4. fejezet
Sebek
Már öt nap telt el a történtek óta, de Potter még mindig nem tért magához, bár pár napja még azt is lehetetlennek tartottam, hogy egyáltalán életben marad. Most is épp mellette ülök, és a lázas homlokát borogatom, s kezelem a sebeit a megfelelő bájitalokkal. Közben magamban emésztem a történteket.
Képtelen vagyok elhinni, hogy Albus ezt tette velünk, és mindenkivel, aki bízott benne. Már értem azt is, miért küldte el Minervát egy „fontos ügyben" külföldre. Átlátott volna rajta, ezért kellett eltávolítani az útból. Hogy mennyire hülye voltam! Vakon bíztam benne, pedig egy ugyanolyan aljas féreg, mint a Nagyúr. A viselkedése teljesen megváltozott, mindenkivel szemben távolságtartóbb lett, szinte már azt kell mondjam rideg, ami egyáltalán nem volt az ősz varázslóra jellemző. Ezt a háborúnak tudtam be, de most már ennek is tudom az igazi okát. Eddig ámított minket, és most játssza ki az igazi kártyáit. Csak a hatalom érdekli, semmi más. Pont olyan tébolyult, mint a Nagyúr, s eddig mindenkit csak az orránál fogva vezetett. Értesítenünk kell a Rendet, de először is McGalagonyt, már ha nem hallgattatták el végleg, bár nem hinném, hogy valaki is hinne nekünk.
Sóhajtok. Úgy érzem, kelepcébe kerültünk, méghozzá egy jól megtervezett, megépített végtelen cellába. A Kiválasztott haldoklik, Granger a téboly szélén áll, és ráadásként itt van Draco, aki valami miatt hátat fordított a családjának, s az eddigi elveinek, amit mondjuk, a magam részéről egyáltalán nem bánok. Megint sóhajtok. Úgy látszik, mostanában tőlem másra nem futja. Fel akarok állni, de egy kéz visszatart. Potter fogja megint a kezem, s ismét motyogni kezd. Megpróbálom felrázni, de nem ébred fel, hanem tovább motyog.
- Charlie, gyere, táncoljunk… annyira szeretlek… kérlek, Charlie, ne halj meg… kérlek… maradj velem… mindjárt jön a segítség… ne halj meg… kérlek. Hermione… el akartam… nem Ginnyt… én el akartam… ne hagyj itt… Neeeeee! – A végét már ordítja. Az álom hevében ül fel az ágyban, a kezemet még mindig szorosan fogva. Erősen zihál. Nem bír ülve maradni, oldalra dől, de mielőtt még leesne az ágyról, elkapom. Szorosan fogom a karomban. A fátyolos zöld szemek rám merednek, majd hirtelen elszáll a tagjaiból minden feszültség, és elernyed. Lehunyja a szemét, s egyenletesen lélegzik.
- Újra elaludt - gondolom magamban.
De mielőtt visszafektethetném, halkan megszólal.
- Perselus, ne! Maradjon!
Torkomra forr a válasz. Még sosem szólított a keresztnevemen, még azután sem, hogy végzett Roxfortban, pedig bosszanthatott volna vele, de nem.
- Miért pont most, Potter? – szalad ki a számon a logikusnak nem igazán nevezhető kérdés.
- Csak úgy jött. Mennyi ideje?
- Öt napja – válaszolom kissé még mindig döbbenten.
- Hermione és Malfoy? – kérdezi, s a zöld szemek az arcomat pásztázzák, hogy valamit leolvassanak róla.
- Gondolom, most is marják egymást a konyhában, mint általában az elmúlt napokban - mondom cinikusan.
Erre egy halvány mosoly jelenik meg a fiatal férfi arcán, majd azt érzem, hogy puha ujjak érintik az arcomat, játékosan csiklandozva a bőröm.
- Mit csinálsz, Potter? – kérdem a nyilvánvalót.
- Harry.
- Mi?
- Szólítson Harrynek.
- Miért jó ez neked, Po… Harry. – Kezei közben már a nyakamon, s a fülcimpámon kalandoznak. A láztól sápadt arcon ördögi mosoly jelenik meg, majd fejemet maga felé húzva megcsókol. Ez a csók teljesen más, mint az előző. Nem vizsgálódó, nem gyengéd, hanem tüzes és szenvedélyes. Nyelve követelődzően tör utat a számba, őrült táncba víve az enyémet. Minden ellenérv kiesik a fejemből, és csak az élvezet marad. Szinte beleolvadok a csókba, miközben szorosan magamhoz ölelem Harryt, s gyengéden simogatom. Érzem, hogy megrándul ugyan a fájdalomtól, de nem húzódik el, hanem elmélyíti a csókot. Kezei már a ruhám alatt kalandoznak, bár a történtek miatt gyengék. Egy kis idő múlva már inkább csak kapaszkodik belém, hogy ülve tudjon maradni, de veszít a teste ellen. Lassan újra elveszti az eszméletét. Óvatosan visszafektetem a párnákra, s óvón betakarom. Kezem önkéntelenül indul el a meggyötört arc felé. Végigsimítok annak keskeny vonalán, és elfog egy megmagyarázhatatlan jóérzés. Legszívesebben örökre itt maradnék vele, de ekkor meghallom a konyhából beszűrődő élénk kiabálást. Bosszúsan felállok, és elindulok a konyha felé, hogy lecsendesítsem a két ostoba kölyköt.
