Elvakultan
Fejezet infó:
műfaj: humor/románc
4. fejezet
Leereszkedés
Mire Sakura felébredt Itachi már összepakolt és indulásra készen ült mellette. Sakura próbálta összekaparni az emlékeit, mert fogalma sem volt hol vannak vagy hogyan kerültek ide. Az elmúlt napok eseményei inkább voltak összemosódott élmények füzérei, mint egy egymáshoz kapcsolódó értelmes történet. Emlékezett a hó jeges ízére, amikor fájdalmában felnyögött és cserébe egy adag havat kapott a szájába; emlékezett arra ahogy a szíve egyre hevesebben vert az erőlködéstől ahogy vágtak át széllel szemben a sziklák között. Emlékezett a vihar sikítására, a fagyra, a halálfélelemre ami hatalmába kerítette amikor rájött, hogy nincs esély.. majd a melegre.
Izgatottan gondolt vissza az érzésre, amikor a férfi karjaiban feküdt. Tudta, hogy nem szabadna így éreznie, minden amit tettek a túlélés érdekében történt.. Elismerte magában, hogy máskor taszítónak találná magát a gondolatot is, hogy egy idegen férfi ölelgesse a semmi közepén. Egy férfi, akinek még csak nem is látta az arcát és különben is postás..! Minden más esetben, igen, ez teljességgel elképzelhetetlennek tűnt -kirázta tőle a hideg. De most.. ez most mégis más volt. Nem tudta volna megmagyarázni, észérvekkel alátámasztani; az érzés, miközben egymás mellett feküdtek, meleg volt és otthonos.. mint aki hosszú vándorlás után hazaérkezik. Sakura elgondolkozott ezen. Nem hitt a sorsban, mint Kisame; de mégis amikor visszagondolt a másik érintésére úgy érezte, hogy ez helyes.. nem bánta, hogy így történt.
-Hol vagyunk? -kérdezte a levegőtől és remélte, hogy a férfi a közelben van.
-Kamakurában. -jött a válasz. Sakura meglepetten ült fel. Nem tudta, hogy egy ember magában is képes jégkunyhót építeni. Próbált tapogatózni, hogy milyen magas lehet; úgy tűnt Kisame éppen akkorára építette, hogy kényelmesen lehessen benne mozogni.
-Leveszem a kötést a válladról. -szólalt meg a férfi és Sakura egy kicsit elszégyellte magát. Most, hogy a másik rájött, hogy ő medinin nyilvánvalóvá vált, hogy felesleges volt bekötözni a sebét pár nappal ezelőtt. Dehát a nindzsáknak a titoktartás volt a legfontosabb, ezért eddig Sakura úgy gondolta nem említi a képesítését hacsak nincs rá feltétlenül szükség.
Vetkőzni kezdett és érezte, hogy a férfi közelebb hajol hozzá. Most közel sem volt olyan precíz, mint először és Sakura érezte, ahogy ujjai véletlenül itt is, ott is megérintik a meztelen bőrét. Az elégedettség hullámokban öntötte el és szinte megrészegült tőle, míg valahol az elméje mélyén egy kis hang próbálta figyelmeztetni, hogy ez most nem játék, most nem szabad, hogy így érezzen. De lehetetlen volt megtagadnia magától azt amire minden nő ősidők óta vágyik; mert egy nő ösztönösen megérzi ha egy férfi kitüntetett figyelmet szentel neki és ez a végletekig legyezi a hiúságát függetlenül attól, hogy ki az illető. A hiúság pedig rossz tanácsadó.. arra bíztat, hogy csillogjon még, évődjön még; a siker pedig csak még jobban megrészegíti és túl későn veszi észre, hogy már nem játékot űz.
De nagyon nehéz volt ellenállni a kísértésnek, és mielőtt fegyelmezhette volna magát öntudatlanul felnyúlt, hogy játékosan végighúzza ujjait a nyakán.
-Köszönöm, hogy bekötözted a vállam. Sokat segített a gyógyulásban. -mondta ártatlan hangon és Itachi azon kapta magát, hogy a nő ujjait bámulja ahogy azok játszadoznak egy-egy rózsaszín tinccsel. Flörtölsz velem, Sakura? -a gondolat nevetségesnek tűnt, de..
