Megjelölve

IV. fejezet: El a gyerekkorból

– Talán el kéne kezdenem Tökfej Nagyúrnak hívni. Az kissé feldobná a dolgokat, nem?

Újra – miként Percy érkezésekor is történt –, csönd ereszkedett a társaságra, de ez a csönd most sokkal nyugodtabb, álmosabb volt; közben Hagriddel az élen, többen is folytatták a mézbor töltögetését a poharukba.

Harry megköszörülte a torkát.

– Először is tudom, hogy, öhm, feltehetőleg nem mindenki számított tőlem beszédre, de csak azt akartam mondani – vágott bele, az ifjú pár felé fordulva, akik összekulcsolt kezüket az asztal tetején pihentették –, hogy biztos vagyok benne: mindenki csatlakozni fog hozzám, mikor hosszú és boldog házasságot kívánok Billnek és Fleurnek.

Mindenki egyetértően bólintott, és felemelte a poharát.

– Nem tudom elmondani, mennyire jóleső érzés ezekben az időkben, hogy valami jót ünnepelhetünk... – folytatta Harry –, és fantasztikus, hogy egy ennyire egyszerű dolog milyen boldoggá tehet mindannyiunkat, szóval... – Megemelte a poharát. – Billre és Fleurre.

Mindenki elismételte kórusban "Billre és Fleurre", és a poharába kortyolt. Fleur felmosolygott Harryre, Mrs Weasley pedig a szemét törölgette.

Harry megvárta, amíg a jóízű csevegés újra elhal, mielőtt folytatja.

– A másik dolog, amit el kell mondanom... kevésbé ünneplésre méltó, azt hiszem. Öhm... Azért mondom el most, mert olyasmiről van szó, amit minden ittlévőnek tudnia kell.

Lupin óvatosan leeresztette a kupáját, Tonks kíváncsian felnézett rá, McGalagony professzor szája pedig keskeny vonallá préselődött, ahogy összevonta a szemöldökét.

Mindannyian őrá néztek...

– Tudják... én... el fogok menni – holnap.

Az asztal mentén azonnal kérdő mormogás futott végig, de el is halt, amint Harry újra szólásra nyitotta a száját.

– Mennyi időre? – hallotta Lupin hangját.

– Nem tudom biztosan... és ez, hogy nem tudom megmondani, egyben azt is jelenti... – fordult McGalagonyhoz –, hogy idén nem fogok a Roxfortba visszatérni – mondta; képtelen volt elrejteni az arcán és a hangjában felbukkanó szomorúságot.

McGalagony kinyitotta, majd újra becsukta a száját, mielőtt megszólalt volna:

– Mégis miről beszél, Potter? Nem akar visszatérni? – A professzor egyszerre szigorúnak, sőt szinte dühösnek tűnt; most újból a régi önmaga volt, olyan, amilyennek Harry mindig is ismerte.

Harry nyelt egyet.

– Önök közül néhányan, vagyis igazából már mindannyian hallhattak híreszteléseket a Próféciáról. – Azonnal csend támadt; úgy tűnt, mintha még a lélegzetét is visszafojtaná mindenki.

– Anélkül, hogy belemennék a részletekbe – egyértelmű okokból – van néhány dolog, amit meg kell tennem, és ezeket nem tudom itt elintézni.

Bimba professzor udvariasan felemelte a kezét.

– És köze van mindennek... Őhozzá-Akit-Nem-Nevezünk-Néven?

– Igen – válaszolta Harry. Újból mindenkit levegő után kapott. Harry nem értette, hogyhogy nem számítottak erre; bár igazából ő maga nem mondott egyikőjüknek sem túl sokat arról, amit Dumbledore-ral beszéltek.

McGalagony mérgesen pattant fel.

– Potter, ne beszéljen badarságokat. Be kell fejeznie a tanulmányait! Még nem elég idős ahhoz, hogy egyedül meghozzon egy ilyen súlyú döntést, és ami Tudjákkit illeti-

– Minden tiszteletem a magáé, professzor, de elég idős vagyok – mondta Harry higgadtan. – Ha nem indulok el olyan hamar, amennyire csak lehet... és teszem meg, amit tennem kell, akkor nem marad majd Roxfort, ahol bárki befejezhetné a tanulmányait. Semmi sem marad... – És ekkor még egyszer tudatosult benne, hogy milyen horderejű dologra készül, milyen következményei lesznek, ha elbukik; a szabad világ sorsa szó szerint az ő vállán nyugodott. Ezt Voldemort már tizenhat évvel ezelőtt elintézte.

