4.
fejezet: Változatok esős időre
Amikor Rin magához tért, az első, ami eljutott a tudatáig, az egy hang volt - egyenletes vízcseppek koppanása. Lassan felült, így lecsúszott róla a rögtönzött takaró, amivel beborították; valamiféle prém. Csak az egyik szemét tudta kinyitni, azt is nehezen - ez eszébe juttatta azt a napot, amikor először találkozott Sesshoumaru-samával. A szeme ugyanilyen dagadt volt akkor is, s teste többi része is össze-vissza volt verve, a nagyúr mégis megmentette az életét, és azóta is vigyáz rá. Azóta is, egészen mostanáig... és ez is az ő, Rin hibája.
Már ép szemével se nagyon látott, mert elfutotta a könny.
"Vajon Sesshoumaru-sama a sorsomra hagyott?" - kérdezte önmagától. - "Nem, azt biztosan nem tette..."
Ügyetlenül megtörölte az arcát, és a térdére ereszkedve körülnézett.
Egy barlangban volt, egészen közel annak bejáratához. Ha kicsit kijjebb megy, arcán érezheti az esőt, amely odakint zuhogott, mintha dézsából öntenék.
Hangokat hallott közeledni, riadtan húzódott vissza iménti helyére, ahol az a furcsa prémvalami hevert, ami eddig takaróként szolgált. Kicsit hasonlított Sesshoumaru-sama prémjéhez, csak egészen más szaga volt.
A hangok közeledtek. Rin mozdulatlan maradt, hiábavaló próbálkozással, hogy ne vegyék észre.
A barlang bejáratán három emberszerű alak lépett be, ketten a harmadikat támogatták.. Az egyikük észrevette a lánykát, és érdeklődéssel kevert undorral lépett közelebb.
- Ez hát az, amiről beszéltél?
- Ez - bólintott a középső alak. Hangja furán rekedtes volt, a lányka beleborzongott, amikor megszólalt, maga sem tudta miért.
- Nincs szükségünk az effajta szemétre - közölte a harmadik, egy tagbaszakadt, széles vállú férfi. Hangja zord természetről tanúskodott. - Amondó vagyok, egy vacsorának megteszi.
Rin összerezzent, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. A rekedt hangú észrevette ezt, és karba fonta a kezét.
- Ugyan már, Takeno, ez csak egy kislány.
- Nem is olyan kicsi - vélte az első, sima hangú, modoros alak. - Tizennégy éves biztosan megvan.
- Jó lehet a húsa - jegyezte meg a harmadik férfi, mire a második összevonta a szemöldökét.
- Márpedig őbelőle nem lesz vacsora.
- Miért nem? - hőbörgött a zord Takeno.
- Mert én azt mondtam, és kész. Ne vitatkozz. Inkább menjetek vissza őrködni. Innen már elboldogulok magam is.
- Jó, jó - adta meg magát Takeno. - Aztán nekünk is hagyj belőle egy kicsit, főnök!
- Eredj már! - csattant fel a férfi türelmét vesztve. A legelső férfi kifelé indult.
- Gyere már, Takeno!
A tagbaszakadt vállat vont, és követte társát, ki, az esőbe.
A vezér a falnak támaszkodott, és furcsa, kutyaszerű pillantását a némán ülő kislányra függesztette. Rin még hátrébb akart húzódni, de a barlang fala nem engedte. A férfi halványan elmosolyodott.
- Nem kell félned tőlem. Találok én magamnak jobb vacsorát is... nálad - fejezte be felszisszenve, és a fal tövébe rogyott. - Ó, a fene ebbe a lábba...
Rin lelkének egyik fele ott maradt volna a fal tövében kupoprgva, de kíváncsisága nagyobbnak bizonyult, és a félelme is csökkent. Fel akart állni, de megszédült. A férfi felmordult.
- Maradj csak ott. Elég csúnyán beverted a fejed abba a sziklába, jobb, ha pihensz. Egyébként, már nem vagy veszélyben.
- Hogyhogy veszélyben? - kérdezte a lány, és megint feltérdelt. Szédülése lassanként alábbhagyott.