-Indulnunk kell ha képes vagy lábra állni. -mondta végül és a kunoichi bólintott. Lassan szedelőzködtek majd mikor kiértek a csípős, friss reggeli levegőre Sakura arca kipirult a hidegtől.
-Mennyi idő alatt jutunk túl a hágón? -kérdezte a férfit, amikor az megfogta a kezét és vezetni kezdte.
-A nehezét magunk mögött hagytuk, mostantól ereszkedni fogunk. A következő éjszakát még a hágón töltjük, de holnap délutánra kiérünk innen. -mondta Itachi és azon gondolkodott hol szálljanak majd meg ezen az éjszakán. -A lefele út rövidebb, mert meredekebb. Vonj minél több csakrát a talpadhoz. -tette hozzá.
Az út tényleg meredeknek bizonyult. Először nem is tűnt fel, hogy lejtőn sétálnak amíg egyre sziklásabb nem
lett Sakura tapla alatt a talaj, mintha trollok vágtak volna lépcsőt maguknak a hegy innenső oldalában. Nehéz volt úgy lépni, hogy nem tudta mikor és hol ér földet a lába; és sokszor elszámította magát. Volt egy alkalom amikor azt hitte messzebb van a talaj és a térde fájdalmasan roppant amikor a talpa váratlanul nekiütközött a földnek. Ahogy így mentek nem sok idő telt el amikor a férfi hirtelen megállt és hátrafordult.
-Ez a szakasz a legmeredekebb. -magyarázta. -Át kell, hogy emeljelek néha. -mondta majd felnyúlt és megfogta a kunoichit a hóna alatt.
Sakurát meglepte a hirtelen mozdulat és ösztönösen megragadta a másik karjait. Ahogy az felemelte érezte, ahogy megfeszülnek és kidomborodnak a férfi izmai a szorítása alatt és kis borzongások futottak végig a gerince mentén. Mikor érezte, hogy újra biztos talaj van a talpa alatt visszahúzta a kezeit maga mellé; így mentek előre lassan és nehézkesen. Mikor újra megálltak Sakura várta, hogy a másik megint megfogja és átsegítse az akadályon. A másik nem állhatott olyan távol tőle, mint az előbb így most a vállaiba kapaszkodott és elcsodálkozott azon, hogy azok milyen szélesek. Ahogy a munkától megfeszülő izmok játszottak az érintése alatt bármit megadott volna, hogy láthassa a férfit.
Minden egyes alkalommal, amikor meg kellett állniuk egyre mélyebbre került a saját kis világában, ami most nem állt másból, mint gyengéd érintésekből, a lélegzet halk hangjaiból és illatokból amelyek felszínre hoztak valamiféle vadságot benne -amit maga sem értett igazán. Egy újabb akadályba ütköztek, és Sakura hallotta ahogy a férfi ugrik ahelyett, hogy lépne. Ez meredekebb szintkülönbség lehetett, mint a többi, gondolta. Igaza volt, a férfi feje a combjaival voltak egyvonalban.
Itachi felnyúlt, hogy megragadja a nőt derekánál fogva és abban a minutumban amikor magához húzta az idő mintha megfagyott volna egy pillanatra. Felmerült benne a kérdés, hogy Sakura mikor kulcsolta a nyaka köré a kezeit.. mióta állnak ilyen közel egymáshoz.. miért nem engedte már el a derekát? Nem szabad! -és ez a gondolat hirtelen indulásra késztette. Ahogy Itachi ellépett Sakura mellől belül megcsóválta a fejét. Mióta beszélek magammal úgy, mint egy kutyával?!
-Olyan hihetetlen. -szólalt meg tűnődően Sakura, mintha csak egy hosszú gondatfolyamot zárt volna le magában.
-Mi? -kérdezte Itachi miközben átsegítette a kunoichit egy csúszósabb részen.
-Az, hogy postás vagy. -válaszolta az és Itachi magában felsóhajtott. És megint. Sakura mentegetőzve folytatta.
-Nem akartalak megsérteni! Úgy értem vannak előnyei annak, ha valaki postás; nem kell harcba mennie, senkit sem meggyilkolnia vagy kémkednie vagy ilyesmi. De.. bocsáss meg, hogy ezt mondom de eddig azt hittem csak azok az örök vesztesek mennek postásnak akiknek nem baj, ha évekig távol vannak az otthonuktól mert úgysem várja őket senki.
