Egy darabig üres vagyok, mint egy lyukas fazék, amibe bármit öntenek, azonnal kifolyik. Csak bolyongok az utcákon, azt csodálom, hogy itt-ott épségben átjutok az úttesten, annyira nem vagyok jelen. Egészen addig megy ez így, míg találok egy parkot, ahova letelepedhetek, így lerogyok egy padra, és a tenyerembe temetem az arcom. Akkor aztán megrohannak a gondolatok.

Először a régi dolgok, a beszélgetéseink emléke Anthonyval. Sokszor nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Kedves volt, szellemes, lelkes, energikus… ahányszor csak leültünk dumálni, mindig magával ragadott a lendülete. Soha egy pillanatra sem gyanakodtam, hogy valami nincs rendben vele. Teljesen normális srácnak tűnt.

Milliomodszor tűnődöm el azon, honnan szedte az őrült elgondolását, hogy pozitív akar lenni. Még ha Wenton dokinak igaza is van, és látta bennünk az erőt, a kitartást, akkor is látnia kellett a másik oldalt is, hisz azt is megosztottam vele őszintén. A küzdelmet, a félelemmel teli éjszakákat, a kilátástalanságot. Vajon miért nem hitt nekem?

Mit kellett volna tennem? Vajon mit kellett volna még elmondanom az első időkben, amikor még legalább figyelt rám, hogy lássa ez az egész maga a pokol? Talán bemutathattam volna neki valakit, aki akkor épp rossz passzban volt. Igen, valószínűleg elég drasztikus és felrázó lett volna, ha akkor lát valakit olyan állapotban, mint amilyenben én láttam őt tegnap. Lehet, hogy ráébredt volna, hogy pozitívnak lenni nem egy sétagalopp. Bár lehet, hogy ez is lepergett volna róla, mint ahogy minden más, amit az után az este után mondtam neki.

És vajon melyik barátomból kellett volna ezért cirkuszi látványosságot csinálnom? Nincs jogom ilyet tenni senkivel. Épp elég a baja annak, aki épp rosszabbul van, nem hiányzik neki még egy ilyen idióta, mint Anthony. Mással viszont nem hiszem, hogy eltéríthettem volna.

Michaelnek igaza van, tényleg nem volt rendben nála valami. Vagy legalábbis már akkor is volt benne némi öngyilkos hajlam, ahogy azt most be is bizonyította. De miért akar meghalni valaki, akinek teljesen normális élete van? Utolsó éves volt az egyetemen, jól is tanult, volt munkája, jóképű srác volt, bármikor leakaszthatott volna bárhonnan egy normális partnert, akivel boldog lehetett volna. Mégis, mindez hidegen hagyta. Képtelen vagyok felfogni, hogy miért? Miért dobta el mindezt magától?

Azért kíváncsi lennék, mennyi idő után tűnt el az önelégült vigyor a képéről. Hogy mennyi idő után hagyták magára azok, akik olyan előzékenyen beavatták. Mert, hogy magára hagyták, az biztos. Tanács nélkül, útmutatás nélkül, egyedül a vakvilágban. És egyedül nagyon könnyű lecsúszni a lejtőn. Ha senki nem mondja meg, hogyan és mivel küzdhetsz a vírus ellen, hogy tarthatod úgy-ahogy szinten magad, mit egyél, mit sportolj, hogyan gondolkodj konstruktívan, akkor rohamosan romlásnak indulsz.

De ő még akkor sem kért segítséget. Azt, hogy tőlem nem, azt megértem, hisz úgy érezhette, hogy lejáratta magát előttem, de vagyunk még jópáran. És a közösségben nyílt titok, hogy ki az, aki pozitív, így bármikor találhatott volna valakit, aki segíthet. Vagy csak egyszerűen meg kellett volna hallgatnia a doki mondanivalóját. A legegyszerűbb mindenképpen ez lett volna.

Ő azonban túl büszke volt. Nem tudom, hogy azért-e, mert önteltségében azt hitte, hogy ő erősebb a vírusnál, vagy már akkor is egyszerűen csak az volt a célja, hogy belehaljon ebbe az egészbe. Ennek viszont lett volna egyszerűbb és kevésbé fájdalmasabb módja is. Akkor legalább nem hagyott volna itt kettőnket kétségek között.