- Az az ostoba korcs, amelyik téged üldözött - morogta a vezér, lerakta a rongyot, amivel a lábán éktelenkedő hosszú, mély sebről törölgette a vért, és felnézett. - Már nem kell tőle tartanod.
- Miféle... - kapott levegő után a lányka. - Sesshoumaru-sama! Ugye nem esett baja?
- Nem, elmenekült - felelte rosszul titkolt dühvel a démon - mert, hogy démon volt, arra Rin már régen rájött, és lassan arra is, hogy valamilyen kutya-, vagy farkasféle lehet. - Talán ismered?
- Ő... vele voltam eddig - felelte Rin tétován. - "Tehát mégis itthagyott... elment nélkülem..."
- Mi a neved? - kérdezte azután kis idő múlva. Annak megint megállt a kezében a rongy.
- Minek neked az én nevem? - hördült fel rekedtes hangján, és Rin megint összerezzent egy pillanatra. - Inkább örülj neki, hogy élsz, és maradj csendben végre, vagy elgondolkozom rajta, hogy ne legyen-e belőled mégis Takeno vacsorája!
A lányka összehúzta magát, de nem hagyta magát eltántorítani.
"Nincs vesztenivalóm, hiszen megint egyedül vagyok, mint régen... Akkor se volt mit vesztenem... Talán ezért vagyok most megint bátrabb...?"
- Az én nevem Rin. - Meghajtotta magát a farkasdémon előtt, aki szemmel láthatóan nem volt hozzászokva, hogy ne engedelmeskedjenek neki, mert eléggé döbbent arcot vágott. Rin alig tudta megállni, hogy ne nevesse el magát, de végül uralkodott arcizmain. - Csak azt szerettem volna tudni, kinek mondhatok köszönetet az életemért.
A démon hallgatott egy darabig.
- Kouga - mondta végül szűkszavúan -, és érd be ennyivel mára.
Rin visszaült a prémre, és nekitámasztotta a fejét a falnak.
"De furcsa neve
van... és ő maga is furcsa... De a hangja olyan... olyan
hideg... vagy nem is hideg? Fogalmam sincs... és azt se tudom,
miért gondolkozom a hangján... És mit keresek én
itt egyáltalán? ... Jaj, Sesshoumaru-sama, miért
hagytál itt egy szál magam?..."
Sesshoumaru csökkentett létszámú csapata, amely jelenleg két személyt tartalmazott, éppen olyan távol telepedett le, hogy még hallhassák a vízesés zaját. Noha Jaken váltig erősködött, hogy menjenek tovább, Sesshoumaru erre mégse volt hajlandó, így az aprócska démon mindössze annyit ért el, hogy még pár igen fájdalmas púppal gazdagodott.
Sesshoumaru furcsán üresnek érezte magát, és környezetét is, most, hogy nem ugrándozott körülötte a lányka, akit már tényleg egészen megked... megszokott. Ennél többet még saját magának se vallott volna be, de tény és való, hogy sehogy se tudta elfogadni, hogy Rin halott. Legszívesebben ráförmedt volna Jakenre, hogy miért nem várta meg Rint, hogy ezzel csökkentse saját bűntudatát, de tudta, hogy az egyenlő lenne azzal, hogy bevallja, számít neki a lány.
"Magamat nem tudom becsapni. Én vagyok a hibás az életéért."
- Sesshoumaru-sama, várjatok meg! Ne siess annyira! Sesshoumaru-sama! - Rin apró alakja ide-oda ugrándozott a kövek között az úton, remélve, hogy így gyorsabban utoléri a youkait. Sesshoumaru sosem állt meg, hogy bevárja őket, Jakent azért nem, mert kevéssé törődött vele, Rint pedig azért, mert... miért is? - Sesshoumaru-sama, csak meg akarom köszönni, hogy megmentettél... Sesshoumaru-sama... te nem hiszel az álmokban?... Sesshoumaru-sama... Tudom, hogy vigyázol rám... tudom... tudom... Sesshoumaru-sama... Sesshoumaru.. Sessh...
A youkai végül ülő helyzetben aludt el.