Ebben a pillanatban két dolog is történt. Itachi szemei elkerekedtek, Sakura arca pedig eltorzult, mintha üvegcserepekbe lépett volna és legszívesebben egy sziklába verte volna a fejét amikor felfogta, mi szaladt ki a száján.
-Nekem sincs senkim. -válaszolt Itachi érzelemmentes hangon, ám ahogy ezt kimondta már tudta, hogy hibát követett el. A beálló csendben egy vékony kis izzadságcsepp csúszott le a homlokán.
-Oh. -válaszolta a kunoichi; de ez az 'oh' inkább hangzott úgy, mint egy szó ami csak arra vár, hogy a többiek kövessék; és nem úgy, mint ami lezár egy kellemetlennek tűnő témát. Itachi hirtelen elszánt hajlandóságot érzett, hogy elterelje a beszélgetést a családjáról.
-Tapasztalatom szerint nem sok értelmes női lény él ezen a Földön. -válaszolta gyorsan. 1-1, gondolta Sakura fanyarul és bölcsen hallgatott.
Hamarosan maguk mögött hagyták az éles, meredek részeket és az út lankás lett, szinte kényelmes. Az eget még mindig eltakarta a tejfehér felhőréteg, de most nem tűntek olyan súlyosnak és fenyegőnek, mint pár nappal ezelőtt. Többször is megálltak, ilyenkor Sakura fáradtan leült egy nagyobb kőre, hogy egyen és igyon.
Itachi csak állt mellette és kifürkészhetetlen tekintettel vizslatta az előttük elterülő utat. A kilátás gyönyörű volt; még mindig elég magasan jártak ahhoz, hogy messzire elláthasson. Kisame közel egy napi járóföldre várhatott rá, már biztosan türelmetlenül. Amikor folytatták az útjukat Sakura újra beszélgetést kezdeményezett; úgy tűnt különösen beszédes kedve lett. Amiről persze Itachi nem tudhatott (sőt amiről Sakura sem tudott -legalábbis nem tudatosan), hogy az a felfedzés, hogy a postás nem nős igen sokat nyomott a latban.
Hamarosan elérték a fák első sorait ami jelezte, hogy megállhatnak, hogy előkészítsék a táborhelyüket. Itachi azonban csak akkor táborozott le, amikor talált egy arra alkalmas tisztást; így már estébe fordult az idő, amikor feléledtek a tábortűz rég nem látott vidám lángocskái. Sakura egy korhadt fatörzsen ült pad gyanánt, és kezét közelebb nyújtóztatta a meleghez. A másik a közelben éppen a sátrat állította fel és Sakura kihasználta a nyugodt csendet, hogy elméjével megvizsgálja milyen állapotban van a teste.
Ahogy lassan ellazította magát képek jelentek meg az elméjében és ő a gondolat sebességével osztályozta, félretette vagy kinagyította őket. Valójában közel sem dolgozott olyan precízen, mint ahogy otthon szokott -de ez így működik, mondta egyszer Tsunade, élesben soha nem megy olyan könnyen, mint a kórházi ágyon. Örömmel vette tudomásul, hogy a tüdejét sikerült egészen jól meggyógyítania, és a bokája is javult valamennyire. Az idő amit a kamakurában töltöttek életmentő volt. Megdobbant a szíve a boldogságtól amikor rájött, hogy már akár holnapra össze tud gyűjteni elegendő csakrát, hogy gyógyítani kezdje a szemeit. Ez azt jelentette, hogy.. ..hirtelen vonyítás hangját hozta magával az esti szél. Valahol a távolban farkasok küldtek üzenetet a holdnak. Igen, bólintott vigyorogva, én is vonyítani akarok.
A férfi feltehetően végzett a sátorral, mert leült nem messze tőle a korhadt törzs másik végébe. Sakura a hangok irányába fordult.
-Nagyszerű hírem van. Holnap el tudom kezdeni gyógyítani a szemem. Holnaputánra talán már le is vehetem a szemvédőt. -mondta.