McGalagony orrcimpái kitágultak.

– Potter, Dumbledore professzor sosem engedné magát-

– Dumbledore professzor halott – felelte Harry kurtán. Majd szünetet tartott és: – És éppen ezért... kell ezt megtennem.

– Nem reménykedhet abban, hogy megbosszulhatja Albus halálát azzal, ha elrohan valami... veszélyes "küldetésre", ha jól értem. Ezt nem tudja egyedül véghezvinni, Potter, és mivel sem szülei, sem gyámja nincsenek, ezért kénytelen vagyok-

– Magam vagyok, professzor. Túl sok ember halt már meg értem, ahogyan Voldemortért is... A feladat rám vár. Azt hiszem, ezt maga is tudja.

McGalagony ismét leült; valószínűleg fájtak neki a nyers szavak, amikkel Harry válaszolt. Harryt meghatotta, hogy hajlandó lett volna magára vállalni a feladatot, az alapján, ahogy a halott szüleire, és a nem létező gyámjára célzott: de Harry már régen eldöntötte, hogy többé senki sem teheti meg ezt helyette.

Harry Mr és Mrs Weasleyhez fordult.

– Tudom, hogy maguk többé-kevésbé tudják, mire készülök – mondta, Mr Weasley pedig bólintott –, de amiről talán nem tudnak... az az, hogy Ron és Hermione is velem jönnek.

Mrs Weasley szeme elkerekedett. Mr Weasley Ronhoz fordult:

– Ez igaz?

Hallotta, hogy McGalagony alig hallhatóan azt motyogja: – Oktalanság!

Ron felkelt; a kezét Hermione vállára tette.

– Ja, igaz. – A szüleire nézett. – Sajnálom, hogy nem szóltam erről nektek korábban, de tisztában voltam vele, hogy mit mondanátok.

Mrs Weasley szintén felkelt; Harrynek volt némi fogalma arról, mi fog történni, és remélte, hogy Ron nem fog meghátrálni.

– Megértem, hogy Harrynek el kell mennie, és hogy ez jó célok érdekében történik, még ha úgy gondolom is, hogy ez veszélyes, és egy kicsit vakmerő is tőle, de – Ronald Weasley, te nem mész vele!

Ron egy pillanatig úgy festett, mint aki szívesen egyetértene, aztán azt mondta:

– Sajnálom, anya, de elmegyek.

Hagrid, aki idáig csendben volt, most mély hangon dörögte vörös, vérben forgó szemmel:

– Akkor hová mész, Harry? – szippantott be egyszerre hozzávetőleg egy vödörnyi levegőt a vadőr.

– Tudod, hogy nem mondhatjuk el – felelte Hermione határozottan. – Mi van, ha Voldemort egy nap bekopog hozzád, és rákérdez?

A reakció Voldemort nevére előre látható volt – visszatartott lélegzetvételek, és néhány elejtett pohár. Fleur édesanyja egyenesen felborította a székét, majd zavartan felállította, és újból leült.

– Nem keverek veszélybe a szükségesnél több embert – mondta Harry, és közben Ginnyre gondolt.

– Akkor ők miért mennek veled? – kérdezte Fred, Ronra és Hermionéra mutatva.

Harry erőtlenül elmosolyodott.

– Ők mindig velem voltak. Attól a naptól kezdve, hogy mindhárman barátok lettünk... Ez azóta is így van.

Ron és Hermione sugárzó arccal rávigyorogtak.

– Úgyhogy sajnálom, hogy most mondtam el ezt, az esküvődön, Bill... Fleur, de ezt mindenkinek tudnia kellett.

Bill felkelt.

– Ne törődj vele. Tudjuk, hogy mi a fontos. – Bill pillantása acélossá vált. – Mindig gondoltuk, hogy elmész majd, hogy valami hősieset tegyél. Ami engem illet: úgy gondolom, hogy erre nálad jobb ember nincs. – Fleur lecsapott Harryre, és csókot nyomott az arcára; a fiú úgy érezte, ez legalább a századik alkalom volt.

McGalagony professzor hangosan szipogott.

– A Roxfort három tanulót veszít? Miss Granger? – tette hozzá, Hermionéra pillantva. – El kell, hogy veszítsem a legjobb diákomat?

– Mi is halljuk, professzor! – dörmögte Ron, és páran idegesen felnevettek.