Wenton doki sem lehet könnyű helyzetben. Ő mindig mindent megtesz mindannyiunkért, valóban ismer minden hozzá tartozó beteget, mint a tenyerét. Nem csak az egészségi állapotunkat, hanem az életünket, a hátterünket is. És Anthony, aki a gondjaira volt bízva, ahogy mi többiek is, érthetetlen módon meghalt. Hiába tett meg mindent, hiába küzdött az életéért, eleve kudarcra volt ítélve, mert a betege máshogy döntött. Pokoli érzés lehet ez is.

Fogalmam sincs, mennyi idővel később szólal meg a telefonom a kabátom zsebében, talán már órák óta ücsörgök a padon. Mikor leültem, még épp csak szürkült, most már sötét éjszaka van. Nem sok erőm van mozdulni, még akkor sem, ha tudom, valószínűleg Michael keres, aggódik értem. Kis idő után elhallgat a csörgés, így egy sóhajjal hátradőlök, és tovább tűnődöm. Aztán persze a lelkiismeretem nem hagy nyugodni, így írok Michealnek egy sms-t, hogy majd megyek, és a gondolataim újra maguk alá temetnek.

Megint csak ott tartok, hogy egy ilyen kedves, helyes srácnak miért kellett így végeznie? Tudom, hogy már nem kaphatok erre választ, de mégis, valahogy valami megnyugvást kell keresnie a lelkemnek. Próbálok abba kapaszkodni, hogy a törés az életében már az előtt bekövetkezett, hogy megismertem. Hogy már az előtt is ott volt a gondolataiban ez az őrület, és nem engem látva vette a fejébe, hogy olyan akar lenni, mint én. mert az már nekem is sok lenne. Tudom, hogy részben felelős vagyok azért, ami történt, de teljes egészében nem akarom a nyakamba venni.

Aztán a gondolataim visszatérnek a jelenhez. Azt valahol megértem, hogy most, hogy tudatosodott benne a kíméletlen valóság, megijedt, de azt akkor sem, hogy így lépett ki belőle. Gyáva és szemellenzős megoldás. Én sosem tennék ilyet. Igen, persze, ebben leginkább az van segítségemre, hogy van nekem Michael és Hunter, de talán még nélkülük sem tennék ilyesmit. Az élet akkor is érték, ha nehéz, ha küzdelmes, nem dobhatjuk el csak úgy. Még akkor is, ha a vége mindenképpen az, hogy belehalunk. Mert az, és ezen nem tudunk változtatni, csak azon, hogy milyen minőségben töltjük el a hátralévő időt. Ez nagyon nem mindegy. Pont azért, mert tudjuk, hogy már csak milyen kevés van belőle. De nekünk ennyi maradt, és ez alatt kell megélnünk az álmainkat, és ez alatt kell szeretnünk a szeretteinket annyira, amennyire csak tudjuk.

Anthonynak nem volt senkije, vagy legalábbis nekem soha nem mesélt a családjáról, ahogy mást sem nagyon tudtam róla. Ha kérdeztem, mindig elütötte a kérdést, és ügyesen visszakanyarodott hozzám. De ettől még nem tudom elhinni, hogy álmai sem voltak, amiért érdemes lett volna még küzdenie.

Persze azt is megértem, hogy az emberek nem úgy viszonyultak hozzá, mint mielőtt beteg lett. Mondott is valamit a kollégáiról tegnap, hogy messziről elkerülték, ha tehették, vagy ilyesmi. Ismerem ezt a hozzáállást, az átlagember mindig így reagál, ha meghallja azt a szót, hogy HIV. Valahol érthető, de azért szemmelveréssel nem fertőzünk, és ezt mindenki tudja, így talán Anthonynak is könnyebb lett volna, ha a munkatársai csak egy kicsit közvetlenebbek lettek volna vele.

A világ elutasításával elég nehéz szembenézni, főleg egyedül. Engem szerencsére egy megértő környezet vesz körül, bár az elején Debbie-vel meg kellett küzdenem. Nem neheztelek rá érte, akkor sem tettem. Meg akarta óvni a fiát, pont azért, mert a testvére példájából pontosan tudta, mi várna rá, ha esetleg elkapná tőlem a kórt. De végül Debbie is elfogadott, ami sokkal könnyebbé tette számunkra a dolgokat.