-Holnap leérünk a hegy lábához. -válaszolt erre a férfi semleges hangon, mintha az időjárásról beszélgettek volna. Sakura kissé megsértődött -ennél azért kicsit nagyobb lelkesedést várt. Már majdnem visszaszólt valamit amikor úgy döntött, hogy taktikát változtat. Pillanatig úgy látszott, mintha lenne valami a jobb lábánál ami nagyon zavarja. Ahogy próbálta kitapogatni mi az, egy hajszálnyit közelebb csúszott a férfi felé.
-Merre mész? Talán mehetnénk együtt egy ideig. -kérdezte édes hangon, választ azonban nem kapott. Megzavarodott.. szakmai titkot kérdezett talán? Vagy a férfi azt hiszi, hogy rá akarja erőltetni magát? De ha azt hiszi, az jelenti, hogy tehernek érzi őt. Persze, hogy teher vagy te tehén, napok óta vakvezető kutyát játszik és te most meg azt kéred, hogy még egy napot várjon a te kis romantikus fantáziálgatásaid miatt aminek úgyis csalódás lesz a vége! -Sakura meglepetten hallotta a saját gondolatait. Mióta lett ilyen szigorú önmagával? A régi szép időkben bezzeg megengedte magának a vasárnapi csokinapot, a kellemes kis koktélokat amikor elmentek Narutóékkal ünnepelni.. most meg fösvénykedik egy nap miatt?! Ez teljesen igazságtalan..
-Megmentetted az életem. Mióta rám találtál csak velem vesződsz. Szeretném illendően megköszönni úgy, hogy a szemedbe nézhetek. -mondta végül taktikusan. Végeredményben, nyugtatta magát, amit mondott az az utolsó szóig igaz. Ám a másik még mindig nem válaszolt, és ha nem hallotta volna a lélegzetvételét azt hihette volna, hogy már nincs is vele. Kezdte elveszíteni a kezdeti bátorságát. Nem értette a férfi hallgatását.. Persze neki könnyebb dolga volt, ő végig látott, míg Sakura semmit. De ez nem jelentette azt, hogy nem változtak meg a dolgok vagy az útjuk nem jelent a férfinak semmit? Biztos ami biztos még egy kicsit közelebb húzódott hozzá.
-Szeretnélek látni. -vallotta be végül. A beálló csendben az idegei pattanásig feszültek, majd a shinobi felsóhajtott és Sakura szíve megdobbant.
-Majd meglátjuk. -válaszolta végül Itachi azzal nyugalommal ami mutatta, hogy nem számított arra ami ezek után következett. Sakura elkiáltott egy 'juhé'-féle csatakiáltást és nekiugrott. Na jó, nem -de eredetileg ez volt a szándéka csak nem jól mérte fel a távolságokat. Mindenesetre megragadta Itachi karját és boldogan magához szorította. Itachi csak zavarodottan ült és nézte Sakurát akinek mosolya fültől fülig ért.
-Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó! -mondta játékosan és elengedte a férfit. Magyarázat-képpen hozzátette. -Azt mondtad "meglátjuk", mi ketten: azaz én is meglátom vagyis beleegyeztél! Mert ha nem akartad volna azt mondtad volna "majd meglátom", nem igaz? -incselkedett Sakura.
-És különben is; ez nem lehet a sors része? Gondolj bele.. lehet, hogy az volt a sorsom, hogy ott haljak meg a hegyen. Te mégis megmentettél.. -vetette ki a horgot újra. És a hal ráharapott.
-Én csak az esélyt adtam meg, hogy túléld; végigcsinálni neked kellett. -mondta Itachi -Az, hogy most itt vagy bizonyítja, hogy másképp nem történhettek a dolgok. Tehát soha nem volt része a sorsodnak az, hogy a hegyen halj meg.
-Tehát ha holnaputánig együtt maradunk és meglátom az arcod az sors lesz? -kérdezte Sakura.
-Igen.
-Ám ha elválnak útjaink és nem találkozunk többet akkor az lesz a sors?
-Pontosan.
-Tehát nem tudod előre jelezni mi fog történni. Akkor nem felesleges ezen aggódni? -összegezte a hallottakat a kunoichi, és mint aki jól végezte dolgát hátrakulcsolta a kezeit. Itachi összehúzta a szemöldökét.
-Tényleg nem tudjuk megjósolni, hogy mi fog történni, ám a lehetőségek nem végtelenek. Amikor a jövődre gondolsz lesznek valószínűtlen dolgok. És lesznek dolgok amit lehetségesnek gondolsz, ám mégis valószínűtlenek. Mert a természeted meghatározza azt, amit teszel. Lehet, hogy máshogy is cselekedhetnél. De úgysem fogsz.