Kagome egész éjjel a tűz mellett ült, és szorgalmasan rakosgatta bele a faágakat, amikor az előzőek elégtek. Nem tudta, miért fázik annyira, de a pokróca még mindig nyirkos és hideg volt, annak ellenére, hogy hátizsákja tartalmának többi része már megszáradt, még a tankönyvek is, bár azok természetesen eléggé saláták lettek. Kagome azonban emiatt nemigen aggódott. Tudta, hogy anyja megértő lesz, mint mindig szokott lenni, legfeljebb nagyapa zsörtölődik majd egy kicsit miattuk, aztán visszamegy a varázsigéihez, és nem foglalkozik vele tovább. A lány összedörzsölte a kezeit, és rájuk lehelt. Meglehet, a hideghez az is hozzájárult, hogy egy elhagyott barlangban vertek tábort éjszakára, a zuhogó esőre való tekintettel.
- Min gondolkozol? - hallott egy hangot maga mellett. Összerezzent, és megfordult.
- Sango-chan! Hát te nem alszol?
A kérdezett vállat vont, és megpróbálta elnyomni a szája sarkában megjelenő mosolykezdeményt.
- A szerzetes mellett? Még álmában is tapogat az a perverz disznó... Meg hát, hideg is van...
- Én is fázom - bólogatott Kagome. - Van még száraz faág?
- Hát... - Sango körülnézett, aztán széttárta a kezét. - Nincs.
- Többet is gyűjthettünk volna... - húzta el a száját Kagome.
- Úgy érted, gyűjthettem volna - szólalt meg egy cinikus hang a hátuk mögött. - Mert te nem voltál hajlandó segíteni, helyette inkább azt a nyamvadt gyöngykupacot gyűjtögetted, aminek amúgy sincs semmi értelme...
- Igenis van! - csattant fel Kagome, és megfordult, hogy Inuyasha szemébe nézzen. - Az a lánc...
Tétován elhallgatott.
- Igen? - a hanyou érdeklődve várta a folytatást. - Még mindig nem bízol bennem, igaz?
- Hát... de igen - felelte Kagome halkan, és, hogy csináljon valamit, újabb fáért nyúlt, amikor ismételten rájött, hogy nincs több. - De azt a láncot még Kaede anyó csinálta... Biztosan nem örülne, ha tudná, hogy elszakadt... Gondoltam, meg lehetne javítani...
- Igazából sosem mondta, hogy ő készítette - jegyezte meg Inuyasha. - Sőt, én szinte biztos vagyok benne, hogy nem ő volt.
- Hanem ki? - lett kíváncsi a lány, de a hanyou nem volt hajlandó válaszolni, hátat fordított nekik, és beleburkolózott köpenyébe. - Na tessék...
Visszafordult Sangohoz, aki a tüzet próbálta élesztgetni.
- Ez így tényleg nem lesz jó... - nézett fel a démonvadász nő. - Még fél óra, és vége, aztán fagyoskodhatunk egész éjjel...
- Szívesen felmelegítelek, ha gondolod... - hangzott fel Miroku vontatott hangja a barlang háta felől. Sango összerázkódott.
- Igazán békén hagyhatnál már - zsörtölődött hátra sem fordulva.
- Most mi a baj? - tárta szét a karját a szerzetes. - Ígérem, nem teszek semmi rosszat!
Sango csípőre tette a kezét.
- A kérdés csak az, hogy nálad mit jelent a "rossz". Nem hiszem, hogy ugyanazt, mint énnálam.
Miroku felült, és a kezére támaszkodva Sangora bámult, amíg az kényelmetlenül nem kezdte érezni magát.
- Fejezd be, szerzetes! - csattant fel végül. A férfi elhúzta a száját.
- Oké, oké. Azért te is lehetnél kicsit kedvesebb hozzám, nem?
- Van már épp elég rossz tapasztalatom e téren.
- Milyen téren? - Miroku nem értette.
- A te szótáradban a "kedvesség" sem ugyanaz, ha nem tévedek.
Miroku a vállát vonogatta, aztán visszafeküdt.
- Ha meggondolnád magad...
- Úgyse fogom.
- De ha mégis...
- Szerzetes!
Kagome alig bírta visszafojtani hangos nevetését. Csak akkor komolyodott el, amikor tekintete találkozott Sango szúrós pillantásával.
