oOoOo

A titokzatos hely, ahova elvitt, egy erdőszéli kis faház volt. Nem túl messze akadt egy falu, ami a nyári szezonban idelátogató turistákból élt, meg akik horgászni vagy kempingezni jöttek.

Számomra azonban semmiféle kinti szórakozási lehetőség nem adódott, köszönhetően a hónak, mely az évszak velejárója volt.

Építhettem volna hóembert, de egyedül az sem vonzott, és testőröm nem tűnt úgy, mint aki részt kívánna venni ilyesmiben. Az igazsághoz azt is hozzá kell tennem, hogy a hasogató lábam lassan egy percnyi pihenőt sem engedélyezett számomra. Valahogy a Nagy Csata előtti napokra emlékeztetett ez a kín, a homlokomon lévő seb lüktetett így. Fáradtan dörzsöltem meg a térdemet, de a feszítő érzést nem tudtam elűzni. Pedig már túl voltam a lazító, meleg vizes fürdőmön is, és pizsamában feküdtem a kanapén. Nem akartam félrevonulni a szobámba, valahogy megnyugtatott Malfoy közelsége. Bár ezt soha nem vallottam volna be.

– Fáj? – ült le mellém váratlanul.

– Egyre közelebb jut hozzánk – mondtam ki hangosan a nyilvánvaló tényt.

A válaszom láthatólag érdektelen volt számára, mert engedélyem nélkül hajtotta fel nadrágomat, egészen a térdemig. Pofátlansága ledöbbentett, így pár másodperces késéssel löktem félre a kezét.

– Mi a fenét képzelsz magadról? – meredtem rá felháborodottan, és megpróbáltam felülni.

Tiltakozásomról tudomást sem véve nyomott vissza a párnákra.

Dühödten pislogtam rá; igazi mardekárosként láthatóan kész volt kihasználni a fölényét. Ha azonban azt hitte, veszettül tiltakozni fogok, és megadom neki ezt az elégtételt, akkor tévedett. Úgy döntöttem, jeges hallgatásommal sújtom, attól hamarosan elunja magát, aztán magamra hagy.

– Láthatóan nem veszel be bájitalt a fájdalom csillapítására – állapította meg.

– Felesleges. Csak egy rövid időre segítene. Viszont túl nagy a rizikó a rászokásukra. Ezt nem vállalhatom – magyaráztam meg néma szenvedésem okát. – Perselusszal együtt eltűnt a minőségi bájital is.

Az évek során jó párszor eltöprengtem azon, vajon hol lehet egykori tanárom. Rejtély volt az eltűnése, bár érthető is valahol. A varázsvilág számára a neve túlzottan összefonódott Voldemort csatlósaival.

– Valószínűleg ő tudna rajtad segíteni, de most nem léphetek vele kapcsolatba. Viszont talán én is tehetek valamit ez ügyben.

Kíváncsian mértem végig, mert nehéz volt a Malfoy és a segíteni szót összeegyeztetni. Hiába, a megszokásból nehezen gyógyul ki az ember, és bár tudtam, már nem azonos azzal az elkényeztetett kölyökkel, aki volt, mégis... néha visszaestem a régi hitbe.

Viszont volt, ami nem változott. Az arroganciája. Beleegyezésemet meg sem várva magához hívott egy tégelyt. Felhúzott szemöldökkel szemléltem az üvegcsét, majd mikor felbontotta, megcsapott a belőle áradó kellemes vanília illat.

– Masszázsolaj?

– Igen, de most csend legyen – utasított határozottan.

Szavai közben egy gonoszul csábító mosoly tűnt fel a szája sarkában, mire az ellenkezés utolsó cseppje is semmivé vált. A tégelyt megdöntve az aranyló folyadék hűsen érte el bőrömet. Finom érintéssel kente szét a térdemnél, majd haladt egyre lejjebb. A Dracóból áradó menta, valamint az olaj illata egyedivé válva ragadott magával.