Ezek után Sakurának nem volt kedve megszólalni. A postás egy szkeptikus volt és punktum. Lehajtotta a fejét -olyan tehetetlennek érezte magát. Igazán szerette vola megismerni a férfit, a vágyódó kíváncsiság szinte túlcsordult benne, már azon gondolkodott mi történne ha most letépné a szemfedőt.
-Nem félsz, Sakura? -kérdezte Itachi hirtelen.
-Miért félnék? -kérdezte vissza döbbenten Sakura. Ez eddig meg sem fordult a fejében.
-Hogy nem azt fogod látni amit vársz.
Sakura elgondolkodott ezen, miközben térdeit átkulcsolta a kezeivel.
-Ahogy mondtad -ha csalódni fogok, akkor az volt a sorsom, hogy csalódjak. -válaszolta végül. Itachi bólintott, majd felkelt és megfogta a kunoichi karját.
-Ideje lefeküdnöd. Én majd őrködök. -mondta és Sakura akaratlanul követte. Fáradt volt, de még nem volt álmos.
-Én is őrködhetnék majd. -ajánlotta fel magát készségesen.
-Rendben. -válaszolta a másik és besegítette az egyszemélyes sátorba.
Ám Itachi nem ébresztette fel Sakurát, hogy őrködjön. Inkább csak ült a tűznél és gondolkodott.
Sakura elszántan ébredt fel másnap reggel. Ez az utolsó nap! -gondolta elborzadva és izgatottan. Hirtelen minden egyes másodperc, amit Kisamével élt meg ahogy mentek le a hegyről kéz a kézben megismételhetetlen kincsnek tűnt . És ha valaki azt kérdezte volna, hogy miért is annyira különleges az a pillanat amikor először meghallotta a másik szívének dobogását, akkor Sakura megvonta volna a vállát és azt mondta volna "nem tudom". Tényleg nem tudta volna értelmesen megmagyarázni az okát, hogy miért lett annyira fontos neki az a férfi akit még soha nem látott. Talán van valami abban amikor a vonzalmat mindenféle kémiai anyagok harmonikus meglétével magyarázzák, vagy talán ez tényleg a sors keze. Persze az sem kizárható, hogy egyszerűen csak kezdett megőrülni -de ahogy tudományos körökben mondani szokás, amíg van más magyarázat addig hajlunk arra, hogy ez ne fogadjuk el. Mindenesetre gyanús.. legutóbb felettébb furcsa gondolatok jutottak eszébe. Például, hogy mit csinálna Kisame, ha a hátára ugrana és nem eresztené el. Persze az igazsághoz hozzá tartozott, hogy Sakura mindig is szeretett fantáziálni lehetetlen szituációkról -lásd Sasuke.
Sakura megrázta a fejét és felült a sátorban. Most, hogy egyedül volt végre megragadhatta az alkalmat, hogy rendbe szedje magát egy kicsit. Bár nem volt túl nagy a hely, Sakura még a lábára is fordított figyelmet és azt is bekrémezte a többi testrészével egyetemben. Mire mindennel végzett már korgott a gyomra.
Nem sok időt töltöttek a reggelivel, és ahogy végeztek már indultak is. Sakura persze mindent megtett, hogy minél később induljanak, de igazán nehéz volt fondorlatoskodni bekötött szemmel. Itachi pedig gyengéden, de határozottan fogta meg a kezét.
Ez az szakasz volt utazásuk legkellemesebb része és nemcsak azért, mert Sakura túl volt a potenciális életveszélyen. A napot végre nem takarták el az örök szürkületet hozó súlyos téli felhők, és ezen a vidéken valószínűleg nem túl gyakori csillogó napsütés ölelte őket körbe. Bár ebből nem látott semmit, de megérezte a bőrén és ez jókedvre derítette. De nemcsak az időjárás kedvezett nekik; végre elhagyták a hegy kopár, sziklás részét és most talpa mint bársonyon lépdelt volna a puha lehullott fenyőleveleken.