Hermione rámosolygott.

– Attól tartok, professzor.

McGalagony hátratolta a székét, és odasétált hozzájuk. Harry egy pillanatig azt hitte, kiabálni fog majd velük, de aztán...

– Nos, ha Potternek el kell vinnie titeket kettőtöket... Felteszem, akkor már nem tévedhet el az úton...

Harry kábultan állt, miközben a professzor a vállára tette a kezét. McGalagony ezelőtt sohasem tanúsított gyengédséget iránta – magában arra gondolt, hogy legalább van pozitív oldala is Voldemortnak, hiszen mindenkit közelebb hozott egymáshoz.

Majd hirtelen Hagrid kelt fel. Harry egy pillanatig azt hitte, hogy könnyekben fog kitörni, de aztán dörgő tapsba kezdve összeütötte a két tenyerét.

A többiek egyenként csatlakoztak. Pár másodperccel később a kert már zengett a tapsvihartól. Harry, Ron és Hermione megszeppenve álltak – kissé meg voltak lepve, hogy a döntésüket elfogadták; végre felnőttként kezelték őket. Mindez egyszerre volt tagadhatatlanul örömteli pillanat, ugyanakkor ijesztő is.

Amint az emberek visszatértek az evéshez és az iváshoz, Harrynek végre sikerült megszökni a hátba veregetések, kézfogások és a kimondhatatlanul nedves csókok elől, amiket Tonkstól, Mrs Weasleytől, Fleurtől, Gabrielletől és legnagyobb rémületére Bimba professzortól kapott. Nem felejtette el, hogy Ginny a gyógynövényes kert felé tűnt el, és miután a többiek már elfogadták a döntését, tudta, eljött az idő, hogy ezt is elintézze.

A kacsaúsztató előtti padon ülve találta meg: éppen kavicsokat dobált a zöldes, sötét vízbe, fodrokat keltve a felszínén. Ginny felnézett, ahogy a közelébe ért.

– Ginny, én s-

– Ne kérj bocsánatot – szakította félbe Ginny, és folytatta a kavicsdobálást. – Meg kellett tenned. Ez az én problémám, nem a tiéd, Harry.

Harry leült mellé.

– Csak... csak azt hiszem, nem akartam még egyszer hallani – tette hozzá Ginny keserű mosollyal –, vagy megtudni, hová mész. Akkor csak aggódnék.

– Arról nem mondtam nekik semmit.

Ginny rápillantott.

– Még mindig meg akarsz védeni mindenkit?

Harry felvonta a szemöldökét, és remélte, az arcán hűen tükröződik a "mi-mást-tehetnék" típusú kifejezés.

Hosszú ideig ültek csendben. A fény egyre fogyott, gyógynövények erős illata lengte körbe őket.

– Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz normálisan viselkedni? – mondta a lány anélkül, hogy rápillantott volna.

Harry egyenesen előre nézett.

– Ez nem normális. A normális az lenne, ha együtt lennénk – mondta, de a következő másodpercben már azt kívánta, bár ne tette volna. Billnek igaza volt: fel tudta volna rúgni magát.

Ginny gyors pillantást vetett rá.

– Akkor miért...?

– Tudod, hogy miért, Ginny. Tisztában vagyok vele, hogy bátor vagy, és, hogy valószínűleg megállnád a helyed, de nem kockáztathatok... Én... én... Egyszerűen nem.

Jól tudta, a lány mire gondolt, mi volt az, amit talán az ő érdekében, de nem mondott ki; ezért válaszolt a köztük feszülő kérdésére.

– Ronnal és Hermionéval más a helyzet. Tizenegy éves korunk óta... mindig ők voltak velem. És különben is, Voldemort tudja, hogy ők a legjobb barátaim. De ha azt sejtené, hogy szerettelek, akkor...

– Mi?

Harry nyelt egyet. Szóval ez volt az – a válasz Bill reggel feltett kérdésére.

– Szóval érted, hogy... miért...

– Persze, hogy értem. Tudod, mit mondtam korábban: valahol mindig sejtettem, hogy így lesz. Épp ezért szeretlek annyira. – A megértés mindennél erősebb érzése egy pillanatra összekötötte őket. – Csak túl rövid ideig tartott – fejezte be Ginny.

Harry bólintott.

– Ez az egész életemre ráillik.

Ismét csendben ültek, de ez már nem az előző, feszült, megjátszott csend volt; most már értették egymást. Igazából nem volt szükség arra, hogy Harry elmondja, amit szeretett volna, de mégis kimondta, noha elég halkan.