- Granger, neked elment az eszed, ha odamész, megölnek még az előtt, hogy annyit mondanál aranycikesz – hallom meg Draco hangját.
- Inkább, mint hogy itt malmozzak, és megvárjam, hogy ők találjanak meg. Viszlát, Malfoy!
A lány megfordul, hogy elmenjen, de pont az ajtóban állok.
- Álljon arrébb, professzor!
- Nem, Miss Granger, inkább magának kéne megnyugodnia.
- Hagyjon elmenni! – kiáltja hisztérikus hangon, miközben próbál elmenni mellettem. Nem hagyom.
- Engedjen! – Most már szinte sikolt. A vállánál fogva megrázom. Erőteljesen hátralép, és lerázza a kezeimet. Áll és zokog. Nem tudom, hogyan nyugtathatnám meg, nem vagyok valami jártas az ilyen dolgokban. Megrémülök, mikor hirtelen a hasához kap, és felnyög.
- Granger, üljön le! – kiáltok rá. Összeesik. Szerencsére Draco épp mögötte állt, és elkapja, s a karjába veszi. Átvisszük a szobámba.
- Korábban nem volt rosszul? – kérdezem keresztfiamat, miközben az lefekteti az ágyamra a lányt.
- De. Egyszer hallottam, hogy hány, meg a hangulata is folyamatosan ingadozott, s azt hiszem a feje is fájt.
- Erről miért nem szóltál?!
- El voltál foglalva Potterrel, és különben is, Granger azt mondta, mikor rákérdeztem, hogy nincs semmi baja, csak kimerült. Mit kellett volna tennem?
- Mit mondtál? Hányt? Ez lehet idegi alapú is csakúgy, mint a hangulatingadozás és a fejfájás. Mást nem észleltél, Draco?
- Néha mintha láttam volna, hogy fogja a hasát, meg émelyeg.
Egy darabig nem szólaltam meg, csak néztem Grangert, s összegeztem magamban a hallottakat, majd elvégeztem néhány varázslatot, ahogy azt a gyógyítóképzésen tanultam. Sorban zártam ki a különböző betegségeket, mert akármilyen rossz idegállapotban is volt Granger, a rosszullét okának mást gyanítottam.
- Gravida probo! – szórom a lányra hirtelen a terhesség megállapítására szolgáló bűbájt. Egy halványpirosas felhőcske jelenik meg a lány fölött, amely azt mutatja, hogy sejtésem helyes. Draco megrökönyödve néz rám.
- Honnan jutottál erre a következtetésre?
- A tünetek a terhességre is ráillenek, ezért meg kellett róla győződnöm. Kérlek, készíts egy jó erős nyugtató teát.
- Rendben – Azzal kimegy, de még elkapom az arcán megjelenő fájdalmas grimaszt. Elgondolkodom, hogy mi válthatta ezt ki nála. Nem tudok rájönni. Valami történt vele, teljesen megváltozott. További gondolataimat Granger kérdése szakítja meg.
- Mi történt? – Jön az elhaló kérdés.
- Elájult – mondom.
- Biztos a kimerültségtől. – Sóhajt.
- Nem, Miss Granger, maga állapotos – mondom ki kertelés nélkül. A szemei elkerekednek, szája elnyílik. Erre nem számított. Meg is tudom érteni. Most, hogy a háború új fordulatot vett, a reakciója érthető.
- Ez… ez biztos?
- Igen. Végrehajtottam magán a terhesség-kimutató bűbájt.
A szája elé kapja a kezét. Látom az arcán, hogy viaskodik benne az öröm és a bánat. Az öröm győz. Mosoly jelenik meg az arcán, és a döbbenet, mert még mindig nem képes felfogni, aztán nevetni kezd, ami hirtelen sírásba csap át. Felhúzza a lábait és átöleli magát, majd elkezd előre-hátra ringatózni, s szemei a semmibe révednek. Draco épp ekkor hozza be a teát, de intek neki, hogy menjen ki, s magam is így teszek. Leülünk a konyhaasztalhoz, de nem szólunk semmit, csak bámulunk magunk elé a gondolatainkba merülve. Eszembe jutott, amit Potter - vagyis Harry - javítom ki magam, motyogott álmában, de főleg a név az, ami foglalkoztat. Charlie. Csak egy olyan embert ismerek, aki szóba jöhet, Weasleyék fiát. Charlie Weasley és Harry Potter. Meg kell bizonyosodnom a feltevésemről valahogy.
- Bocsánat az előbbiért, professzor, kicsit megdöbbentem – szólal meg Granger a hátam mögött. Hangja nyugodtan cseng.
- Nem történt semmi, Miss Granger. Igyon egy kis teát.
- Köszönöm. – Leül az asztalhoz és tölt magának.
