4. fejezet

A nagyi bejelentése

Szombaton délután elindultam a nagymamámhoz. Általában havonta egyszer-kétszer megyek el hozzá. Most azt az utasítást kaptam, hogy egyedül menjek. Kíváncsi vagyok, hogy mért. Általában nem szokott ilyen titokzatos lenni.

Mikor befordultunk a villa kertjébe megláttam Nisirát, a nagyi lakáját, ahogy a bejárati lépcső tetején áll. Valószínűleg rám várt. Ez egyre érdekesebb lesz.

- Ojo-sama! – hajolt meg, amikor kiszálltam a kocsiból

- Örvendek Nisira! – biccentettem

- A nagymamája már várja! – engedett utat

- Köszönöm.

Megindultam a házba. A halból megszokásból a nappali felé indultam volna, de Nisira megállított.

- Ojo-sama! Asszonyom a szobájában kívánja fogadni ma.

- A szobájában? – lepődtem meg

- Igen.

Vállat vontam és megindultam a lakáj után a lépcsőn. Amikor a szobához értünk bekopogtatott és vártunk a válaszra. Nem kellett túl sokáig várnunk. Nisira kinyitotta nekem az ajtót és odébb állt.

Beléptem a szobába és körülnéztem. Még soha nem jártam a nagyi szobájában. A ház minden helyiségét kívülről-belülről ismertem ezt a szobát kivéve. Hangulatos halványbarack színűek voltak a falak, az ablakok pedig hatalmasak. A szoba közepén egy óriási baldachinos ágy volt, egy antik íróasztal az egyik fal mellett és vele szemben egy kisasztal két székkel. Az egyiken ült a nagymamám és épp teázott.

- Szia! – köszöntem mosolyogva

- Szervusz Arisa. Örülök, hogy eljöttél. – mosolygott vissza

- Ojo-sama! Hozhatok önnek is egy csésze teát? – kérdezte Nisira

- Igen, köszönöm.

- Ülj le Arisa! – kínált hellyel a nagyi, amit el is fogadtam – Tudod jól, hogy nem vagyok híve a mellébeszélésnek és a sallangoknak, úgyhogy bele is vágnék abba, amiért idehívtalak.

- Rendben. – válaszoltam fészkelődve a széken

- Meg fogok halni.

- Egyszer mindannyian. – mosolyodtam el

- Nem viccelek. Az orvos azt mondta már csak egy-két hónapom van hátra.

- Tessék? – fagyott le a mosoly az arcomról

- Beteg vagyok és már nincs sok hátra.

- Én…

- Nem kell semmit sem mondanod. Nem azért hívtalak ide, hogy sajnálni kezdj. Azt szeretném, hogy amíg élek minden héten legalább egyszer meglátogass. Megteszed nekem?

- Ezt kérni se kell nagyi. Ha akarod, minden nap eljövök. – válaszoltam kétségbeesett hangon

- Azért túlzásokba ne essünk. – húzta össze a szemöldökét – Bőven elég belőled a heti egy alkalom.

- Ahogy kívánod. – mosolyodtam el halványan, majd újra komolyra váltottam – És anya tudja már?

- Nem. Rajtad és Nisirán kívül senkinek nem mondtam el. És nem is akarom, hogy más tudomást szerezzen róla. Értetted?

- Ha tényleg ezt akarod.

- Ezt akarom. Amúgy pedig már ezerszer megmondtam, hogy előttem nem kell megjátszanod ezt a bájolgós jókislányt. Nem is értem, hogy egyáltalán ki veszi azt be, hogy te ilyen vagy. – forgatta a szemeit

Nagyi mindig is tudta, hogy egy cseppet sem változtam. Ö volt az egyetlen, akit nem tudtam átverni. Mindig, amikor megpróbáltam adni a jókislányt rám szólt, hogy ne bohóckodjak és viselkedjek normálisan. Azt hiszem ezért szeretem ennyire. Ő soha nem kérte, hogy viselkedjek illemtudóan.

- A környezetemben szinte mindenki. – válaszoltam vigyorogva – Gondolkodtam már rajta, hogy milyen jó színésznő lehetnék.

- Egyszer ebbe bele fogsz őrülni. Ha rajtam kívül valaki más is rájön, hogy milyen az igazi éned nehéz lesz majd tovább játszani. – mondta fejcsóválva

Egy pillanatra arcomra fagyott a vigyor, de gyorsan összeszedtem magam. A baj csak az volt, hogy nem olyan gyorsan.

- Szóval ki tudta meg? – olvasott le mindent az arcomról

- Két srác az osztályomból. – mondtam halkan

- És hogyan?

- Véletlenül.

- Akkor itt az ideje, hogy elmeséld ezt a véletlent.

