A Globe Színházra!

Megesett ama délutánon, hogy elmentem a Globus Színlakásba, ahol is színek laktak, meg mustár és ketchup. És majonéz. Igazság szerint az igazgató úr hívatott be, midőn akará vélem ama intim társalkodást. Rászánám hát önnönmagam benső szellemét ama tevékenységre, hogy minek utána felkelék, biza mozdítsam meg a dagadt seggem. Így tehát kicsíptem vala magam olya' mértékben, mint még Bözsénél sem, pedig véle biz' kufircoltunk is vala!

Szóval, miután felemelém punnyadt, narancsbőrös (cellulitis) possimat, elmenék ama igazgatóhoz.

Beengede nagy hévekkel (helyi érdekeltségű vasút) és egyből szájon csókola. Én csak néztem vala, mint Rozi in the mozi, vagy mint báránysült az új kapura. Ő csak elmosolyoda vala, ölébe ültete, s nyakamat nyalogatni kezdé, majd így szóla:

Aah, Shake, de vadító vadkörte! Jöjj, s mássz a te igazgatódba! Tedd meg velem is azt, amit azzal a rosszéletű nővel: S. M.-el!

Nana! – szólok ily' természetű hanggal, mutatóujjam pediglen intésre emelem. Tudni kell ama ujjakról, hogy csodálatos ujjak: vékonyak, kecsesek, izgatóak és koszosak a ganajászástól. – Mit nem akarsz, te vén gigoló?!

Na ide hallgatózzál, te kispályás, kisstílű gyümölcskezdemény! – szóla így hozzám ama nagyétkű buzi – Tán csak nem veszed azt eszedbe, hogy itten majd csak úgy ingyér' lehet darabokat állítani, s előadni?! Bohóckodni az én és a királyné asszony számlájára?

Mit kívánsz, te paraszt? – vetem oda nékilye a szókat félvállról (mert a másikat Bözse még anno szex közben kirántá, mint Benkő Laci bácsi a panírozott húst!).

Figyusz, Shake – néz rám, kezeit férfiassága előtt öszvekulcsolá, s mint dedós gyerek icergik – ficergik, lábit behajlítá, s mint egy rosszbuzi begörnyed. Milyen aranyos! Szemit, mint Pandúr nagyra nyitá, s úgy néz feléjem ama animés szemiekkel. Hát megzabálom! (Mondta a kannibál, s a feldaraboláshoz látott).

Szóval figyi, Shake, lécci-lécci, bigyuszkáld már meg a bigyuszom, avagy trallalám ott lentebbül! Naaa, léccciiiiii!

Mit tehettem volna? Akár fel is állhattam volna, de nem tettem: lehajolék, s dingdingdongját ajkim közé cuppantottam volt, mire, ahogy csak az öregek tudnak, magas, szinte gyermekies hangon felnyivákolt, mire megszólalt a „pé(ni)sz mékere".

Show me love! – sikoltja fülimbe kappan hangján. Én meg megmutattam.

Kezim közé fogtam ama sonkás lábit, feldobák a jegyzetelő deszkára, s lábát szétveté előttem. Én nem habozék, hanem levest evék ama kínai evőpálcikákkal, melyet a későbbiekben használni fogok irányába. Megevém ama levest, majd rátekintek Mr. Geriszon kiéhezett fejére, arcul csapom és beléhatolék. Ez azonban igencsak fája (bokorja), ezért odalépek gyors, bakkecske ugrásokkal a minibárhoz, elővevém a Digioni-t, és megkeném vele farkincámat.

Megint oda szökellék hozzá, rákiáltok, úgyszólván, „Hej!" és bedugám ama csúszós dorongomat szerelembarlangjába. Ő megint felkiált, de csak belekapaszkodák derekamba, mint a fogaskerekű a sínbe, és dülöngél. Kezével a fát csapdossa szálkát gyűjtve tenyerébe, én meg vigyorgok, mint a Vad Körte. Erősebben és erősebben toszom, mígnem kezembé akad ama Vilmos Körte, és meg nem húzám. Ledöntöm torkomin ezek után az üveget, mivel az igazgató úr, azaz Mr. Gerisszon is kért belőle. Mit lehetett tenni? Hiszen önző vagyok.

A dugó birizgálta mandulámat és a hamisított román zárjegy csiklandozá garatüregemet. Érzem, nincs már messze a vég, ama kiteljesüdés, melynek nedveit beléeregetem ama üregbe, hun épp tartozkodám, s hun előttem még nem járt senki. Valszeg nem is fog. Miután a kezimben álló tőrt belédöföm, mint agyszüleményem Rómeó mellyébe (vagy Julis volt az?), lényegtelen… szóval meglékelem, így kiáltok fel: Lenni vagy nem lenni?

Azt válaszolja halkan: jövök. Mondom neki:

He, mint mondsz, Pityu? – de nem ért a szép szóbul és csak hajtogatja (az origamit). Mire én erősen belédöfök alulról és belülről, s felüvölt:

A tiéd, csak szállj ki belűlem!

He? Mi az, hogy elég volt? Max-imal-lista vagyok ember, ide a Kinder Maxi Kingemet! – azzal erős vigyorra élesítem arcom objektívjét, és előkapom a kis tökfedőm alól a baltám, s belévágom…

Hej-hej! Mit nem mersz, te Shake?

Azzonnal tessék bekapni a dákómat, Mr. Geriszon!

Ő holtan rogyik lábim eléje, s én így szólék holt teteméhez:

- Hello Kitty, na mizu? C'est moi… Élsz még? – meglehet, hogy érzéketlennek hisznek, de teljesen másról van szó. Igen ritkán sikerül gyakorolnom hű hitemet, a nekrofíliát. Ím, itt a lehetőség! Odalépek lassan a mélyhűtőhöz, előveszem az abba rejtett kiskést, baltát, Kinzo láncfűrészemet, maszkomat és a két pezsgőspoharat, melyhez tartozék ama magyar pezsgő is. A Bikavér, vagy mi… soha nem voltam jó abbúl a hungaricumbúl… no…

Nekiállok feldarabolni, mikor megreng, s felsikolt: a szerződés!

Basszus, a szerződés! Majdnem kiesett az észjárásomból. Benyúlék farába, s előrántom ama 680 oldalas licenzszerződést, melyben rám ruházza ama építményt. Kezébe adom a saját vérébe mártott libatollamat, mire ő erőtlenül elfintorodik, s elírja a papirosokat, majd kiszenved. Bazz, fél órámba került, míg aláírta azt a pár oldalt…

Szóval folytatám a darabolást, majd nyugodtan ledobom fáradt popsimat, előhúzom a mellyemen pihenő zsebből ama nagy kiszerelésű Tesco gazdaságos ketchupot és a még otthon elkészített krumplipürét, illetve farzsebemből a mikrohullámú sütögetőt, amit rákapcsolok a napenergiával működő gyertyára és bedobom belé a bal lábszárát.

Ezeknek utána kényelembe helyezem fáradt porhüvelyemet, kinyitám ama finom pezsegőt és elkezdek falatozni a velem átellenben ülő drága igazgató úrral karöltve.

Felemlém a pezsgőt, s így nyílik szavakra szájam: A Globe színházra!