Igazából úgy gondolom, Anthony is találhatott volna valakit, aki megérti, de azt hiszem, nem is próbálkozott igazán. És már erre a miértre sem fogok választ kapni soha.

Tízet kongat egy közeli templom harangja, mikor visszatérek a valóságba, és ráeszmélek, ideje hazatérni. Így is megvárakoztattam a többieket, és valószínűleg pizzát rendeltek vacsorára, mert nem voltam ott, hogy főzzek nekik valami értelmeset. De akkor is szükségem volt arra, hogy kiszellőztessem a fejem, sóhajtok, majd összeszedem magam, felállok a padról, és elindulok hazafelé.

Hazaúton már viszonylag magamnál vagyok, így minden további malőr nélkül eljutok hazáig. A ház sötét, csak a nappaliban ég a kis állólámpa, ami mellett Michael szokott rám várni, ha nagy ritkán valamiért későn jövök haza. Ez elég ritka alkalom, és általában nem jelent jót, ahogy most sem.

Csak bemegyek, leveszem a kabátom, felakasztom a fogasra, majd átölelem Michaelt, aki időközben odajött hozzám.

- Jól vagy? – kérdezi, ahogy magához szorít.

- Nem – rázom meg a fejem. – De majd jobb lesz.

- Na persze – húzza el a száját, ahogy elenged. – Mi történt?

- Öngyilkos lett. Mondjuk úgy – sóhajtok egy mélyet, majd ellépek Michaeltől, és a nappaliban leroskadok a kanapéra.

- Tessék? – néz utánam Michael is dermedten, de csak egy elgyötört pillantást kap válaszul.

- Ez a legönzőbb megoldás, amit csak választhatott – csóválja meg a fejét, majd utánam jön, és letelepszik mellém. – Csak magával törődött, ahogy mindig, az hidegen hagyta, hogy mit hagy maga után. Hogy mi lesz veled, vagy bárki mással, akinek esetleg fontos volt.

- Michael, kérlek – nézek rá esdeklőn. Sok mindenre vágyom most, csak cseszegetésre nem.

- Jól van, nem nyaggatlak – teszi a vállamra az állát békülékenyen. – Csak ha akarsz beszélni róla – duruzsol a fülembe.

- Nem igazán tudok mit mondani – rázom meg a fejem.

- Azért… ne mondd, hogy te nem csalódtál benne – néz rám összeráncolt szemöldökkel.

- Nem tudom – sóhajtok. – Anthonynak mindig… furcsa elgondolásai voltak a világról. Ezúttal sem hazudtolta meg magát. Csak… talán ha tegnap észreveszem…

- Ben! Ezt itt fejezd be! – szól rám elfojtott, de szigorú hangon. – Nem vállalhatsz felelősséget minden rosszért, ami a világban történik. Főleg mert te mindent megtettél. Akkor is, és most is. Ami történt, nem a te hibád, érted?

- Persze – vonok vállat. – Az eszemmel értem.

- Annyira tudtam, hogy már tegnap sem lett volna szabad odamenned! – válik egyre dühösebbé, mire megfogom a kezét.

- Michael… ne légy dühös. Ez már nem segít senkinek.

- Ahogy az önvádad sem – néz rám szikrázó szemmel.

- Tudom – látom be. – De akkor is… egy ember meghalt… és mindig… egy napon múlt, vagy talán csak egy félen… hogy tudjak segíteni.

- De sosem várt meg – tiltakozik Michael. – Akkor régen sem várta meg, hogy normálisan megbeszéljétek a dolgot. És most sem várta meg, hogy ma visszamenj hozzá, és beszéljetek. Ez csak az ő döntése volt. Akkor is és most is.

- Tudom, Michael – veszek egy mély levegőt. – Tudom, hogy sok mindenben igazad van. De akkor is… tegnap még beszéltem vele! És úgy tűnt, hogy ezúttal tényleg hajlik a jó szóra.

- Vagyis megint átvert – forgatja meg a szemét Michael. – Ben, ő mindent megtett, hogy visszautasítsa a segítségedet. Nem tehettél többet.

- Nem tudom…

- Ben, elég! – csattan fel már komolyan Michael. – Nem tudom, mi vette el az eszét annak a kölyöknek, és nem is érdekel. De neked semmi közöd nem volt hozzá. Nem tudsz mindig mindenkinek segíteni! Koncentrálj azokra, akiknek igen.