Ajkamba harapva fojtottam el a nyögést, mely felszakadt volna belőlem, mikor egy különösen érzékeny részt lazított el mesterien. Pilláim lecsukódva rejtették el a külvilág elől vágyaim lassú ébredését, mert ahogy csökkent a kín, úgy tört rám a sóvárgás valami egészen más után. Azonban mielőtt szemmel látható is lett volna ez, a kijózanító valóság elért.

Viszonylag gyorsan ráébredtem: az érintések mentesek az érzékiségtől... pusztán enyhíteni akarja a fájdalmamat. Ennél hatásosabban más nem is hűthette volna le hevülő véremet. Végül is, mit is akarhatna tőlem... hiába mondta a lakásán, azokat a dolgokat.

Egy valamit jól megtanultam: az emberek hazudnak, és ezt nem feltétlenül rossz szándékból teszik, hanem sajnálatból.

„Alig lehet észrevenni a sántítást."

„Rendbe fogsz jönni."

„Egy rövid szünetről lenne szó, a javulásod érdekében. Azután a csapat visszavár."

„Így is élhetsz teljes életet."

Szánalom. A gyűlölt szó, aminél rosszabbat elképzelni sem tudtam, belém égette magát.

Egy gúnyos hang azt súgta lelkem legmélyéből: élvezd hát ki a pillanatot, Potter, mert ennél többet nem fogsz kapni ebben az életben.

Hát így is tettem, mert bármilyen szánalmas is voltam, nem volt erőm félbeszakítani a kezelést, ellökni azokat a varázslatos kezeket. Olyan régen volt, mikor valakinek élvezhettem a közelségét, érintését, illatát. Azt pedig ne is említsük, hogy mennyire kívántam őt a lehető legközelebb tudni magamhoz. Az összes rossz között, ami megtalált, ő volt az egyedüli jó, ami mostanában felbukkant az életemben. Egy időre elfeledtette velem a valóságot, ezért büszkeségemet sutba vágva továbbra is nyugodton feküdtem.

Ha csak a felebaráti szeretet vezette, akkor is akartam ezt a pillanatot. Néha egy volt hősnek is akadtak gyenge percei, és ha már ez bekövetkezett, minden pillanatát ki akartam használni.

A csend, mely megülte a szobát, nem volt zavaró, inkább megnyugtatóan hatott az idegeimre. Elmerültem az érzésben, amit egy gyengéd vagy esetleg erőteljesebb mozdulat okozott.

Egy apró sóhaj ébresztett fel, amitől azonnal éberré váltam. Az ágyban találtam magamat, miközben álmosan hunyorítottam a fölém hajoló Dracóra. A szobát gyenge fény ülte meg, amit hálásan fogadtam, mert ébredés után általában szükségem volt pár percre, hogy visszatérjek a való világba. Ha ilyen pillanatokban teljes sötétség fogadott, elkapott egy kellemetlen érzés, amit orvosom pánikrohamként definiált, mintha nem lett volna amúgy is elég bajom.

Értetlenül pislogtam, míg végre felfogtam, valószínűleg elaludtam, testőröm pedig ismét megtette.

– Sérvet fogsz kapni, ha állandóan cipelgetsz – motyogtam.

– Ahhoz előbb fel kellene hizlalni. Nem tudom, eddig mivel töltötted az idődet, de nem evéssel az biztos. – A mondat végén gyengéden simított félre egy tincset az arcomból.

Beleborzongtam ebbe a mozdulatba, testem minden szempontból teljesen felébredt. Egyszerűen csak sajnál – zakatolt a fejemben. Aztán egy kérdés ötlött fel bennem: vajon meddig terjed ki ez az érzelem? Hajlandó lenne... Mielőtt a gondolat végére értem volna, lágy hangja elterelte a figyelmemet.

– Jó éjszakát.

Ösztönösen kaptam karja után, mielőtt esélye lett volna ellépni az ágytól.

– Hova mész?

Furcsállva meredt rám egy pillanatra.