- Malfoy, merre jársz? – teszi fel a kérdést a lány az éppen a semmibe révedő szőke fiúnak. – Már a Roxfortban is furcsálltam a viselkedésedet, aztán a házadban az a sok babaholmi.
- Babaholmi? Mi történt, Draco?
Keresztfiam sóhajt, majd halkan belekezd.
- Három hónappal ezelőtt történt. Az egyik szokásos portyán voltunk… - nagy levegőt vesz – Pansyvel, meg még néhány halálfalóval, és foglyul ejtettünk egy mugli családot, s a Nagyúr elé vittük, hogy szórakozhasson. – Granger hozzá akart fűzni valamilyen megjegyzést, de leintem. – De nem saját maga akart szórakozni, hanem minket tesztelt. Mindnyájunknak meg kellett kínozni, majd megölni a család egyik tagját, annak ellenére, hogy sokan már nem akartuk ezt csinálni, de megtettük. Kivéve a drága Pansymet, aki… - Hirtelen elhallgat, és feláll az asztaltól, majd az ablaknál megáll, s kinézve rajta folytatja. – Hathónapos terhes volt akkor, persze erről csak én tudtam. Egy leplező bűbájjal elfedte a hasát, hogy ne tudjon róla senki.
- De miért? – csúszik ki Granger száján a kérdés.
- Azért, mert Voldemort előtte ölt meg egy fiatal halálfalót, mert az teherbe esett, és a féreg szerint ez most nem elfogadható. Féltünk. De hiába volt minden leplezés, s elővigyázatosság, mert Pansy megbukott a Nagyúr vizsgáján.
- Hogyan? – kérdem most én.
- Megtagadta a kínzást. Az ő feladata lett volna megkínozni a házaspár legkisebb gyerekét, egy öt éves kislányt, de ő erre nem volt hajlandó. A Nagyúr dühbe gurult, és rám parancsolt, hogy kínozzam meg az engedetlenségéért, de én megtagadtam. – Megrázkódik és megremeg. – A tébolyult apám persze készséggel vállalta a feladatot. Mindenáron oda akartam jutni Pansyhez, hogy elvigyem onnan, de lefogtak, s végignézették velem. Amikor elérte a Cruciátus, vele együtt sikoltottam, és… e..lőször a ba… babát veszítette el, aztán apám addig kínozta, amíg… amíg… - elakad a hangja, és lecsúszik a fal mentén, homlokát a falnak döntve. Elemi erővel tör ki belőle az elfojtott gyász. Grangert szintén rázza a hisztérikus sírás. Tehetetlennek érzem magam, pedig valamit tenni akarok. A lány feláll, hogy kimenjen a konyhából, de a lába összecsuklik. Segítek neki átmenni a nappaliba, ahol leültetem a fotelba, s adok neki egy nyugtató főzetet. Ránézek Harryre is. Szerencsére nyugodtan alszik a nagy hangzavar ellenére. Leülök mellé az ágyra, és ránézek a még mindig szipogó nőre.
- Harryért már nem kell aggódnia. Akkor akartam közölni, hogy magához tért, mikor maga rosszul lett.
- Harry? – Jön az immár nyugodtabb, hitetlenkedő hang.
- Közös megegyezés alapján tegezzük egymást.
- Ö, jó… - nyugtázza a lány bizonytalanul, majd ránéz barátja békés arcára. – Most már rendbe jön?
- Minden jel arra mutat.
- Hála Istennek! – Kifújja a benntartott levegőt.
- Kérdezhetek öntől valamit? Harry motyogott álmában, s említett valami Charlie-t.
- Charlie Weasley – suttogja. – Ők együtt voltak, mert Harry…
- Tudom – szakítom félbe. – Erre magam is rájöttem. Ezért veszett össze vele, és hagyta ott?
- Dühös voltam, mert hazudott, mindenkinek hazudott. Nem mondta el, hogy a saját neméhez vonzódik, csak Ginnynek, akivel szinte elválaszthatatlanok voltak az utolsó évünkben.
- Igen, emlékszem, a nevüktől volt hangos az iskola, mindenki álompárnak titulálta őket.
- Igen, Ronnal együtt én is azt hittem, de amikor az Odú romjai között megláttam, hogy Ginny helyett Charlie-t tartja a karjában, mérges lettem, s otthagytam mindent.
- Tudom, hogy hibát követtem el, Hermione, de nem tudtam, hogy mondhatnám el. – Halljuk meg Harry hangját. – Sajnálom.
- Nem, Harry, én sajnálom. Cserbenhagytalak. – Granger is odaül, s megfogja a fiú egyik kezét.
- Én is ezt tettem volna a helyedben.
- Harry, én… - hal el a lány hangja. A fiú nehézkesen felül és átöleli barátnőjét. Ezt a pillanatot választom, hogy magukra hagyjam őket, s megnézzem Dracót. Mikor a konyhába érek már sokkal nyugodtabbnak tűnik. Kis győzködés után sikerül elküldenem pihenni, én pedig az asztalnál maradok, hogy elgondolkozzam a mai nap eseményein, majd mikor már belefájdul a fejem, nyugovóra térek.