– Most már ez az életem, Gin. Ha vársz rám... sosem lesz senkid.

Ginny eltűnődve nézett rá egy pillanatig, majd elgondolkodva megjegyezte:

– Én inkább arra gondoltam, hogy akkor majd Voldemorttal járok. Ő sokkal macsóbb nálad.

A tekintetük találkozott, és mindketten nevetésben törtek ki. Hogy mindezt megtehették, jelezte, milyen mély a barátságuk és milyen komolyak az érzéseik egymás iránt.

Ginny megfogta a kezét.

– Vigyázz magadra, Potter. – És megcsókolták egymást; amíg be nem fejeződik a háború, ez lesz az utolsó, ezt tudták.

Miközben a nap lassan lenyugodott, Harry átkarolta Ginny derekát, és teljes komolysággal megjegyezte:

– Talán el kéne kezdenem Tökfej Nagyúrnak hívni. Az kissé feldobná a dolgokat, nem?

Harry soha életében nem felejtette el a másnap reggelt, mivel ez volt eddigi életének legszomorúbb napja; bőven túltett minden eddigi elváláson a barátaitól a roxforti tanévek végén, vagy minden egyes, Weasleyéknek kimondott búcsúszón, amelyek szeptember elején rendre elhangzottak. Ennek részben az volt az oka, hogy nem hitte – bár ezt Ronnal és Hermionéval nem osztotta meg –, hogy valaha az életben látja még ezeket az embereket, akiket megszeretett, és akik a családot pótolták számára.

Előző éjjel sokáig fennmaradtak, hogy összepakolják azokat a holmikat, amiket szükségesnek tartottak elvinni – nehéz volt megbecsülni úgy, hogy mi a szükséges, hogy nem tudták, meddig is maradnak. Végül kompromisszumot kötöttek, hogy alig több, mint egy hétre elegendő ruhát visznek.

– Harry, küldtem egy baglyot a Gringottsnak tegnap este; kivetettem a pénzed felét, és majd felveheted útban... akárhová – említette még kora reggel Bill. Harry megköszönte neki, és arra gondolt, hogy legalább a pénzre nem lesz gondjuk.

Egy igen lerövidített reggelin estek túl, mivel valamennyien tudták, hogy elérkezett a búcsú ideje. Nyolc órára bepakolták a csomagjaikat, ettek, ládáik és seprűik az Odú előszobájában álltak. Ráadásul úgy tűnt, hogy mindenki, aki részt vett az esküvőn előző éjjel, szintén az előszobában várakozott, ami így most finoman fogalmazva is zsúfoltnak tűnt.

– Akkor hát... – kezdte Harry sután, végigpillantva mindannyiukon.

– Mindhármótoknak van elég ruhája? Némi ételre is szükségetek lesz az úton... akárhová is mentek... és pénzre... Igen, Harrynél van pénz. Hedviget vagy Pulipintyet is magatokkal kell vinnetek, hogy vészhelyzet esetén, vagy ha szükségetek van ránk, akkor oda tudjunk menni... akárhol vagytok... és igen, rengeteg papírra és pennára is szükségetek lesz, hogy írhassatok. Ó, és feltétlenül-

– Molly! Elég – mondta mosolyogva Mr Weasley. Odahajolt, hogy megölelje a fiát, és a fülébe súgja: – Mindenből van nálatok, amit anyád mondott, ugye?

– Igen, apa.

Rengeteg ölelés és búcsócsók következett – az egész egy nagy kavarodás volt Harry számára; nagyon nem akart elköszönni tőlük, de tudta, hogy meg kell tennie. Újra és újra Hermione, illetve Ron felé pislogott; percről percre jobban szerette és tisztelte őket: mindketten önként hátrahagyták a családjaikat azért, hogy osztozzanak vele az alighanem halálig tartó küzdelemben.

Mr Weasley hosszan rázta meg Harry kezét.

– Nem kéne elbúcsúznom tőled, Harry, mert biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra látjuk egymást. Én... Én nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok mindenért, amit tettél a családomért. Tudom, hogy rendben leszel. Sok szerencsét, fiam – mondta.

Harry torkában gombóc nőtt.

McGalagony professzor tűnt fel.

– Sikerült szert tennem egy korai zsupszkulcsra; még maradni akartam, hogy elbúcsúzzak maguktól, Potter, Weasley... Miss Granger, és sok szerencsét kívánni.

