- Ülj fel, te lány - biccentett Szabinának Zor'gluk, hogy a szekérre üljön fel. Egy választási lehetősége volt, hogy hova ültesse, az pedig a szekérhajtó melletti hely, aki a kodora felügyelt. Az ork testbe került lány elsőnek nem akart felülni, de aztán mikor körbenézve észrevette a különböző, szekér mellett járkáló zsoldosokat, inkább a történésekre magasról tevő tauren nő mellé ült le, aki aztán a megvénhedt harcos jelzésére egy pálcával rácsapott a kodo combjára, ami így azonnal, lassú, de biztos tempójával megindult. Zor'gluk mellettük sétált. Néha odapislantott a számára igencsak különös ork lányra, de közben az útra, a zsoldosokra és még a négy foglyukra is felügyelt.

Az egyik fogoly, a gnóm zsivány, akinek a nevét nem sikerült megtudnia, nagyon fészkelődött. Meg volt kötözve a ketrecben, tehát a kiszabadulás elég nehezen ment volna neki.

- Te, téged Szabinának hívnak? - Végül sikerült úgy mozgolódnia, hogy Szabina közelébe kerüljön.

A kérdés hallatán a kérdezett meglepve fordult hátra.

- Igen, miért?

Zor'gluk fülelt. Kíváncsi volt, mi sül ki belőle.

- Az én nevem Thomas, éppen wowoztam, mikor aztán itt találtam magam így - mutatott önmagára, majd a kopasz fejére és a jellegzetes zsivány ruhájára. - Olyan, mint egy álom, de ahhoz nem túl valószerű? Kishíján kinyírt az az ork, akivel az előbb beszéltél, és nem úgy tűnik, mintha nem igazi lenne. Oké, mindig ezt kívántam, hogy valaha bekerüljek a wow világába, de nem ilyen módon - regélte még lélegzetet sem véve.

Meglepően jól bírta ahhoz képest, hogy a tüdeje elég apró lehetett ebben a piciny testben. Izgatottság ült ki rá, Szabina sejtette, miért, hiszen ő is izgatott lett. Más is van itt az álmában? Vagy talán mégse álom? Az baromság.

- Ez biztos csak egy álom - motyogta a lány halványan mosolyogva. Nyugtatóan beszélt a fiúhoz, pedig talán őt is kellett volna, hogy valaki nyugtassa, tekintve, hogy körülbelül hasonlóak kavaroghattak a fejében, mint a gnómnak.

- Nem, ez nem álom - csóválta meg a fejét Thomas. - Ha álom lenne, nem halhatnánk meg! De én láttam meghalni olyanokat, akik ugyanazt élték át, mint én! - emelte fel a hangját idegesen és némileg vádlóan. Hogy lehet, hogy valaki nem képes felfogni ezt? Ennek az egésznek a súlyosságát? Ő látta, tudja, mi lesz a sorsa, meg fog halni és bizonyára holtként visszakerülni.

- Ha nem álom, miért beszéljük ugyanazt a nyelvet? - kérdezett vissza lenézően a lány. - A neved alapján valami angol lehetsz, vagy legalábbis olyan helyen élhetsz, ahol angolul beszélnek és angol neveket használnak. Én magyar vagyok - magyarázta. Eddig ilyenen nem tudott elgondolkodni, hiszen mióta felébredt, csak az orkkal beszélt, tehát ő természetesnek vette, hogy érti az ork nyelvét. Azt hitte, ő orkul beszél. Most mégis egy gnómmal társalog, aki elviekben angol lehet, és se egy gnóm, se egy angol nem tud orkul, az más, hogy ő se. - Nem hinném, hogy majd te pont a magyart beszéled, vagy én az angolt, de azt se, hogy majd itt mindenki keni-vágja az ork nyelvet... vagy... - Itt megakadt. Rájött, hogy ez bonyolultabb, mintsem, hogy csak úgy fejből összevissza beszéljen erről. Zavartan elhallgatott.