Kisame sem viselt kesztyűt most, és ahogy fogták egymás kezét és élvezték a másik társaságát, Sakura közelebb érezte magához a férfit, mint valaha. Persze akkor is elállt a lélegzete, amikor átölelte a viharban.. de talán azért, mert akkor még nagyon beteg volt és fáradt, nem érezte azt, amit most: a hozzátartozás kötelékét. Csak ne kellene elmennie, gondolta szomorúan.
-Kisame? -szólalt meg gyengéden.
-Hm?
-Miért lettél postás? -Sakura érezte belül, hogy ez egy értelmetlen kérdés. Hogyan is válaszolhatna arra a kérdésre valaki, hogy "miért vagy az, aki vagy?", és nem tudta milyen választ vár. Itachi nem lepődött meg, valahol belül várta már a kérdést. De most, hogy valósággá vált a gondolat, nem tudta mit mondjon. Végül kimondta azt, ami először bukkant fel a szívében.
-Akkor azt mondtam volna, "mert ez látszódott a legjobb döntésnek". Most már azt mondanám elkerülhetetlen volt, hogy ne veszítsek a sorssal szemben. Mert hittem a szabadságban -mondta lassú, mély hangon. -miközben csak nem tudtam, hogy mi fog bekövetkezni. De volt egy ember aki tudott a sorsomról. Hogy mennyire tudta, vagy hogy mennyire ő idézte elő azt nem tudom. Ez az ember a Kozenji templom egyik szerzetese volt.
Sakura döbbenten hallgatta a férfit.
-Hogy találkoztál vele? -kérdezte. Itachi egy pillanatra elhúzta a száját, de végül úgy döntött, hogy ezt az információt még megosztja Sakurával.
-Az volt a feladatom, hogy ezt a szerzetest akit kísérnem kellett, megöljem. De nem tudtam megtenni, amit valószínűleg jól tudott az elejétől fogva. Nem azért, mert nem tudtam volna ölni. Hanem azért, mert hirtelen nagyon értékes lett számomra.
Itachi felnézett és égre és ráébredt, hogy a nap már magasan szeli a téli égboltot. Hamarosan itt az idő. Megállt, de csak nézett fel az égre, szemei hidegek voltak, élesek, sötét fájdalom ült meg bennük. Sakura közelebb lépett, és hozzásimult a hátához.
-Mi történt azután? -kérdezte olyan gyengédséggel a hangjában, ami egy pillanatra feldühítette a férfit. Ő nem érdemel meg ilyen gyengédséget! De végül hátrafordult, és lenézett a törékenynek tűnő, vékony nőre.
-Titkokat mondott el. Mások sötét titkait.. és miután tudod őket, már semmi sem lesz olyan, mint volt. Főleg ha azok rájönnek arra, hogy te megtudtad őket. -mondta, és kezével végigsimított Sakura hajtincsein, ujjai közé véve őket, gyönyörködve hogy ragyognak a déli napsütésben.
-Ezért Sakura, ha leveszed a szemkötőt.. te is részesévé válsz ennek a sorsnak. Talán te is rájössz, hogy az élet amit éltél ketrec volt csupán. A tudatlanság néha.. -hajolt közelebb Itachi, és megcsókolta a nő homlokát- ..kincs. -Sakura végigcsúsztatta kezét a mellkasán lassan, tapogatózva, minta nem akarná elhinni, hogy ez valóság. Majd amikor ujjai megérintették a nyakát, Itachi becsukta a szemét és hozzáérintette a homlokát Sakuráéhoz.
-Meg akarlak ismerni. -mondta halkan a kunoichi és érezte, ahogy a másik ujjai megérintik az állát és végigsimítanak a nyakán. Szíve a torkában dobogott, térdei meggyengültek ahogy érezte, hogy a férfi egyre közelebb hajol hozzá. Puhán, gyengéden érintette meg az ajkait először, mint egy halk sóhaj. Érintése hívogató volt és Sakura ajkai kinyíltak, ahogy behódoltak a férfi csókjainak. Ismerkedtek, élvezték egymás közelségét; majd az érintések egyre szenvedélyesebbek lettek, a vágyak egyre erősebbek, egy ritmusra mozogtak az ajkait ahogy ízlelték egymást, keresték egymást még többet és többet akarva.