– Lefeküdni – felelte úgy, mintha egy ötéves gyerekhez szólt volna. – Előtte esetleg akarsz esti mesét, hogy jobban aludj?

Sejtettem, hogy nem hagyja gúnyos megjegyzés nélkül az akciómat, de már előtte elhatároztam, hogy nem úgy fogok reagálni, ahogy szeretné.

– Talán igen – vigyorogtam, majd megrántottam a karját, mire majdnem rám zuhant.

Az átkozott reflexei azonban megakadályozták a becsapódását. Karjával még időben fékezett, így mellkasa csak súrolta az enyémet. Csalódottan hümmögtem magamban, mert nem egészen így terveztem. Addigra már eljutottam egy olyan pontra, ahonnan már nem számított, mi vezérli Malfoyt. A testemet hidegen hagyták a morális kérdések. Már így is többször engedett agyamnak, mikor az azt mondta, a büszkeség előrébb való; de most... az az apró érintés megtörte az utolsó makacs ellenállást is, ami bennem élt.

– Aludj velem – kértem.

A másodpercek némán teltek, mialatt fürkészve végigmért. A bizalmas közelség nem szűnt meg közöttünk, és találkozásunk óta először éreztem azt: én irányítok. Sőt, évek óta először fordult elő. Eddig csak sodródtam az árral, tettem, amit elvártak tőlem... mások.

– Nehéz ügyfél vagy – közölte kifejezéstelenül.

Ennek le kellett volna lomboznia, ehelyett azonban a vigyorom szélesebbé vált.

– Feladnád, Malfoy?

– Soha – vágta rá azonnal.

Ezután felemelkedve mellőlem meglazította ingét, miközben lerúgta cipőjét. Aztán arrébb lökdösve feküdt hanyatt. A szobát a fény továbbra is megülte, mire megkérdezte:

– Zavar?

Erre majdnem őszintén közöltem: egyedül csak az zavar, hogy még nem támadott le. De képtelen voltam ezt ennyire nyíltan kimondani. Így csak egy elhaló, nemleges válaszra telt tőlem. Erre megfogta a kezem, és hüvelykujjával megnyugtatóan körözött bőrömön.

Élveztem a kellemes érzést, egy idő után azonban többet akartam, de úgy véltem, előnyös türelmet gyakorolnom, mert hamarosan lépni fog. Hiszen nyilvánvaló volt, miért szerettem volna, hogy maradjon. Öt perc múlva kezdtem kétségbeesni, mert légzése nyugodt volt, és félő volt, elalszik mellettem. Újabb percek múlása után kezdtem egyre mérgesebb lenni. Hogy kire? Rá vagy önmagamra, már magam sem tudtam. Végül úgy döntöttem, ha sikerült legyőznöm az évszázad legnagyobb Szemétládáját, akkor igazán semmiség elejteni egy célzást.

– Szóval... nem akarsz csinálni esetleg... valamit? – A kérdés közben a plafonra meredtem, mert ahhoz már nem volt elegendő a bátorságom, hogy ránézzek.

– Szókirakós? – vetette fel, és hangjában udvarias érdeklődés volt.

Esküdni mertem volna rá, hogy élvezi a perc adta lehetőséget.

– Nem! – vágtam rá azonnal hevesen.

– Mit szólnál hozzá, ha rémisztő történeteket mondanánk egymásnak? Habár némi előnnyel indulnál, mert elég lenne elmesélned a kapcsolatod részleteit Weasleyvel.

Bosszúsan hunytam le szemeimet, éreztem, mire játszik. Azt akarta, konkrétan mondjam ki, mit akarok. Rohadt mardekárosok!

– Le akarok feküdni veled – közöltem durván.

A válasz egy percig sem késlekedett.

– Most nem lehet.

Meglehetősen határozott visszautasítás volt, és felé fordulva szembesültem a ténnyel, hogy ennek ellenére kiéhezve bámul. A szemében leplezetlen vágy csillogott, azonban láthatólag ez ügyben nem akart tenni semmit sem. Értetlenségem elérte a tetőfokot, és úgy véltem, tudnom kell az okot.