- Na, ugye. Nem is olyan egyszerű itt a dolog, mint hitted, mi? - Most a gnóm, avagy nevén nevezve Thomas beszélt lenézően és egyben győzedelmesen. - Bizonyára senki anyanyelvét nem beszéljük a Földről, hanem valami itteni, közös nyelvet, amiről nem is tudjuk, hogy az, mert hát... valamiért ezt beszéljük mi is.

Szabina erre már nem válaszolt. Visszafordult és maga elé nézett. Félt, hogy mi lesz, ha meghal, mi lesz vele? Mi lesz a testével? Félt a fájdalomtól, az ismeretlentől, mindentől, ami csak a halállal kapcsolatos. Nem ismerte semmilyen formában sem ezt, minden rokona, testvére, szülei egészségesen éltek, nem kellett még megismerkednie a halállal. Most mégis, hogy felmerült ez, egyenesen úgy, hogy akár bármikor pont ő halhat meg. Hosszú ideje játszott már a wow-val, ezáltal tudta, hogy nem olyan nehéz meghalni itt.

Tekintetét a csendben sétáló ork harcosra emelte. Vajon mennyi ide kerültet ölhetett meg? De lehet, nem is került ide senki, csak egy nagyon élethű álma van. Mégis, mi van, ha esetleg a gnómnak van igaza?

Szabina nem tudta eldönteni, hogy mit higgyen és mit nem, olyan zavaros volt neki ez az egész.

Zor'gluk elmerengett ezen az előbbi különös beszélgetésen. Másik világból itteniek testébe került valakik? Így még érthető is lenne számára némileg az ork lány barna bőre, a fura neve és az, hogy álmot hajtogatott állandóan. Valamint az is, hogy pár megölt szövetségbelis miért vált apró, kis kék kockákká haláluk után és tűntek el.

Ezzel mindenáron valamit kezdeni akart. Talán a legjobb az lesz, ha magával a Warchieffel tárgyal erről, hiszen ilyen ügyben ő nem dönthet, ez pedig sokkal jelentősebb dolog, mintsem, hogy figyelmen kívül hagyja.

Tayu' kezében a bebugyolált csecsemővel igyekezett minél távolabb kerülni minden olyan területtől, ami a Horda vagy a Szövetség által birtokoltnak számított. Megbeszélte bátyjával, hogy nem fog erről senkinek sem szólni, de cserébe azonnal el kellett hagynia nemcsak Durotart, hanem a Horda egész területét. Ha egy embergyermekkel találják, valószínűleg árulás vádjával helyben megölnék, meg sem várva, hogy elmagyarázza, de meg is várnák valamiért, akkor sem értenék meg. Zaljek sem tudta teljes egészében megérteni, hiszen az ilyet csak az tudja érteni és átérezni, aki maga is hasonló helyzetben van.

Zaljek egy ideig elkísérte, de azután visszatért, hogy megölje a maradék skorpiót, amelyek túl közel merészkedtek a kicsiny faluhoz. Hamar végzett vele, már a javát leölte, mielőtt a húgával az a bizonyos beszélgetése lett volna. Miután ezzel kész lett, elindult vissza az Echo Szigetekre, ahol jelenleg lakott. Azelőtt régebben egyedül, magányosan éldegélt Durotar egy teljesen lakatlan részén, de ez azóta változott, családja lett és mivel nekik jót akart, ezért visszaköltözött a Szigetekre velük.

Néha úgy érezte, nagyon megbánta a döntését. Se a fia, se a lánya nem foglalkozott vele, pedig szeretett volna gyermekeivel lenni, de egyetlen hiba, amit pár éve követett el, elegendő volt ahhoz, hogy az addig nagyon jó viszonya azzal a kettővel teljesen semmisé legyen és mint idegenek, úgy sétáljanak el egymás mellett.

Ahhoz, hogy Sen'Jin Faluból a Szigetekre jusson, át kellett oda úsznia, mert máshogy nehézkesen tudott volna odajutni.