Itachi érezte, ahogy Sakura közel simul hozzá, egész teste, minden mozdulata sugározta a vágyat, és Itachi akarta őt. Az érzés őrült erővel tört fel benne és egyre sürgetőbben csókolta, egyre erősebben ölelte magához. De nem tehette meg, nem folytathatta.. ujjai lassan felemelkedtek, hogy megtalálják az érzékeny pontot Sakura tarkóján.. mert nem lehetett, nem teljesedhetett be a vágy, mert ő volt Itachi az elátkozott-
Nézte, ahogy a nő ájultan a karjaiba omlik. Egy ideig csak állt ott, némán, mintha gyászolna valamit. Aztán lassan felemelte az eszméletlen nőt és elindult megint. Nem nézett le, szemei az előtte elterülő tájat figyelték élesen, már nem volt meg bennük az a gyengédség ami pár perccel ezelőtt nézett le Sakurára. Nem.. ezek a szemek hidegek voltak, kegyetlenek, hűek egy gyilkoshoz.
Nem kellett sokat mennie, hamarosan egy alakot pillantott meg a fák között. Az éppen ült egy nagyobb kövön és láthatólag nem csinált semmit csak várt. Mikor megérezte Itachi közelségét felugrott és elindult a férfi felé.
-Végre! -mondta üdvözlésképpen, ám az nem válaszolt. Nem volt beszédes kedvében. Ez nem kedvetlenítette el a cápaembert, és közelebb hajolt, hogy szemügyre vehesse Itachi csomagját.
-Ohó, szuvenírt is hoztál nekem? Igazán nem kellett volna. -mondta mohón, mire Itachi úgy nézett rá, hogy az önkéntelenül hátrált egyet.
-Látom jó napod volt, Itachi. Vagy inkább fárasztó? -kérdezte újra kaján vigyorral. Itachi szó nélkül elindult. Kisame érdeklődve nézett utána. Sokért nem adta volna, ha bármit kihúzhatna a társából.
-És mit csinálunk vele? Magunkkal visszük? -bökött Sakura felé.
-Nem.
Kisame valamit megint viccesnek találhatott, mert felröhögött.
-Mit szólsz a csomagmegőrzőhöz.. vagy inkább legyen az elveszett gyerekek osztálya? -Kisame ma nem bírt betelni ma magával. Az a két nap várakozás megtette a hatását, úgy tűnik.
Hamarosan csak két fekete pontot lehetett látni az erdő sűrűjében, majd már annyit sem.
Fumoffu:
-Valójában Itachinak nem volt teljesen igaza a sorssal kapcsolatban. Történhettek volna másképp is a dolgok, hiszen a Moirák hárman vannak, és csak egy szavazaton múlt, hogy ne történjenek így a dolgok:
Itachi későn jött rá, hogy elszámította magát, vagy Kisame volt az, aki türelmetlenségében úgy döntött előre megy. Akárhogyan is, Itachinak hirtelen kiszáradt a szája amikor meglátta pár méterre tőle az integető Kisamét feléjük közelíteni. A fénysebességnél is gyorsabban száguldott Kisame felé, hogy megelőzze a katasztrófát.
-Helló Ita- -ennyi fért ki szerencsétlen Kisame száján, mielőtt Itachi gyomorszájon vágta volna. A fájdalomtól összegörnyedt. -Ezt most miért kaptam? -kérdezte ingerülten. Sakura, akit Itachi csak úgy se szó se beszéd nélkül otthagyott, tett pár bizonytalan lépést előre.
-Valami történt, Kisame? Ki van még ott? -kérdezte idegességgel a hangjában. Kisame kérdően nézett Itachira, aki meg úgy nézett vissza a cápaemberre, mintha Sakura mindent megmagyarázott volna: "látod, én megmondtam". Ám Kisame nem értette mit mondott meg az, de talán nem is akarta.
-Ki van ott? -kérdezte még egyszer Sakura, ha lehet most még idegesebben, mint az előbb. Itachi megbökte Kisamét, aki köhintett egyet.
-Ööö, helló. Orochimaru vagyok. -mondta ki az első nevet ami eszébe jutott. Itachi irritáltan forgatta a szememit, Sakura ilyedten hátrált egy lépést.
-Az, az Orochimaru? -kérdezte gyorsan, és védekező állásba helyezkedett. Kisame sietve válaszolt.
-Neem, nem az! Egy másik! -Sakura gyanakvóan összeszorította az ajkait, de végül leengedte az ökölbe szorított kezeit.