Hagrid, Ron és Hermione körbevették őket.

– Azt akartam mondani, nektek hármótoknak, hogy ti vagytok a legjobb barátaim, és sok mókát éltünk át együtt – dörmögte Hagrid. – Harry, tudom, hogy neked itt vannak Weasleyék és Lupin, de mindig úgy gondoltam rád, mint a fiamra, ami nekem sosem volt.

– Hagrid... – Harry súlyos karjára tette a kezét.

– Nem, nem, így van. Azt is muszáj megköszönnöm, hogy annyiszor mellettem álltál.

Hermione megölelte Hagrid derekát. A karjai nem érték körül teljesen a férfit, de Hagrid, úgy tűnt, értékelte a gesztust.

– Na, el veletek – mondta mogorván, a szemét törülgetve. – Sok szerencsét, Harry.

Lupin, aki Mrs Weasleyt nyugtatgatta, óvatosan eleresztette az asszonyt, és Harryhez lépett. Koravén arcán zavar látszott, ahogy megállt előtte.

– Tényleg nem akarod elmondani nekem, hová mentek, Harry? – kérdezte komolyan.

– Ha a helyemben lennél, te megtennéd? – kérdezett vissza Harry, őt figyelve.

Lupin felemelte a fejét:

– Nem, valószínűleg nem. Remélem, hogy erre jó okod van... Most hogy Dumbledore már... már nincs köztünk, ha elmész, csak magadra számíthatsz.

– Jó okom van rá. Igazából Dumbledore miatt megyek – nem, nem csak a bosszú miatt – tette hozzá Harry Lupin kétkedő pillantását látva. Óvatosan végiggondolta, mennyit is mondhat Lupinnak. – Nagyon... sokat beszéltünk kettesben Voldemortról – mondta ki végül. – És... úgy érzem, hogy eléggé felkészültem; Dumbledore többé-kevésbé elmondta, mit kell tennem.

Lupin meredt rá.

– Ezt sejtettem. De van még valami, amiről röviden szeretnék beszélni veled – folytatta, és Harry vállára tette a kezét, hogy félrevonja a többiektől.

– Piton az.

Harry gyorsan a padlóra szegezte a pillantását; nem akarta, hogy az arca elárulja. Ha elmondaná Lupinnak, hogy valójában mire készül, akkor Lupin sokkal kevesebb lelkesedéssel engedné útjára.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Tudom, hogy amit Piton tett... az borzalmas, a legenyhébb kifejezéssel élve, de... arra kérlek, Harry, hogy ne foglalkozz vele.

Harry korábbi elhatározása ellenére, hitetlenkedve nézett fel. Hogy mondhat ilyet Lupin? Most, hogy már világossá vált, Piton egész idő alatt áruló volt?

– Ezt komolyan mondja? – kérdezte olyan halkan, ahogyan csak tudta. – Hagyni akarja, hogy Dumbledore gyilkosa szabadon mászkáljon?

Lupin egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha maga az emlék is fájdalmat okozna neki.

– Nem, nem erre gondoltam. Te magad mondtad, hogy... ez az egész rólad és Voldemortról szól. Nem rólad és Pitonról.

Harry mély levegőt vett: számára ez most már közte és Piton közt majdnem olyan személyes ügy volt, ha nem személyesebb, mint Voldemorttal. Voldemort mindig meg akarta ölni, már egynapos korától, de az apja ismerte Pitont, és Piton részben felelős volt a szülei haláláért, az pedig, hogy Dumbledore most nem lehet velük, teljes egészében az ő lelkén száradt...

Harry próbálta nem felemelni a hangját.

– Ha útközben találkozom vele-

– Harry, nem hagyhatod, hogy az iránta érzett gyűlöleted eltérítsen attól, amit most tenned kell-

– ... nem tudom megígérni, hogy nem teszek meg mindent, ami tőlem telik, hogy megállítsam. És igen, ha kell, meg fogom ölni.

Lupin felsóhajtott, és a kezét az ajtófélfára tette; most nagyon megviseltnek látszott.

– De nem fogom keresni, Remus. A szavamat adom.

Lupin megenyhült arccal nézett fel.

– Köszönöm, Harry.

A tekintetük összekapcsolódott.

– Nagyon hasonlítasz édesapádra – szólalt meg Lupin váratlanul. – És Siriusra is, mostanra már rájöttem. Az iskolában lehet, hogy veszélyes volt ez a kombináció – mondta könnyed nevetéssel. – De a nagyvilágban teljesen más a helyzet... Mindketten nagyon büszkék lennének rád.