Ám még ezt is megbánta, mivel alighogy átért, máris olyat látott, amit bár tudta, hogy fog, mégsem akart. A lánya, Nelina éppen egy számára ismeretlen troll fiúval ölelkezett. Alapvetően nem foglalkozna ezzel, de ekkor benne olyan erős gyűlölet és féltékenység lángolt fel, mint még soha. Mikor látta lányát másokkal játszani, olyankor is érezte ezt, de az semmi sem volt a mostanihoz képest. Mással bezzeg tud foglalkozni, szóba állni, vele meg nem? Oké, megtudta érteni, miért teszi ezt a lánya, de fájt neki. Nagyon-nagyon fájt. Ami talán, ha kicsit gyengébb idegzetű lett volna, könnyeket is csalt volna a szemébe, de szerencsére ezzel nem kellett számolnia. Ugyanis a gyűlölet erősebb volt ennél.

Ökölbe szorította kezét, majd felhúzta orrát és sértődötten arrébb vonult. Nem tudta, miért teszi, de ehhez volt kedve. Megsértődött.

Ő is csak egy apa volt, aki szerette a lányát és fájt neki, hogy ez fordítva nem így van.

Lihegve állt a véres hulla előtt, végre kezdett kitisztulni a feje és rájött, mit is tett. A dwarf nő vére még folyt ki az oldalán tátongó sebből, kezében még a troll letört bal agyarát szorongatta, amit letört és ami miatt végül a veszte is lett.

Fepela volt az egyik legjobb aréna harcosa Zaljeknek, aki mint legjobb haverja, Zor'gluk is, arénamester volt. Nem arénáztatott olyan sok Szövetségbelist, már mielőtt Orgrimmarba hozta volna őket, jól kiszűrte mindet. Nem ölte meg a selejtet, inkább eladta. Természetesen, ha olyanról volt szó, ő is vett arénaharcost, hiszen az később kamatozhat. Így jutott hozzá az ember mágushoz, Joycéhez, aki, mint később megtudta, igen érdekes utat járt meg, mire pont hozzá került. Erős volt a nő, ezért nem restellt kiadni érte több pénzt.

Még egy worgen druidot is így vett, habár annak a története fele annyira sem érdekes, mint a nőé, vagy az ember harcosé, aki imádott arénaharcos lenni és önszántából is itt maradt.

Ezek hárman voltak eleinte a harcosai, később Fepela is hozzájuk került, csak egy kis bibi akadt: a nő terhes volt. Így, nem sokkal Zaljekhez kerülése után szült. Természetesen a troll nem akart felnevelni egy ellenség kölykét sem, ezért nem meglepő módon úgy döntött, megöli. Viszont, erre a fiát kérte meg.

Itt vesztette el a kapcsolatát a fiával, hiába szeretett az akkor még négy éves troll kölyök harcolni, meg minden álma az volt, hogy minél több ellenséget öljön, ez nem vezette még rá őt, hogy egy olyan újszülöttet megöljön, aki semmiről sem tehet. Úgy volt vele, ha felnő, elég lesz akkor.

Így hát Zaljek maga ölte meg a csecsemőt ott helyben az arénaharcosai szeme láttára. Sajnos nem volt tudatában, hogy ezzel többet is elvesztett, mint amit a későbbiekben tudott. A mágus nő ugyanis szerette a trollt, mert az jól bánt velük, nem bántotta őket. A nőben ekkor összetört minden, mikor látta, mire vetemedett az addig egészen visszafogott Zaljek.

De itt még-még tudott volna remélni, ám a dwarf nő ezt nem tűrhette. Látta gyermekét meghalni és nem számított neki semmi, csakhogy bosszút álljon érte, ha kell, az élete árán is. Kitört a ketrecből, nekiugrott a trollnak, akinek a bal agyarát letörte. Ekkor kapott Zaljek vérszemet és az épp agyarával teljes erővel oldalba döfte Fepelát, belemélyesztette teljesen, amibe seperc alatt belehalt a nő.