Már válaszolnék, de közben kinyílik Hunter szobájának az ajtaja.

- Mi a bánat van éjnek évadján? – kérdezi álmos hangon.

- Semmi, aludj csak – próbálom megnyugtatni, de csak sóhajt és odajön hozzánk, majd nemes egyszerűséggel letelepszik a dohányzóasztalra velünk szemben.

- Apa? – néz rám várakozón.

- Csak… meghalt valaki, akit ismertem.

- Sajnálom – sápad le ő is.

- Öleld meg apádat, hátha te jobb hatással vagy rá, mint én – sóhajt Michael, majd megpaskolja a kölyök térdét, otthagy minket, és besétál a hálóba.

- Miért dühös? – néz rám Hunter értetlenül.

- Nem dühös, csak…

- Ben, hallottam, hogy kiabált az előbb – szakít félbe Hunter, majd odaül Michael helyére.

- Igen, kicsit… kiakasztottam – vonok vállat. – Csak… tudod, hogy nem szereti, ha olyanokon gyötröm magam, amire igazából semmi ráhatásom nincs.

- Azt én sem szeretem – szűkül össze a szeme a kölyöknek. – Szóval, mi történt?

- Ez egy hosszú történet – sóhajtok. - És ma már egyszer elmondtam.

- Michaelnek?

- Nem, ő ismerte korábbról is. Wenton dokinak.

- Nem tesz jót neked, ha bemész a kórházba – állapítja meg a tizenhét éve minden bölcsességével.

- Akkor jövő hónapban nem megyek be, hanem házhoz hívjuk a dokit.

- Jó ötlet, nem rossz pasi – mosolyodik el halványan.

- Tudod, hogy hetero. Amúgy meg apád lehetne. Bőven – mosolygok vissza rá.

- Miért, voltam már öregebb pasival is – von vállat.

- Ezért a beszólásért két napig te mosogatsz! – fenyegetem meg tréfásan.

- Basszus – húzza el a száját.

- Három – emelem a tétet, mire csak megforgatja a szemét.

- Jól van, jól… szóval… hogy tervezed megbékíteni anyát?

- Ezt a részét megoldom – nevetem el magam.

- Magadban lesz nehezebb rendet tenni – sandít rám.

- Igen.

- Segíthetek?

- Máris sokat segítettél.

- Akkor már volt értelme felébredni. De most komolyan…

- Komolyan mondtam – erősítem meg. – Az, hogy vagy nekem… hogy vagytok nekem Michaellel… mindennél fontosabb. És amikor látlak titeket, tudom, hogy… a barátom, aki meghalt… rossz döntéseket hozott. Főleg ezt az utolsót. Ezt sosem fogom megérteni. És nem is akarom. Köszönöm, Kicsim!

- Nem igazán értelek, de ha tényleg jobban érzed maga, akkor szívesen – vonja meg a vállát. – Mehetek aludni?

- Persze. És bocs, hogy felkeltettünk.

- Semmi gond, két nap mosogatás lesz – von vállat lazán, mire összeborzolom a haját.

- Megdumáltuk. Jó éjt!

- Neked is, apa – mosolyog még rám, aztán beslattyog a szobájába, és pedig egy valamivel könnyebb sóhajjal nézek utána.

Tény, hogy amit Hunternek mondtam, komolyan gondoltam. Nekem a családom ad erőt, hogy felvegyem a harcot minden nehézség ellen. Tudom, hogy most is át fognak segíteni a holtponton, még ha némi idő kell is hozzá. Pár nap, pár hét, és elfogadom, hogy vannak miértek, amikre nem kaphatok választ. És még ha kaphatnék sem biztos, hogy meg tudnám érteni, vagy elfogadni. Pedig elég megértő ember hírében állok, de hát ki tudna Anthony fejével gondolkodni? Michael azt mondja mindig, hogy mindenkit nem menthetek meg. Ennek ellenére én általában megpróbálom, de valóban nem mindig járok sikerrel.

Eltűnődöm, hogy talán tényleg az lett volna a legjobb, ha nem is tudok az egészről. Ha három napja egy másik sráchoz megyek oda a könyvtárban, akinek fogalma sincs róla, hogy ismerem Anthonyt, és nem mondja el, hogy mi történt. Mennyivel könnyebb lenne most minden. Aztán eszembe jut az, hogy akkor nem lettem volna ott, hogy segítsek a dokinak akár csak annyival, hogy feltárom előtte az igazságot. Így legalább neki is könnyebb valamivel. Ha ennyit tehettem, már volt értelme.