– Miért?

Türelmetlenség szikrázott fel a szemében, mire egy ideig azt hittem, választ sem fogok kapni.

– Csak azért nem foglak megdugni, mert elkeseredett vagy, és közel s távol én vagyok az egyetlen férfi, aki elérhető.

Kezdtem rádöbbenni, hogy mikor alpári szavakat használ, akkor tényleg a türelme végén járhat, ezzel azonban már ketten voltunk.

– Hülyeség! – közöltem vele. – Azt hiszed, te vagy az első jó pasi, akit láttam? Igazi, öntelt Malfoy vagy, ebből a szempontból semmit sem változtál.

– Valóban? – érdeklődött gúnyosan.

– Valamint mi van, ha én... akarlak megdugni? – vágtam hozzá némileg megakadva a mondatban, de nem akartam gyengébbnek tűnni.

Válaszom hallatán ajka megremegett, és valószínűleg csak híres önuralma mentette meg attól, hogy a képembe röhögjön. Tárgyilagos komolysággal, mintha csak a napi politikáról beszéltünk volna, tette fel a kérdést:

– Szóval felül akarsz lenni?

– Akár akarhatok is, nem?

– Persze! – helyeselt buzgón, melytől hülyébbnek éreztem magamat, mint egyébként. – Azonban mielőtt bevetnéd magadat, és a párnák közé gyűrnél, feltennék egy kérdést. Hány férfival voltál már?

Zavartan ráncoltam a szemöldökömet, mert ha valóban akartam is volna vezető szerepet, nem hittem, hogy sikerülne ezt kierőszakolnom az erős testből. Az igazságot pedig nem volt kedvem kimondani. Így a hallgatást választottam, amit Draco tört meg.

– Ebből levonhatom, hogy eggyel sem. Tehát addig ne is gondolj ilyesmire, míg az alapokat meg nem tanítom. Ha ezen túl leszünk, rengeteg időnk lesz mindenre – közölte nyugodtan.

Némi időbe telt, mire felfogtam a szavait.

– Ha túl leszünk ezen – ismételtem meg –, találkozni akarsz velem? – Gyűlöltem, ahogy a hangom elcsuklott, és közben éreztem saját sebezhetőségemet.

Ha most felbukkant volna Malfoy régi énje, és kiderül, hogy az egész csak játék, akkor összetörtem volna. Végleg.

Ez valószínűleg Draco számára is nyilvánvaló volt, mert arcán soha nem látott gyengéd kifejezés tűnt fel. Felém hajolva szeretően csókolt meg, lágyan, kedvesen. Ebben a csókban visszafojtott szenvedély érződött, mert nem a vágy volt a fontos, hanem az érzés, miszerint igazán számítok neki.

– Átkozottul lassú voltál már a suliban is, ha a felismerésről volt szó. Egyszer már kimondtam: akarlak. Ezzel pedig nem gyakran dobálózom. Sőt, még senkinek sem mondtam.

– De a lábam...

Mielőtt akár befejezhettem volna, már félbe is szakított. A hajamba markolva rántott közelebb. Ajkainkat pár milliméter választotta el, miközben pillantása szinte égetett.

– A lábad a részed, és én minden egyes porckádat imádom! Ne utáld magad ilyen hevesen – súgta. – Erősebb vagy bárkinél, ezt soha ne felejtsd el.

– Az erőm... – motyogtam.

– Lemondtál róla – lehelte ajkamra, és szemem lecsukódott egy pillanatra.

Közelsége beborított, mint ahogy az igazság is, ami a szavaiban rejlett. A köztünk lévő leheletnyi távolságot most én szüntettem meg egy aprócska mozdulattal. Csókoltam őt, aki begyógyította a sebemet, mely a szívemen tátongott.

A kezdeti gyengédségem fokozatosan egyre vadabbá vált, ugyanis Dracót elragadta a hév. Egy hajszálnyira eltávolodva tőlem, vágytól forró hangon csak annyit mondott:

– Játsszunk egy kicsit.