-Oh.
Itachi még egyszer fenyegetően Kisamére nézett, és ajkai elé emelte a mutató ujját. Kisame ijedten bólintott, és jobb kezével úgy csinált, mintha összehúzna egy nemlétező cipzárt a száján. Miután ilyen jól megértették egymást, folytatták útjukat. De Itachi aznap igazán szerencsétlen volt és nem is sejthette, hogy az igazi Orochimaru, miután megszerezte Sasuke testét, rehabilitációra szorult, és kúrába fogott ahogy azt a Kisállat magazin legújabb számában, a "Mit tegyünk, ha hüllőnk letargiás és legyengült?" rovatában olvasta. A kúra elég egyszerű volt: egyél bőségesen és sétálj sokat. Így, micsoda pech, Orochimarut éppen arra vitte útja amerre Itachiék mentek.
Orochimaru éppen kifordult egy sűrű, bokroktól eltakart ösvényről, és leesett az álla amikor meglátta kik jönnek. Csak később rettent meg igazán, amikor Itachi fénysebességgel kezdett futni felé.
-Mit csinálsz Ita- -ennyit tudott kimondani, mert Itachi már repült is felé és jobb lába úgy gyomorszájon rúgta, hogy kigúvadtak a szemei.
-Harcolni akarsz?! -kérdezte a támadójától feldühödve, amint képes volt levegőt venni. Itachi könyökével kupán vágta a férfit amikor hallotta, hogy Sakura élesen levegőt vesz és ijedten felkapja a fejét.
-Ki az, Kisame? -Itachi hideg szemekkel nézett Orochimarura.
-Senki, csak egy régi ismerős. Igaz, Orochimaru? -kérdezte anélkül, hogy hátra nézett volna. Kisame megszólalt.
-Bezony. Éppen be akart mutatkozni. -mondta reszelős hangon a cápaember. Az igazi Orochimaru zavarodottan nézett először Itachira, majd Kisamére. Mi a fene folyik itt?
-Szóval? -kérdezte Itachi a fogai között, Sharinganja fenyegetően meredt a kígyóemberre, aki idegességében kidugta villás nyelvét.
-Uh.. Sasuke vagyok. -mondta tétovázva, de végül bólintott. Nem is hazudott nagyot. Elvégre tényleg Sasuke testében volt..
Sakura kezdte elveszteni a türelmét és vicsorított egyet.
-Értem. Szóval Kisaméhez, Orochimaruhoz és Sasukéhez van szerencsém, ugye? -kérdezte cinikus hangon. A másik háromnak hosszú izzadságcsepp gyöngyözött végig a homlokán. Itachi nézte, ahogy Sakura egyre jobban feldühödik és oldalba vágta Orochimarut. Az vádló tekintettel nézett vissza rá majd Sakurához fordult.
-De én komolyan Sasuke va- -nem tudta tovább folytatni, mert Sakura felrobbant, és egy hatalmasat csapott a földre ami nagy reccsenéssel ketté vált. A többiek döbbenten nézték ahogy ordibál, hogy "Hülyének néztek?!" meg, hogy "Adok nektek Sasukét!" majd megfordult, és maga elé nyújtott kezekkel, nehogy neki menjen valaminek, zombi léptekkel elindult valamerre. Ahogy lassan eltűnt a fák között Itachi mérgesen Orochimaruhoz fordult.
-Ezt jól megcsináltad!
Az sértődötten szortyant fel.
-Hogy én?! Én voltam az egyedüli aki legalább részben nem hazudott!
Itachi egy pillanatra elhallgatott.
-Mi?! -tett egy dühös, támadó lépést Orochimaru felé. Az boci szemekkel nézett rá
-Nem értelek! Mondtad akár egy szóval is, hogy az öcséd off-limit? -Itachi tett még egy lépést előre, szemei
már nem is vörösen, hanem véreresen izzottak. Orochimaru ide-oda kapkodta a fejét és azon gondolkodott merre tudna menekülni. Tudta, hogy most igazán nagy bajban van.
De a Moirák kedvelték Sasukét, sőt valójában Orochimarut is a maguk módján, így úgy döntöttek adnak nekik még egy kis időt. Így hogy, hogy nem -miután elájult, pár nappal később Sakura már Konohában nyithatta ki a szemeit.