Harry pislogni kezdett, és próbált nem hullatni egyetlen könnyet sem.

– Amit pedig korábban mondtam – folytatta Lupin –, arról, hogy mostantól a saját lábadon állsz majd... Szeretném hozzátenni, hogy én mindig itt leszek, ha szükséged van rám.

Harry rábólintott köszönete jeléül, és kezet nyújtott, de Lupin félretolta a karját, és megölelte, valószínűleg éppen úgy, ahogy Sirius tette volna, ha itt van. Harry ezt jól tudta.

Mrs Weasley még mindig Ronnak magyarázott: arról, hogy ne felejtsen el fogat mosni, mert a veszélyes küldetés dacára az ínye még mindig begyulladhat, és hogy ne vállaljon többet, mint amennyire képes. Mikor pedig Ronnak végre sikerült lerázni, nagy örömére Fleur ölelte meg.

Mrs Weasley Harryhez érkezett.

– Most pedig, Harry – mondta, kisimítva Harry haját az arcából, és nem törődve saját, ömlő könnyeivel –, azt akarom, tudd, hogy mikor visszajöttök-

– Ha visszajövök. – Harry nem tudott nem őszinte lenni vele.

– Mikor visszajöttök, buta fiú – mondta nyomatékosan, összeszűkített szemekkel –, neked mindig itt lesz a családod. Mi mindnyájan azok vagyunk – mondta a családja felé intve. Az ikrek mögötte álltak, és váratlanul egy telitömött zsákot nyomtak Harry kezébe.

– Mi ez?

– Egy adag holmi a varázsvicc boltunkból – mondta Fred.

– Hogy szórakozzatok is a sötét és veszedelmes úton – mondta George kuncogva. – Arra számítunk, hogy szükségetek lesz egy jó nevetésre.

Harry rájuk mosolygott, és elvette a zsákot, miközben az ikrek Hermionéhoz mentek, hogy átadjanak neki is egy második, ugyanolyan zsákot.

– Ne foglalkozz velük – mondta Mrs Weasley –, képtelenek a búcsúzkodásra.

Harry bólintott.

Mrs Weasley megfordult, és Ronra és Hermionéra pillantott, akik Tonks újabb intését hallgatták egymás mellett állva; a kezük összeért.

– Vigyázz rájuk, Harry – mondta Mrs Weasley komolyan.

– Vigyázni fogok – válaszolt Harry, és megpillantotta Ginnyt Mrs Weasley válla fölött. A nő megfordult, hogy lássa, mit néz, majd visszafordult őfelé.

– Ó, ne aggódj. Én pedig vigyázni fogok rá – és Mrs Weasley egy apró mosollyal az ajkán magukra hagyta őket.

Ahogy a közeledő Ginnyt megpillantotta, Harry arra gondolt, hogy talán jobb lett volna egy kevésbé nyüzsgő helyen elbúcsúzni, de tudta, hogy akkor sosem tudná otthagyni a lányt.

Ginny megállt előtte, és finoman karon ütötte az öklével.

– Akkor majd látjuk egymást, Potter.

– Abban biztos lehetsz – mosolygott, és magához ölelte, nem törődve azzal, hogy hányan veszik észre. – Legyen jó éved. – Szinte már majdnem elfelejtette, hogy Ginny vissza fog térni a Roxfortba. – Ó, és próbálj meg nem lesmárolni senkit – tette hozzá keserű mosollyal.

Ginny felvette a kezét, és adott egy csókot rá.

– Ezt az útra kapod.

És megfordult, hogy felmenjen a lépcsőn.

Tovább tartott elköszönni mindenkitől, mint ahogyan Harry szerette volna, ugyanis mindig volt valaki, aki visszarohant hozzájuk még egy utolsó ölelésre, vagy utolsó jó tanácsra, de végül kikeveredtek a kertbe, így a többiek már csak a bejáratnál integethettek, legalábbis annyian, ahányan bepréselték magukat az ajtókeretbe.

Harry a két legjobb barátja felé fordult.

– Akkor biztosan jöttök?

– Öh-nem, én meggondoltam magam – vágta rá Ron.

Hermione rámeredt.

– Jól van, jól van, csak vicceltem.

– Akkor menjünk – mondta Harry, és egy sorban menve elindultak, el az Odúból, el a biztonságból... el a gyerekkorból.