Inuyasha még mindig háttal ült a csapatnak, de az idő előrehaladtával ő is fázni kezdett. Hallotta azt a rövid neszezést, ami azt jelentette, hogy Sango visszafeküdt aludni, de tudta, hogy Kagome még mindig ott ül a háta mögött, s hiábavalóan élesztgeti a tüzet. Ha tehette volna, ugyanazt kérdezi a lánytól, ami korábban Miroku szájából hangzott el, persze mindenféle perverziótól mentesen - éppen csak nem merte megtenni, még úgy se, hogy tudta, a lánynak nincs több "fegyvere" ellene, most, hogy a kotodama lánc elszakadt. Egyszerűen csak nem tette meg, és kész.
Ehelyett azon gondolkozott, ki lehetett az a furcsa nő azzal a lepellel, aki akkor termett ott, amikor a nyaklánc elpattant. Egy pillanatig azt hitte, talán magából a láncból jött ki, de ezt az ötletet gyorsan elvetette. A teste tele volt sebekkel, amiket ki tudja, milyen szörnyeteg vághatott rajta, némelyik még mindig vérzett. És az arca... az arca volt az, amit legkevésbé tudott megmagyarázni saját magának. Haja csapzott volt ugyan, de egyértelműen fehér, olyan, mint az övé, a szeme viszont lila volt, és ajkai is hasonló színben játszottak. Igen, valahonnan tényleg ismerős volt a hanyounak, de egyelőre nem tudta hová tenni.
Emellett pedig gondolatai mindig ugyanoda tértek vissza - a háta mögött térdelő, didergő Kagoméhoz.
Azért, kellett még pár perc, mielőtt megfordult volna, hangtalanul, hogy észre ne vegyék. Aztán levette kimonóját, és ráterítette a lány vállára. Az meglepetten fordult hátra.
- Inuyasha - suttogta -, ne csináld...
- Tudsz jobb megoldást? - felelte a hanyou szintén suttogva, és szája sarkában megjelent egy mosoly.
- N-nem - vacogta Kagome, de talán csak azért koccantak össze a fogai, ami eszébe jutott a kérdésről.
Persze ő se mondta ki.
- De azért... az úgy nem jó, hogy vagy te fázol, vagy én... És még a sebed se gyó... - Elharapta a szót, amikor eszébe jutott az "incidens".
Inuyasha megpróbált bűnbánó arcot vágni, de nem nagyon sikerült neki.
- Mondtam már, hogy nem direkt volt.
- Tudom - felelte Kagome halkan, és fejét a barlang szája felé fordította. Az eső még mindig megállíthatatlanul ömlött. - Talán mégiscsak kéne hozni még egy kis fá...
Nem tudta befejezni a mondatot. Inuyashának úgy tűnik, pont ennyi idő kellett, amíg elszánta magát. Most megragadta a lány csuklóját - persze a körmeivel vigyázott -, és magához húzta, úgy, hogy a köpennyel mindkettejüket betakarhassa. Kagome nem tiltakozott, sőt, a hanyou meglepetésére átölelte annak derekát, és fejét a mellkasára hajtotta.
- Most jó? - kérdezte a démon pár perc hallgatás után.
Választ persze nem kapott. Kagome már régen aludt.
A nőt nem zavarta különösebben, hogy zuhog rá az eső. Persze, amikor elkezdett esni, arra felébredt, de továbbra is ott maradt a faágon, félig ülő, félig fekvő helyzetben, és élvezte, hogy a hajából csorog a víz, és sebeiről lemosódik a maradék vér. A dolog hátulütője azonban az volt, hogy az egyetlen ruhaféleség, ami eddig védte, a víz hatására semmivé foszlott. Jelen pillanatban azonban még ez sem érdekelte. Hátrafeszítette derekát, mélyen beszívta az esőillatot, és gondolkodott.
"Mondd, emlékszel még rám egyáltalán? Mondd, ha odaállok majd eléd, te tudni fogod, ki vagyok, s ki voltam ötven évvel ezelőtt? Te emlékezni fogsz az időre, amit velem töltöttél? Tudom, nem mindig voltak boldog idők, de én emlékszem mindenre. A te emléked tartotta bennem a lelket ötven éven keresztül... Azt hiszem, még tartozom valamivel."