Ettől kezdve már nála volt az irányítás, tiltakozás nélkül engedtem, hogy uraljon.

Keze a fenekembe markolt, majd egy mozdulattal még közelebb rántott, és testünk teljesen összesimult. Érzéki nyögés szakadt fel, és némi időbe telt, mire kábult agyammal felfogtam, én voltam a forrása. Férfiasságunk összedörzsölődése még fantasztikusabb hatást váltott ki, csípőmmel próbáltam az érzést maximálisan kiélvezni, azonban, mielőtt bármit elérhettem volna, teljes egészében a párnák közé nyomva találtam magamat, rajtam pedig egy felajzott Malfoy terült el. Haja arany sátorként borított be bennünket, kiszabadulva a fonatból, amibe eddig kényszerült. Ujjaimat a hosszú tincsekbe temetve rántottam vissza egy újabb csókra, miközben kétségbeesetten markoltam, ahol csak értem. Ezentúl az ő csípőjének lökése adta meg a ritmust, ami nem tűrt ellentmondást, hiába könyörögtem gyorsabb tempóért... ő kínzóan lassút kívánt.

– Utállak! – nyögtem kétségbeesetten.

A fülembe harapva újabb hulláma ért el a kínnak.

– Utálj még jobban – súgta csábítón, miközben csípőjével egy újabb érzéki lökést vitt véghez

Ennyi elég volt éhező testemnek, nem lehetett tovább uralni a vágyat. Elélveztem úgy, mint tizenévesen; hevesen, vadul... a nadrágomba. Ő is elégedetten morrant fel, és ezzel egyidejűleg ajkát kétségbeesetten szorította enyémre. Heves csókunk fokozta az élményt, ami már így is fantasztikus volt. Szinte bele sem mertem gondolni, mi lesz akkor, ha igazán hozzám nyúl. A kezével, szájával, mindenével. A végén pedig teljes valójában bennem lesz. A szédítő gondolattól majdnem újra elkapott az élvezet egy másik hulláma, pedig lihegésem még éppen csak csitult volna.

Végül a valóság nem engedett megfeledkeznem egy minden szempontból megalázó pillanatról. Kelletlen fintort vágtam, mikor magamhoz térve konstatáltam a ragacsos nedvesség tényét. Szerencsére, Draco nem sokáig hagyott bennünket ebben az állapotban; egy halk szót mormogva már ismét élvezhettem a tisztaság érzését. Ezzel együtt a csupasz bőrt is, mert különös módon a pizsamám is semmivé vált, mint ahogy az ő ruhái is. Eszemben sem volt kifogást emelni ez ellen, hanem inkább lelkesen bújtam a meleg testéhez, és a biztonság illúziója körbeölelt.

– Ma akkor nem? – érdeklődtem tétován karjai rejtekében.

– Kis telhetetlen – kuncogott fel, mire arcom vörösbe borult.

Tenyere váratlanul derekamra siklott, majd gerincem vonalán haladva még lejjebb. Végül pedig leért a fenekemhez.

– Készen állnál rá?

– Én... – Eddig jutottam, mert a hangom elakadt.

Ugyanis egy ujja merészen tört előre, mire ijedten rezzentem össze a szokatlan érzéstől. Kedveskedő csókot éreztem homlokomon.

– Benned akarok lenni. Mélyen – közölte nyíltan, leplezetlen vággyal a hangjában.

A különös érzés lassan alakult át valami mássá... talán a hangjában rejlő bujaság ígérete is hozzájárult ehhez. Kétségbeesetten tapadt ajkam a nyakára, kínozva a fehér bőrt, nyomot hagyva rajta.

– Játsszunk még egy kicsit – lehelte.

Engedelmesen simultam hozzá néma beleegyezésem jeleként, miszerint nincs semmi kifogásom a játékos kedv ellen. Sőt, örömmel részt vállalok benne.