám, és világoskék szemeiből ezúttal is őszinteség, magabiztosság és melegség sugárzott.
- Isabella Jones – kezdte, és én egy pillanatra úgy éreztem, mintha visszakaptam volna édesanyám egy részét. – Megígérem, hogy segítek neked! Bármi történjék is, melletted leszek.
- Igazán? – kérdeztem halkan.
- Együtt átvészeljük! Nem hagylak magadra!
- Miért?
- Mert erre van szükséged.
Ennyit mondott, halkan és kedvesen, és én hittem neki. Hittem, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kötelességének érzi, hogy segítsen nekem, és hagytam. Utat engedtem a reménynek, hogy nem a levegőbe beszél, hogy valóban képes lesz rá. A megkönnyebbüléstől nehézkes sóhaj hagyta el a számat, és pár könnycsepp gördült le az arcomon. Nem sírtam anya halála óta, és azelőtt pedig csak óvodás koromban utoljára. Még mindig nehezemre esett elfogadni, hogy mégsem leszek egyedül. Phil ekkor felállt, és letörölte a könnyeket az arcomról, de a másik kezét még mindig a karomon hagyta. Tudta volna, hogy az érintése biztonsággal tölt el?
- Sajnálom... – kértem volna elnézést a könnyekért, de ő közbevágott. Mintha nem is zavarta volna az elérzékenyülésem, sőt, értékelte volna...
- Beszélünk a többiekkel, értesítem az igazgatót, felhívom Starkot és kitalálunk valamit – sorolta a napirendet odaadóan.
- Starkot?
- Szükségünk lesz egy tűzálló szobára...
- Minta ezer fok-álló szoba létezne... – gúnyolódtam, de titokban nagyban reménykedtem benne.
- Hagyd abba... a kételkedést! – kérte Phil, játékosan megcsikizve az oldalamat. Összerándultam, és kénytelen voltam elmosolyodni.
- Nem tehetek róla – védekeztem, elnyomva egy kuncogást.
- Én viszont tudom, hogy mit tehetnél!
- Mit?
- Mielőtt bárkivel is megosztjuk, beszélhetnél nekem erről a ciklusról valamivel bővebben. "Valóban mindig három napig tart?", meg ilyesmi...
- Legyen – egyeztem bele. – És igen, három borzalmas nap.
- Menjünk át a másik szobába! - javasolta, és egy pihenőhelyként kialakított helyiségbe vezetett az irodája mögé. Kellemes kis szoba volt halványsárga falakkal és egy nagyobb, világos narancssárga kanapéval a közepén. Phil a szófa felé vezetett. – Kellemesebb itt, nem?
- Valamennyivel.
Leültünk a kanapéra, Coulson egészen közel hozzám. Ekkor jutott eszembe valami halasztatatlan. Eleget szenvedett már.
- Phil, a kezed! - szólaltam meg. - Mutasd!
- Semmi komoly - próbált megnyugtatni. - Volt már rosszabb is.
Halványan elmosolyodtam a kitartásán, de persze ezúttal nem engedtem. Ez volt a legkevesebb.
- Attól még érdekel! - jelentettem ki. - Mutasd! - követeltem. Vállat vont, és felém nyújtotta a sérült tenyerét. Az égésnyomok egészen a kézfejéig felnyúltak. - Még, hogy nem komoly?!
- Most fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk!
- Fontosabb, mint a megbánás? - Kérdőn, felvont szemöldökkel nézett rám. - Annyira sajnálom, hogy megégettelek!
- Nem akarattal tetted, tudom.
- Meg tudsz nekem bocsátani?
- Nem is haragudtam - mosolygott rám. - Értető, hogy megrémültél.
- Túl rendes vagy velem - sóhajtottam. - De ez legalább megkönnyíti a dolgokat. A lelkiismeretem - magyaráztam, és a két kezem közé zártam az övét, mielőtt még elvehette volna.
- Mire készülsz? - lepődött meg.
- Semmi rosszra ezúttal - válaszoltam, és elkezdtem elmulasztani a sérülések nyomát. A muspelleknek megvolt az a tulajdonsága, hogy a tűz okozta sérüléseket képesek voltak a visszájára fordítani. azaz begyógyítani. A boszorkányok és varázslók többre is képesek voltak, elviekben, de a gyógyítást nem gyakorolták különösképpen. Ennek oka nem volt más, mint hogy nem igazán érdekelte őket a másik népek sérülése, amit általában ők maguk okoztak, direkt. Én ellenben hasznos dolognak tartottam a gyógyítást, eddig mégis csak az égési sérüléseket tanultam meg ellátni. Most legalább ez elég volt.
- Hogy csinálod ez? - kérdezte Phil őszinte csodálattal, amint a kezéről lassan eltűntek a kis hólyagok, és vörösség, majd visszanyerte eredeti színét.
- A démonok képesek a tűz okozta sérüléseket a visszájára fordítani - magyaráztam. Ekkorra a keze már tökéletesen rendbe jött. - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
- Nos, ez utóbbi inkább kellemesnek volt mondató - tudatta kedvesen. - Köszönöm.
- Ez a legkevesebb.
- Most pedig visszatéretnénk a témához? - Bólintottam. - Mi volt legutóbb? – kérdezte, én pedig biztatásának eleget téve készségesen megosztottam vele.
Elmondtam mindet, amit tudnia kellett, és nem győztem csodálkozni azon a figyelmen és megértésen, amit nekem szentelt. Hát valóban ennyi „problémás" emberen segített már, vagy csupán az ösztönei irányítják? Mindenesetre mostanra valamiben egészen biztossá váltam. A Muspell ösztönök tényleg csalhatatlanok. Nem ok nélkül éreztem úgy, hogy nem akarok elmenni, és ami még fontosabb: nem ok nélkül adtam oda a bizalmam már az első napon Phil Coulson-nak.
Már csak egy egészen kicsi probléma van hátra. Mit fog szólni Fury? De ami jelenleg jobban izgatott: mit fog szólni Steve? Biztos voltam benne, hogy közvetlen felettesemmel és csapattársammal ezek után minden megváltozik közöttünk. Kérdés az, hogy milyen irányban.
...