Sok választásom nem lévén előadtam az egész sztorit neki. Yushit és Atobét az egyszerűség kedvéért "srác 1"-nek és "srác 2"-nek neveztem el. Amikor végeztem, nagyi csak bólogatott majd végül megszólalt.

- Kíváncsi voltam már, hogy mikor jutsz el abba a korba, hogy elbújj egy fiú szekrényébe.

- Hahaha.

- Komolyra fordítva a szót. Nem mondom, hogy megmondtam, de erről beszéltem. A megjátszott személyiséged miatt rángattak bele ebbe a helyzetbe. És persze, mert annyi eszed sincs, hogy befog a szád, ha már bujkálsz.

- Én csak megvédtem magam.

- Na igen. Itt felmerül egy újabb kérdés. Ez a fiú, aki így lehordott, honnan is ismert téged?

- Húha. Nekem már mennem kell. Nagyon elszaladt az idő. – próbáltam menekülőre fogni

- Arisa! Ülj vissza és válaszolj!

Visszahuppantam a székre és lehajtott fejjel válaszoltam.

- Onnan, hogy együtt jártunk, amúgy pedig gyerekkori barátok voltunk.

- Így már értem, hogy mért hagytak csak úgy elmenni. Szerencséd, hogy nem használták ki a helyzetet, hogy megzsaroljanak.

Egy enyhe grimasz ült ki az arcomra, amiből egyből felfogta, hogy tévedett.

- Mit akartak tőled a hallgatásért cserébe?

- Egy randit.

- Az exed mégis csak érdekesnek talált téged? – szaladtak a szemöldökei a homloka közepéig

- Nem ő hívott el. – válaszoltam lehunyt szemmel

- A másik?

- Igen.

- Hogy tudod ennyire megbonyolítani a saját életed?

- Nem magamnak bonyolítom.

- Dehogynem. Ha nem hazudoznál állandóan, nem kerültél volna ilyen helyzetbe.

- Már megint kezdjük elölről? Arról volt szó, hogy nem mondod azt, hogy megmondtad.

- Nem is mondtam.

- Szőrszálhasogatás.

- Akkor már csak egy kérdést engedj meg. Melyik családból származik ez a két fiú?

- Ez tényleg olyan fontos?

- Nekem nem mindegy, hogy ki csapja a szelet az unokámnak. Ott van példának a nagynénéd. Hozzáment egy szegény emberhez. Azóta sem láttam. Ha jól tudom már nem is Japánban él.

- Nekem van nagynéném? – esett le az állam

- Anyád soha nem említette?

- Nem. – ráztam a fejem még mindig döbbenten

- Már úgyis mindegy. Megtagadta a családját és a származását. Szóval ki ez a két fiú?

- Az egyik Oshitari.

- Mármint az az Oshitari, akivel kiskorotokban…

- Az.

- És ki a másik fiú? Akivel randizni fogsz?

Vettem egy nagy levegőt, majd kimondtam.

- Atobe.

Nagyi egy pár percig némán ült, majd rám nézett és megszólalt.

- Értem. – vigyorodott el. Nagyon tetszett neki a hangzatos családnév.

- Nagyi ez nevetséges. – tört ki belőlem – Ha egy csóróhoz mennék hozzá, már nem szeretnél?

- Szeretnélek, de nem akarnálak többé látni.

- De hát ez oltári nagy baromság.

- Te baromságnak hívod, én életszemléletnek. Amúgy pedig nem beszélj így.

- Nem mindegy mennyi pénze van annak a szerencsétlennek, ha szeret?

- Nem.

- Szóval ezért nem ismerem a nagynéném. – húztam el a szám

- Gyönyörű vagy és okos. Használd ki és szerezz egy hülye, de gazdag férjet. Ahogy én is tettem annak idején.

- Szerintem ebben a témában nagyon nem egy nézetet vallunk. És Nagyapa amúgy sem volt hülye.

- Meglátod majd te is, hogy nekem van igazam.

- Én ezt nem hiszem.

Beszélgetésünket kopogtatás szakította félbe.

- Tessék!

- Elnézést asszonyom, hogy zavarom önöket, de megérkezett az orvos.

- Köszönöm Nisira. Arisa! – fordult felém – Akkor a jövő héten is várlak.

- Rendben! Szia! – búcsúztam el

Zaklatottan tértem vissza a kocsihoz. Tudtam, hogy a nagyi sok témában igencsak vaskalapos, de soha nem gondoltam volna, hogy a saját lányát megtagadja, csak mert, egy rangban és vagyonban nem hozzáillő férfit választott. Mindig is azt hittem, hogy anyám ezt a nézetét a nagyapámtól örökölte. Annak azért örülök, hogy ezek a gének kimaradtak belőlem. Nem biztos, hogy kedvelném magam, ha ennyire beképzelt lennék.