És különben is, még ha megmenteni nem is tudtam Anthonyt, legalább egy kicsit megnyugodott a lelke. Azzal, hogy bementem hozzá, azzal, hogy tudta, nem haragszom rá. Azzal, hogy valakinek elmondhatta, hogy végül mégis megbánta az egészet, és belátta, hogy elszúrta. Azzal, hogy valakitől, ha csak rébuszokban is, de elköszönhetett. Ahogy ezt végiggondolom, minden szemrehányás, minden neheztelés elpárolog belőlem, és végül nem marad más, csak a sajnálat. Sajnálom ezt a fiút. Hogy át kellett élnie mindezeket a fájdalmakat, csalódásokat önmagában és a világban. Mindezt egy hiba miatt. Hisz ő is csak hibázott, ahogy annak idején én is. Ennyin múlik az egész. Emberek vagyunk, követünk el hibákat, hol kisebb, hol nagyobb következményekkel. Ezt nehéz elfogadni, főleg, mikor a nagyobb következményekkel kell szembenéznünk.

Megint kénytelen vagyok belátni, hogy Michaelnek, mint általában mindig, igaza van. Anthony valóban önző módon cselekedett, hogy csak így kiszállt az egészből, hisz így minden döntése következményeit nekünk kell viselnünk. De most még emiatt sem tudok rá haragudni. Valahogy csak megbirkózunk vele. Ezzel is. Hisz ahogy azt együtt állapítottuk meg, mi meleg férfiak mindig válaszolunk a kihívásokra.

Az óra csipogására kapom fel a fejem, és látom, hogy már éjfél van. Veszek egy nagy levegőt, és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Gyorsan letusolok, aztán csendben bemegyek a hálóba, és bebújok Michael mellé az ágyba.

- Jól vagy, drága? – kérdezi álmosan, nyűgösen, ahogy felém fordul.

- Persze, kicsim. Aludj csak – próbálom megnyugtatni.

- Biztos? – könyököl fel.

- Igen.

- Máskor is Hunterre bízom a vigasztalásodat.

- Inkább tanuld el tőle, hogy csinálja – ugratom.

- Bocs – húzza el a száját. – Tudom, hogy ingerült voltam.

- Ugyan… csak szenvedélyesen tudsz érezni. Úgy a dühöt, mint a szerelmet – mosolygok rá.

- Ez tény – hagyja rám. – De tényleg jobban vagy?

- Sokat segített, hogy mellettem voltatok.

- Akkor máskor ne fagyaszd halálra magad, ki tudja hol – dorgál szelíden. – Neked nem szabad megfáznod!

- Tudom, nem is szeretnék. De kellett egy kis levegő, különben csak összekaptunk volna, ha én is ugyanolyan zaklatott állapotban vagyok, mikor hazajövök, mint te.

- Jól van, igazad van. De most aludj, mert holnap a srácok zombinak néznek – mosolyog rám.

- Rendben – mosolygok rá, majd váltunk egy puszit, és kényelmesen elhelyezkedünk.

Kis ideig még tűnődöm, az jár a fejemben, hogy milyen érzés lesz legközelebb bemenni a könyvtárba. Már előre tudom, hogy letaglózó. Annyi mindent fogok érezni egyszerre… megkönnyebbülést, több okból is. Egyrészt nem kell mindig figyelnem a szemem sarkából, hogy merre jár Anthony, hogy elkerülhessük egymást, másrészt pedig, és inkább ez a megkönnyebbülés, hogy tudom, végül mégis sikerült feloldanunk a köztünk lévő ellentéteket. Ugyanakkor bűntudatot is fogok érezni, nem is keveset. És persze úrrá lesz majd rajtam némi nosztalgikus érzés is, a régi dolgokra emlékezve. De idővel majd ezek is halványulnak majd, mint minden más emlék, és akkor majd végleg megkönnyebbülhet a lelkem.

Végül ebbe a gondolatba, és a párom közelségébe kapaszkodva sikerül kicsit megnyugodnom, és Michael egyenletes légzését hallgatva végül engem is elragad az álom.