Lihegve lehajította a földre.

A háttérből mindeközben egy aprócska, két éves troll lány figyelte az eseményeket. Benne is, mint a bátyjában és a mágus nőben, összetört valami. Képtelen volt többé apaként, vagy csak rokonaként is tekinteni arra, aki ezt művelte.

Felemelte kezét, egy pillanatra fehéres füst vette körbe, majd miután az elült, helyén egy sötétkék farkas állt felhúzott orral, enyhén vicsorogva. Szeme egésze világoskéken izzott, testén a Darkspear és a Zandalari trollok vegyes mintája volt látható sárgás színben.

Maga Zaljek nem tartozott teljesen a Darkspear trollok közé tartozó. Édesanyja az egyik legősibb troll törzs, a Zandalari tagja volt, édesapja pedig egy Darkspear troll volt. Így hát ő csak félig tagja a törzsnek, ami a kinézetén is meglátszott. A Darkspear trollok közül kitűnt az enyhén lilás bőrével, a magasságával és kicsit a testfelépítése is vaskosabb volt, mint a többi itteni trollnak. Ezért ő egy örök különcnek számított, bár némileg mégis sikerült már beilleszkednie, ám ennek ellenére, örült neki, hogy gyermekei már semmit nem örököltek tőle, ami emlékezteti őt a Zandalari származásra.

Morogva figyelte az ölelkezőket, akik észre sem vették a rájuk vicsorgó farkast, mintha megszűnt volna körülöttük a világ. Talán úgy is érezték a szerelmesek és talán emiatt nem észlelték az őket figyelő, izzó szempárt.

Nem sokáig maradt ez így, felhúzta az orrát, mint valami nagy nemes és peckesen lépegetve, duzzogva elsétált. Megfogadta magában, az az ismeretlen troll férfi, aki a lányát ölelgeti, még megbánja, hogy hozzá is ért valaha a lányához.

Hamar abba kellett ezt hagynia, mivel amerre mehetett, az egyedül a víz volt, tehát kiúszott vissza Sen'Jin Faluba. Nem változott vissza, hanem továbbra is sértődötten vonult el a falu mellett, majd végig hosszábban egész Durotaron, mígnem kilyukadt oda, ahol híd vezet át a Barrensbe. Egyet gondolt, átlépdelt rajta, majd haladt tovább nyílegyenesen. Vagyis pontosabban haladt volna, ha egy konvoj nem állja útját.

Egyből felismerte a szekér mellett sétáló vén orkot, így minden jel nélkül odabattyogott, felugrott a szekérhajtó tauren mellett üldögélő ork nő mellé és továbbra is duzzogva meredt maga elé.

Talán az érkezése csak a négy fogolyt és a barna bőrű orkot lepte meg. Mindenki más teljesen természetesnek vette, hogy egy kék, izzó szemű farkas csak úgy felugrik a szekérre.

Zor'gluk csak egy pillantást vetett a farkas alakban lévő Zaljekre, majd annak testtartására és már tudta, hogy valamin megint behisztizett. Így szokott a troll hisztizni, hogy farkassá alakulva elvonul, majd ha úgy alakul néha, nála köt ki, mint most is.

Elmosolyodott.

- Min hisztizel már, Zaljek? - kérdezte a farkastól, amire attól egy halk mordulást kapott válaszul. Tehát nem volt kedve beszélgetni.

A név hallatán ketten is felkapták a fejüket. Az ember mágus, Joyce Haden és a worgen druid, Allen Siyoth. Egyből felismerték a nevet, ő volt az, aki jó pár éve az arénamesterük volt, aki megölte a dwarf nőt. Egyszerre örültek, hogy valaki ismerősről hallhatnak, de féltek is. Nem tudták, most mi vár rájuk. Vajon véletlen, hogy Zaljek itt van? Nem tudták eldönteni, de sokat mondóan egymásra néztek és elmosolyodtak.

Minden rossz ellenére még kedvelték Zaljeket.