Alig léptem be az ajtót, amikor anyám megjelent velem szemben. Meglepő volt számomra, főleg mivel soha nem szokott itthon lenni, de még ha véletlenül nincs is épp semmi programja, akkor is inkább bevonul a könyvtárba és olvas.

- Szia Risa! – köszöntött mosolyogva

- Szia! – köszöntem én is a kedves arcommal

- Milyen volt a nagyinál?

Áhá!

- Kellemes. Beszélgettünk kicsit.

- Miről?

- Semmi különös. Kérdezgetett az iskoláról, a barátaimról és ilyesmik.

- Ezért kellett egyedül menned?

- Azért, mert Nisirának épp valami dolga volt és addig nem szeretett volna egyedül lenni. De kiszolgálást nem tudott biztosítani, ezért mondta, hogy te inkább ne gyere. - hazudtam

- Értem. – mondta szórakozottan, majd faképnél hagyott

- Amúgy igen, én remekül vagyok. – morogtam már magányomban

Felvonultam a szobámba és eldőltem az ágyon. Kezdett megérni bennem, amit a nagyi mondott. Eddig is értettem, de úgy igazán nem fogtam fel. Meg fog halni. A hasamra fordultam és az arcom az illatos ágytakaróba nyomtam. Már majdnem engedtem a sírás kényszerének, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Felültem az ágyon és gyorsan rendbe szedtem a hajam.

- Igen?

Alastor lépett be.

- Elnézést Ojo-sama a zavarásért, de egy üzenetet kell átadnom önnek.

- Kitől?

- Atobe Keigo-donotól.

Uh. Az meg mit akar?

- Mit?

- Azt üzeni, hogy ne felejtse el a holnap estét.

Nehéz lenne elfelejteni.

- Köszönöm.

- Jól sejtem, hogy holnap este nem vacsorázik itthon?

- Igen Alastor.

- Akkor szólok a szakácsnőnek. Engedelmével! – meghajolt és kihátrált

- Hogy a fenébe lehetek ilyen szerencsétlen? – morogtam az arcomra szorított párnába

- Csak magadat okolhatod! – szólalt meg valaki az ajtóban, amitől majdnem a szívem is megállt

Összekócolt hajjal odakaptam a tekintetemet a hang irányába.

- Yushi, te mit keresel itt?

- Igazából én nem vagyok itt, csak képzelsz. A vágy, amit érzel, hogy láthass, elhiteti az agyaddal, hogy tényleg itt vagyok.

- Yushi! Nem nézz hülyének! Ki engedett be?

- Anyukád. Azt mondta nyugodtan jöjjek fel.

- De szerintem arra gondolt, hogy azért kopogtass, mielőtt benyitsz.

- Gondoltam, hogy nem lehetsz túl alulöltözött, hiszen alig tíz másodperccel ezelőtt lépett ki a lakáj a szobádból.

- Attól még be lehet tartani egy-két udvariassági normát.

- Bocsáss meg. – hajolt meg könnyedén

- Mit akarsz?

- Gondoltam megkérdezem, holnap nem érsz-e rá.

- Atobe már lefoglalt, és ha jól gondolom, te ezt pontosan tudod. Szóval ismét megkérdezem. Mit akarsz?

- Atobe csak tesztelni akar, azért hívott el, de én…

- Yushi! – szakítottam félbe – Már egyszer kértelek, hogy ne nézz hülyének. Eddig a naivságommal próbáltál szívatni, most pedig azt hiszed bedőlök a szépfiús sármodnak. Ennyire nincs semmi más dolgod?

- Attól tartok el kell ismernem, hogy veszítettem. – igazította meg a szemüvegét – Legyünk barátok. Újra. – nyújtotta a kezét

- Kösz, de nekem már épp elég barátom van.

- Azt hiszed egyedül is sikerülhet minden, de tévedsz. Kellenek olyan barátok, akik az ember mellé állnak a nehéz időkben.

- Mint te? Hát kösz ebből inkább nem kérek. Vannak barátaim.

- Hikoto-sanra és Fukatsu-sanra gondolsz?

- Például.

- A barátaid, akik nem is ismernek? Szép kis barátság.

- Azért jöttél ide, hogy bíráld a kapcsolatomat Reikával és Yuival?

- Nem. Azért, hogy fogadd el, hogy szükséged van olyan barátokra is, akik tudják, hogy adott helyzetben milyen vagy. Akik meg tudnak védeni.

- Nem hiszel magadról kicsit túl sokat?

- Nem. Gondold meg, amit mondtam.

- Meggondolom. – egyeztem bele a nyugalmam érdekében

- Akkor holnap! – búcsúzott

Holnap! – intettem, mire kilépett – Holnap? – esett le kicsit későn a tantusz